2014. július 14., hétfő

BLUES-PARÁDÉ A PAKSI DUNA-PARTON I. RÉSZ

Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (I. rész)

Huszonkettedik alkalommal rendezték meg Pakson a már jól bejáratott Gastroblues Fesztivált, ami a foci VB negyeddöntői és a nagy kánikula ellenére is ezrével vonzotta a blues, a jazz, a rock, valamint a kulináris élvezetek, azaz a jó kaják és a finom borok szerelmeseit. Négy helyszínen negyven előadó lépett fel a háromnapos rendezvényen, de a fő attrakciók az ESZI Sportcsarnokban, a hagyományokhoz híven, péntek és szombat este zajlottak le.
Pénteken késő délután, az előzenekarokat követően a Deák Bill Blues Band lépett a színpadra, hogy a tőlük megszokott színvonalon előadott, és kitűnő hangulatot teremtő muzsikájukkal valósággal felpaprikázzák a „dühöngő” közönségét. Bill Kapitány semmit sem öregedett, ugyanazzal a hévvel énekelte a Hobo Blues Band korabeli, majd a későbbi saját dalait, mint harminc éve, mióta az együttese működik. A szólók alatt a már a színpadképhez tartozó Fradi törülközőjével korbácsolva a ritmust, és az ismert „haj, haj, haj, haj” kiáltásokkal ösztönözte tapsra a közönséget. A legszebb számok a lassú bluesok, a Rossz vér, A titkos lány és a Nem haragszom senkire voltak, ahol jól kijött az énekes érzelemdús hangja. A legelső, és talán a leginkább átütő Hobo slágerrel, a 3.20-as blueszal zártak, hogy aztán a ráadással, egy nem éppen a blues műfajába tartozó dallal, Szörényi Leventéék István, a királyából idézett Áldozatunk fogadjátok cíművel emeljék tetőfokára a csarnok hangulatát. A bandában Bécsy Bence korrekten gitározott, Takács József dicséretesen hozta a jól érzett basszust, Szabó Csaba határozottan irányította a ritmusszekciót, Horváth Zsolt pedig példásan kísért, de nem sokat szólózott, szólózhatott az egyébként is kissé halkabbra engedett billentyűkön.

Másodikként Little G Weevil, vagyis Szűcs Gábor következett, aki a blues szülőföldjén, Amerikában vert rá az ottani élmezőnyre 2013-ban, mikor megnyerte szóló/duó kategóriában az International Blues Challange-et.
Elsőként talán az angol Jo-Ann Kelly, majd öccse, Dave Kelly vették a fáradságot a ’60-as évek végén, hogy a műfaj öregjeitől az otthonaikban tanulják meg a delta blues szakmai fortélyait. Gabesz is így döntött, Egyesült Államokban tanul és él, 2005 óta csak látogatóban van Magyarországon. Mind a The Treaser, mind a tavaly megjelent Moving című albumjairól játszott szerzeményeket. Ezek zöme a Mississippi delta, valamint Memphis környéki blues stílus jellegzetességeit hordozzák. Érdekes volt látni a nagy kivetítőn, hogy Gabesz a gitárja hangjai közül nem a leghangzatosabb alsó és felső E-húrt használta főleg, hanem a „közben levőket”. Az A volt a basszushang, a csípett húrok, és az improvizációk zöme is a G és H húron szóltak, ezáltal keményebb, ritmusosabb, határozottabb, amolyan John Lee Hookeres lett a hangzás, és ez adta meg a művésznek azt az elismerést, amelyet az egyébként hálátlan, szólóban való fellépésével mégis kapott a közönségtől. Little G Weevil is élt a nagy country blues gitárosok technikájával: a H húrt egy-egy számban lejjebb eresztette, áthangolta hangszerét, ezáltal más tónusú akkordokat játszva. Egy rag ritmusú dallal zárta műsorát, majd visszataps után ráadás is következett.

Egészen más zene következett ezután, a The Magic of Santana elnevezésű formáció, ami tulajdonképpen német zenészekből álló, 2010-ben alapított tribute együttes.
A németek az évtized elején jöttek össze azzal az Alex Ligertwood énekessel, aki tizenöt évet, és azzal a Raul Rekow kongással, aki több mint harminc évet „szolgált” a mexikói gitármágus eredeti zenekarában. Péntek este összesen kilencen voltak a színpadon, közülük négyen doboltak, így az egzotikus latin zene hamar megnyerte főleg a táncos lábú lányok kedvét. A Westfáliától északra természetben nemigen hallható, trópusi hangulatot idéző hosszú tücsökciripeléssel kezdték az esti varázslatot, majd jöttek a Santana dalok egymás után. A ’69-es bemutatkozó, majd a következő évben kiadott Abraxas album legkelendőbb számai szólaltak meg, mint a Black Magic Woman, a Gipsy Queennel párban, az Oye Como Va, és a többiek, de a későbbi híres instrumentális tétel, az Európa is elhangzott. Egy-egy hard-rockos nótát is hallhattunk, de többnyire a latin ritmus dominált. Alex éneke nem vett le a lábamról annyira, talán a kora is belejátszhatott ebbe. A másik eredeti zenész, Raul ellenben profi volt, négy, maga előtt felállított piros kongán szaporán járt a keze, és nagyokat is rögtönzött. A negyedórásra sikeredett, a legendás woodstocki fesztiválon is elhangzott Soul Sacrifice című szerzeménnyel búcsúztak el az igencsak hosszú műsort adó zenészek, majd ráadásként mind a kilencüket megénekeltető vokális számmal zárták programjukat.

A latin zenét eredeti brit blues zene váltotta ezután, erősen csökkentett létszámban, azaz trióban. Az este fénypontja szakmailag mindenképpen a Leeds városából származó, a harmincan jóval innen levő csinos, kedves, közvetlen modorú, sztár allűröktől mentes Chantel McGregor gitáros-énekesnő volt.
A British Blues Awardson 2012-ben a legjobb női énekes, tavaly az év gitárosa, valamint ismét a legjobb női énekes címet elnyert zenész az amúgy is később elkezdhető műsorát késleltette, hogy a hangbeállítások után megadta magát a basszus-erősítő, majd egy pár percre rá a dob lábgépe is használhatatlanná vált. A technikai szünet miatt is félénken kezdő együttes azután egyre inkább belejött a zenélésbe: a 2011-es lemezről, a Like No Otherről szólalt meg néhány dal, majd a nagy elődöktől, Prince-től egy végeláthatatlan dallamos impróval a közepén a Purple Rain, Jimi Hendrix-től egy másfajta varázslatot teremtő Woodoo Chile, Alvin Lee-től pedig egy hard-rock nótát játszott le McGregor kisasszony triója. Próbáltam magamban összehasonlítani más női sztárokkal, de talán Joan Jett fiúkat is megszégyenítő kemény gitárjátéka, Suzie Quatro szintén kőkemény énekstílusa jöhetett számításba, persze egész más stíluskörnyezetben. Chantel pedig egyre dögösebben játszotta a rock-blues, majd a még keményebb hard-rock számokat, amelyben segítségére volt az öthúros basszuson nagyszerűen játszó fekete zenésztársa, Richard Ritchie, és a Keith Mooni adottságokkal megáldott, azaz kétszámonként egy pár dobverőt darabokra aprító ütős, Keith McPartling is. Utóbbinak a technikusok háromszor cseréltek lábgépet. Nem hiszem, hogy mind selejtes lett volna… Ráadásként egy kemény rock-blueszal fejezték be koncertjüket a britek, majd a szerény, közvetlen zenekarvezető lejött a színpad mellé autogramot osztogatni egészen addig, míg volt rá jelentkező. Megmondom őszintén, a közelmúltban hallott fiatal honfi- és pályatársával, Matt Schofieldel összehasonlítva, jobban tetszett Chantel gitározása, mint az ötödik lemezén is túljutott srácé.

Már jóval elmúlt éjfél, mikor az utolsó blokk, a Purple Zeppelin Jam elkezdődött. Hazai zenészekből verbuválódott a Cry Free, mely már több mint egy évtizede játssza a hard-rock koronázatlan királyának, a Deep Purple-nak nótáit. Előtte lépett fel a fiatalabb életpályájú Zep Session, mely a heavy-metál megteremtőjének, a Led Zeppelinnek állít emléket dalainak tolmácsolásával. Ámbár későre járt már, de a két, egymást követő, majd együtt is játszó banda nem hagyta elbóbiskolni a teremben tartózkodókat. A Zep tagjainak dicséretére válhatott, hogy nem csak a törő-zúzó I, II., és III. Zeppelin albumról választottak számokat, hanem a későbbi balladákból is. A basszus-dob ritmusszekciók biztosan hozták a kíséretet, a hangszeresek is többé-kevésbé. De hogy Robert Plant hangját élethűen visszaadják, vagy Ian Gillanét, de még David Coverdale-ét is, az nehezen várható el a még a legjobb torkú énekesektől is. A tribute zenekarok jól szóltak, parázs hangulatot vittek a hajnali csarnokba.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)

Megjelent a www.bluesvan.hu portálon, 2014.07.14-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése