1992. december 11., péntek

A HUNGÁRIA KÁBEL-TV SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A HUNGÁRIA KÁBEL-TV SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL, AVAGY- HA NEM TABU- AKKOR MIÉRT NEM BESZÉLÜNK TÖBBET A MAGYARSÁGTUDATRÓL

A "reformkommunisták" már el-elnéztek néhány dolgot: megjelenhetett Illyés Gyula kifakadása a '80-as évek közepén, miszerint aki nem törődik a határon túli magyarság problémáival, az hazaáruló. Ratkó József is odamondogatott fenn, a Nyírségben akkoriban, nem is halkan. Itt, Sárváron pedig 1986 őszén pedig amilyen bátorsággal Aczél Györgyöt és a kultúrcenzorokat emlegette, az egy kicsit megijesztette diktatúrához szokott fülünket. mert gondoljunk vissza, milyen politikai közegben éltünk akkor!1984-ben a Los Angeles-i olimpiát a TV-n nézhettük. Mármint a többi ország küzdelmeit, mivel a mieink nem voltak ott. Egy egész ország akaratát, közvéleményét sutba dobva hajtotta végre az akkori pártvezetés a Moszkvából érkezett ukázt. Ugyanez történt 1985-ben a budapesti Kulturális Fórumon is, mikor kissé bátrabb akart lenni a Kádár- adminisztráció (egyes ellenzékieket is meg akartak hívni a Fórumra), ám a moszkvai vétóra ismét behúzott farokkal elsompolyogva reagáltak. "Tömd a szád, ne siránkozz!"-jelszóval működött a hallgatólagos gazdasági kiegyezés speciális magyar modellje.
És jött 1989. Már tudjuk, Európa biztonsága csak 1989 szellemében lehet hathatós, melyet a magyar, a csehszlovák, a keletnémet változások erőszakmentessége alakított ki. "...Közép- és Kelet- Európában az elmúlt évtizedekben arra kényszerítettek bennünket, hogy nemzeti azonosságtudatunkat adjuk fel, fojtsuk el, és eltiltottak bennünket az egységes nemzetiségű párbeszédtől, miközben láttuk, hogyan oldódik fel Nyugat- Európában a történelmi Francia- brit, francia- német ellenségeskedés, és hogyan válnak a nemzeti határok "áttetszővé"- ahogy azt Kodolányi Gyula fogalmazta meg idei Strasbourg-i beszédében. Végül is a mi célunk is ez: a demokrácia, a türelem, a szabad kereskedelem és az eszmék szabad áramlásának szellemében a régiónkban is áttetsző határok jelenjenek meg. Mert:" a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért"- hangzik a törvényben, mint ahogy "felelőssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatottsága" is, valamint "támogatja a szomszédos országok magyar közösségei jogos törekvéseit az őket esetleg ért sérelmek nemzetközi fórumokon történő szóvá-tételében." Az eddigi "milyen jól megvoltunk a szomszédainkkal, most meg mindenkivel összeveszünk" hangzatú gyakori reakciók az elmúlt évek ideológiájának következményei. Az az ellesett pillanat rögződött bennem, amikor a Varsói Szerződés díszvacsoráján pár évvel ezelőtt Kádár János a három "nyelves" szláv csók helyett rideg- hideg kézfogással üdvözölte a román pártvezért, éppen a nemzetiségi problémáink miatt. Ez már valamit jelzett! Jelezte, hogy a "testvéri" román nép vezetése koncepciózus asszimilációs tevékenysége folyamán sok százezer magyart olvaszt be a Regát területén, észrevétlenül elrománosítva őket a katonai szolgálat, az egyetem utáni pályakezdés területi megszorítása révén, a másik oldalon pedig román családok millióit telepítve be Erdély területére.
Közép-, és Kelet- Európa tele van soknemzetiségű állammal. Magyarország most már hét szomszédos állammal határos (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Románia, Ukrajna, Szlovákia és Ausztria), és ezekben kb. 3 és fél millió magyar él. De ugyanennyi román él Moldvában és Ukrajnában, és ennél több cigány a térségben elszórva. 2 és fél millió a volt Jugoszlávia területén élő albánok száma, 2 millió német anyanyelvű él Ukrajna területén, , és több, mint 1 millió lengyel Belorussziában és Litvániában. A Szovjetunió utódállamokra bomlásával azonban a legnagyobb anyaországon kívüli nemzetiséget most már az orosz adja, 10 millió körüli létszámával. Nyilvánvaló, hogy ezen nemzetiségi problémák megoldásának kulcs nem az államhatárok tologatása. "Mert ha a határokat esetleg meg is változtatnák, homogén nemzetállamok ezután is csak a politikai fikciók világában lennének"- ahogy ezt Entz Géza írja a "Nemzetek és nemzetiségek" című, sokszor idézett tanulmányában.
Nem elégtétel számunkra, hogy a trianoni békeszerződés fő szellemi szerzője és levezénylője, Franciaország államfője, Francois Mitterrand, hét évtizeddel az események után így nyilatkozik:"Az összes békekötés, amelyet ebben az évszázadban kötöttek, és különösen az I. Világháborút lezáró békék...egytől egyig igazságtalenok voltak, melyek, hogy a győztes dicsőségét gyarapítsák, vagy önös érdekeit szolgálják, mind semmibe vették a földrajzi , vallási és etnikai realitásokat." Így ezen a területen, - mely legyengült állapotában később kiváló terepe lehetett előbb a német, majd a szovjet birodalmi törekvéseknek-, most ott kell folytatni a politikai- gazdasági rekonstrukciót, ahol a két világháború végén félbeszakadtak azok.
Nemzeti színezetet öltenek a politikai kérdések itt, különösen a bizánci kultúrkörhöz tartozó térségben. Továbbra is Entz Géza gondolatmenetét követve: "..az itteni nemzetállam koncepcióban összecsúszik a lakosság és a társadalom, a nemzet és az állam fogalma, és ezeknek lesznek kárvallottjai a kisebbségek. Nyugat- Európába és Észak- Amerikában a nemzet és az állam egybeesik, mivel a múlt században lezajlott nagy folyamatok, így egyrészt az állam által irányított társadalmi integráció, másrészt a nemzetté válás- a kulturális és érzelmi közösség- létrejötte egy időben játszódott le". Itt, Kelet-, és Közép- Európában a döntéseket egy elnyomó, centralizált apparátus hozza egy önszerveződésre alig képes lakosság felett. Ezért, sajnos, zsákutcába vezető hiba lenne, ha az egyesülő Európa és Transzatlantikum főbb hatalmai a nemzeti kérdéssel szemben ellenszenvet tanúsítanának. Nem a nemzet megtagadása kell, hogy alakuljon a szupranacionális integráció létrejötte, mint ahogy a kommunizmus 70 éves kísérlete ezt bizonyította. A nemzetben tehát nemcsak a partikularitás, hanem az egyetemes haladás is kifejeződik. Nemzeti kultúráján keresztül kapcsolódik a az európai ember az egyetemes értékekhez, ennek pedig legfontosabb eleme a nyelv.
De mely jogokért is küzdenek a magyar kisebbségek? A legfontosabb, hogy a kisebbségekhez tartozó állampolgár személyes autonómiája biztosítva legyen, így az anyanyelv használatának joga az oktatásban és a közigazgatásban is, valamint az, hogy az etnikai önkormányzat horizontális intézményeit létrehozhassák. Nagyobb, homogén közösségek, vagy egybefüggő kisebbségi közösségek esetében már nyilván a helyi önkormányzatban, illetve a régióban lévő közigazgatási egységben érvényesülő autonómia elérése a cél. Paradox módon ezekért a jogokért, melyekért a határon túli magyarságunk küzd a mostani, posztkommunista államokban, nem kellett küzdeni régebben: az az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés minden nyomás nélkül megígérte, és (1923-ban) az alkotmányban rögzítette. Ugyanúgy, ahogy az akkori szerb- horvát- szlovén (1921), vagy a csehszlovák alkotmány (1923) is parafálta. E jogok megadásának lehetőségét a többségi etnikum a kisebbség nacionalista törekvéseinek vádjával utasítja el. Pedig- Kodolányi Gyuláét idézve- a nacionalizmusnak két arca van. A pozitív: önmeghatározásra való törekvés, mely a kényszerű kollektivizmus évtizedei után természetes módon jelentkezik. Ez hasznos, mert vissza akarja adni a nemzeti és egyéni méltóságot, mely a különbözőség mindenformáját tisztelni képes. A negatív: kirekesztésre tör, a népirtás fegyverévé válhat némely diktátor-jelölt vezető kezében.
Ebben a régióban a nemzeti kisebbségek ügye, az emberi jogok elismerése, a dinamikus politikai átalakulás és a gazdasági együttműködés szoros összefüggésben van.
Ez utóbbival kapcsolatban két fontos gondolatot emelnék ki.
A térség lakói ma meg vannak győződve arról, hogy csak a legfejlettebb országok intenzív segítsége adhat esélyt a felemelkedésre. De, ahogy múlik az idő, rá kell jönnünk, hogy nem túl reális a várakozás. A letűnt rendszer- természeténél fogva- érzéketlen mindenféle költségre, így több évtizedes önkifosztási stratégiát irányított, amelyben ciklikusan váltakoznak- Bogár László közgazdász szerint- az áldozatok, a halasztások, a mulasztások, külső és belső adósságok, egyensúly- hiányok, szerkezeti feszültségek. Ahogy a társadalom részben felélte anyagi lehetőségeinek egy részét, az egyfajta kannibalizmus. De még,- sajnos- felélte fiziológiai, morális, kulturális, és környezeti készleteit is. Mert nem elég elégszer ismételni a sztereotípiát: amíg a fejlett Nyugat országainak 150-200 év állott rendelkezésére a piacgazdaság kialakítására, addig nekünk, e térség államainak pár év alatt kellene megteremtenünk ugyanezt.
A közszájon forgó 40-50 milliárd dolláros nyugati gazdasági injekció a térségbe feltétlenül szükséges. Tudni kell azonban, hogy az eddig felhasznált ingyenes segély alig haladta meg az 1 milliárd dollárt, a többi olyan hitel, vagy garanciavállalás volt, amelyet egyszerű piaci tranzakciónak nevezhettünk. Azaz a Marshall- segélyhez hasonló konstrukcióról ne is beszéljünk! Az előbb idézett közgazdasági tanulmány szerint a gazdasági váltás három feltétele, hogy gyorsan, demokratikusan és nagyjából külső erőforrások nélkül végezzük el a piacgazdaság kialakítását.
Az optimista megoldás szerint a Nyugat belátja, hogy segítenie kell, és "megment" minket. (itt a harmadik feltétel kiesik.) A pesszimista változat szerint külső erőforrás nélkül és gyorsan csak egy diktatórikus irányítás alatt lehet a váltást elvégezni.( itt a középső feltétel nem szerepel) A reális változat szerint- és ez a valószínű- külső segítség nélkül, demokratikus keretek között megy végbe a folyamat, de ez így nagyon lelassul. (itt az első feltétel fog hiányozni)
Sokat beszélünk bizonyos küszöb-értékekről: divat a politikai demokrácia minimumát, a szociális érzékenység minimumát, a gazdaságban a létminimumot hangoztatni. napjaink egyik legnagyobb problémája- Nahimi Péter szavaival- a nemzeti minimum hiánya, mely felett- mint az elmúlt évtizedek megmutatták- nem szabad állnia semmiféle párt-, csoport-, egyéni érdeknek! Erre nekünk kell vigyáznunk! És ehhez az is kell majd valószinüleg, hogy néha a Sárváron is fogható Hungária kábel-TV adására átkapcsoljunk!

Budai G. István
Megjelent a Sárvári Apokrif egyesületi lap 1992. decemberi számában

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése