VESZPRÉMFEST NYITÓNAP JOE BONAMASSÁVAL

VeszprémFest nyitónap Joe Bonamassával
Szöveg: Gróf István, fotók: Veszprémfeszt

Jó hatvan éve, a hatvanas évek közepén, végén brit földön születtek a nagy blues-rock gitár-hősök, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Rory Gallagher, majd társaik Amerikában, és persze idehaza is. Aztán lecsengett a divat, az akkori egyeduralkodók, akik akkoriban megtöltötték a stadionokat, a lemezgyáraknál évtizedes szerződésük volt, átadták a helyüket más zenei irányzatok képviselőinek. Fél évszázaddal később, az ezredfordulón, de főképp a 2010-es években kiteljesedve, berúgta az ajtót egy fiatal amerikai srác, és újrateremtette a gitár-héró fogalmát. Joe Bonamassának hívják ezt az úriembert. Tizenhét stúdió, és – mivel életeleme a koncertezés – tizenkilenc live lemezt készített ez idáig, és még innen van az ötvenen a háromszoros Grammy-díjra jelölt zenész. Magyarországon 2008-ban a Nyugati Teátrumban, 2010-ben a Pecsában, 2013-ban a Kongresszusi Központban és 2018-ban a Budapest Parkban lépett fel eddig a blues-rock műfaj szerelmesei előtt. Mostani európai körútján számos ország számos városában fellépett/fellép, és különleges tudásáról, mi több, szolidaritásáról tett tanúbizonyságot – az írországi Corkban Rory Gallagher halálának harminc éves évfordulójára időzített koncertjén a műsora az ír csodagitáros számaiból állt. Az idei Veszprémfesten elsőként Bonamassa mutatkozott be, és mivel szakadt az eső, és hideg is volt, a rendezők a Veszprém Arénába irányították át a közönséget. Nemcsak a parkolásban volt ez segítség, hanem a koncerteket is kényelmesen, légkondicionált teremben élvezhettük.

Előzenekarként a többek között a Bill Wyman & The Rhythm Kings és Tom Jones előtt már bizalmat kapott Jumping Matt and His Combo lépett fel: Jumping Matt, alias Pribojszki Mátyás - szájharmonika, ének, Csizmadia László - basszusgitár, Molnár Dániel - dobok, Hamvas Viktor - billentyűk felállásban. Az együttes a 2025-ben megjelent albumáról, a Forwardról mutatott be döntően dalokat. Volt köztük rock’n’roll, boogie, szving, lassú blues, lengőbasszussal kísért médium-blues, ballada. A Jump, Jump, Jump című szvingben Mátyás bemutatta herflijén, hogy mit érez, amikor énekli: feel allright. A Come on Pretty Baby-ben visszamentünk hatvan évet a zenében, míg a Beyond The Golden Gate-ben Pribojszki mellett Hamvas és Csizmadia is elengedett egy-egy szólót. Az azt követő boogie-ban Matyi felidézte a Canned Heates Alan Wilson ördögi harmonikaszólóit, avagy talán saját magát a Zydecola Boogieban? Az ugribugriból (jump) nem lehetett kikeveredni, a Jumping Matt Jumps című nótájukban a tízlyukú Hohner mellett Viktor őrületbehajló zongorabűvölete is premier plánba került.

Pontban kilenc órakor teljes hangerővel felcsendült a megszokott intro, a Soul Finger, majd a színpad sötétje kivilágosodott: ott állt a héttagú csapat, és belevágott a Hope You Realize It (Goodbye Again) című dalba. A színpad hátsó részén, egy dobogón helyezkedett el balra Calvin Turner basszusgitáros, középen Lamar Carter dobos, és az emelvény jobb oldalán a két színes bőrű vokalista lány, Jade MacRae és Dannielle De Andrea. A jó húsz méter széles színpad elején balra állt Josh Smith gitáros, aki jelenlegi főnökével egy időben indította be karrierjét, és most is koncertezik bandájával, járva a világot. Középen állt, de inkább szélességében bejárta a színpadot a fekete vasalt ingben, világos öltönyében Bonamassa, míg tőle jobbra ült négy klaviatúrányi hangszerarzenáljával a veterán billentyűs, Reese Wynans. A Dust Bowl egy lassú beat-dal volt, amit Bobby Blue Bland szerzeménye, a tiszteletreméltó énektudással interpretált Twenty Four Hour Blues, majd a Guitar Slim nevéhez köthető Well, I Done Got Over It dögös médium tempós blues követett, melybe a vokalista lányok is már beszálltak. Joe-nál nemcsak a blues és rock, hanem a dallamos slágerek, az érzelmes balladák előadása is a legoptimálisabb hangerővel és hangszínen történik. Az improvizációk – volt valamennyi nótában – mindig más jellegűek voltak, alkalmazkodva az adott dal hangulatához, és sohasem hallhattunk visszatérő sémákat ismételni.

A híres Gibson Les Paul mellett éles-szemű barátom további öt, más Gibson és Fender gitármárkát is azonosított, melyeket a gitártechnikus adott oda Bonamassának az új szám kezdésénél. A Self Inflicted Wounds volt az a dal, amire azt mondtam a koncert előtt, ezt mindenképpen hallanom kell élőben. Bonamassa erőteljes, érzelmes tenorja, csodálatos, egyre feljebb tornázott gitárrögtönzései és dallamvezetése mellett MacRae kisasszony gospeles hangulatú, hátborzongató magasságban előadott éneke életre szóló élményt adott. Joe, ámbár mindig hangoztatja a brit blueszenészek elsőbbségét tanítómesterei sorában, ismét amerikai, most kortárs kolléga, Ronnie Earl eksztatikusra kivitelezett nótáját dolgozta fel (I Want To Shout About It), melyben Josh Smith is lehetőséget kapott improvizálásra Reese Wynans-szal és a másik háttérénekessel, De Andreával egyetemben. Mindig hálás egy zenésznek Freddy King dalt a repertoárra venni, ez alól Bonamassa sem volt kivétel: a Pack It Up-ban nemcsak ő, hanem Reese Hammondon, Josh gitáron is remekelt, minekutána bemutatta a zenekara tagjait főszereplőnk. Nem sokat beszélt – szokása szerint –, de a k*rva esőt többször is emlegette: a Vár tövében, szabadtéren valóban hangulatosabb lett volna az est. Egy slágergyanús, Clapton populáris korszakára emlékeztető nóta után egy őrjítő gospeles hangulatú, felelgetős opusban (It’s Hard But It’s Fair) Joe változatosságképpen a „hápogtatót” helyezte előtérbe, majd zárószámként belevágtak a Led Zeppelin How Many More Times számának tizenhét perces interpretálásába. A piano-mezzoforte-forte dinamikai fokozatokat gyakran használta az együttes ebben a szerzeményben is. Bizony, a hangulat befolyásolására nem is lehetett volna jobb eszközük a hangnemváltásokon kívül: a gitáros a halk részben moll-dallamokra fűzte fel gondolatait, a főtéma pedig kemény dúrban szólt Lamar Carter dobszólójával megspékelve.
A visszatapsolás eredményét kár lett volna kihagyni: a folk-rock ballada, a Sloe Gin mindent összefoglalt, amit Joe Bonamassa adni tudott: erős, szépen frazírozott magas éneket, dallamos, ívesen vezetett, magasan szárnyaló gitárhangzást, komplett összhangot tartó zenekari hangzást. És ezt így nem sokan tudják kínálni manapság a piacon. Mi megkaptuk. Szerencsénkre.
Megjelent a bluesvan.hu portálon 2025.07.13-án