2022. december 19., hétfő

VÖLCSEJ ÉS CSALÁDJAI TÖRTÉNELMI KÖRNYEZETBEN- CZUPY GYÖRGY KÖNYVÉNEK BEMUTATÓJA

Völcsej és családjai történelmi környezetben – Czupy György könyvének bemutatója

2022-12-19. Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, feltöltő: Sárvárikum

Még a gulyáskommunizmus fénynapjaiban, a kora nyolcvanas években, a magyar falu funkcionális kiürítésének legvehemensebb időszakában, amikor tíz-, és százezrek vándoroltak be a falvakból a kis- és nagyvárosokba, a sárvári „felhőkarcoló” IX. emeletén véletlenszerűen szomszédok, majd az ezt követő, a rendszerváltozást elhozó korban politikai harcostársak lettünk. A művészeteket értő és irántuk érdeklődő civillel, a véleményét soha sem elhallgató, a kereszténységét felvállaló és gyakorló, a magyarságért szavát felemelő nyugat-dunántúli polgárral, a szemet gyönyörködtető környezetét kialakító dísznövénykertésszel, a saját maga otthon mindent megfabrikáló ezermesterrel, az egyetemet nem végzett értelmiséggel aztán szép lassan barátok lettünk. Igen, ő Czupy Gyuri, aki most újabb, ezúttal írói szerepben mutatkozott be.

Zsúfolásig megtelt vasárnap délután háromra a völcseji kultúrház nagyterme. Ahogy mondják, egy gombostűt nem lehetett leejteni, sokan hátul még állni is kényszerültek. Pedig egy óra múltán kezdődött a foci-világbajnokság döntője, és kiszámítható volt, hogy legalábbis az első félidőt egyikünk sem fogja tudni megnézni. Az esemény a falu szülötte, a ma 71 éves amatőr helytörténész most megjelenő kötetének, a „Völcsej és családjai történelmi környezetben” bemutatója volt. Czupy fejben évtizedek alatt állította össze összefoglaló kötetét, amely falutörténet-monográfia, de a település történelemkönyve is és végül – ami a legtöbb időt használta fel a kutatások során – a győr-moson-soproni település családjainak, leszármazottjainak lexikonja is egyúttal.
Mire a hivatalos megnyitó elkezdődött, már sokan „bevásároltak” előtte a könyvekből, melyek, a Magyar Nyugat Könyvkiadó néhány egyéb kiadványával együtt az előadói asztalon tornyosultak.
Szőke Attila polgármester megnyitójában a Völcsejből elszármazó, a település ünnepnapjaira rendre hazatérő, kulturális szervezőmunkát végző társadalmi munkást köszöntötte, és megemlítette, hogy – ez volt a nagy meglepetés – az alig három és félszáz lakosú, főleg nemesek lakta településen Czupy helytörténeti kötete volt a harmadik a sorban a közelmúltban.
Ezután a szerző felkérésére jómagam, Gróf István zongorázott el a közös és önfeledt fiatalságunk korából egy Paul McCartney-balladát és egy Freddy King-boogie-t. A zenei blokk után a település művelődésének hosszú évtizedeken át irányítója, a népdalkör vezetője, Tóth Dezsőné Jutka emelte ki a szerző a falu kulturális életében való odaadó segítségét, külön kiemelendő Völcsej újkori címerének a sárvári képzőművész, Lakatos József segítségével való megalkotását.
Ezután a kötetet gondozó Magyar Nyugat Könyvkiadó alapító-vezetője, dr. Gyurácz Ferenc emelkedett szóra. Elmondta, hogy a kiadó 19 éves története során a közel 100 megjelentetett kötet közül – és erre ő maga sem számított – az egyik legjobban összeállított, megszerkesztett lett a „Völcsej és családjai”.
Mintha alábecsülték volna a nyomtatásra szánt mennyiséget is, ahogyan ott az érdeklődésből kikövetkeztette. Megemlítette, hogy bizony ritka a nemesi származású, de földművelésből élő, katolikus vallású település a környéken, de a Dunántúlon is. A kiadó után a szerző emelkedett szóra, és könyve – hosszú érlelési folyamatok után – megjelenhetésének adott örömteli hangot,
majd a kiadás anyagi fedezetét nagy részben álló Völcsej Önkormányzatának és a Petőfi Kulturális Ügynökségnek támogatását köszönte meg három magánszemélyé mellett. Tanácsot is adott a helyieknek: a családok története a múlt összegyűjtése, a jelen rögzítése, de a jövő is belefér: az üresen hagyott lapokra, mint egykor otthon a Bibliában, bele lehet írni a soron következő családi adatokat is.
Ismét zene következett: a szerző menye, a blockflötéken játszó és éneklő Csejtei Flóra és fia, Czupy Ádám gitárkíséretével előbb komolyzenei darabokat, majd karácsonyi énekeket adott elő, kirobbanó sikerrel. A profi előadók bizony megénekeltették a közönséget is. A könyvbemutató eseményeit ismét a polgármester zárta, aki megszervezte, hogy az eredeti árnál olcsóbban, valamennyi völcseji családhoz eljuthasson a hiánypótló könyvalkotás.
Elmenetelünkkor a Gyuri előtt dedikálásra várók hosszú sora azt jelezte, hogy Messi ide, Mbappé oda, a haza a legfontosabb!
Megjelent a sarvarikum.hu portálon 2022.12.19-én

