BERNSTEIN ÖRÖK- JUHÁSZ GÁBOR EGYÜTTESE LÉPETT FEL A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL ÖTÖDIK NAPJÁN

Bernstein örök - Juhász Gábor együttese lépett fel a Lamantin Jazz Fesztivál ötödik napján
Szöveg: Gróf István, fotók: Büki László 'Harlequin'

A szerdai százwattok után visszacsendesedett a Krúdy- klub kicsiny színpadáról sugárzott zene. Visszaléptünk majd 70 évet: 1957-ben mutatták be a világ musicalirodalmának egyik legsikeresebb darabját, Leonard Bernstein West Side Storyját.

A szerdai este aztán valóban a fiatalság lépett dobogóra előzenekarként. Borbás Anna- ének, Horváth Szabolcs Péter- zongora, Zumbok Benedek- basszusgitár és Lőrincz Gergő dob a névsor, és a dalokat - ahogy ezt igazán kell csinálni a hallgatóknak - igazi jazz-sztenderdekből válogatták. A Tea for Two-ban az énekesnő a verze után igazán élvezetesen improvizált, altját hallva kész profi. Ennél már csak a zongorista volt profibb: a világtalan muzsikus mindent tud, amit a jazz-zongorázásról tudni kell. Latin bossa-nova, Joe Henderson Recorda Me című evergreen-je hasonló teljesítményekre sugallta az énekesnőt és a zongoristát, és a basszeros is lenyomott utánuk egy szólót. Érdekes, hogy mára teljesen elfogadottá vált az öthúros basszus használata: a plusz H húrral még mélyebbre tudnak menni a kíséretben. A gyors sodrású Cherokee c. sztenderd (1938) szvingje megint a maximumot hozta ki mind Borbásból, aki most is rögtönzött egy időben korlátolt terjedelműt, majd Horváthtal sem lehetett bírni a billentyűk mögött, számtalanszor „végigboronálta" a klaviatúrát.

Utánuk következett a nap főelőadója, a Juhász Gábor Trió feat. Holló Aurél. Juhász Gábor 2006-ban alapította meg saját együttesét, azelőtt az Off Course és az Új Rákfogó tagja is volt, és olyan nagyágyukkal játszhatott együtt, mint Erik Truffaz vagy Randy Brecker. Mostani, 11 éve „bejáratott" triójában a rutinos Jeszenszky György dobol és a fiatalabb Kovács Zoltán nagybőgőzik. A meglepetésember az a Holló Aurél, aki a Kossuth-díjat kiérdemelt Amadinda ütőegyüttes tagja volt, és a komolyzene, a hazai kortárszene kísérletezője mellett a pop-rock műfajában is" szerencsét próbált". A hab a tortán - sokoldalúságát kifejezve - újabb „kalandja" a jazz világában. Gábornak nem kellett sokat győzködni két évvel ezelőtt, hogy beálljon mellé. Hangszerarzenáljával a színpad bal oldalán telepedett le, középen hátul a bőgős, jobbra a dobos, a dobogó közepén pedig a zenekarvezető- gitáros állt.
Juhász Gábor Gramofon, és Artisjus- díjas, 1990 óta a Konzin tanító, a hazai jazzvilág egyik vezető zenésze együttesével három komplett műsort állított össze az utóbbi években, melyeket lemezre is rögzítettek, és melyeket a koncerteken elő lehet húzni a kalapból. Koncepciózus műsorok ezek, megvan a témájuk, melyre felépítve megírták, megszerkesztették a darabokat. Ezek egyike az idén összeállított Stories from the West Side c. album, melyet triója kibővítésével, Holló Aurél vibrafonossal vettek lemezre.
Műsoruk gerincét a híres musical adta: hat darabot játszottak le. A Maria-val kezdtek, Juhász bejátszotta a dallamot, Holló is, majd a gitáros rögtönzése kitartott hangokkal, triolákkal díszített futamokkal jött.

Holló rögtönzése légies, lágy volt, és Jeszenszky sem cserélte le seprűit dobverőkre. Az I Feel Pretty-ben a szerelmes lány lelkületét adta vissza sikeresen a kvartett. A zabolátlan boldogság kifejezéséhez Aurél is hozzájárult: a négy helyett most két ütőt használva teljesedhetett ki még jobban improvizációs készsége. Latinosra fordult a zene, a Gee, Officer Krupke c. műben nemcsak Gábor a lefelé moduláló dallamban csiholt ki szédületes variációkat gitárján, hanem a gyermeklélek örömét Holló is áttranszponálta nekünk a másik odaállított ütőshangszerén, a marimbán. No, nem az általam nemrégen megszeretett, Guatemalában használatos háromszemélyesen, hanem egy kamarahangszeren. A közismert Tonight c. szép balladát a gitár uralta, míg a musical legnépszerűbbjét, az America címűt a vibrafon. Őrjítő ritmusban, három-, és négynegyed váltakozása teszi izgalmassá, varázslatossá, és méltán közismertté a dalt. Nem csoda, hogy Presser Gábort is megihlette ennek feldolgozása az Amadindával együttesen. A Somewhere volt az utolsó darab a Bernstein-műből a koncerten. A dallam után Juhász bluesosra vette a rögtönzést, nagyot tekert, és most Kovács bőgőszólója is kerekebbre sikerült.

Két sajáttal zárták a bulit a zenészek, mindkettő a zenekarvezető 1978 című albumáról származott: a Tangó, Szentbékálla latin ritmusában a hangszereseket fantáziájuk elengedésére inspirálta. A gitáros főképp a nyolcadokban virgázott-tekert, a vibrafonos ismét visszaredukált a kétfilces ütőkre, miközben hangnem- és ritmusváltások dobták fel a zene élvezetét. A záródarab a Tavasz, Pécs, Dylan c. szerzemény volt. Hát persze, hogy felismertük a folk-rock trubadúr Blowin' in the Wind c. darabját, melyet a szerző „lopott témának" titulált, de mint tudjuk, ez csak téma beépítése a darabba. A gitár most a 6/8-os ritmusban lágyabban mozgott, és a vibrafon is variált, a pedál használatával hosszabb hangokat, a különböző keménységű (itt piros és fehér színűek voltak) ütőkkel más hangszínt hozott ki. Szóval alaposan rátettek a végére.
A Juhász Gábor Trió Holló Auréllal nagyot muzsikált az este. Várjuk a pénteki napot, mely megint merőben más zenéket hoz majd: a blues világába vezet bennünket.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.04-én

JAZZ- ROCK ŐRÜLET A LAMANTIN FESZTIVÁL NEGYEDIK NAPJÁN

Jazz-rock őrület A Lamantin Jazz Fesztivál negyedik napján
Szöveg: Gróf István, fotók: Büki László 'Harlequin'

Mike Gotthard és csapata zenéjében semmi sem hasonlított a kedd esti Lamantin koncerteken hallottakhoz, egy dolog azonban klappolt: az életkoruk. Mike Gotthard ugyanannyi idős, mint Tálos Áron. 35 évesek, és már régóta befutott muzsikusok, de a további kibontakozás lehetősége még javában előttük lebeghet. A fesztivál egyik krónikásaként azért azt is meg kell említenem, hogy 2019-ben a Juhász Márton Quartetben együtt játszott a két fiatal, akkor jobban „egy húron pendültek".

Szeretnénk azt hinni, hogy Zalalövő vasi település, de nem. Igaz, pár kilométerre fekszik csak az Őrség falvaitól. Pedig de szeretnénk mi, vasiak, hazainak tekinteni Misit, de annyi legyen elég, hogy Zsoldos Báró Zoltán kezei között tanult gitározni Körmenden, és a kőszegi Ocho Macho zenekart erősítette annak idején. Őstehetség volt, ehhez kitartó szorgalom párosult, végül összejött neki az is, hogy légüres térbe, a jazz-rock gitározás ez idáig betöltetlen hazai egyeduralkodójának székébe ülhetett. 2019-ben készített interjúmban arról vallott, hogy a gyermekkorában édesapja révén egyértelműen a blues és a rock volt az irányadó nála, és nem tudatosan, hanem ösztönös érdeklődés révén következett be az átállás a jazz irányába, melynek azóta megszállottja.
Várva várt koncertjüket - ismét sorok álltak a jegyvásárló pult előtt - már telt ház előtt az előzenekar, Huszti Boldizsár triója kezdte: H. B. trombita, Zumbok Benedek- basszus és Lőrincz Gergő- dob felállásban. Szokatlan sound-ja volt műsoruknak: valami ezoterikus, földön kívüli lebegés határozta meg mindkét, a trombitás által írt darabot. Az első funkys ritmusban, kiváló fúvós-rögtönzésekkel, slappolt basszussal, visszafogott dobokkal lett tálalva, míg a második lírai darab volt, szordínós trombitával, misztikus basszusjátékkal, kézzel simogatott dobokkal. Technikailag tökéletes, dinamikájában változó, hol lelket simogató, hol azt felkavaró zene volt.
Ezt követően Mike Gotthard és csapata adott 80 perces koncertet Mike Gotthard- gitár, Borlai Gergő- dobok, Gudics Martin- basszusgitáros és Tempfli Erik- billentyű felállásban.

„Itt vagyok mindjárt 30 évesen, és még egy csomó minden nem történt meg abból, amit szeretnék. És van olyan is, amikor végiggondolom, hogy basszus, azért mennyi minden történt az elmúlt időszakban, csak amióta felkerültem Pestre"- nyilatkozta öt évvel ezelőtt. Igen, elkészült, de még lemezre nem vett, és már megjelent számok hangzottak el a koncerten.
A kezdő, Flotation című - mely az utóbbi kategória része, de a Youtube-on már hallható -, rockos lendületben repesztette a falakat, főleg Gotthard jóvoltából, majd az azt követő Nine Wheels c. 2021-es daluk is még kézben tartható hanghordozóra vár. Kőkemény funk volt ez, feszes dobbal, basszussal, senkihez sem hasonlítható gitárszólókkal és rögtönzésekkel.

Gotthard elmondta, hogy a népszerű metál-pop-rock-jazz-funk dobos, menedzser, Borlai Gergő 11 éve zenész-, és szerzőtársa, és ha a zenekarvezető a Number One a csapatban, akkor szorosan mellé áll rangsorban az ütős is. A három ezt követő felvétel már az Intellectual Brutality c., 2016-ban készült lemezükről szólt, melynek producere már akkor Borlai volt. A Heater c. szintén kemény funk-rock nóta következett, alaposan összedolgozva, összecsiszolva: szinte hihetetlen, hogy ebben a felállásban csak három alkalommal játszottak, legutóbb májusban. Gotthard mellett Gudics is bemutatta tudását, és egy többperces basszus-impróval kápráztatott meg. Az e-piano - ez a hangszín "megy" ehhez a stílushoz - csak akkordokat szúrt be, kísért. Ez megfordult a Pick- a- Boo c. szerzeménynél: végre az ex-Syrius Legacys Tempfli is odatette magát a pianójával, és kitűnően, ötletdúsan rögtönzött. A feszes ritmusú felvételen érdekes volt Gergő dobolását hallgatni: a szaggatott ritmust sosem rutinszerűen, sémát követve, gépiesen verte, hanem állandóan variált, ötletelt, emelve az előadás így is magas színvonalát. A lemezük címadó szerzeménye még dögösebb nóta lett: rockos riffekkel indított, Martin a basszus húrjait pengető ujjbegyei bizony szaporáztak, és Erik olyan akkordokat játszott olyan hangszínen, mintha fúvóskórus kísérte volna a bandát. Misi sziporkázott újra, a könnyebben fülünkhöz szokott rockos meneteivel.

A záró opus egy blues volt, smirgli-durva zeppelines gitár-riffekkel nyitva. Jimmy Page effektjei és szelleme futott át a termen, de a főszereplő ebben a számban számomra Tempfli lett, ezúttal ragyogó, jazzes zongorarögtönzésével, amit később orgonára váltott. A hangulat a plafonra hágott, mikor a zenekar a befejezéshez ért: jó két percen keresztül "ölték meg" a számot, eddig tartott a coda. A visszataps után a Less Me c. vad funky-soul daluk hangzott el, melyben a visszhangosított gitár-sound megint új variációval lepte meg a hallgatóságot.
A mai kor igényes zenéjét kaptuk az este Mike Gotthardtól és csapatától a blues, a rock, a jazz és a funk tökéletes háziasításában. Nem felejthető!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.03-án

TAROLT A LENDÜLETES SZVING A TÁLOS ÁRON TRIÓ KONCERJÉN A LAMANTIN FESZTIVÁL HARMADIK NAPJÁN

Tarolt a lendületes szving a Tálos Áron Trió koncertjén a Lamantin Jazz Fesztivál harmadik napján
Szöveg: Gróf István, fotók: Székely-Török Erika (3. kép), Gróf István

Amikor 1929 végén megjelent New Yorkban a szving, az új irányzat, majd négy évtizeden át szinte uralta a jazzvilágot. Előbb az előkelő szalonokban big band formációkkal, 15-20 főnyi zenekarokkal taroltak a Duke Ellington, Count Basie, Glenn Miller vezette bandák, majd a kisebb klubokba, csehókba is elkerült ez a sodró ritmusú zene, nyílván kevesebb zenészt igényelve. A zongora nagyon sokáig a dobbal, bőgővel, a bendzsóval együtt ritmushangszer volt, csupán nyúlfarknyi rögtönzésekre kerülhetett sor rajta, de a kamarazenében előjött a vezető- szólóhangszer szerepe. Sorra alakultak a zongora-bőgő-dob triók. Az 1949-ben összeállt Oscar Peterson Triója volt sokáig e műfaj etalonja. Persze nálunk is divattá lett (Szakcsi Lakatos Béla, Csík Gusztáv), ma pedig reneszánszát éli.

Nos, a mindössze 35 éves Artisjus-, és Junior Príma-díjas Tálos Áron korán megmutatta tehetségét. 25 évesen mesterdiplomázott a Zeneakadémián, azóta aktívan zenél: a Flight Modus zenekarban dobol, a Borbély Műhelyben és persze saját zenekarában, a Tálos Áron Trióban - melyet kedden este mi is hallhattunk Szombathelyen - zongorázik.

A Lamantinon megszokott forgatókönyv szerint a főműsorban fellépők előtt a tábor lakóiból verbuválódott előzenekar lépett porondra elsőként. Az Újpesti Srácok az ottani zeneiskola inkább egykori, mint mostani hallgatói. Az eddig megszokottól eltérően, miszerint rövidnadrágos, strandpapucsos, rágógumit rágó fiatalok mutatkoznak be álmaik színpadán, a kedd estiek - egy kivétellel - őszen álltak elénk, név szerint Fülöp László- gitár, Bertram Bik- zongora, Pávai Barna- basszus, Adorján Gábor- dob, kiegészülve Székely István szaxissal. Három sztenderdet nyomtak le, a szaporább Stella by Starlight-ot, melyben a zongora, de főleg a szaxofonrögtönzések sikeredtek jóra, majd a My Foolish Love c. balladát, ahol a gitárosé volt a főszerep, majd a Blues For Alice című Charlie Parker nótát, ahol ismét az altszaxofon hozta a számot.

A Tálos Áron Trió a zenekarvezető-zongorista, aki a színpad bal oldalán felállított Fazioli hangversenyzongora mögött ült, a jobb oldalon helyet foglaló Csízi László- dob, és a közöttük álló Tóth István- nagybőgő felállásban lépett fel a Weöres Sándor Színház klubtermében. A fél órája még üres terem székei gyorsan megteltek, a hőség tovább emelkedett. Visszatérve a zongorára: idén a Savaria Szimfonikus Zenekar kölcsönözte a Fazioli világmárkájú hangszert. Kedves gesztus. Voltak idők, mikor a „komolyzenészek" kevélyen átnéztek a más zenei stílust játszó kollégákon, semminek tekintve munkájukat. 1978-ban nekünk is matiné-bérletünk volt a hangversenyterembe, amikor is népszerű műveket játszottak, elemeztek egy-egy délelőtt. Egyik vasárnap Muszorgszkij Egy kiállítás képei darabja volt soron, ahol a zongorára írt darab után persze következett az ismertebb változat Ravel hangszerelésében. A vagány szerkesztő ezután bejátszotta felvételről e darabot az Emerson, Lake and Palmer trió progresszív rock- feldolgozásában is. A bátrabb zenészek az első hegedűssel az élen már a kezdő akkordokat sem várták meg, kimentek a színpadról, a másik harmada e közben somfordált ki, a „maradék" végighallgatta a csodálatos zenei feldolgozást. Csak feltételezni remélem, hogy ők élvezték a muzsikát. Azóta nagyot változott a világ, elfogadják egymás térnyerését a zenészek, de sokat kellett várni, mire a 2011-ben sor került a Hattyúdal című Szörényi Levente koncerten lelkesen, önfeledten játszó 60 tagú óbudai Danubia Szimfonikus Zenekar játékára, Kesselyák Gergely vezetésével.

A koncert majd két órája alatt a ráadásokkal együtt sok, tizennégy darabot mutattak be a zenészek, zömében saját szerzeményeket. Mégsem egy hasonlóval, hanem egy Miles Davis cover-rel, a Solid-dal indítottak, majd sikeres lemezük címadó felvétele, a Little Beggar következett. A szving nyolcadok lüktetését felváltotta Bartók szelleme: a dallam maradt kvint- terjedelemben, ezt játszotta tisztán, világosan Tálos a bőgő ellenpontos játékával izgalmassá téve. Első albumukról következett a groteszk dallamvezetésű, ritmusváltásokkal variált szám, a Lights, majd egy hangsúlyosabb ritmikájú, hard groove következett: kifinomult improvizációk a jobb kézből, hangsúlyos kettők- négyek a ritmusszekcióban, élvezetes játék Keith Jarrett Trió profizmussal.
Most megszülető, még lemezen meg nem jelent számok is elhangzottak, bemutató jelleggel, mint a Turns című is. Kár lett volna kihagyni: a darab végén szinte extázisba hajtotta háromakkordos ostinatóval dobosát és bőgősét a zongorista. Egy szép balladával folytatták a koncertet, ismét szilaj Bartók-hangzást felidézve annak középső részében, a végén hatásos zongora-bőgő uniszónóval. A Christmas c. Tálos szerzemény nem a karácsonyról szólt, ezt meghallhattuk a bekonferálás után, hiszen egy ízig-vérig 100 éves szvinget hallottunk, kiállós zongorával, lüktető nyolcadokkal, balkezes improvizációval, István igényes bőgőszólójával. A változatosság kedvéért egy blues következett, félelmetes energiával kiszakadt zongora- rögtönzéssel. Majd a nagy amerikai dalíró, Jimmy Van Heusen ismert sztenderdje, a Here's That Rainy Day bővítette a koncert repertoárját, hogy újra a 2016-ban megjelent első, a Floating Islandról hallgassuk meg a Mind the Gap című opust.

Talán a koncert legforróbb perceit élhettük át: Áron keze alatt égett a Fazioli, egyszerűen nem tudta abbahagyni a klaviatúrán fel-alá játszott futamait. Hogyne élveztük volna mi is, és tapsoltuk meg vele együtt Csízi változatos dobszólóját is. A To Be Contained drámai hangulatú, kortárs-zenei jegyeket felvillantó zongorajátékkal, a koncertzáró Sonny Rollins nóta, az Oleo gyors sodrású bopja ezzel ellentétben a felszabadult jókedvet, örömet közvetítette Tálos ördögi futamaival, és Tóth lendületes bőgőszólójával.
Nemcsak a halántékunkat törültük, a lelkünkben rejlő forróság is arra biztatott minket, hogy a három nagyszerű zenészt nem csak egyszer, hanem másodszor is visszahívjuk a színpadra. Igaz, a másodikra már csak a zongorista jött ki, de Tálos virtuozitása, gondos, formába öntött precíz játéka, kimeríthetetlen zeneszerzői ötlettára nem felejthető. És még előtte az élet! Mi lesz itt még!?
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.02-án

TANÁRSEGÉDEK ÉS PROFESSZOROK KONCERTJÉVEL KEZDŐDÖTT AZ IDEI LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL

Tanársegédek és professzorok koncertjével kezdődött az idei Lamantin Jazz Fesztivál
Szöveg és fotók: Gróf István

A szokásos hőségriadó időszakát csíptük el az idén is, mikor Szombathely és Vas megye egyik meghatározó kulturális rendezvénye, a pont negyedévszázados Lamantin Jazz Fesztivál nyitórendezvényére sor került.
A város nevében Bokányi Adrienn tanácsnok köszöntőjében felelevenítette, hogy bár ő kora miatt nem, de édesapja ott volt a kezdeti rendezvényeken, azok minőségi kivitelezését átérezte akkor is. A város vezetése nevében támogatását és további sikeres munkát kívánt a Fesztivál rendezőgárdájának, Dr. Tímár Péter főrendezőnek pedig emléklapot ajándékozott.

Az est házigazdája, Lakatos Ágnes énekesnő rutinosan konferálta be a hagyományosan minden fesztivál kezdő napjához kötődő zenetanárok koncertjét. A Lamantin Táborban, a jazzt tanulók kurzusán, a fesztivállal egy időben az idén a túljelentkezések után 105 főben maximalizált hallgatói létszám továbbképzése folyik. Az egy héten keresztül okító jazz- muzsikusok ilyenkor pedagógusként dolgoznak itt, az idén szám szerint tizenhárman.

A koncert a felsőoktatásban közismert ranglétra kezdő fokát, a tanársegéd státuszát betöltő fiatal szaxofonművész, Osvalda Tibor bemutatkozásával kezdődött, aki szintén fiatal kollégájával, Vörös Zsolt basszusgitárossal kezdett. Egy saját, latinos ritmusban tálalt számával mutatkozott be a már professzori státuszt elérő Spányi Emil pianistával és Baló István dobossal mögöttük.

Csak a Svájcban élő, Lausanne- ban tanító, minden év nyarán Szombathelyre látogató zongorista kísérte le Lakatos művésznő Broadway evergreen-jét, az Everlasting Melodyt. A női jazz énekes tanoncoknak magasra tette a lécet a tanárnő, bírják csak követni. Szintén az énekesnő repertoárjából hangzott el egy Samara Joy énekelte sztenderd, már trióval, Csuhaj-Barna Tibor bőgős, és Gyárfás Attila dobos beszállásával.

A képzeletbeli forgószínpad következő dobogóján már Juhász Gábor bandája tűnt fel Baló István dobossal, Csuhaj- Barna Tibor bőgőssel és Spányi Emil zongoristával, valamint egy fúvóssal, Szalóky Béla trombitással. Herbie Hancock fülbemászó szerzeményét, a Watermelone Mant repertoárra venni hálás feladat, a zongorista és a dobos nagy tapsot kapott rögtönzéseiért cserébe, míg a Softly as in a Morning Sunrise, melyet John Coltraine is műsorán tartott, mindenkit improvizációra sarkallt: Spányi mellett a zenekarvezető gitáros és a trombitás is emlékezeteset rögtönzött.

Tóth Viktor, a hazai szaxisok meghatározó egyénisége, méltán sztárrá avanzsált zenésze előrehozta tartalmában a pénteki blues-nap programját: két vérlázító, dögös korabeli lassú afroamerikai keservest adott elő. Először a sajátját,- melyet egy amerikai jazzklub hangulata ihletett meg- szólóban, majd a világszerte elismerést hozó fekete zene sikere dicséretének opusát a másik számában, már kísérőzenészekkel. A „they had a dream" az ötvenes-hatvanas évek pezsgő, a feketék által instruált jazz világát sikeresen megteremtőkre emlékeztet. Nekem is beugrott emlékezetembe a New Orleans-i Waterfront hajókikötőjénél szaxofonozó utcazenész bluesos hajlításaival, szívbemarkoló szólóival. Csuhaj-Barna bőgős, Gyárfás István gitáros is megmutatták a fúvós mellett tudásukat Charlie Parker Parker's Mood c. blues-balladájában. A bús-borongós, mégis csillogó-tiszta fafúvós kesergések az öreg matt hangszerből a szívhez hatoltak: ennek Viktor nagy mestere, de mellette Gyafi jellegzetes, akkordozva- rögtönző gitárjátéka, és Tibor rutinos bőgőmenetei is feldobták a produkciót.

Újabb dizőz, Hajdú Klára került a hallgatóság figyelmének központjába ezután, aki (egy bárban tavaly megbeszélt ígéret szerint) Spányi Emil briliáns kíséretében énekelte el a most éppen igencsak aktuális Peace c. Broadway- slágert, majd már trió- kísérettel a következő, szintén lassú balladát.

Az utolsó bemutatkozó Dr. Márkus Tibor zongorista, a Tábor zenei vezetőjének háromtételes szvitje, a Bird's Songs, mely bemutató hangverseny is volt egyúttal. A tanár úr kertjében, esti borozgatás közben figyelt fel különböző madárhangokra, melyek némelyikében jazzes, bebos-os futamokat vélt felfedezni. Magnóra vette, lelassította, elemezgette őket, majd kipattant az ÖTLET: zenét kell írni belőle. A háromtételes opus mindegyike előtt bejátszották a madárhangot, majd ugyanazokat lelassítva, minekutána jött a megkomponált zene a zeneszerző- zongoristán kívül

Elek István szaxofonos, Szalóky Béla trombitás, és a már többször szereplő Csuhaj- Barna Tibor- Gyárfás Attila ritmusszekció előadásában. A mezei pacsirta bebop, a párját vesztett galamb szomorkás lassú, míg a feketerigó újra vad bop stílusban- ritmusban lett „tálalva", mindannyiunk meglepetésére és örömére.
A vastaps nem maradt el, mint ahogy - bízva benne - a hét következő napjaiban sem fog.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.06.30-án

LATIN ÉLETVIDÁMSÁG CARLOS SANTANÁVAL AZ MMV DOME-BAN-- FESZTIVÁLHANGULAT A BETONDZSUNGELBEN

Latin életvidámság Carlos Santanával az MVM Dome-ban- Fesztiválhangulat a betondzsungelben -
Szöveg: Gróf István - Fotók: Réti Zsolt / Rockstation

A kulcsszó: Woodstock. A Nagy Generáció számára ez volt az élőzene élvezetének, a szabadságnak, a gondtalan fiatalságnak a szinonimája. 1969 nyara. A háromnapos fesztiválra több tucat fellépőt szerződtettek le a szervezők, akiknek Amerika másodhegedűs szerepét kellett ledolgozni az évek óta tartó brit invázió megfékezésére. Mindössze Joe Cocker énekes, és három(!) brit banda kapott fellépési lehetőséget itt, Amerikában. Ők már sztárok voltak, így most a tengerentúliakon volt a szakma és a közönség szeme, hogy jelezzék: mi is itt vagyunk. Olyan különböző stílusú, más habitusú fellépő került tőlük előtérbe - "a virágozzék minden virág" jegyében -, mint a vokális rockzene csúcsának határát feszegető Crosby, Stills and Nash trió, a folk- rock új királynője, Joan Baez, a fehér blues színesebb változatát felmutató Paul Butterfield és bandája, vagy főszereplőnk, az addig ismeretlen latin zenét a rock műfajába teljes értékű irányzatként meghonosítva.
Nagyon széles volt a merítés: a feketék otthagyván a bluest, a soul felé fejlődtek tovább,(Sly and The Family Stone) a kaliforniai hippi bandák pedig a zenével egyenrangú, a társadalmat megszólító szövegeikkel provokáltak, színesítették a palettát (Greatful Dead, Jefferson Airplane). A blues megmaradt a fehéreknek (Canned Heat). Miután keszthelyi egyetemistaként már foghattuk a grazi TV Beat Club adásait, a zenei hullámra rálovagoltunk, így a következő évben már az én lemezgyűjteményemet is gazdagította a tripla Woodstock- album. Szóval bő volt a választék, és ide robbant be az a Carlos Santana, alig 20 évesen, egy kiadott (Santana, 1969), és egy készen lett, játszott, de még nem publikált lemezzel,

az Abraxas-szal (1970). Ez utóbbi számait is már játszották a fesztiválon. Mint később kiderült, legalább annyian vásárolták meg ezt a lemezt meghökkentő borítója miatt, mint a zenéért. (Egyébként így esett ez nálunk is a Mini: Vissza a városba c. albumánál).

Az addigi bandáktól nagyon eltérő volt a hangszerelés: a szólógitár spanyolos, latinos triolákkal díszítette a fő dallamot, a Hammond ritmusra kevert, ötletes dallamaival, jazzes akkordjaival adta meg a pluszt. A basszus nem sémákban brummogott fel és le, hanem ritmusban dallamot játszott, és hát persze a „fődobos" mellett ott volt még két ütőhangszeres, akik kongákon, dobokon, ezerféle ritmushangszeren teremtették meg ennek a zenének a jellegzetes soundját. Száz szónak is egy a vége: az 1969-es Santana-hangzás ugyanaz, mint a 2025-ös! Talán a technikai újdonságok miatt jobban szól most. A perkások ugyanúgy meghatározó tagjai a bandának, mint 55 éve, és az orgonajáték is Gregg Rolie akkori billentyűs játékának hű másolata. Szerintem Santana csak úgy vesz fel új orgonistát, ha Gregg stílusával azonosul. A zenekarvezető öt és félévtizede sikeres életútja éppen ezért lett a divat változásaitól függetlenül garantálva. A Santana III. (1971) nagylemeze után rövid ideig a jazz világába is ellátogatott John McLaughlin-nel karöltve, majd később hajlott arra, hogy slágeresebbre vegye néha a figurát, és ezt máig gyakorolja. Hát igen, a Maria, Maria-t, vagy a Smooth-ot e kompromisszum nélkül nem hallhatják milliószámra a világon. 35 nagylemezt adott ki 90 millió példányban, tízszeres Grammy- díjas, és persze tagja a Rock and roll Hallhatatlanok Csarnokának. 1983-ban, fiúgyereke megszületése alkalmából (interurbán jött a telefon, hol volt még a mobil!) a Sportcsarnokban másfél órás ráadást adott, majd a következő évben az MTK pályán a koncert alatt lezúduló 30 mm esővel a nyakunkban (és negyed liter vodkával a gyomrunkban) élveztük mi is vele együtt a hatodik ráadás számot is. A kaliforniai gitáros elkényeztetett bennünket: 11 alkalommal látogatott Magyarországra, legutóbb 2011-ben.

2016-ban hozta össze a manapság is működő zenekarát. Az egyik legfontosabb poszt ennél a zenénél a dobos. Ezen a gitáros felesége, Cindy Blackman Santana játszik, meglehetősen vehemensen, határozottan, és hogy nemcsak a ritmus felelőse, hanem kiváló szólóelőadó is, az az utolsó számban aztán ki is derült. Andy Vargas, az alacsony, barna hajú énekes, aki zömében spanyol nyelven énekel, 2000 óta élvezi Carlos bizalmát. A színpad jobb oldalán állt mikrofonja mögött énekestársa mellett a kopasz Ray Greene, aki inkább az amerikai rockdalokat énekelte, és gyakran harsonájával is emelte a zenekari hangzás színvonalát. A Holland-Antillákról származó basszusgitáros, Benny Rietveld nagy mesterek mellett tanult be, a popénekes Prince zenekarában ugyanúgy szerepelt, mint Miles Davis jazztrombitás kombójában. Ő a színpad jobbközepén, a doboshoz közel bűvölte öthúrosát. David K. Mathews a színpad bal elejére költözött be billentyűs arzenáljával, ahol főleg a Hammondot nyúzta - persze a'la Gregg Rolie -, de több darabban is kitűnően zongorázott. A másodgitáros, Tommy Anthony végig vokálozott is, de szólót is énekelt, melyet majd később jelzek. A két kongás a dobos, Cindy két oldalán püfölte hangszereit. Tőle balra az inkább kifinomultabb, kubai jellegű dalokban sziporkázó Karl Peratto, míg a túloldalán a salsát és Chick Corea mellett a jazzt is ismerő, erőteljesebben játszó Paoli Mejias állt. Mike Carabello és Chepito Areas, a kezdő aranycsapat legendás ütősei nyomában játszani megtiszteltetés. És persze a főnök állt középen, de inkább odakészített acélvázas bárszékén ült, és elmaradhatatlan rágózás közepette csiholta ki jellegzetes futamait.

A műsor kereken két órán keresztül ment. Sokat nem beszélt a zenekarvezető, a „szeressétekegymástgyerekek"-en kívül csak a banda bemutatásakor állt mikrofon elé. De nem is ezért jöttünk, hanem, hogy hallhassuk. A műsor woodstocki kezdőszámukkal, az instrumentális Soul Sacrifice-el indult. A pergő kongák Peratto vezetésével és rögtönzésével nem hagytak minket nyugton ülni a székekben. Az első albumukról szólt a következő két, immár énekelt dal, a Jingo és az Evil Ways is, előbbiben Mejias kongafantáziájával megspékelve: csupa latin életvidámság, együtt dalolt refrénekkel. Mozgott is a betondóm - mármint a benne ülő nézőközönség. A két legismertebb nóta az Abraxas-ről, a Black Magic Woman a Gipsy Queen-nel, majd az Oye Como Va következett egy az egyben a lemezről. Hiába, ha az egyik szerző Peter Green a bluesból, a másik Szabó Gábor a jazzből, és csak a harmadik spanyol-amerikai, a hangzást Santanáék úgy keverték, mintha egyazon szerző tollából írták volna. Nemrég a Blues Blast Magazine 2025. május 1-i számában nyilatkozta Carlos az alábbiakat: „I need the stimulant of African music and the gypsy element of Gábor Szabó, the jazz playing of Wes Montgomery", azaz az afrikai zene élénkítő szerepén és Montgomery jazzjátékán kívül Szabó Gábor cigányzenei motívumaira van szükségem a merítéshez. Megtisztelő bók hazai mentorának.
Majd ugrottunk 30 évet, és a latin hatású hiphop- dal, a Supernatural nagylemezük slágerszáma, a Maria, Maria következett, hogy aztán újra visszatérjünk a korábbi évek tüzes ritmusához az Everybody's Everything c. soulos-funkys nótával, melyet Greene énekelt el, de a szenzációt Benny Rietveld tízperces basszusszólója jelentette. Mint e hangszeresek zöme, pengető nélkül játszott, mind az öt húrt alaposan belakta, főképp nem akkordfelbontásaival, hanem dallamrögtönzéseivel, melyekben ugyanolyan szerepe volt a slappolás ritmushatásainak. Csak az imprója végén „szólt bele" Cindy halk dobjaival, és David egy-két bizarr orgonaakkordjával.

Majd lehűtésnek jött a banda egyik legszebb balladája, az Europa, melyben a főnök egy jót imprózhatott, de az orgona szeptim-beszállása legalább ugyanolyan földfelett-lebegővé tette a dalt. Egyébként sokszor nehéz volt megállapítani, hogy Santana a megírt dallamot játssza, vagy már rögtönöz. A Batuka c. opus fekete-afrikai ritmusokkal ajzott fel minket, a No One To Depend On hallgatása pedig megint csak véresre vert térdekkel végződött: az „I Ain't Got Nobody that I depend on" refrént vagy húszezren üvöltöttük.
A következő négy számban egy kicsit lehangolódott a koncert: Greene vette át a mikrofont, és ámbár kitűnően énekelt, a mainstream amerikai dalok, így a még hard-rockosra hangolt Hope You're Feeling Better sem dobott fel eléggé. A lecsendesedett környezetben fedeztem fel, hogy legkeletibb állomása volt Santana Oneless Tour-jának Budapest, ezért hallhattam sok szláv beszédet a csarnokban. Ugyanez volt fordítva tavalyelőtt Prágában Buddy Guy koncertjén: minden közép-európai rajongó ott nyüzsgött. A latin varázslat a Da Le Yaleo c. számmal jött vissza, majd az őrületig folytatódott a Corason Espirado-val: tenyér nem maradt fehéren. Közöttük berakták a Put Your Lights c. balladát, melyet az akkordgitáros, Tommy Anthony énekelt el szépen, meghatóan, melyre Carlos válaszolt ragyogó gitárszólójával. Fel is gyulladt sok ezer mobilfény a széksorok között. A közönség egy része a nem sok üres területen táncolni kezdett, mikor a fekete-afrikai ritmusú Foo-Foo megszólalt. A háttérkivetítőn is apró, vigyorgó tekintetű néger gyerekek táncoltak önfeledten. Megvolt a bíztatás. A bemutatott, majd levonuló zenekar a ráadásban sem nézte az óráját: a Toussaint L'Overture c. instrumentális nótában Santana megidézte George Harrisont a While My Guitar c. dalával, majd átadta a terepet az asszonynak.

Santanáné olyan tízperces szólót nyomott le ezután, hogy bármely férfikollegája megirigyelhette volna. A hab a tortán a Smooth c. , a „my Spanish Harlem Mona Lisáról" szóló szerelmi vallomás volt, parádés latin ritmusokkal.
A metrószerelvényre várva elgondolhattam, hogy szerkesztésben-kivitelezésben-minőségben nagyszerű koncertben volt részünk, de az életreszóló nagyon nagy élmény elmaradt. Egy ekkora betonstadionban nem kerülhetsz közvetlenül a zenészek hatása alá. Fizikailag sem, lelkileg sem. De hogy a latin zene királyát ne hallhassuk meg még utoljára, az ki lett zárva.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.06.17-én

MAYA PIRAMISOK NYOMÁBAN

MAYA PIRAMISOK NYOMÁBAN
Szöveg: Gróf István, képek: Grófné dr. Kerekes Enikő, meghívók

https://www.agorasavaria.hu/programok/eloadas-tanc-kiallitas/maja-piramisok-nyomaban

Tavaly késő ősszel kaptuk a felkérést a szombathelyi Agora- Savaria Kultúrális és Médiaközpont Kft-től, hogy 2025. májusában tartsunk útibeszámolót az októberi guatemalai kirándulásunkról. Tisztelettel elfogadtuk a felkérést. Addigra a Sony kameránkkal készíttett videókat a vágások, szerkesztések után három, egyenként 60 perces lemezre mentettük, a fényképeket is kiselejteztük, és a szokásos, minden meglátogatott országból hozott népzenei CD-nk is megvolt, a képek mögé, kíséretül szolgálni. Azaz az alapok megvoltak ahhoz, hogy az előadás megfelelő szinvonalon megtartható legyen.

Kapóra jött a Sárvári Református Egyházközség felkérése, miszerint tartsunk a gyülekezet tagjainak egy élménybeszámolót február elején. Pont jó lesz főpróbának- gondoltuk, és ottani "teltházzal", 30 nézővel meg is történt az esemény, sikeresen. A videó hosszát vissza kell vágni, szólt az önmagunktól, és a nézőktől is az ösztönzés a korrigálásra.

Május 6-án, du 17.00 órára szólt a meghívó. Geosits Judit, az Agora- Savaria Kultúrális és Médiaközpont munkatársa, a rendezvény szervezője szerint 100-150 fő között szokott lenni ezenkek az utazós esteknek a közönsége a Mozi nagytermében. Izgultam is előtte, hogy a technika ördöge (mint ahogy szokott) ne szóljon bele az események lefolyásába, ezért mindhárom adathordozót előtte héten bevittem a Filmszínházba, és a megbeszélt időben a technikus sráccal előkészítettük azokat. Valóban kezdett megtelni a terem 6-án, kedden délután. Mayer Rudolf, az intézmény igazgatója 120 körüli nézőt saccolt be, úgy hogy bele is izgultunk rendesen. Judit, majd az én felvezetőm után következett a 33 percesre vágott video, mind a négy fő helyszínt, így a Petén tartománybeli kirándulásainkat,

közte a feledhetetlen Tikál romvárossal, Antigua korábbi fővárost, a spanyol koloniális építészet ékkövét, az Atitlán- tó mellett töltött fél hét eseményeit és a Felföld néprajzi- vallási különlegességeivel szolgáló utazásait, Chichicastenengoval kiemelten. A technika ördöde persze, hogy megtréfált: a kisfilm hangja nem szólalt meg, így egy tízperces rögtönzésben beszámoltam korábbi kalandjainkról, melyet a "Bakancslistás utazásaink" c. , itt is megvásárolható kötetben elmeséltünk. A hanghibát kiküszöbölték, a video lement, majd feleségem, Enikő fotói elsősorban nem az utazás látnivalóiról, hanem életképek, szociófotók, előbukkanó élmények formájában a napi életről szóltak. Ennél is egy kisebb probléma jelent meg: a képek ugrása nem ment zökkenőmentesen, gyorsan, így túlléptük a tervezett másfél órás hatásidőt. De megnyugvás volt számunkra ez az est, hiszen utána a tapssal üdvözlés után sokan személyesen is odajöttek hozzánk, és tanácsokat kértek, érdeklődtek más utjainkról is.

Köszönjük a szervezőknek, hogy megoszthattuk kalandjainkat Szombathely közönségével, miközben mi is visszaemlékezhettünk a megismélhetetlen élményeinkre.

MÓKÁZIK AZ ÖREGÚR.... - COLOSSEUM, BUDAPEST, MOMKULT, 2025

MÓKÁZIK AZ ÖREGÚR...
COLOSSEUM, BUDAPEST, MOMKULT, 2025

Hál’ Istennek néhányan a blues, a progresszív rock rangos képviselői közül- így John Mayall, Ian Siegal, vagy mostani vendégeink, a Colosseum- nem ritkán voltak elérhetőek hazánkban. Valamennyi fellépésük persze „nagyesemény”- számba ment. A vagy féltucatszor ideérkező, Britannia a popzenei világhatalom csúcsán lévő korszakában, 1968-ban Londonban alakult, és 1971-ig együttzenélő legendás szextet tagjai voltak a csúcsidőszakban Chris Farlow énekes, Dick Hexstall- Smith szaxofonos, Clem Clempson gitáros, Mark Clarke basszeros, Dave Greenslade billentyűs és a zenekarvezető Jon Hiseman dobos. Egy vidám beszélgetés és 4 stúdiólemez után, sikereik csúcsán egy sörözőben mondták ki az érthetetlen okok miatti válást, persze úgy, hogy ki-ki tovább muzsikált különböző formációkban. 1994 nyarán, egy Freiburg-i német rajongó dobta fel az ötletet, hogy nehogy már abbamaradjon az életpálya, álljanak össze ismét a nagy-tudású, invenciókkal teli, erejük-tudásuk teljében lévő muzsikusok. A reunion koncert sikere minden várakozást felülmúlt, a „Nagy” Colosseum második, jóval hosszabb és sikeresebb korszaka ekkor elkezdődött, és 2015-ig folytatódott. Időközben a csapat egyik zenei ásza, Hextall- Smith 2004-ben elhunyt, helyét a jazz világából érkezett Barbara Thompson szaxofonos vette át. A kereslet megvolt erre a zeneileg bonyolult, a jazz, a kortárs és a blues-zene rock-ágyásba palántált stílusára, és a kínálat is tette a dolgát- felsőfokon. Sokat mondd, hogy míg ebben a majd két évtizedben „csak” három stúdió-, addig a folyamatos, főleg Európát érdeklő koncert-turnék tömkelegével népszerű banda nyolc! live- albumot adott ki. A csapat lelke, dobosa, aki mintegy 20 hangszerével dobja, cinjei mögött körbebástyázta magát, a nagy-tudású Hiseman 2018-ban halt meg. Emlékére is, III. zenei korszakuk kezdődött el 2019-ben, fiatal muzsikusokkal kiegészülve, és ez jelenleg is tart. Farlowe, Clempson és Clarke, a hangzást meghatározó énekes, gitáros és bassz- gitáros- vokalista mellé leszerződtették a Vancouverből származó Kim Nishikawara szaxofonost, Nick Steed billentyűst és Malcolm Mortimore dobost. Úgy adta-adja át az 57 éves hagyatékot a mai banda, hogy stílusában lényegében semmit sem változtattak rajta: a progresszív rock-zene felsőfokon történő tolmácsolása soha nem feledhető zenei élményeket ad napjainkban is.

A 2022 májusában az A 38 hajón már hallhattam ezt a hatos fogatot, akkor a Destoration c. nagylemezüket mutatták be. A mostani, „Out Into The Fields- Spring Tour ’25” körútjuk Európa nagyvárosait érintve jutott el hozzánk, aminek keretében ismét egy új koronggal álltak ki, a Colosseum XI. cíművel, melyből 7 dalt mutattak be, azaz a nóták többségét.
Ugyanúgy álltak fel, mint öt és fél évtizede, és azóta is mindig: balról jobbra a billentyűs, majd a gitáros, középen az énekes, tőle jobbra a fúvós, majd jobbszélen a bassz- gitáros. Mint mindig, a dobos a zenekar mögött ült dobogóján.
E lemezről a nyitódallal, a funkys ritmusú Not Getting Through c. nótával melegített be pontban fél 8-kor a pódiumra lépő csapat. A 85 életévét taposó frontember-énekes nemigen hozta- hozza az ezzel a státusszal járó elvárásokat: Jon Bon Jovival, Steve Taylorral, Mick Jaggerrel szemben alacsony, hajlott hátú, ősz kefefrizurás úr nyomta középen a mikrofonba dalait, meghökkentő hangerővel, egyéni hangszínnel, ízléses frazírozással. Csak világoskék zoknija, indiános mokaszinja jelezte: hóbortos művészt látunk. Clem is elküldött néhány imprót Stratocasterén a kezdő számban, és Nick is végigpróbálta hupikék MAG orgonáján a hangszíneket. Ezután az előző nagylemez egyik zeneileg legötletesebb száma, a Clempson szerezte First In Line jött, izgalmas dallam- variációkkal. A lemeztől eltérően nem a dalszerző, hanem Chris énekelte ezt, aki ezután bemutatta a zenekar tagjait, one by one. Jól tette, hogy az új tagok előtt megemlítette a korábbi előd hangszereseket is. A már említett két haláleset mellett érdekes, hogy Dave Greensdale, a nagy-tudású egykori billentyűs a harmadik generációs Colosseumban kora miatt (82 éves) nem vállalta a turnézásokkal együttjáró megterheléseket. Nemhiába egy évtizeden keresztül a No Pleasin’ c. fergeteges ritmusú dallal nyitottak ezidáig: a koncert egyik csúcspontja volt most is a szám, amelyet a 76 éves vékony, ritkuló hajú csodagitáros, Clem vitt el a hátán. A nóta közepén jó tíz percig nem adta át a lehetőséget másnak, Les Paul-ra cserélt gitárjával felizzította a terem légkörét. Látszott az együttzenélés hatása a nem éppen fiatal zenészeken: a basszeros és a dobos örömzenéjét nemcsak hallgatni, látni is élvezet volt. Megint az új lemezről szólt a Won’t Be Satisfied c. jó kis prog-rock nóta, melyben Kim görbítette ki tenorszaxija csövét. A szám aztán átváltott a No More Second Chances címre keresztelt lassú bluesba, melyben már Nick remekelt fekete Korg zongoráján, a fúziós jazz elemeket beépítve. Egy nagyon- nagyon régi R and B nóta, a Dick-kel, Ginger Bakerrel együtt muzsikáló Graham Bond által 60 éve komponált Colosseum- standard, a Walkin’ in The Park következett, hosszú, más, ismert rock- nóta részleteit is beépítő- ez Clempson jól bevált receptje egyébként- gitárszólóval. Feleslegesen hitték a „fiúk”, hogy meguntuk már a Valentine Suite bonyolult dallamvilágát, mégis lecserélték azt egy újra: az English Garden Suite egy Nick Steed szerzemény, szintén instrumentális, többtételes, ritmus-, hangnem-, és dinamikai váltássokkal tűzdelt darab igazi zenei desszert volt így, a szünet előtti felhozatalok sorában.

A Gipsy c., egyébként Clarke által kitűnően énekelt „új” nóta nem rendített meg, nem úgy, mint az azt követő Van Morrison-átirat, a frissen lemezre vett Ain’t Gonna Moan c. gospeles- bluesos ballada, melyet Chris érdes tenorja uralt úgy, hogy még az előadás hevében egy kérdezz- felel dialógust is belerögtönöztek a szaxofonossal. Ismét egy korábbi dal, a kortárs, hasonló stílusban alkotó- zenélő Jack Bruce tollából származó dal, a Morning Star következett ezután. A skót felföld borongós, misztikus hangulatát ragyogóan visszaadta Chris a refréneket, míg Mark a verseket magas tenorján zengett- énekelt duója. De nemcsak az énekesek, hanem a zenészek is kitettek magukért: Kim nem éppen jazzes hangszerkezelése most el lett felejtve: jó 10 perces szólót nyomott le ezúttal szopránszaxiján, és Mark is hozzátette a magáért egyre fokozódó felpörgetésével a basszusán, hogy az ördögi hangulatot a szólóénekes mellett éles, hangos, tercelő vokáljával a Clem- Mark duó még magasabbra tornássza. T-Bone Walker bluesfater legismertebb opusza, a Stormy Monday Blues következett, mely állandó koncert-repertoáron tartott daluk. Chris uralta énekével, de mindhárom szólista is kitett magáért: a blues minden érzelmét kifejezni nemcsak lehetőség, kötelesség is. A Hunters c. új daluk szintén az emészthetőbb kategóriába tartozott. Míg Nishikawara a fúvóshangszerével volt elfoglalva, a banda doyenjének, miközben szúrós tekintetű matek-tanárként nézett farkasszemet velünk, törölközőjével még mókázásra is maradt ideje és energiája: egy csoda. Még az is, hogy végigállta a koncertet. A Lost Angeles szintén még az első aranykorból való, és itt sem nézték az órájukat a mesterek. A szám a Hammond-orgona és a szólóének alapjára épül, majd kibontakoztak a hangszerszólók. Ezen a koncerten újdonság, de máshol is hatásos a szólógitár- basszusgitár felelgetős játéka, majd uniszónója, melyet itt is megkaptunk, magas színvonalon. Clempson pajkossága révén P. McCartney Eleonor Rugby-je, vagy J. Bruce átírta Spoonful-ja összekacsintást generált a nézőktől, és persze visszatapsolást a hangszereiket lepakoló zenészek részére. Megint a blues- rock-jazz fenomén, Jack Bruce száma, a Theme for An Imanigary Western volt a kiszemelt búcsúdal, immár rövidebb, de annál velősebb kivitelben. Csontig hatolt nemcsak FArlowe, hanem Clarke éneke is, alig kiénekelhető, de mégis tiszta és erős magasságokban. A fiatal fúvós most az eddigi akkordfelbontásokhoz képest egészen jazzes- smoothos dallamokat produkált. A belengetett kétszer 40 perces buliból egy 50 perces első, és egy 70 perce második rész sikeredett: bízom, a hazai értő közönség (be)nyomására is.

Örültem, hogy utoljára hallhattam a prog- rock királyait az eredeti programjukkal fellépni: nem valószínű, hogy folytatják már a turnézást. Az pedig hab volt a tortán, hogy menedzserük kérésére a holt fáradt, idősödő zenészek dedikálták a hallatóság becsben tartott kincseit, vinyljeit, CD-jeit. Fülig érő szájjal vezettem haza éjszaka két és fél órát, miközben a lejátszóban a banda új CD-je harsogott. Csak azt kívánom, hogy legyen még sok hasonló élményem ezután is.
Szöveg: Gróf István , fotók:Bogdan Gomilko, lemezborító