A Ten Years After gitárosa, Alvin Lee Budapesten

Sárvári közönség a nagyvilágban – a Ten Years After gitárosa, Alvin Lee Budapesten

Szerző: Gróf István | Fotók: internet

Jó érzés tudni, hogy világhírű előadók koncertjein gyakran vesznek részt sárvári zenerajongók is. Gróf István ezúttal a legendás Ten Years After gitárosa, Alvin Lee budapesti fellépésén szerzett élményeit olvashatjuk:

Kíváncsi várakozással készültem Alvin Lee koncertjére: Őt még nem hallottam „élőben” ezidáig, pedig nem sokan vannak a ’60-as, ’70-es évek egykori rock, blues csillagai közül, akiket eddig nem hallgattam meg. És, – érdekességképpen –, két alkalommal is sikerült a közelmúltban a Ten Years After együttest az egykori frontembere nélkül hallanom, és ők mind a kétszer ragyogó teljesítményt nyújtottak.

Jó, hogy időben mentem: mindkét előzenekar kitűnően muzsikált!
Először a Bőrgyári Capriccio nevű, új hard-rock-blues csapat kezdett, mitagadás, izgalmasan. Időnként mintha a korai P. Mobilt hallottuk volna, pláne az énekest, és a gitárost figyelve. A billentyűk azonban kifinomultabbak voltak: Németh Karcsitól, a Mini egykori zongoristájától ez alapkövetelmény. Később kiderült, hogy a basszista, Paróczai „Tacskó” Attila is ebből a csapatból „származik”. Na, szegény Ádám, rendesen otthagytak a fiúk – gondoltam, de műsoruk másik felére meglepetésként bevonult a magyar jazz-blues 40 éve legnagyobb, ma is aktív zenésze, Török Ádám is, így a CD boltok és a büfé körül ácsorgók gyors ütemben beszivárogtak a színpad elé. Lett hangulat, fuvolája hozta a trillákat, zakatolt a dob és a basszus az ének-fuvola uniszónókkal szinkronban. Hál’Istennek bekerült az örökzöld Vissza a városba című lassú ballada is, de kellett is a sok funky ritmusú dal, így a Kocsma és a Hívj fel közé. A banda Túlsó Oldal című tavaly megjelent lemezére ezek után már én is kíváncsi vagyok. Majd egyórás koncertjük után alaposan feltették a lécet az utánuk következőknek.

Hamarosan fel is állt a Mississippi Grave Diggers, és leült velük együtt az énekes-gitáros szólista Karen Carroll is. Az Oláh Andor harmonikás vezette Mississippi sírásók, az előttük megszólalókhoz hasonlóan, nem csak puritán blues-t játszottak. A gitár-szájharmonika-zongora-hegedű (Frenkie Látó jazz-hegedűs) -basszus-dob hangszer-összetételű banda a country-bluestól a roma-swingen, a jazzes bebopon, sőt a groove-on keresztül valahol világzenét játszott, fantasztikus hangszereléssel. Emelte a színvonalat, hogy két újabb vendégzenész, a trombitás Fekete István, és az ország sokak szerint legjobb ma élő gitárosa, Tátrai Tibor is beállt a bandába. Karen, – aki megbízható források szerint B. B. King törvénytelen lánya – akusztikus gitárjával adta meg a ritmust, majd mélyről feltörő, már-már férfias altjával visszahozta Koko Taylor, Etta James bluesmuterok szellemét a Mississippi-Deltából Budapest közepére. Nemhogy disszonáns nem volt a súlya miatt állva előadni képtelen művésznő, hanem széles faszékén ülve felidézte a déli ültetvények faházai tornácán éneklő-gitározó négerek estéinek hangulatát.
A louisianai gyapotültetvények fekete melósai munka utáni panaszos bluesai lelkünk legmélyéig hatottak, bizonyítván, hogy a ’30-as, ’40-es évek delta-blues-a az alapja mindenféle stílusirányzatnak a XX. században, legyen az jazz, rock’n’roll, soul, funky, vagy hard. A nagy bluesörökzöldek, így Tampa Red felelgetős Don’t Lie To Me-je, vagy Muddy Waters I’m Ready, és a szédületes ritmusú Got My Mojo Workingje voltak a koncertjük fénypontjai, melyekben még minket is megénekeltettek.

Este 10 után jött fel a többi zenésszel egy időben, felhajtások nélkül a színpadra a trióban fellépő, szőkéről csokoládébarnára „őszült” sztár. Ezen kívül minden úgy volt, mint 40 évvel ezelőtt. Pár perces recsegés-ropogás, erősítőgomb-kapcsolgatás, technikai szünet után – mennyire ismert volt ez a ’60-as, ’70-es évekből – Lee mester sajátkezűleg dugta be a csatlakozódugót 40 éve használatos, a jobb felül békejellel díszített piros Gibson gitárjába. A jól ismert rock-gitáros terpeszben – a szombathelyiek még felfedezhetik ezt Cserga mozgásában – állt a mikrofon elé, tökig tekerte a hangerőt, és belekezdett a Rock and Roll Music To The Worldbe. Másodiknak már egy dögös, 40 éves Ten Years After-sláger, – már amennyire ezek a kemény rock-bluesok slágernek tekinthetőek – a Hear me Calling következett, melyet Lee egy jó kis boogie-ként ajánlott be nekünk. Valóban az volt, de nem a ’40-es, ’50-es évek chicagói boogie-zongoristáinak, hanem az ezt átdolgozó, hangzásában keményebbé tevő ’60-es évek brit tanítványainak stílusában.
Ezután a mégrégebbi, az 1967-ben kiadott I. TYA nagylemez egy jazzes hangzású dalát, az I Can’t Keep From Crying témáját mesteri módon járta körül, és a jobbára 50–60 éves közönség hangos bíztatására immár mesterfokon rögtönzött a zenészlegenda – olyannyira, hogy a kortárs „Three sounds”, azaz gitár-basszus-dob összeállítású bandák számaiból is idézett, így Hendrix Woodoo Childjából, Purple Haze-éből, a Cream Sunshine-jából is.
Az egyszerű rövidujjú pólóban fellépő sztárgitáros, – mint említettem –, a csatlakozózsinórt kerülgette 2010-ben, mikor már 10–15 éve a (nem is nagyon) megasztárok is már URH-s csatlakozású hangszereken játszanak. Alvin Lee nem cserélt hangszert a koncertje alatt. Ennek nem csak a puritánság, hanem az aránylag homogén hangzású koncertrepertoár volt az oka. Az utóbbi évek nagy lírai slágerei, mint a Bluest Blues vagy a Long Legs ugyanúgy nem hangzottak el a koncerten, mint a country-s hangzású, avagy az összetettebb, progresszív darabok. Pedig talán színesebb lehetett volna velük a koncert. Igaz, egy blues-ban azért megcsillogtatta harmonikatudását is. A rock and roll darabok voltak többségben, és ehhez, ha Alvin nem is, de a basszgitáros cserélt hangszert: jó néhányszor a vertikális változatot, azaz a nagybőgőt használta. És hogy a ’70-es évek európai rockkoncertjeinek nosztalgikus hangulata még tökéletesebb legyen, a Don’t Give a Damn közepén jó tízperces dobszólót hallhattunk. A rock’n’rollok gitározása semmi nehézséget nem okozott a művésznek: ugyanúgy, mint a két éve ugyanitt szerepelt Johnny Winternél, kopásmentes voltak a csukló és az ujjak. Talán a magas énekhangok sikereredtek enyhén vékonyabbra, halványabbra, pláne, ha még nem is a durvább, teltebb-hangú néger előadókkal, de a műfaj fehér nagyjaival, Elvis-szel, Roy Orbisonnal összemérjük. A sok rock’n’roll közben azért elhangzott néhány szép lassú 12-es blues (Blues in C), néhány kőkemény rock (I Woke Up This Morning) is, majd utolsóelőtti számként a Pecsa légterébe bombaként hasított bele a „Love Like A Man” kezdő gitárriffje. Na, ezt vártuk, meg a befejezésként lejátszott nagy Woodstock-slágert, a I’m Going Home-ot, mely meghozta Alvin számára a világsikert 1969-ben. A számot most is jó negyedórába „sűrítette” a zenész, előadva a – kötő-horgolónőktől átvéve a hasonlatot – fürge ujjak 10 percét.

A trió úgy hangzott, mint 40 éve, még az orgona hiánya sem tűnt fel nagyon. Egy rövid ráadás után, bő másfélórás zenélés után gyorsan kiürült a terem: igen, a zenészeknek a gépük, nekünk pedig az utolsó trolibuszaink hamarosan indultak.
Lehet, hogy még valahol, valamikor találkozunk, Alvin!”

A budapesti Petőfi Csarnokban 2010. szeptember 25-én elhangzott koncertről szóló írás
Megjelent a www.lathatalansarvar.hu portálon