MÓKÁZIK AZ ÖREGÚR.... - COLOSSEUM, BUDAPEST, MOMKULT, 2025

MÓKÁZIK AZ ÖREGÚR...
COLOSSEUM, BUDAPEST, MOMKULT, 2025

Hál’ Istennek néhányan a blues, a progresszív rock rangos képviselői közül- így John Mayall, Ian Siegal, vagy mostani vendégeink, a Colosseum- nem ritkán voltak elérhetőek hazánkban. Valamennyi fellépésük persze „nagyesemény”- számba ment. A vagy féltucatszor ideérkező, Britannia a popzenei világhatalom csúcsán lévő korszakában, 1968-ban Londonban alakult, és 1971-ig együttzenélő legendás szextet tagjai voltak a csúcsidőszakban Chris Farlow énekes, Dick Hexstall- Smith szaxofonos, Clem Clempson gitáros, Mark Clarke basszeros, Dave Greenslade billentyűs és a zenekarvezető Jon Hiseman dobos. Egy vidám beszélgetés és 4 stúdiólemez után, sikereik csúcsán egy sörözőben mondták ki az érthetetlen okok miatti válást, persze úgy, hogy ki-ki tovább muzsikált különböző formációkban. 1994 nyarán, egy Freiburg-i német rajongó dobta fel az ötletet, hogy nehogy már abbamaradjon az életpálya, álljanak össze ismét a nagy-tudású, invenciókkal teli, erejük-tudásuk teljében lévő muzsikusok. A reunion koncert sikere minden várakozást felülmúlt, a „Nagy” Colosseum második, jóval hosszabb és sikeresebb korszaka ekkor elkezdődött, és 2015-ig folytatódott. Időközben a csapat egyik zenei ásza, Hextall- Smith 2004-ben elhunyt, helyét a jazz világából érkezett Barbara Thompson szaxofonos vette át. A kereslet megvolt erre a zeneileg bonyolult, a jazz, a kortárs és a blues-zene rock-ágyásba palántált stílusára, és a kínálat is tette a dolgát- felsőfokon. Sokat mondd, hogy míg ebben a majd két évtizedben „csak” három stúdió-, addig a folyamatos, főleg Európát érdeklő koncert-turnék tömkelegével népszerű banda nyolc! live- albumot adott ki. A csapat lelke, dobosa, aki mintegy 20 hangszerével dobja, cinjei mögött körbebástyázta magát, a nagy-tudású Hiseman 2018-ban halt meg. Emlékére is, III. zenei korszakuk kezdődött el 2019-ben, fiatal muzsikusokkal kiegészülve, és ez jelenleg is tart. Farlowe, Clempson és Clarke, a hangzást meghatározó énekes, gitáros és bassz- gitáros- vokalista mellé leszerződtették a Vancouverből származó Kim Nishikawara szaxofonost, Nick Steed billentyűst és Malcolm Mortimore dobost. Úgy adta-adja át az 57 éves hagyatékot a mai banda, hogy stílusában lényegében semmit sem változtattak rajta: a progresszív rock-zene felsőfokon történő tolmácsolása soha nem feledhető zenei élményeket ad napjainkban is.

A 2022 májusában az A 38 hajón már hallhattam ezt a hatos fogatot, akkor a Destoration c. nagylemezüket mutatták be. A mostani, „Out Into The Fields- Spring Tour ’25” körútjuk Európa nagyvárosait érintve jutott el hozzánk, aminek keretében ismét egy új koronggal álltak ki, a Colosseum XI. cíművel, melyből 7 dalt mutattak be, azaz a nóták többségét.
Ugyanúgy álltak fel, mint öt és fél évtizede, és azóta is mindig: balról jobbra a billentyűs, majd a gitáros, középen az énekes, tőle jobbra a fúvós, majd jobbszélen a bassz- gitáros. Mint mindig, a dobos a zenekar mögött ült dobogóján.
E lemezről a nyitódallal, a funkys ritmusú Not Getting Through c. nótával melegített be pontban fél 8-kor a pódiumra lépő csapat. A 85 életévét taposó frontember-énekes nemigen hozta- hozza az ezzel a státusszal járó elvárásokat: Jon Bon Jovival, Steve Taylorral, Mick Jaggerrel szemben alacsony, hajlott hátú, ősz kefefrizurás úr nyomta középen a mikrofonba dalait, meghökkentő hangerővel, egyéni hangszínnel, ízléses frazírozással. Csak világoskék zoknija, indiános mokaszinja jelezte: hóbortos művészt látunk. Clem is elküldött néhány imprót Stratocasterén a kezdő számban, és Nick is végigpróbálta hupikék MAG orgonáján a hangszíneket. Ezután az előző nagylemez egyik zeneileg legötletesebb száma, a Clempson szerezte First In Line jött, izgalmas dallam- variációkkal. A lemeztől eltérően nem a dalszerző, hanem Chris énekelte ezt, aki ezután bemutatta a zenekar tagjait, one by one. Jól tette, hogy az új tagok előtt megemlítette a korábbi előd hangszereseket is. A már említett két haláleset mellett érdekes, hogy Dave Greensdale, a nagy-tudású egykori billentyűs a harmadik generációs Colosseumban kora miatt (82 éves) nem vállalta a turnézásokkal együttjáró megterheléseket. Nemhiába egy évtizeden keresztül a No Pleasin’ c. fergeteges ritmusú dallal nyitottak ezidáig: a koncert egyik csúcspontja volt most is a szám, amelyet a 76 éves vékony, ritkuló hajú csodagitáros, Clem vitt el a hátán. A nóta közepén jó tíz percig nem adta át a lehetőséget másnak, Les Paul-ra cserélt gitárjával felizzította a terem légkörét. Látszott az együttzenélés hatása a nem éppen fiatal zenészeken: a basszeros és a dobos örömzenéjét nemcsak hallgatni, látni is élvezet volt. Megint az új lemezről szólt a Won’t Be Satisfied c. jó kis prog-rock nóta, melyben Kim görbítette ki tenorszaxija csövét. A szám aztán átváltott a No More Second Chances címre keresztelt lassú bluesba, melyben már Nick remekelt fekete Korg zongoráján, a fúziós jazz elemeket beépítve. Egy nagyon- nagyon régi R and B nóta, a Dick-kel, Ginger Bakerrel együtt muzsikáló Graham Bond által 60 éve komponált Colosseum- standard, a Walkin’ in The Park következett, hosszú, más, ismert rock- nóta részleteit is beépítő- ez Clempson jól bevált receptje egyébként- gitárszólóval. Feleslegesen hitték a „fiúk”, hogy meguntuk már a Valentine Suite bonyolult dallamvilágát, mégis lecserélték azt egy újra: az English Garden Suite egy Nick Steed szerzemény, szintén instrumentális, többtételes, ritmus-, hangnem-, és dinamikai váltássokkal tűzdelt darab igazi zenei desszert volt így, a szünet előtti felhozatalok sorában.

A Gipsy c., egyébként Clarke által kitűnően énekelt „új” nóta nem rendített meg, nem úgy, mint az azt követő Van Morrison-átirat, a frissen lemezre vett Ain’t Gonna Moan c. gospeles- bluesos ballada, melyet Chris érdes tenorja uralt úgy, hogy még az előadás hevében egy kérdezz- felel dialógust is belerögtönöztek a szaxofonossal. Ismét egy korábbi dal, a kortárs, hasonló stílusban alkotó- zenélő Jack Bruce tollából származó dal, a Morning Star következett ezután. A skót felföld borongós, misztikus hangulatát ragyogóan visszaadta Chris a refréneket, míg Mark a verseket magas tenorján zengett- énekelt duója. De nemcsak az énekesek, hanem a zenészek is kitettek magukért: Kim nem éppen jazzes hangszerkezelése most el lett felejtve: jó 10 perces szólót nyomott le ezúttal szopránszaxiján, és Mark is hozzátette a magáért egyre fokozódó felpörgetésével a basszusán, hogy az ördögi hangulatot a szólóénekes mellett éles, hangos, tercelő vokáljával a Clem- Mark duó még magasabbra tornássza. T-Bone Walker bluesfater legismertebb opusza, a Stormy Monday Blues következett, mely állandó koncert-repertoáron tartott daluk. Chris uralta énekével, de mindhárom szólista is kitett magáért: a blues minden érzelmét kifejezni nemcsak lehetőség, kötelesség is. A Hunters c. új daluk szintén az emészthetőbb kategóriába tartozott. Míg Nishikawara a fúvóshangszerével volt elfoglalva, a banda doyenjének, miközben szúrós tekintetű matek-tanárként nézett farkasszemet velünk, törölközőjével még mókázásra is maradt ideje és energiája: egy csoda. Még az is, hogy végigállta a koncertet. A Lost Angeles szintén még az első aranykorból való, és itt sem nézték az órájukat a mesterek. A szám a Hammond-orgona és a szólóének alapjára épül, majd kibontakoztak a hangszerszólók. Ezen a koncerten újdonság, de máshol is hatásos a szólógitár- basszusgitár felelgetős játéka, majd uniszónója, melyet itt is megkaptunk, magas színvonalon. Clempson pajkossága révén P. McCartney Eleonor Rugby-je, vagy J. Bruce átírta Spoonful-ja összekacsintást generált a nézőktől, és persze visszatapsolást a hangszereiket lepakoló zenészek részére. Megint a blues- rock-jazz fenomén, Jack Bruce száma, a Theme for An Imanigary Western volt a kiszemelt búcsúdal, immár rövidebb, de annál velősebb kivitelben. Csontig hatolt nemcsak FArlowe, hanem Clarke éneke is, alig kiénekelhető, de mégis tiszta és erős magasságokban. A fiatal fúvós most az eddigi akkordfelbontásokhoz képest egészen jazzes- smoothos dallamokat produkált. A belengetett kétszer 40 perces buliból egy 50 perces első, és egy 70 perce második rész sikeredett: bízom, a hazai értő közönség (be)nyomására is.

Örültem, hogy utoljára hallhattam a prog- rock királyait az eredeti programjukkal fellépni: nem valószínű, hogy folytatják már a turnézást. Az pedig hab volt a tortán, hogy menedzserük kérésére a holt fáradt, idősödő zenészek dedikálták a hallatóság becsben tartott kincseit, vinyljeit, CD-jeit. Fülig érő szájjal vezettem haza éjszaka két és fél órát, miközben a lejátszóban a banda új CD-je harsogott. Csak azt kívánom, hogy legyen még sok hasonló élményem ezután is.
Szöveg: Gróf István , fotók:Bogdan Gomilko, lemezborító