Vonatunk délelőtt 11 óra körül előtt indult a fezi állomásról. Egy fiatal francia párral együtt hagytuk el a riádot, ők is Marrakeshbe utaztak. A Bab Boujeloud kapu előtt nagy tömeg, főleg turisták várták a petit taxik érkezését. Máskor percenként lassított mellettünk egy petit taxi, de amikor szükségünk volt rá, egyet sem láttunk Fez el Bali felé jönni. Marrakeshbe utazó lakótársaink hónapokkal korábban, interneten foglalták le a jegyeket, ezért egy kissé izgultunk, nehogy csússzon a programunk egy esetleges jegyhiány miatt.
A marokkói vonatok nem késnek
Meglepetés volt számunkra az, hogy a vonat a Meknes-Rabat-Casablanca és Marrakesh útvonalon közlekedik. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy Fez és Marrakesh között nincs közvetlen vasúti összeköttetés, és hogy még egyszer, immár ismerősként kell, hogy üdvözöljük a Meknes és Rabat várostáblákat. A Fezből induló vonat mind a négy királyi városon áthalad, tehát egy „vonatos" megoldással lényegében az ország legnevezetesebb látnivalói meg is tekinthetőek. A marokkói vasúti közlekedésről annyit, hogy a vasúti kocsik rendkívül tiszták és kényelmesek, úgy az első-, mint a másodosztály légkondicionált, ami az éghajlati viszonyokat tekintve természetes dolog. Ugyanakkor a MÁV-tól eltérően a marokkói vonatok nem késnek, percre pontosak. A Feztől Marrakeshig szóló elsőosztályú vonatjegy ára 295 marokkói dirhám személyenként (7800 Ft), ami nem sok a 7 órás utat tekintve.
Rabatig csak mi voltunk a fülkében, majd lassan kitehettük volna a „telt ház" táblát, ugyanis Spanyolországból hazalátogató fiatal, csacsogó marokkói lányok ültek be hozzánk és utaztak velünk. Casablancától a táj teljesen megváltozott. Eltűntek az északi tájakra jellemző termékeny mezőgazdasági földek és olajfaültetvények, helyettük vörös színű, fantasztikus alakzatú dombok és mezők, vörös agyagból épített falvak suhantak el mellettünk. A vidék egyre kietlenebb és kopárabb lett, a kaktuszon kívül más növényt nem is láttunk egy darabig. Ezt látva nem tudtam elképzelni azt, hogy létezik ember, aki szívesen él ott. A táj csak Marrakesh előtt változott meg, amikor megjelentek a várost körülvevő hatalmas pálmaültetvények.
Marrakesh - főtt bárányfejtől a kígyóbűvölőkig
Marrakesh Marokkó egyik legfontosabb turistacsalogató, berberek lakta városa. A vörös színben pompázó épületek mögött ott tornyosul a Magas-Atlasz hófödte csúcsaival, ez a látvány már önmagában is páratlan.
Marrakesh az ország első fővárosa, 1062-ben alapította az Almoravid dinasztia első képviselője. A frissen alapított városban nem volt víz, ezért azt földalatti vezetékeken hozták a hegyekből. Ugyanezt a vízelvezető rendszert még napjainkban is használják. A város épületein a spanyol, berber, mór és arab kultúra keveredése ma is látható, úgy a színekben, mint az építészeti elemekben. A kapuívek mór eredetűek, a házak vörös és narancsos színeit pedig a berberek adták hozzá. 1147-ben Marrakesh a berberek kezére került, és megkezdődött az Almohad-dinasztia uralma. Ebben az időben épült a város egyik jelképe, a Koutoubia mecset, a városfal legszebbnek mondott kapuja, az Aganou kapu, valamint az Agdal és a Menara kertek. 1549-ben a kereszténység ellen harcoló Saadi-dinasztia vette át a hatalmat, amely Marrakesht választotta székhelyéül. E ház uralkodásának idején épült az Ali Ben Youssef mecset és egyetem, amely észak-Afrika leghíresebb iszlám iskolája lett.
Az estét Marrakesh leghíresebb terével, a Jemma El Fna térrel kezdtük. A tér hozzávetőleges magyar fordításban a „Lefejezettek tere" nevet viseli. Ez a baljós név onnan származik, hogy ezer évvel ezelőtt az uralkodók ide állították ki elrettentésül a bűnözők levágott fejét. Később ez a szokás ugyan feledésbe merült, de a tér továbbra is megmaradt, itt cserélték áruikat a városba érkező kereskedők, ugyanakkor itt volt a karavánok pihenőhelye is.
Az óvárosban található teret egyik oldalról szállodák és éttermek, a másik oldalról a bazárok, valamint egy pálmafákkal és egzotikus növényekkel teleültetett park határolja. A park közvetlen közelében áll a város jelképe, az 12. században épült Koutoubia mecset 77 méter magas minaretje. A torony már messziről jelzi, hogy közel járunk az óvároshoz.
Nappal ez a tér semmiben nem különbözik más terektől, kora reggel utcaseprők, majd sétáló vagy sietős emberek jelennek meg rajta, estére azonban teljesen átváltozik. Estefelé, amikor a nap lebukik az Atlasz ormai mögött, akkor, amikor az árnyak megnyúlnak, és a szürkület lesz az úr, a tér minden sarkából, a szűk és kanyargó utcákból lassan özönleni kezd a tömeg, majd elkezdődik az őrület. Mert az, ami a téren történik, az őrülettel határos. Kígyóbűvölők, hastáncosok, énekesek, fakírok, hennafestők, önkéntes amatőr színészek, mesemondók, táncosok és gyógyítók hada lepi el a teret, a levegő megtelik dobpergéssel, énekkel, fénnyel, a tér mellett tanyázó konflisokat húzó lovak nyihogásával, autók-és mopedek tülkölésével. A tér közepén a lacikonyhások asztalaitól füst- és illatfelhő száll fel, közvetlen közelükben a narancsléárusok bódéi csalogatják a turistákat és a helybelieket frissen facsart hűtött itallal. Itt meg lehet kóstolni a marokkói konyha összes specialitását, lehet válogatni a frissen sült zöldséges vagy húsos ételek, esetleg a sült halak közül. Aki a csigalevest szeretné megkóstolni, annak azt merőkanállal szortírozzák kis tálkákba az árusok, aki pedig a főtt bárányfejet, annak asztalhoz kell ülnie. A pecsenyesütők alkalmazottai határozott mozdulatokkal és hangos kínálgatással terelgetik be a turistákat az asztalokhoz, és ha az ember nem figyel eléggé, perceken belül egy megterített kockás abrosz mellett találja magát akaratán kívül, bárányhúst szopogatva.
A látvány olyan, mintha egy színházi produkció kellős közepébe csöppennénk, nem tudni, hogy amit látunk, az valóság vagy képzelet, esetleg megrendezett jelenet az egész. A tér akkor volt a legszebb, amikor a teljes sötétség beálltakor megjelentek a réz- és fémlámpákat árusító kereskedők, akik áruikat leterítették a földön. Ilyenkor milliónyi gyertyaláng ragyogott át a csipkézett burák alól a komor marokkói éjszakába.
Első este minket is sikeresen betereltek egy lacikonyhás asztala mellé, de mivel óvatosak voltunk és nem mertük bevállalni az olykor furcsa kinézetű ételeket, csak egy kis zöldséget és salátát ettünk, ezért éhesek maradtunk. Olvastuk valahol, hogy csak ott szabad enni, ahol a helybeliek is esznek, ezért a következő vacsoráink helyszínét ennek megfelelően választottuk meg.
Óváros, kiürült zsidó negyeddel
Második marrakeshi napunkat térképpel felfegyverkezve az óváros felfedezésével kezdtük meg. A medinát 12 kilométer hosszú, a 12. századból fennmaradt magas vörös színű fal övezi, és a tizenegy ódon kapun keresztül folyamatosan áramlik ki és be a tömeg - kereskedők, vásárlók, nézelődők, turisták, robogók és megrakott szamarak.
A Badi palotát Mansour szultán építette a XVI. században, de régi pompájából mára nem sok maradt, javarészt csak a külső falak állnak, amelyeken rengeteg gólya fészkel. Romos állapota ellenére sejteni lehet a hatalmas palota és a kert egykori szépségét.
A Szadida-sírok megtekintése után a medina szélén található egyik helyi piacra keveredtünk el, ahol a helyi csadoros nőkön és a teázó férfiakon kívül nem volt sok látnivaló, de a nézelődést nagyon élveztük. A piacok illata semmivel nem hasonlítható össze, fűszerek és illóolajok szaga vegyül a sült hús és a földön heverő szemét szagával. A házak között voltak nagyon romos állapotban levők, de szépen felújítottak is, ez utóbbiakat általában külföldiek vásárolták meg és alakították át riádokká (magánpanziókká).
A délutánt a bazársorral folytattuk. Az előkelőbb és elegánsabb árucikket árusító kereskedők üzletei a Jemma el-Fna tér közvetlen közelében vannak, ilyenek a szőnyegeket, a parfümöket és ékszereket árusító kis- vagy nagy boltok. A koszosabb és bűzösebb munkával foglalkozó kézművesek egyre távolabb vannak a központi helytől, így például a fezihez hasonló tímárnegyed is.
A marrakeshi kereskedők jóval rámenősebbek voltak, mint a fezi árusok, itt nagyon nehéz volt úgy nézelődni, hogy az ember ne érezze magát kellemetlenül, amiért nem vásárol. Marrakeshben mindennek ára van, és nem adnak semmit ingyen. Itt ugyan nem találkoztunk lépten-nyomon önjelölt kísérőkkel, mint Fezben, de lassan már ránézni sem mertünk senkire és semmire, mert azért is pénzt kértek. A kígyóbűvölő, ha kevés pénzt kapott, meg sem fújta a dudáját, így csak a pihenő kobrát lehetett lefotózni, és nem a táncolót.
A tér jellegzetes figurái, a feltűnő csengettyűs szalmakalapot viselő, piros ruhába öltözött vizes emberek az őket lefényképező turisták után is szaladtak, ha sikerült egy lopott képet készíteni róluk fizetség nélkül. Tisztában voltunk azzal, hogy ezek az emberek szegények és legtöbbjüknek a turisták előtti szereplés jelenti az egyedüli bevételi lehetőséget, de ennek ellenére úgy tűnt, hogy Marrakesh nagyon elturistásodott. A legkedvesebb és legbarátságosabb boltosokkal és helybeliekkel a szukoktól jóval távolabb eső utcácskákban találkoztunk.
Sivatagi utunk előtti napunkat az óváros északi részének meglátogatásával kezdtük. Észak felé a szuk két legfontosabb utcáján lehet elindulni, de érdemes egy kisebb kitérőt tenni a Fűszerek terére, ahol régen rabszolgapiac működött.
Ha végig a fő utcákon haladunk, a Place de Ben Youssef-re érünk ki, ahol rögtön három nevezetesség is található: a Ben Youssef medressza (egyetem), a Marrakesh múzeum, valamint a Koubba el Baroudlyn szentély, amelyet az Almoravid-dinasztia építetett a 12. században. A legjelentősebb és legszebb műemlék a három közül az ország legnagyobb iszlám teológiai iskolájának épülete, amelyet rendkívül szép cédrusfa és kőfaragás valamint mozaikcsempe díszít. Mivel az iszlám előírásai alapján élőlényeket ábrázolni nem szabad, a faragásokon növényi és geometriai minták az uralkodóak, mint mindenhol Marokkóban. Az emeleten találhatóak az egykori diákok szobái, amelyek közül kettő berendezett, az egyik egy egykori szegény, a másik egy jómódú tanuló életterét mutatja be.
Újváros Yves Saint Laurent sírjával
Az óvárost a Bab Doukkala kapun hagytuk el és kiléptünk az újvárosba, magunk mögött hagyva a kacskaringós utcácskákat. Az újváros széles, pálmafákkal szegélyezett sugárútján igyekeztünk a Jardin Majorelle felé. Az utca két oldalán található modern épületek is vörös színűek voltak, a többsávos úton a megszokott régi Mercedesek és hatalmas új terepjárók között néha azért feltűnt egy-két kordé is.
A Majorelle-kertet tartogattuk marrakeshi tartózkodásunk első felének a végére, és ezt nem is bántuk meg, ez volt a sok-sok marokkói kert közül a leggondozottabb és legérdekesebb. A gyönyörű kert a nevét Jacques Majorelle francia festőről kapta, aki Marrakeshben megvásárolt egy területet, amelyet beparkosított különleges növényekkel. A kert flórája között az öt kontinens növényeinek több előfordulása jelen van - kaktuszok, pálmák, egzotikus virágok, a kert taviban pedig tavirózsák, lótuszok alkotnak izgalmas és színes csoportokat. Majorelle halála után a kertet a pusztulás veszélye fenyegette. A kék, sárga és zöld színű kertet a francia divattervező, Yves Saint Laurent és Pierre Bergé vásárolta meg. Nekik köszönhető, hogy az nem lett az enyészeté és ma is látogatható. A kertben látható az egykori divattervező sírja, valamint egy, a rajzaiból készült kiállítás.
Az estét újfent az Fna téren töltöttük. Egy kisebb mellékutca berber éttermében elfogyasztott szilvás-tajine vacsora után, a tetőteraszon borozgatva, késő éjszakáig figyeltük az alattunk zajló színpompás, dobpergéssel kísért, nem mindennapi színjátékot.
G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2013.10.10-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése