RORY GALLAGHER, AZ ÍR LEGENDA ISMÉT LEMEZEN- BLUES CÍMMEL TRIPLA VÁLOGATÁSALBUMA JELENT MEG

Rory Gallagher, az ír legenda ismét lemezen - Blues címmel tripla válogatásalbuma jelent meg

2021.02.23. Gróf István

Amikor 1968-ban egy brit újságíró megkérdezte Jimi Hendrixet, milyen a világ legnagyobb gitárosának lenni, azt válaszolta: Nem tudom! Kérdezd meg Rory Gallaghert! Nemcsak a közönség, hanem - ahogy látjuk -, a szakma is elismerte a fiatalon, 47 évesen elhunyt rock-blues gitárost, a ’60-as évek utolsó harmadában e műfaj egyik megteremtőjét.

Rory Gallagher (írül Ruarirí Uí Ghallchóir) 1948-ben született Ballyshannon-ban, Dél- Írországban. Családja nem volt tehetős, magnó híján 9 éves korában kapott akusztikus gitárján - akárcsak hazai kollégái az „őskorban" -, a rádióban hallgatott adásokból szedte le a betanulandókat, Leadbelly, Big Bill Broonzy, Big Boy Fuller mesterek delta-bluesait a Luxembourg Rádióról, a BBC-ről. Aztán Muddy Waters, John Lee Hooker Chicago-bluesait megismerve, elektromos gitárra váltott. Ekkor jött a képbe Buddy Holly, Eddie Cochran amerikai rock'n'rollja, Lonnie Donegan brit folk-zenéje is. Egy olasz gyártmányú volt az első, de neki -őrült ambícióját kielégítendő, talán saját tehetségét is felismerve -, a legeslegjobb márka, a Fender Stratocaster kellett már. 15 és félévesen, dátum szerint 1963 augusztusában ez megtörtént. Ekkor a Cork városában megalapított The Impact együttes tagja lett, akikkel otthon, ír-földön, majd Hamburgban muzsikáltak, és 17 éves volt, amikor Londonba áttéve székhelyét, 1966-ban megalapította a világ talán legelső power-trióját, a Taste együttest.
Clapton Cream-je, Hendrix Experience-e mellett az új műfaj, a rockzenébe ágyazott blues legnépszerűbb, legsikeresebb bandája lett, két stúdió -Taste (1969), On The Boards (1970) -, valamint két koncertlemezt - Live Taste (1970), Live at Isle of Wight (1972, de ez a '70-es európai Woodstock 800.000 nézős megakoncert anyaga) - hagyva az utókorra. '70-ben Rory feloszlatta a bandát, és kezdetben ugyancsak trióban, azaz basszusgitár-dob kísérettel, majd hol billentyűssel, hol szájharmonikással kiegészülve saját neve alatt zenélt egészen 1995 júniusában, sikertelen kórházi műtétje utáni haláláig. Ez idő alatt tizennégy stúdió- és koncertalbuma jelent meg. Három poszthumusz, 16 válogatás- albuma és 4 boksz- készlete a lemezgyűjtők kincsei manapság. Nos, a nemrég megjelent Blues c. tripla albuma mai lemezkritikánk témája.

Az egykor legendás amerikai Chess lemezkiadó (UMC) gondozásában megjelent impozáns kiadvány kihajtható, főleg a neves, bézsszínű Stratocasterével, fotókkal telitüzdelt borítóban, benne 20 oldalas, minden információt tartalmazó füzettel jelent meg. A három lemezen elhangzó 12-12-12 felvétel nyilvánosan eddig nem jelent meg hanghordozókon, azaz kiadatlan felvételeket tartalmaz tematikusan három csomagban: az elsőn a stúdió, a másodikon az akusztikus, míg az utolsón koncertfelvételek sorakoznak.

Az első lemezen főleg a '70-es évekből válogatott a szerkesztő, felerészben a nagy bluesfaterok szerzeményeiből. Sonny Boy Williamson Don't Start Me Crying, a multiinstrumentalista zenész ragyogó harmonikaszólóival a '82-es Jinx, Freddy King Tore Down-ja, Rory gitárja mellett Lou Martin hatalmas zongoraimprójával a '73-as Blueprint, míg Joe White As The Crow Flies c. nótája Rory ének-gitár (ezúttal Fender Esquire márkán) uniszónóival a szintén '73-as Tattoo c. albumokról „maradt ki".
A saját dalok közül csillagos ötöst érdemel a gitáros által „megváltó bluesnak" hívott dögös lassú, 12-es blues, az I've Could've Had Religion. A smirglikeménységet Gerry McAvoy, Rory több mint két évtizedig hű zenésztársa basszusgitáron garantálja ugyanúgy, mint az Off The Handle c. szintén lassúban, mely már 1982-ben, a BBC rádióstúdiójában lett rögzítve. Szintén ezen a CD-n kapott helyet a merőben eltérő ritmusú, zajos koncertsikereket indukáló száma, a Bullfrog Blues, ami Lou zongoraalapjára, Rod de' Am dobjátékára és a mester énekhangjára épített őrjítő rock'n'roll.
Néhány vendég is közreműködik ezen az oldalon, így Lonnie Donegan, a brit skiffle stílus atyja, és szerzőként a szintén angol bluesman, Peter Green is. Egy felvétel Muddy Waters 1971-es londoni fellépésén készített nagylemezéről is hallható. Gallagher később elmesélte, hogy miközben a közös stúdiómunkát befejezve, saját járgányával a hotelébe vitte a Chicago-blues királyát, az öreg jó néhány „mesterfogást" árult el az akkor még fiatal ír gitárosnak.

A második lemezen kizárólag akusztikus felvételeket hallunk a muzsikustól. Emlékszem, 1985. januárjában a Budapest Sportcsarnokban is - akkor még ereje teljében tartott koncertjén, melyen szerencsésen ott lehettem- , volt egy akusztikus blokkja. Piros- fekete kockás, feltűrt flanel-ingében, kopott farmerjében, minden póztól, allűrtől mentesen játszott az említett McAvoy basszerossal, Brendan O'Neil dobossal és Mark Feltham harmonikással a háta mögött. A kicsit későbbi, 1973 és '89 között készült felvételek zömén egymaga gitározik és énekel, néhányat duóban ad elő. A nagy példaképek közül itt többségben vannak a delta- blues mesterei: a Banker's Blues Big Bill Broonzy tollából, harmonikával, hathúros gitárral, Martin zongorakíséretével tipikus '30-as évekbeli dal, mint a még korábbi Blind Boy Fuller- rag, a Pistol Slapper Blues, un. flatpicking pengetéssel kísérve magát, vagy a Son House- dal, a Walkin' Blues. Ebben már elektromos gitáron slide-ol Rory, Mark Feltham ötletes és virtuóz harmonikafutamaival dúsítva. Már az '50-es évek terméke, de egy szál akusztikus gitárral kísért a két Muddy Waters örökzöld, az Amerikában rögzített Blow Wind Bow és a német rádiónak rögzített Can't Be Satisfied, valamint John Lee Hooker boogie-ja, a Want Ad Blues, melyben a bluesfater előadásmódján foot- stompingol, azaz lábával hangosan veri az ütemet. De Gallagher sajátjai sem vallanak szégyent, sőt! Két, 1973-ban, a Tattoo c. lemezére rögzített szerzeményében, a Who's That Coming-ban és a Secret Agent-ben fémtestű National dobro- gitáron játszik, de nem hagyható ki a felsorolásból egyik első, és igen sokat feldolgozott saját blues dala, a Should've Learnt My Lesson sem.

A harmadik lemezen vannak Rory Gallagher igazi zenei csemegéi, a koncertdalok, az improvizációk miatt immár 5-8 perces „kivitelben". Az első három szám Gallagher egyik legsikeresebb koncertjéről, a Glasgow-i Apollóban megtartott, 1982. májusi fellépéséről való. Egy Sonny Boy médium-, majd egy, az első lemezen már szereplő, a Nothing But The Devil c. lassú, majd a legdögösebb szintén lassú blues, a kiállós, a B. B. King óta használatos, és igencsak hatásos gitár- ének uniszónóval bélelt What In The World c. Willie Dixon nóta szól erről, természetesen hatalmas Stratocaster-tekerésekkel, trióban, Gary-vel és Brendan-nal a háta mögött.
Későbbi, '88-as felvétel az I Wonder Who c. szintén smirglikemény lassú blues, immár Mark Feltham ragyogó harmonikaszólóival, gitár- harmonika kérdez-felel betéteivel színesítve. 1977-es a következő, mindeddig kiadatlan három koncertfelvétel. Kiemelendő ezek közül a Gallagher-koncertek állandó standard-je, Junior Wells Messin' With A Kid c. rockőrülete, a főnök szédületes impróival, és ezúttal Lou Martin orgona-, és zongoratömörítéseivel. Még korábbi, '75-ös válogatás a 11 és fél perces All Around Man c. blues, mely a lemez egyik csúcsfelvétele. Rory elaltat, halkan bevezet, majd az őrületig felpörgeti a nótát, drámai énekével, gitár- és nagyszerű harmonikarögtönzéseivel, Lou briliáns zongora- és orgonajátékával. Az ex- Cream főnöke, Jack Bruce a partnere egy kései, az 1991-ben rögzített Cream- nótában, a Born Under A Bad Sign c. számban, amelyben felüdülés Jack férfias tenorját, és persze merész basszusmeneteit hallani.
Albert King, az amerikai blues másodnemzedék egyik legnevesebb képviselőjének 1979-es albumán működött közre Gallagher, ahol „csak" gitározott. Alberttel nem került olyan baráti viszonyba, mint annak idején Muddy-val: a gitáros a lemezstúdióban Rory érdeklődésére, miszerint milyen hangnemben fog szólni a dal, annyit bökött vissza, hogy „B- natural-ban". A tripla lemez egy Gallagher- interjúval, ars poetica-jával zárul.
A 73-ik szülinapjára emlékezve az ír csodagitáros az '50-es évek amerikai rock'n'rollja, a '40-es és az '50-es évek Memphis,- és Chicago- bluesa, az ír népzene, valamint a '60-as évek skiffle- mozgalma összetevőiből hozta létre egyedi rockzenéjét. Ebből a szeletből most ezen a lemezen a blues gyökerűeket hallhatjuk. Egy csoda. Mint ahogy egy csoda Rory Gallagher életútja is.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2021.02.23-án.