2018.07.06. Gróf István
Elsősorban Colin Hodgkinsont jöttem megnézni, meg Markus Bonfantit. Meg Rick Lee-t. És persze Chick Churchillt. Őt azonban nem sikerült. Meglepve láttuk, hogy amikor pontban este 8-kor, a hajó gyomrában „felgördült a függöny”, sehol sincs az orgonista. Beteg, keringési problémák, mondta az eredeti banda másik tagja, Rick, a harmadik szám utáni konfjában. Bizony, ez elképzelhető egy 72 esztendős embernél, pláne egy, a gyertyát egykor a két végén égető rockveteránnál....
Nottinghamban állt össze az a banda, mely a '60-as évek végén, a '70-es elején sokszor a slágerlisták élén tanyázott dögös dalaival. Az akkori sikereik kovácsa az azóta is viszonyítási alap, Alvin Lee gitáros-énekes volt, aki a zenét is szerezte, és valójában meghatározta a banda stílusát. Az átkosban - nem úgy, mint most, amikor egy héten belül King Crimson, Charles Lloyd, és Joe Bonamassa is hallható kishazánkban - nagyon ritkán tévedtek ide a nagy nyugati sztárok, de Lee 1984-ben mégis hallható volt a BS-ben! Azóta többször megfordult a csapat Magyarországon: '95-ben Alvinnel, 2003 után már Joe Gooch-al, az új gitárossal, 2014 óta pedig a legújabbal, Markus-al. Az Alvin Lee utáni két Ten Years After között az a különbség, hogy míg a megüresedett trónt elfoglaló Joe Gooch (2003-2013) igyekezett mindenáron megfelelni annak a vélt, vagy valós elvárásnak, hogy Alvin utódjaként a lehető leghűségesebben visszaadja az akkori dalokat, Markus Bonfanti változtatott ezen. Nem felejtem el a jó évtizede, az ausztriai Wiesen-i fesztiválon hallott Doors- koncertet: az új énekesnek nemhogy a hangja, de még a külseje is Jim Morrisont utánozta. Szánalmas volt. Ugyanott hallhattam Gooch-al a TYA-t is. Markus, ahogy hallom, egy egyéniség, aki úgy formálja saját fazonjára a dalokat, hogy nem válik epigonná. A hangszerelésben is változtatott, így pl. a most nem hallott Churchillnek billentyűin keresztül jóval több mozgásteret adott, mint korábban. Kíváncsian vártam tehát a találkozást.
A trióvá zsugorodott formáció teljes hangerővel nyomta, hiányérzetet sem keltve, nem engedett háborogni, méltatlankodni. Elrettentés végett az új, 2017-es nagylemezükről, a Sting On The Tale-ről a Land of Vandals-al, egy kőkemény rockkal kezdtek, majd a One of These Days c., nem közismert blues-zal folytatták, mely a '71-es Space In Time albumukon jelent meg. A szólógitáros - ellentétben káprázatos gitárjátékával - egy melléfújásokkal tarkított szájharmonikaszólót is elengedett benne. Már a legendás időket idézte a Hear Me Calling jól ismert riffjeivel, aminek hallatán a közönség is bemozdult. Ugyancsak tipikus TYA-dögös blues-rock következett, a kevésbé közismert I'm Coming On Bonfanti ragyogó, talán Alvinnél is erőteljesebb, teltebb, és mélyebb énekével. A frontember ugyan 35 éves, fele annyi, mint zenésztársai, de teljes volt a megértés köztük. Hiába, a blues ilyen műfaj - kortalan. Az új lemezről egy séma rock'n'roll, a Silverspoon Lady következett. A nem túl bonyolult dallamokat játszó rock-darálógép, a Status Quo dalai jutottak eszünkbe ennek hallatán, de szerencsére Colin volt az, aki megmentette a számot a megszokott, az elvárttól jóval cifrább basszusmeneteivel. És ha már nála volt a szó, egy általa kiválóan énekelt szólódarabja jött, a 32.20 -as blues, melyet már Pete York-kal készített, 1985-ös lemezén is hallhattunk. Nem volt öt, vagy hathúros csodagitárja, nem ujjbeggyel szaggatta a húrokat, hanem pengetővel pengette, de azt tanítanivalóan. Colin Hodgkinson Jack Bruce halála óta egyértelműen a legnagyobb brit basszusgitáros legenda, aki 74 évesen is aktív, fáradhatatlanul muzsikál, folyamatosan turnézik. 1969-ben a kortársai által Guv'nor-nak, a brit blues gazdájának nevezett Alexis Kornernél tanulta be a szakmát, majd az általa vezetett Back Door nevű jazz formáció következett szaxofon- basszus-dob felállásban, hogy a '80 as években a Spencer Davis Group-ban és környékén tevékenykedjen tovább. Az új évezred Jon Lord Blues Project bandájában, majd a neves British Blues Quintet-ben folytatódott a TYA hívó szava előtt.
Rick Lee, a veterán dobos - miközben a színpad közepére költözött egy pár dobjával az akusztikus blokk megkezdése előtt - mesélt nekünk a bandáról, annak múltjáról. A Portable People, a Don't Want You Woman és a Losing The Dogs hangzott el egymás után unplugged előadásban, alig dobbal, félig erősített gitárral, bensőségesebb hangulatot adva az ezt megelőző, majd ezt követő zúzások között. Átmenetként a I'd Love To Change The World c. Alvin Lee békeharcos song hangzott el alaposan átdolgozva. Markus ez esetben nem bánt kesztyűs kézzel a dallal, és robosztusan, durván beleerősített, már- már agresszívan gitározott, teli torokkal énekelt. Most az egyszer alkalmazkodhatott volna egy kicsit többet is a nagy előd megérzéséhez. „Thank you so much, Budapest" - mondta tizenvalahanyadszor, változatlan „utánnyomással" a szám végén, a tapsokra reagálva. Még szerencse, hogy időnként Rick Lee előjött a dobok mögül egy pár értelmes szót váltani velünk. De nem ezután, mert ekkor jött a The Hobbit fantázianévre keresztelt száma, melyben tíz percet meghaladó dobszólót nyomott le a hajó gyomrában. Méghozzá nem is akármilyet. Mert ugyan az 50 éves rutin, a technika is számít, de a tudás, az ötletgazdagság még inkább! Összeszámoltam: 10 db. cin volt az alig kevesebb dobjai felett, és csak ezeken játszott vagy öt percig úgy, hogy odaszegezte a figyelmünket zenéjéhez.
A két órásra kerekedett koncert után vártuk ugyan a „fiúkat" a lemezárus standhoz, hogy régi-új lemezeinket dedikálják, de erre nem került sor. Megértjük, hogy elfáradtak. De szép gesztus lett volna.
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.07.06-án, valamint a www.hardrockmagazin.hu oldalon Power trió felállásban - a Ten Years After- A 38 hajón címmel 2018.07.14-én
fotók: a Ten Years After és Török Hajni jóvoltából
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése