2017. március 28., kedd

BLUES BULI SKÓT SZOKNYÁBAN- A KING KING KONCERTJE AZ A 38 HAJÓN

Blues buli skótszoknyában - King King koncert az A38 hajón

2017.03.27.
szöveg és fotók: Gróf István

A sztereotípiák szerint a beat-, később rock-, még később popegyüttesek frontemberei jóvágású, egyszálbelű, hosszúhajú, csípőrángató, mikrofontekergető figurák, akik a közönséget úgy hozzák lázba, hogy korábban ösztönösen, később a show-biz szabályait betartva tesznek róla. Nos, az A-38-hajón megrendezett kőkemény blues-rock koncert frontembere minden eddigi szokást, előírást, szabályt sutba dobva, rövid, fekete kefehajjal, enyhén pocakosan, nem éppen divatos piros-fekete kockás nemzeti skótszoknyában, fehér frottírzokniban és csau- színű túrabakancsban állt színpadra. De a végeredményt, a profi tudásnak köszönhető a kitűnő koncerthangulatot rendesen megértük
.

Alan Nimmo a Hendrix-Clapton-Gallagher utód gitáros-énekes neve, aki 2008-ben alapította meg bandáját, talán a nagy blueselődök, B.B. King, Freddy vagy Albert King neveinek sugallatára. 2010-ben a Monoghan fesztiválon mutatkozott be a korunkban igencsak ritka, ma is állandó összetételű csapat, melyben Linsday Coulson basszgitáron, Wayne Proctor dobon, és a rendkívül tehetséges holland billentyűs, Bob Fridzema billentyűkön játszik. Debütáló albumuk, a 2011 márciusában napvilágot látott Take My Hand rögtön a brit blues-rock listákra ugrott, és a rajta levő Lose Control, és az All Your Life c. számaik azóta is koncertjeik standard darabjai. A Standing In The Shadow lemezük két évre rá, 2013 márciusában jött ki, a funkot egyre inkább bluesra érlelő igazításokkal.
Nos, a saját dalokat előretoló album eredménye - rajta a A Long History of Love c. balladával- az országos, elsősorban skóciai, angol turnékon túl európai, kanadai hangversenykörutak lettek. Az I-re a pontot a 2015-ös év, és vele az akkor kiadott Reaching For The Light c. nagylemezük tette fel. Egyre elmélyültebb blues-számok, egyre igényesebb hangszerelés, ugyanakkor a közérthetőség érdekében dallamos nóták sorjáztak rajta. Az eredmény: három kategóriában első díj a brit Blues Awards-on az évben. Tavaly látták elérkezettnek az időt, hogy egy Best of albummal, egyben koncertlemezzel, mégpedig dupla lemez kivitelben rukkoljanak elő, melynek a glasgowi O2 Arénában rögzített koncertanyagát voltak hivatottak bemutatni a bécsi koncertjük után.
Az előzenekart nem bízták a véletlenre: azon ritka eseménynek voltunk fültanúi, amikor nem hazai csapat végezte el a bemelegítést. A már lemezekkel, koncertkörutakkal bizonyító brit Zeals kezdte az estét, akinek szólógitáros- énekese, Harrisen Larner- Main már többször megfordult Magyarországon. A basszus nélkül - ezt leginkább Harrisen hozta hathúrosán- felálló csapat két erőteljes gitárosa és ütőse kemény, dallamos rockzenét produkált, talán a U2 hangzásvilágát idézve leginkább. A lelkes zenészek jó színvonalú muzsikát produkáltak, a jó hangulat megteremtését azonban átengedték inkább az utánuk következőknek.
A King King a már említett Lose Control c. kőkemény rockkal indított, dögös gitárriffekkel, Nimmo érdes, de kellemes tenorjával, majd Jimmy Vaughan egykori bandájának, a Fabulous Thunderbird nótájának koppintása, a Wait On Time következett, melyben Coulson jól érzett ingabasszusára Fridzema, majd Nimmo rögtönzött emlékezeteset. A csuparitmus Waking Up a minden tekintetben tökéletes szólóének és a vokálok tökélyét példázta, mint az ezt követő Rush Hour című lassú ballada is, persze értékes gitár- és zongorabetétekkel megspékelve. Az A Long History of Love már-már érzelmesnek érzékelhető dallama majdnem elkeserített, de aztán Alan gitárszólói a helyreállították az értékeket, majd az égben lebegő Stratocaster vijjogásaira Bob a Hammondján a '70-es években megszokott és megszeretett blues-rock stílusjegyeket beépítve válaszolt.
Egy kőkemény funky- soul, a More Than I Can Take után egy „hígabb" sláger, a You Stopped The Rain következett, majd az átcserélt Les Paul hangszínével jött a Take a Look c. gyönyörű szép ballada, Al Kooperes orgonabeszúrásokkal, majd a zenekarvezető nagyívű, dallamos improvizációjával. Az All Your Life c. funky-őrület már a koncertvégi hangulatfokozás eleme lehetett, hiszen még Wayne Proctor erőteljes támogatásával azok is tapsoltak önfeledten a jó háromnegyedig megtelt hajógyomorban, akik nem is szándékoztak. Ámbár Nimmóról már folyt a víz, és nagyon nagyokat tekert, mégis a legemlékezetesebb számomra a holland káprázatos Hammond- rögtönzése volt.
Aki jó blues koncertekre jár, tudja, hogy a hangulat tetőfokára csak egy lassú tizenkettes megfelelő szinten való előadásával lehet juttatni a nagyérdeműt. Nos, ez becsülettel megtörtént a Stranger To Love c. nótájuk előadása során, és ez a tetőfok nem(csak) annak a két pohár kitűnő olaszrizlingnek volt köszönhető, melyet menetközben elszopogattunk. Mind a két hangszeres szólista - sem a dob, sem a basszus nem kapott szólószerepet az este során - megmutatta azt, hogy ízig-vérig profi blueszenészek, hangszereik tökéletes mesterei, akik a dinamikával is érzéssel tudnak bánni, persze nem három és fél percben.
A visszataps után a Let Love In c. dögös, közönségbolondító nóta kezdte a "záróhadműveletet". A koncert után a tagok mindegyike rendelkezésre állt a lemezdedikálás során, pedig folyt róluk a víz mindenhonnan- a homlokukról, a nyakukból, de talán Nimmo szoknyája alól is. Megküzdöttek ezért a sikerért, és ezt nem felejtjük el nekik egyhamar.
Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2017.03.28-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése