NEMZETSIRATÓ

2004. december 5-én délután, -a népszavazáson megjelentek arányát hallgatva-feszült voltam. Este már értetlenül hallgattam a beérkező részeredményeket. 10 óra után mérhetetlenül szomorú lettem. Másnap egész nap tehetetlen düh kerített hatalmába. Megértettem, hogy a kettős magyar állampolgárság megalkotására vonatkozó törvényalkotási kötelezettsége immár nincs a magyar Parlamentnek. Az a tény, hogy Sárváron, ebben a keresztény-polgári városban- egyedül a megyében!- kevesebb lett az igen szavazatok aránya az elutasítást kérőknél, megkérdőjelezte eddigi munkánkat.
Két nappal a népszavazás után, amikor a parlamenti pártok nyilatkozatait, majd megyénk pártvezetőinek véleménynyilvánításait olvastam, megrettentem. A liberális baloldal elégedetten dőlt hátra karosszékében, jelezvén, hogy győzött, hiszen érvénytelen lett a nép kezdeményezése. A jobboldal vezetői mosolyogva konstatálták az eredményeket: több volt az igen, mint a nem, tehát győztünk. Ezenkívül van másfél millió szavazatunk. Lehet, hogy őszinteségem politikailag megbocsáthatatlan, de én kimondom: mérhetetlenül el vagyok keseredve.
El tudja-e képzelni bárki, hogyha netán a XIX. század közepén született kelet- közép európai államokban, pl. a románoknak vagy a szlovákoknak hasonló kérdést tesznek fel, azok nem 90% feletti igennel válaszolnának? Nem beszélve az albánokról, vagy az írekről, akiknél a nemzethatár és az államhatár szintén nem esik egybe. Tény, hogy évente kb. 40. 000 fővel fogyatkozik Magyarország népessége. Oly nehéz belátni azt a nyereséget, hogy évi 8-10. 000 határon-túli, szakképzett, sőt diplomás magyar áttelepülő némiképp ellensúlyozza népességcsökkenésünket. A franciákat elözönlötte az arab. Már-már konfliktushelyzet alakult ki nemzetiségi-vallási alapon. A 3 millió németországi törökről-muzulmánról nem is beszélve. Éppen mi ne tegyük össze a kezünket a lakosságfogyás negyedét kitevő nemzettársi letelepedés miatt? Őseik ugyanúgy csatáztak Muhinál a tatár ellen, mint később másfél évszázadon keresztül a török ellen. Az Ő dédapáik hajdúk voltak a Tiszántúlon, és kurucok Zemplénben. Erdélyben, Felvidéken csatáztak az osztrák ellen a 48-49-es szabadságharc alatt és ontották vérüket az Isonzó partján a magyar hazáért. ”Csak” 84 évvel ezelőtt, a trianoni békediktátum óta hagyta el Őket a határ! Nem Ők hagyták el hazájukat!
Többségi igen szavazatunkkal enyhítettünk volna fájdalmaikon, -melyet elnyomott, asszimilálandó kisebbségként- nap, mint nap megélnek. Most bebizonyítottuk, hogy nem anyaország vagyunk.
Mostohaország lettünk!
Számlálgattatják velünk az összekuporgatott forintjainkat, és bemagyarázgatják nekünk, hogy néhány százezer igénylő számára készíttetett világútlevél megadása tönkretenné országunkat, és elszegényítené polgárait.
2004. december 5 óta a magyarnak nincs hazája. Otthona, az van, de hazája, az nincs! Nekünk, Csonka-Magyarországiaknak sem. Azóta szégyellem magam. Még azok nevében is, akik nemmel szavaztak. Erre ugyan nem kértek meg, sőt ki is kérték-kérik néhányan maguknak, de szívemre hallgatva, nem tehetek mást.

Gróf István
a sárvári MDF elnöke
önkormányzati képviselő
 megjelent a Sárvári Hírlap XVII. évfolyam 1. számában, 2005. január 14-én