2016. március 28., hétfő

JANIS: LITTLE GIRL BLUE- FILMKRITIKA

"Élj gyorsan, szeress keményen, halj meg fiatalon" - Janis: Little Girl Blue (filmkritika)
2016.03.28. - 18:20 | Gróf István - Fotók: rollingstone.com

Óriási adósságot törlesztett Amy Berg rendezőnő, amikor a fehér blues királynőjéről, Janis Joplinról rendezett filmet 45 évvel annak halála után. Manapság gyorsabban készítenek filmeket, pláne, ha egy nem mindennapi hősnő nem mindennapi élete lehet a téma. Joplin volt producere volt állítólag sokáig a fék, amelyet végül tavaly kiengedett végre. A szombathelyi mozi kamaratermében vetítették le a produkciót, amelyen aznap este csak tízen jöttünk össze a megyéből, ami azért csúfosan kevés…
A film derekasan végigkövette a híres énekesnő életét a gyerekkorától haláláig. De semmi több! Mert azért Scorsese George Harrisonról szóló filmjében 37, ismerőseivel, zenésztársaival, rokonaival készült interjút készített a rendező. Itt néhány koncertdal, néhány híradó részlet, néhány tévés show bejátszás (neves amerikai showmanek erőltetett poénjaira kihegyezett beszélgető műsorok, mint az énekesnőt legutolsó élő beszélgetésére meghívó The Dick Cavett Show), és elenyészően kevés most leforgatott interjú volt a film alapja. És Janis halálával vége is a filmnek, pedig zenei méltatása, az őt példaképüknek tekintett utókor zenészeinek véleménye, halálának konkrét okai, mind- mind kérdőjelek maradnak.
Nagy hangsúlyt helyez a film a már sztár énekesnek szüleivel való kapcsolatára. Két fontos mozzanata van a mozinak ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy amikor a lány a San Franciscó-i Big Brother & The Holding Company nevű hippizenekarban játszva lemezszerződéshez jut és elindul a sztárság felé, akkor a szülők megállapítják: ezennel megszűnik ráhatásuk gyermekük további életére. A másik, amikor már nagyon zajos, és sokszor negatív megítélésű Janis élete, a szülők kérdőre vonják magukat: ugyan, mit rontottunk el? Semmit sem, tudjuk a nyilvánvaló választ, hiszen lányuk saját maga látott neki önmaga megvalósításához. Ez már a saját útja volt, amely végül is a semmibe vezetett. Mert a diákkorában csúnyácska, a csoportokból ki- és eltaszított lánygyerek önigazolást keresett egész életén keresztül, és ez volt talán az az újdonság, amivel ez a film megismertetett minket.
A faji diszkrimináció és a Ku-Klux-Klán javában működött a déli Texas államban, és annak poros kisvárosában, Port Arthurban, ahol a hippikultúra egyik legnagyobb vezéralakja felnevelkedett. Semmi különös nem történt vele, sem bombázó külsejű, sem az iskolai énekkarban (ki is rúgták innen egy idő után!!) hangjával kitűnő csodagyerek, sem non-konformista, örök lázadó nem volt, de a Kaliforniában megszületett és ott prosperáló ellenkultúra, a hippilázadás erre az útra térítette őt is, többmilliomod magával. Megtetszett neki, előbb mellék-, majd főszereplője lett a mozgalomnak - köszönhetően a kor és a hely miliőjének! Ennyi!
Persze erőteljes, azzal jól bánni tudó hangja volt az, ami óriási szerencséje volt, és azért abban volt neki is szerepe, hogy ezt az áldást művészi fokra emelve maga és közönsége javára fordítsa. Érdekes színfoltja volt a filmnek az a folyamat, miszerint a zeneileg nem túl képzett, inkább brahiból zenélő amatőr San Francisco-i zenekarával sikert sikerre halmoz (nagylemez készítése, a Monterey Pop fesztiválon való óriási siker), míg a menedzserek által profi zenészekből összeverbuvált, az akkori sikerekhez megkerülhetetlen fúvóskórussal megspékelt Cosmic Blues Band nem hozta meg a naiv, tisztalelkű lánynak az őszinte kinyilatkoztatás lehetőségét. Ekkor szokott rá az italozás után a kemény drogok használatára. A mai divatos szóval megasztároknak nevezett, a nagy rivaldafény után magukra maradó művészek jó részének Amerikában a magány elviselését kompenzálandóan csak a drogok maradtak, lásd Marylin Monroe, Elvis Presley, Michael Jackson. Mind meghaltak. Mint az utánuk következő hippizenészvilág óriásai, a három J, Jimi, Janis és Jim (Morrison) is, de az előbbiekkel szemben jóval fiatalabban, 27 éves korukban. A kemény drogok miatt. Borzasztó volt olvasni a Rolling Stones-os Keith Richards (csoda, hogy még él!) önéletrajzi kötetében, hogyan váltak a drog áldozatává zenésztársai a szeme láttára, így barátja, a '70-es években a Byrds együttest vezető Gene Parsons is. Joplin is megpróbálkozott a leszokással, de sajnos sikertelenül.
Mindazonáltal a film igazi pozitívuma a boldog '60-as évek végi jó kis blues-, pszichedelikus-, és rockzenéinek felidézése volt. Hallhattuk Otis Reddinget énekelni, láthattuk Jimi Hendrixet gitárt felgyújtani, a Who együttes tagjait szétzúzni saját színpadjukat, Mama Cass Elliot-ot lelkesen rajongani az utánpótlást jelentő texasi kislányért. És hallani, hallani azt a sok, érzelemmel teli rekedt-hörgő-visító Joplin-bluest, a Cry, babyt, a Piece Of My Heart-ot, a káprázatosan előadott Ball and Chaint, a Summertime-ot, a Bye-Bye Babyt, amilyeneket utoljára a 40-es években Bessie Smith énekelt, és soul-dalokat, a Move Overt, a Down On Me-t, a Little Bit Harder-t, melyet előtte Aretha Franklin, utána pedig gyakorlatilag senki sem tudott megidézni. Hallhattuk a country balladákat is, így a Me and Bobby McGheet, mely legutolsó és talán legnagyobb slágere is volt.
A rendező megpróbált rendet teremteni Janis két élete, a rebellis, sztárattitűdöket felmutató népszerű, sikeres művész, és az örökké kételkedő, bizonyítani akaró, lelki sebeit nyalogató érzelmi lény között. Ámbár főhőse azt mondja, hogy tudatosan alakította pályáját, művészetét, tudjuk, hogy ezeket a dalokat érzelem, vagy inkább érzelmi túlfűtöttség nélkül képtelenség lett volna reprodukálni.
Kár, hogy a neki tulajdonított híres-hírhedt mondását, a „Live fast, love hard, die young" - azaz „élj gyorsan, szeress keményen, halj meg fiatalon" önmagára nézve betartotta. Ha nem így lett volna, jobban járt volna a világ. De ez csak egy ábránd.
Aki ismerte az énekesnőt, azért kell megnéznie a filmet, aki nem, azért, hogy belepillanthasson a nyugati part '60-as évek végi elvarázsolt világába. Meg azért, hogy hallhassák az azóta is megközelíthetetlen hangú soul- és bluesénekesnőt. Mert a legenda továbbéléséhez ez is kell.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 03.28-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése