2002. június 14., péntek

BÁCSKA- VAJDASÁG, 2002

BÁCSKA- VAJDASÁG- 2002

Az MDF sárvári szervezete által verbuvált csapat idei, pünkösd előtti hagyományos kirándulását Szerbia területére, a Vajdaságba szervezte. Arad, Csíksomlyó, Felvidék után most egy, az útikönyvek által nem feldolgozott, úti célként kevésbé felkapott célállomás következett, mely területen nem garantált a közbiztonság, és a váratlan országúti meglepetések lehetősége is fokozta az izgalmakat. Mint később kiderült, néha nem alaptalanul. A négy napos út első napján Lendván- Szlovénián át-, Horvátországon keresztül közelítettük meg úti célunkat, Bácskát. Elsőként Csáktornyán, a magyar szemnek fájóan elhanyagolt Zrínyi- kastélyt látogattuk meg, majd a kedves, barokk- klasszicista templomaitól, utcáiról, tereiről szívünkbe zárt Dráva- menti Varasd utcáin sétáltunk. Nem túl nagy iramban szeltük át Észak- Horvátországot, a szlavóniai Eszéken csak autóbuszos városnézésre tellett, így már sötétedés előtt elértük az erduti szerb- horvát határt a Dunánál. Nemcsak a szúnyogok ezrei voltak az alkonyatban dühösek ránk, hosszú félórákat várakozó utasokra, hanem mi is a részünkről 20 éve elfelejtett arrogáns határvédelmi szervek viselkedésmódjára. Késő este érkeztünk meg Bácskatopolyára, ahonnan kirándulásainkat indítottuk.
Vajdaság, szerbül Vojvodina tartomány három jól elkülöníthető tájegységből áll: Bácska, a Duna és a Tisza által határolt sík, alföldi terület, ugyanúgy, mint Bánát, mely a Tisza folyó és a román határ között terül el. Mindkettő magas aranykorona értékű, zsíros földjeivel az elmúlt évszázadokban az Osztrák- Magyar Birodalom élelmiszer kamráiként voltak feltüntetve, mely előnyeit a mai időkben is kamatoztatja. A harmadik tájegység a Drávától délre eső Szerémség, mely már dombos vidék. A mi úti-célunk főleg bácskai célpontokat vett figyelembe.
Másnap Újvidék, a Vajdaság fővárosa várt ránk látnivalóival. A modern, inkább az 50-es, 60-as években épült szocialista iparváros három, régebben épült látnivalójával fogott meg minket inkább. Több órát töltöttünk az 1692-ben kezdett, de csak 1780-ban elkészült, osztrákok által épített hadi-erődítménynél, a Pétervári erődnél. Idegenvezetőnk a 112 ha-os, hatalmas, a Duna Gibraltárjának nevezett erődrendszert először kívülről, majd belül, a 16 km. hosszú és négy szinten épített kazamata folyosókon járatta végig velünk. Nem csoda, hogy bevehetetlen volt az erődítmény, de inkább "eső után köpönyeg" vállalkozás volt, hiszen a Karlócai béke után a török már komoly veszélyt nem jelentett ettől a vonaltól északra. Az erődből szemlélhettük meg az 1999-es húsvéti amerikai bombatámadások következményeit, a lerombolt Duna- hidakat. A forgalomba állított váradi és a katonai pontonhíd mellett még két derékba tört hídpálya emlékeztetett minket a nemrég még dúló háború borzalmaira. Az újvidéki Fő- téren az egykori 90 %-os katolikus népességet már csak töredékében szolgáló neogótikus nagytemplomba mentünk be, ahol a plébános úr nemcsak a templom, hanem a várostörténelméből is ízelítőt adott nekünk. A Duna- parti vendéglőben elfogyasztott kitűnő halételek után sok szálka ugyan nem akadt a torkunkon, de már késő délután lett, mire a magyarok számára kihagyhatatlan Törökbecse melletti Aracs Árpád- kori pusztatemplom romjaihoz értünk. Az egykori virágzó XII.- XIII. századi település központjában lévő szent hely még így, romjaiban is monumentális, és mindannyiunk számára felemelő látvány volt. Este bácskatopolyai házigazdánk, Balassa Endre ex-polgármester és csapata látott vendégül bennünket egy valódi bácskai bográcsos mellett a Petőfi Sándor cserkészcsapat székházában. Itt volt módunk baráti beszélgetésen egy kicsit elmélyedni az ottani országos, valamint a helyi nemzetiségi politika útvesztőiben, a közelmúlt eseményeit, a jelen ésszerű stratégiáit, a jövő követendő feladatait megismerendő.
A harmadik nap délelőtt a ballagó diákokkal teli eklektikus- szecessziós épületeiről, Országház- ihletésű városházáról, tágas parkjairól, piacáról híres Szabadkán ért. Itt csoportunk megkoszorúzta Kosztolányi Dezső emléktábláját a gimnázium falán. A következő állomásunk Zombor volt, ahol a Városháza előtti parkban éppen egy folklór- fesztivál eseményei zajlottak. A jóval értékesebb építészeti látnivalót, a volt megyeházát 365 termével- a szép városi park túloldalán- csodálhattuk meg. Ómoravica Kossuthfalva néven nem honosodott meg még a magyar-ajkúak körében sem. A kisvárosban Nagy Tibor történész- iskolaigazgató vezetett végig magas színvonalú és lelkes kalauzolásával. Itt megkoszorúztuk azt a Kossuth- szobrot, melyet a Trianont követő időkben - megmentendő az államhatár- módosítás káros következményei elől- több évtizedig hánykódott, hol a kocsma előtti bakszekéren elrejtve, hol az eldugott szobor titkát a sírba vivő hazafi padlásán.
Utolsó napunkon elbúcsúztunk Bácskatopolyától, ahol a vasárnapi misét megtisztelte csoportunk az ötödik legnagyobb magyar templomban, és Zenta felé vettük az irányt. A szép, Tisza- parti város, melyen keresztül gesztenyesor vezet le a folyóparti sétányra, parkjairól, és a Fő- téri pravoszláv templomról híres. Ugyancsak a Tisza partján, de még Bácskában volt a búcsúzás előtti utolsó városunk, Magyarkanizsa megtekintése. Itt Kanyó Zoltán polgármesteri tanácsosúr kalauzolt végig bennünket a városon, ahol a Fő- teret, a városházát, a tavaly átadott új színhátépületet és a termálfürdőt néztük meg, hogy végül annál jobban essék a Tisza- parti vendéglőben az estebéd.

Gróf István, a Sárvári MDF elnöke
Megjelent a Sárvári Hírlap 2002. június 14-i számában

1 megjegyzés: