1992. augusztus 3., hétfő

TÖRTÉNET A "MÁSRÓL"

Akkor még szocreál volt a figura. Dolgoztunk- gattunk barátommal, állami gazdaságban, állami gazdagságban, állattenyésztésben, állatenyésztésben.
A kelet verdáival róttuk a kántri úttalan útjait: Barkasz-szal, ARO-val, IZS-zsel. Egyszóval minden odavaló volt, ahol élvezkedhettünk: küzdelmes- napfényes, boldog- disznószaros, a korszak végét érezhető, de gumicsizmaszárig teljes, nagybetűs élet. Zsebünkben- tékánkban- szekreterünkben óriási, értelmiségi diplománk, búzakalászokkal körbevett címerrel.
Vállaltunk és hárítottunk minden felelősséget; dolgoztunk könnyekig rendes emberekkel és gazemberekkel, írástudókkal és analfabétákkal.
Hússertésállomány megdöglött darabjai és felhízott kilói jelentették számunkra az erkölcsi kárhozatot vagy az egzisztenciát. Uralkodtak kezeink felett sertéstrágyát már szagolt orrú emberek (volt, kinek teljes lényét átjárta az átható illat, s olyan is, ki feljebb látott az illetménycsizma szárának felénél).
Berzsenyi Dániel szülőfalujában a sertések mellett élők közt olyan is akadt, akinek az írás-olvasás kuriózum volt. Nekünk le kellett írnunk, hány darab döglött, és mennyit zabáltak. De volt, kinek írása elférne egy A/4-es lapon- ha nem a hizlalda falára írta volna-, egy magabiztos, szélein szőrözött, élére állított rombuszba zárva, aláírva a négy összesen ismert betű.
Hazudnék, ha úgy állítanám be, nehéz elviselni a föld ily fokú közelségét. Ha a körülvevő lelkeket nevezném durvának, úgy is hazudnék: közöttünk is éltek olyan emberek, akikhez képest mi voltunk törpék. Tudod, ha ködös, hideg, bőr alá kúszó, csúszós hajnalon indulsz erre a tájra, valami kell a tarsolyodba. Ha gyomrod vagy tudatod tiltakozik a reggeli féldeci ellen, ki kell találnod a JÁTÉKOT. A játék lényege, hogy figyelmedet a nyúlós realitásról összpontosítsd a MÁSRA.
Életünkben nem találtunk ki ennyi viccet, poént, szójátékot és karikatúrát, mint akkor. Mert reggel hatkor, ködben- csúszós úton Henye felé-, a lélek túlélésére is gondolni kell. Csak annak, aki nem volt ott, tűnik önkielégítő elmefényezésnek a dolog, százötven hízósertés lemérése előtt. Azok, akik csak disznót tudnak mérni, nem érthetik, hogy az elme is mérettetik. Az elme könnyen elmacskásodhat, ha nem figyelünk rá a reggeli torna során. Százötven darab után szarosan, mocskosan, büdös pufajkában beugrottunk telepvezető barátunkhoz. Papírra vetni a tervgazdálkodás számszerű ürülékeit: a kilót és a darabot, gyarapodást és pusztulást.
B. G. I. arca a szennyezettségen kívül- fáradt volt, talán fásult is. De bent a házban, a falusi enteriőr Perifériáján felfedezte a rést a meneküléshez. A résnyire tárt szobaajtón bekukkantó szeme felcsillant, felállt (szeme már nem mozdult a kinézett pontról), lehúzta lábáról a gumicsizmát, narancssárga frottír-zokni volt rajta, már majdnem rohant a szobába érve, mint aki szomjasan egy pohár felé indul; igen, mohónak tűnt minden mozdulata. Leült, felnyitotta a zongorát, és elkezdte játszani azt, hogy „Hey, Jude”, és én ezt az egészet akkor kezdtem érteni.
Addig is tudtam, hogy ez a dallam sokunknak nem közömbös. De azóta tudom, hogy ködös, hideg, bőr alá kúszó csúszós hajnalon, ha bárki elindul erre a tájra, jó, ha van valami a tarsolyában. A tízórain kívül valami MÁS.
DOTTORE G.

(megjelent: Sárvári Apokrif 1992. augusztus)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése