2014. április 17., csütörtök

Túlérett blues zenész márpedig nincs! John Mayall koncert az Akváriumban

2014.04.17. Gróf István - Fotók és videó: Császár Márta

Túlérett blues zenész márpedig nincs! - John Mayall koncert az Akvárium Klubban

A blues történetének élő legendája, John Mayall adott koncertet hétfőn a fővárosi Akvárium Klubban. A brit gitáros tavaly ünnepelte 80. születésnapját, mostani turnéja ennek jegyében zajlik. Eddig 12 alkalommal koncertezett Magyarországon, először 1985-ben a Kisstadionban, legutóbb 2010-ben a StarGarden fesztiválon.

A Mayall-koncert előtti éjjel a Las Vegas-i MGM Grand Arénából közvetített Manny Pacquiao vs. Timothy Bradley profi bokszmeccset nézve agyonizgultam magam, hogy az „öreg", immár a 36.-at taposó szimpatikus filippínó ne megalázottan távozva hagyja el a ringet. Ez éppenhogy megtörtént, ugyanakkor a három hete megvásárolt Mayall koncertjeggyel a zsebemben biztos voltam abban, hogy a rá következő estén kellemetlen meglepetés nem érhet. Nem azért, mert a brit blues egykori apjának, mára nagyapjának eddig hét koncertjét - köztük a szombathelyit és a vasi Zsoldos Báróék előzenekarával lenyomott tatabányait - nagy megelégedéssel hallgattam végig, és nemcsak azért, mert a szigorúan diétázó, vega, fitneszelő bluesfaterból simán elvárható, hogy végigjátszhat egy 90-100 perces bulit. Hanem azért, mert az improvizációra épülő blues zenében nincsen felső korhatár: itt csak tovább érnek a zenészek az idő múlásával. Gondoljunk csak a már csak széken ülve játszó B.B. King-re, a 89 évesen Eric Clapton Crossroads fesztiválján fellépő Robert Lockwood-ra, vagy az ereje teljében levő, a 70-hez közeledő, tavaly új, izgalmas dupla albumot kiadó Buddy Guy-ra.

A pesti köznyelven a Demszky-gödörben, azaz az Akvárium Klub 1500 embert befogadó Nagy Halljában tartott buli április 14-én, hétfőn este 8-kor kezdődött, de a fél órával előtte érkezésem csak a terem közepére engedett állóhelyet. A kezdésre zsúfolásig telt a dühöngő, a „Nagy generáció" 60-70-es rajongói mellett a 30-as, 40-es korosztályból is sokan jöttek el. Az 1953-as koreai háborúban katonáskodott (!) John Mayall mellett a legutóbbi, tavaly a polcokra került A Special Life c. albumán szereplő zenészek léptek fel: Rocky Athas gitáron, Greg Rzab basszuson és a fekete Jay Davenport dobon. Ámbár elég nehéz lehetett Rocky-nak akár Coco Montoya, akár Walter Trout, vagy Buddy Whittington árnyékában fellépni - hogy a korai évek Eric Claptonjáról, Peter Green-jéről, Mick Taylor-áról ne is beszéljünk - és gitárjátékával elkápráztatnia bennünket, ez mégis elmaradt, inkább az igyekezet, mint profi tudása miatt. Letekerte a szólókat, de amikor a főnöke került sorra ezen a hangszeren, inkább odafigyeltünk azokra. Ebben lehet, hogy a hangosításnak is szerepe lehetett. A tövig behúzott fehér sapkájában fellépő basszeros, Greg ellenben tökéletes zenét adott: időnként elengedett szólói is a hangszer alapos ismeretéről tanúskodtak ugyanúgy, mint Jay-é, a dobosé.
Mayall mester, akinek magas, falzett énekhangja 50 éve közismert a rock-blues szakmában - Steve Winwoodhoz, elsőrangú kortársához hasonlóan - éneke mellett elsősorban billentyűs és harmonikás, és csak másodsorban gitáros. Most két billentyűt is csatasorba állított a színpad közepén elhelyezkedve: egy Roland VK-t az orgona-, és egy jól bevált 700 GX-et elektromos zongorajátékára. Blues- és boogie-zongorázása mindig is figyelemreméltó volt, most is ezekre kapta a több elismerést, de a legtöbbet mégis az egyedi, jól megkülönböztethető harmonikajátékára. Az általam végigtanulmányozott 80th Anniversary Tour előadásain - melynek során úgy járta be a világot az idős mester, hogy kétnaponta koncertezett a sokszor több száz kilométerre levő következő helyszíneken - mindig változott a setlist, azaz az ott előadott dalok összetétele. Ez nem volt nehéz, hiszen 45 albumot, a válogatás-, és koncertlemezekkel együtt 69 nagylemezt maga mögött tudó művésznek volt miből válogatnia.
A pesti koncerten elhangzott a korai Claptonos albumáról az All Your Love, a Laurel Canyon albumról a Walkin' On the Sunset, vagy a US Union nagylemezről a zöld üzenetű, 6/8-os ritmusú Nature Disappearing, valamint a későbbi időszakából származó, általa gitáron előadott Dirty Water, vagy az új nagylemezéről a címadó szerzemény. Az öreg blues-fateroknak, így Otis Rushnak tisztelgett Mayall a So Many Roads c. szerzeményénvel, majd a jazz-es szériából a Turning Point albumról a több mint 10 perces California előadása dobta fel a hangulatot az egyébként ezekre a bulikra tökéletes helyszínt biztosító Nagy Hallban. A buli zárószáma a mester jó értelemben vett slágere, a Room To Move volt most is, John egyéni ének- és harmonikajátékával.
A koncert után a hozzám hasonló elfogult rajongók felmentek az emeleti öltöző ajtaja elé, hogy autogramot kérjenek idecipelt CD-ikre, vinyljeikre. A fiatal alkalmazott kiszólására, miszerint ma este nem lesz dedikálás, mégsem széledtünk szét, ismerve a blueskirály közönséghez kötődő közvetlenségét. Nem is telt el 5 perc, Mayall a dobosával és a basszerosával ott termett a ruhatár mögött, és mindenkinek türelmesen aláírta az elé tett hanghordozók borítóit. Nemcsak ezért nem bocsátottam volna meg magamnak, ha kihagyom a koncertet...

megjelent a www.vaskarika.hu és a www.bluesvan.hu portálokon

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése