JOHN MAYALL 85 - KONCERT AZ AKVÁRIUM KLUBBAN

A 85 éves John Mayall visszatért az Akvárium Klubba!

2019.03.23. szöveg és fotók. Gróf István

A brit blues zene atyjaként emlegetett művész ismét Budapestre érkezett. Az idén 85 éves zenei legenda március 19-én játszott az Akvárium Klubban. Koncertbeszámoló Gróf István tollából.

A brit blues apja, John Mayall kortársaival, Alexis Kornerrel és Graham Bonddal együtt alapozták meg azt a meghatározó zenei korszakot, amelyet brit blues-hullámnak neveztünk, és lemezek százmillióin keresztül jutott kifejezésre. Kezdetben az R & B korszak (Rolling Stones, Yardbirds, Animals), később a pure blues-éra (Fleetwood Mac, Savoy Brown), majd a nagy gitárnyüstölők bluesrock szakasza (Eric Clapton, Jimi Hendrix), végül a progresszív rock (Colosseum, Blodwin Pig) voltak periódusai ennek a termékeny, a 60-as évek közepétől majd egy évtizedig tartó időszaknak.
A 32 éves Mayall akkor meghatározó figura volt a Swinging London időszakában. Nemcsak a brit blueszenét elsajátító növendékeknek, hanem - néhány, az autentikus fekete vonalat képviselő kivételével- még az amerikai fehér bluesmaneknek is igazodási pont volt. „Aranykorszaka" 1965-73 közt datálható, amikor tucatjával dobta piacra mindössze két- három nap alatt rögzített lemezeit, és a monoton blues-sémát megszínesítendő, variálta a műfajt. Ezek hol elektromosan erősített (Bluesbreakers lemezek), hol unplugged (Turning Point, Empty Rooms), hol szvitszerű, hosszabb lélegzetű darabok (Bare Wires), hol jazzbe (Jazz- Blues Fusion), hol pszichedellikába tartó (USA Union) stílusvariációi voltak. És persze „kitermelte" az olyan világhírnévre szert tett zenészeket - hogy csak a gitárosokat említsem-, mint Eric Clapton, Peter Green, Mick Taylor. De a '70-es évek vége, a '80-as évek elejének diszkó, funky- korszakai nem kedveztek neki. Az életvitelét akkor is és most is meghatározó rendszeres koncertkörutak továbbra is mentek, de kiugró lemezeket ekkor nem produkált.
A Wake Up Call (1993) nagylemezével indított „ezüstkorszakával" nagyszerűen illeszkedett a Gary Moore, S. R. Vaughan- féle blues-revival vonulathoz, és korszerű, rockos bluesos hangszerelésű nótáival ismét a figyelem középpontjába került olyan, később szintén világhírre szert tévő szólógitárosakat maga mellé véve, mint Coco Montoya, Walter Trout, vagy Buddy Whittington. A blues elterjesztéséért „kereszteshadjáratot" hirdető mester 65 felett már nyugodtan hátradőlhetett volna, és élvezhette volna az életet. De nem, kemény kitartással, nem lanyhuló ambícióval folytatta a blues népszerűsítését az általam „bronzkorszakának" nevezett, az ezredfordulót követő években is, amikor már inkább személye volt a zenei középpontban, a tömegeket vonzó gitárvirtuózokat kihagyva bandájából. A közelmúltban három alkalommal (2014, 2015, 2019) a budapesti Akvárium Klub nagytermében fellépő művész koncertjeivel már tízre emelkedett az általam meglátogatott hangversenyei száma, és ez bizony életpályája összehasonlításra is alkalmat ad.

Az idei európai turné a Nobody Told Me c. idén megjelent lemezre épült. Hihetetlen, de a jó kéthónapos - Finnországból indított és Európát körbejáró, majd április elején Londonban végződő - turné folyamán pihenőnapot csak elvétve beiktatva, mindennap koncertet ad az idős mester. A 2018-as évben új gitárosa van a már „beállt" ritmusszekció mellett Mayallnak. Egy tehetséges gitáros-énekes hölgy, Carolyn Wonderland a csapat tagja, Greg Rzab basszusgitáros, és John Davenport dobos mellett.
A lemez hűen követi az inkább a pénzt szimatoló menedzserek, mint a zenészek koncepcióit tükröző szerkesztési - az utóbbi években egyre gyakoribb - metodikát. Azaz: egy befutott művész lemezére hívjál meg egy-egy dal előadásával világhírű vendégművészt, művészeket, így a nagy nevek várhatóan további többezres plusz lemezeladással kecsegtetnek. Így történt ez most Mayall-el is: Joe Bonamassa, az új sztárgitáros is lenyom a lemezen két számot. Ez még hagyján, de amikor a jó öreg B. B. King a U2-val vette fel azok számát, vagy John Lee Hooker lemezén a Los Lobos vendégszerepelt, annak szándéka más, mint a kísérletezés.

A színpadon két billentyűs hangszere mögött a mester, a háta mögött az erős, nagydarab dobos, jobbra tőle a kisebb, most is fejbehúzott gyapjúsapkában a basszeros, balján pedig a kis kendőben, nőiesen öltözve, de ezzel mégsem incselkedő gitáros hölgy állt.
Pontban 8-kor megkezdődött az 1500 fővel alaposan megtelt nagyteremben a buli. Mayall ezúttal szemüvegben lépett fel, színes mintás ingén a szokásos nyaklánc himbálózott, és semmi jelét nem láttuk annak, hogy negyed éve maga mögött hagyta a 85. életévét. Se szék, se zsámoly, a 110 perces koncertet végig állta, és persze aktívan végigzenélte a Mester. Egy viszonylag új nótával, az I Want All My Money Back c. shuffle-val kezdtek. Ebben Mayall kőkemény zongorajátéka és Carolyn gitárimprói kezdték bemelegíteni a hangulatot, akárcsak az ugyanerről a lemezről, a Find a Way to Care-ről felcsendülő Ain't No Guaranteesc. nóta, melyben Mayall átballagott a másik, kevésbé igénybevett billentyűjéhez, a Roland orgonához, hogy azt is előmelegítse. Wonderland kisasszony percei következtek a következő dögös rock- bluesban, ahol jó néhány kőrt letekert gitárjával az ebben a számban gitározó Johnnal együtt a Rocky Athas nyomdokaiba lépett gitárvarázslóhölgy, hogy a következőben, már az új, a Nobody Told Me albumról idézett dalban énektudását is bemutassa nekünk. Nemcsak a változatosság miatt jött jól az énekes csere: a médium bluesban rendesen kieresztette hangját a csaj, és ráadásul egyre jobban belemelegedett a gitározásba is. A Damons In The Night c. opusban Mayall végre előkapta azt a hangszerét, amelynek legtöbbet köszönhetett, a szájharmonikát. Hát, nemcsak amiatt csalódtunk kissé, hogy a vártnál halványabban, szinte csak akkordokat megszólaltatva szívta-fújta hangszerét, hanem azért is, mert - kezdő, amatőr banda módján - sehogyan sem sikerült összhangban befejezni a számot a végén. Ezt Greg mentette meg jó kis basszusfutamaival a közepén, mint az azután következő számot is, a Movin'- Groovin' Bluest.

Csodát persze ne várjunk: az ősz hajú frontember tüdeje 85 évesen nem olyan, mint akár 6-8 éve, és ez megérződik hangja erősségén is, de inkább harmonikajátékán. Pedig a következő dal Sonny Boy Williamson, e kis hangszer első nagymesterének szerzeménye, a Help Me volt, amiben lehetett volna brillírozni. Most a szoknyás zenekari tag mentette meg a számot a középszertől, és a következőt pedig feldobta szólóénekével. A zenekarvezető hibátlan, és egyre jobban belemelegedő zongorajátékával, majd a zongora-gitár kérdez-felel játékával már rendesen hangulatba hozta a közönséget a szám pergő boogie ritmusával, hogy egy lassú blues-zal fokozzák azt. A Lonely Feeling a tavalyi koncertlemezről, a Three For the Road-ról szólt, és most a harmonika is érzelmesen-hajlítottan búgott. A következő, az USA Union LP-ről idézett Nature's Dissapearing kamarablues volt: Mayall egyik leghangulatosabb szerzeménye. A mester gitározott, sőt két körben rögtönzött is, de az igazi hangszeres élményt megint Wonderland produkálta. Finom, hangulatos tekerése jól kijött Davenport visszafogott, gyakran, így ebben a számban is filces ütővel tompított dobjai mögül. A '60-as években John megtanult gitározni is, de fő zeneszerszámai a billentyűk és a harmonika maradtak. A hangszeres sokoldalúságot sokan prezentáltak akkoriban: Stevie Winwood is minden harmadik- negyedik dalban előrement gitározni, márpedig mindenki tudta, hogy elsősorban billentyűs.

Ahogy telt az idő, a hangulat úgy emelkedett: John a következő bluesában, a Tears Came Rolling Down-ban megmutatta, hogy mit tanult a zongorajátékban Memphis Slimtől és Otis Spann-tól. Kőkeményen ütöttek a nyers dúr akkordok bal kezéből, és gördültek-gurultak a rögtönzések jobbjából. Újra a régi Mayall- hangulatot éreztük lejönni a színpadról, pláne, mikor a koncertzáró Mail Order Mystics-be belevágtak. John és Carolyn vitték a prímet a bluessémától elszabadult, progresszíven hangszerelt nótában eleinte, majd a zongora-gitár párbeszédek után a basszus-zongora „felelgettek" egymásnak, a közönség vastapsával biztatva. Majd Greg egyedül maradva a széles színpadon, hatalmasat szólózott basszusán, természetesen magára vonva a figyelmet. De a parádé folytatódott, mint egy '60-as évekbeli hazai beatkoncerten, és a dobszóló következett, melyet ezúttal John Davenport követett el szédületes tempóban és technikai tudással. Háromnegyed tíz volt már, amikor a zenészek meghajoltak, és elköszöntek.
A szűnni nem akaró taps visszatérítette őket a színpadra, hogy a nyúlfarknyi rövidségű, bonyolultnak egy cseppet sem mondható 1967-es slágerszámot, a Looking Back-et, hosszas beszámolás után letekerjék. Azt hiszem, a dalnak nem a művészi súlya, hanem szövege volt a búcsúüzenet: You Know I Was Looking Back to See.
Igen, tudom! Visszanéztem, hogy lássam John Mayallt. Talán még utoljára!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2019. 03. 23-án