2022. december 5., hétfő

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIA, MÁSKÉPP II. RÉSZ: BALI

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIA, MÁSKÉPP II. rész- BALI, NUSA LEMBONGAN

Szöveg és fotók: Gróf István

Baliról hallottunk pozitív és negatív véleményeket is. Az „egy kis művészeti élmény, egy kis poszt- hippi feeling, egy kis hindu mosolygás, szeretet, végül egy kis csendes- óceáni pálmafás relaxáció” utáni vágyunk győzött: 6 napot terveztünk oda és négyet a szomszédos kis szigetre, Nusa Lembonbanba.

A rövid távolságokon is hosszú autózás már meg sem lepett. A nem nagy sziget déli részén elterülő Denpasari repülőtérről a jakartai taxi-tarifa duplájáért (350.000 Rupi) vittek el a huszonvalahány km-re levő Ubudba, ahol szállást foglaltunk. A tengerparti falvakba- beachekre nem akartunk menni (sok helyütt nem szép a part, és úszni is veszélyes), ezért gondoltunk a sziget kulturális fővárosára azok helyett. Itt is, mint sok helyen az országban, a hotel külsőre nem látszott valami bizalomkeltőnek, de bezzeg odabenn: önálló bungalóban kaptunk helyet, tágas szoba, gardrób, fürdőszoba, kinti konyha, nagy hall, terasz, és 15 m-re a medence. Mivel otthonról ottani magyar szálon, ajánlással megszerveztük egy privát autóssal a 6 napos Bali kirándulásainkat, meg- nyugodtunk, hogy majd jelentkezik az illető, és megyünk. De nem így történt. A reptéri transzfert még elrendezte egy haverjával, de utána magunkra maradtunk.
Jobb híján másnap elindultunk gyalog legalább a várost felfedezni. A Puri Saren palota, a Pura Saraswati templom, a nyüzsgő fő- utca, a Jalan Raya jöttek elsőre, kávézással, az utcára néző bárszékeken ülve ebéddel, (itt volt sör is!) majd délután a profi módon megépített, gyönyörű Monkey Forest park. Hát igen, Bali valóban varázslatosabb, hangulatosabb, szebb, mint Jáva, ezt látni kell! Mivel sem a gondosan 3 egész-naposra megtervezett Bali kirándulásaink autós kivitelezése, sem a Nusa Lembonban szigetre való hajós utazás nem volt megszervezve, ezeket is intézni kellett. Az előbbit ránézésre egy őgyelgő, ezt hirdető fiatalember leszólítása után 3 percen belül megoldottuk, a másikat az egyik sarki utazási vállalkozás pultjánál 4 perc alatt. Délután 5-től aztán egy egész éjszaka is tartó hatalmas zuhé akadályozta meg, hogy este bemenjünk a palotába a kecak- táncelőadást megnézni.
Másnap reggel 8- kor- napsütésben!- már várt Mane a Toyotájával. Alapos előkészítés után sorra mondtam be az úti-célokat a sofőrnek, aki eredetileg úgy gondolta, hogy oda visz minket, ahova ő szeretné. A Batur- tó volt a végállomás. A Kanto Lampo vízesésnél kezdtünk, majd Semarapura, mai nevén Klungkung kisvárosának gyönyörű császári palotája következett. A bírák ítélkezési színhelye, a Kertha Gosa pavilon, valamint a Kale Kembang vízi-palota itt a csúcs.
A Pura Bekasih anyatemplom az egyik legszebb hindu szentély Balin. Ez már közel volt a nagy hegyekhez. Ha nem lett volna felhős az idő, lehetett volna látni a Gurung Agung vulkánhegy 3100 m-es csúcsát is az épület mögött. De csak felsejlett a ködös felhőkben. Itt sikerült egy kis baksisért egy ceremóniát felvennem, melyet 8 szent ember mutatott be, és itt ismertem meg a bali zenének, a gamelan-nak hangzásvilágát, hangszer- összetételét is. Majd Penelokan falunál elértünk a Batur- hegy lábához. Az aktív vulkán „csak” 1717 m. magas, és pár órás trackinggel megmászható. Mi az alatta elterülő tó partján mentünk fel néhány, többemeletes, kávézókkal egybekötött kilátó-teraszra, hogy így csodáljuk meg a balinézek szent hegyét. Visszakanyarodva ötödik látnivalónk aznap Penglipuran skanzen-faluja volt, amelyben laktak is. Az autentikus Bali építkezés minden formáját meg lehetett látni az egykor poligámiában élő őslakosok településén. Én- nem először, és nem utoljára- a rengeteg, gonddal megépített kertek, közterületek virágosításán ájultam el: botanikai varázslatok voltak tömegével. Már az egykori Bangli királyság területén voltunk ekkor, így nem hagyhattuk ki Pura Kehen templom végigjárását, mely a dzsungel közepén bújt meg, 30-40 m-es óriásfák tövében. Itt is, mint a hindu templomok látogatásánál, kendőt, szarongot kötöttünk a derekunkra, hogy „meztelen” térdünket eltakarjuk, a vallási szokásoknak megfelelően.
Aznapi utolsó programunk, az elefánttemplom már Ubud határában volt. Itt sem a templom, hanem a dimbes- dombos, 15 m-es szintkülönbséggel, patakkal, vízeséssel, cserjékkel, fákkal, telepített virágokkal, zöld mohával fedett kövekkel- lépcsőkkel a templomkert volt a csodálatos. Nem győztem videózni. Hazaérve estebédeltünk a „kiülős” Nomad vendéglőben, majd este a medencében úszkálva pihentük ki a fáradalmainkat.
Másnap megint jött Made, a sofőrünk, akivel azért- selypítésük ellenére- jól elbeszélgettünk angolul. Eleinte nem értettem, hogy a vok az work, a sepen a seven, de kisilabizáltam. Egy kis érdekes kitérő sofőrünk nevével kapcsolatban: Baliban a megszületett gyerekek (akár fiú, akár leány) sorjában a Wayang, majd a Made, harmadikként a Nyoman, végül pedig a Ketut nevet kapják. Az ötödiktől kezdődik elölről a „kör”. A fiúk -i, a leányok –ni végződést kapnak. Persze nem kell messzire mennünk a gondot nem okozó névválasztásban: a Kárpátok „géniuszának”, Ceausescu-nak is volt már egy Nicolea nevű testvére. Aznapra még messzebbre terveztünk, a Bratan- tótól még északabbra, a Gilgit- vízesésekig. Az ország közlekedéséről mindenképpen meg kell jegyezni, hogy bár kaotikusnak látszik első pillanatra, mégsem az. A járművek ¾-e robogó, amelyen sokszor négytagú család ül (a tankon a kisfiú, a papa, a hátsó ülésen oldalülésben az anyuka, kezében a kisebbik gyerekkel), a teherautók index-, és fékjelzései a szivárvány minden színében pompáznak, míg a személygépkocsik, melyek viszonylag új, megkímélt tiszta állapotban vannak, zömében bérkocsik, és a 80 %-uk Toyota márkájú. A 20 nap alatt nemhogy balesetet, de még koccanást sem láttunk, az ideges, kiabáló hozzáállásról nem is beszélve. Az nem szokás itt. A dudálás nem arra való, hogy rámorrants a másikra, hanem arra, hogy jelezd: jövök, vigyázz magadra, de rám is. Mivel javarészt csak a nagyvárosokban van közlekedési lámpa, a mellékutcákból a főutcára való ráhajtást speciális módszerrel végzik el a szigetlakók: „önkéntes rendőrök”, azaz inkább munkanélküli agilis fiatalemberek piros zászlóval a kezükben, azt hevesen lengetve egy idő után leállítják a széles utcán a forgalmat, és „beengedik” a rákanyarodókat. És- ez volt a meglepő- a hálás sofőrök egy kis pénzt dugtak az intézkedők markába.
Első megállónk, mint előző nap is, szintén egy vízesés volt: a Leke-Leke. Nem tudtam, hogy a helyi asszisztens miért ad nekem két erősebb botot, de hamar kiderült: több mint 400 lépcsőt kellett oda és vissza is megtennünk, hogy elérjük az erdőből előbukó, a jó 20 m. magasról lezubogó kaszkádét. A Kebun Raya botanikus kert feleségem célpontja volt elsősorban. A 155 ha-os arborétumot gyalog akartuk bejárni, de ez lehetetlen vállalkozás volt: hamar lestoppoltunk egy elektromos kisautót, amellyel kényelmesen megtehettük ezt.
A legnagyobb élményt a Taman Bambo, azaz a bambuszerdő, és a Bratan- tó parti lombhullató erdő adta. Szintén az 1200 m. magasban elterülő tó partján, a 2100 méteres Catur hegy tövében feküdt az Ulun Batu Bratan templom, ahol, - a botanikus kerttel ellentétben- telt ház volt. Helyi hívők sok kisgyermekkel és fehér turisták százai bolyongtak az 1663- ban alapított, négy templomból álló kegyhelyen. A hindu épületek, beleértve a tavon levő két kis lebegő templomkát, szemet gyönyörködtetők voltak, azonban a nagy látogatottság a kertben tömegével elhelyezett giccses játékoknak, műanyagszobroknak is köszönhető volt. Na, hát mikor nem, most is megdördültek az ég csatornái, és éppen csak elértük a kocsinkat a parkolóban. A következő, északra fekvő három látnivaló megtekintését első felindulásunkban sztornóztuk, pedig, mint volt előtte, de utána is precedens rá, lehetett volna esőkabátban is élményeket gyűjteni. Visszafordítottuk a járgányt,
de még Bali legnagyobb, és legszebb rizs- teraszát, a Jatiluwih-ot alaposan körbejártuk. Európai gondolkodással az ember nem érti, mi látnivaló van ezeken. Hát bizony, ez egy külön turisztikai kategória, mert - a mező- gazdasági termelésen kívül- rendkívül szemet gyönyörködtető az egymás fölé rétegezett, sokszor 6-8 szintesre épített terasz. A harsány-zöld rizsföld azonban csak része a gazdaságnak: az utak, épületek mellett, között pálmaerdők, színes virágágyások, csurdogáló patakok (ez kvázi a túlcsurgó öntözővíz), a legelésző marhák máshoz nem hasonlító esztétikai látványt is nyújtanak a gazdasági haszontermelésen túl. Mire késő délután hazaértünk, ismét egybehoztuk az ebédet a vacsorával, majd nejem már az ajándékboltokat is egyre gyakrabban nézegette.
A negyedik nap már ismét csak a városban nyüzsögtünk, áradtunk a tömeggel a járdákon annak erős harmadát adó fehér „pénzeszsákokkal” egyetemben, mivel délre már kivitt a kocsi a tengerpartra, a fekete homokos Kusamba kikötővároskába, ahol azért a szigetek közti tranzit- forgalom nagyobb része volt bennszülött kirándulás, vagy munkavállalás, és a teherforgalom is számottevő volt. Mi, bullék kisebb arányban, de vidáman, kalandokat várva motorcsónakoztuk át a Bali- Nusa Lembongan közötti 20 km-es távot fél óra alatt. A kis szigetnek is voltak sajátos szokásai, törvényei: pl. személyautó nem járhatott, nagy teherautó, busz sem, így a legelterjedtebbetek a platós kisteherautók voltak, ahol a hosszirányban a két oldalra szerelt zörgő fémpadokon rázkódtunk. Taxisunk pillanatok alatt a hegyes- dombos szigetecske egyetlen lakott falujából, a kikötőfalu Jungut Batuból elvitt a Mushroom Bay-en levő bungaló- hotelünkbe.
A leglazább, legkényelmesebb, legjobb pihenni, ejtőzni tudó szállásunk az idáig a Villas Nusa Lembongan volt. A bambuszházban jó volt a klíma, de a légkondit csak módjával kellett használnunk. A meglepetés az volt, hogy a zuhany, a mosdó és a WC kinn volt a házhoz kerítéssel körbevett területen, teteje ellenben nem volt. Ez csak elsőre volt meglepő, utána teljesen megszoktuk. Nem mindenkinek adatik meg, hogy reggel, zuhanyzás előtt hallgathatja a szebbnél szebb madárdalokat. Stílszerűen napnyugtakor átsétáltunk a Sunset Point kilátó- helyre, majdnem a szállásunk mögött, amely teli lett fiatal fehér turistákkal, akik a magas sziklákról, kis gyanús cigijüket szívva nézték az örvénylő tengert, és merültek el a táj szépségében. Este, miután egy, a korai Beatles repertoárját végigéneklő zenekar kíséretében megvacsoráztunk, (Nusa szigetén mindhárom vacsorahelyünk csillagos ötös osztályzatot kapott!) megszerveztük a másnapi, a szigetet körbejáró kirándulást.
Még női sofőrünk eddig nem volt, de másnap vele utaztunk. Nem igen akart engedni az általa jól felvert árból.
Párom választotta ki, és rajongva várta a mangrove-erdei lapos-fenekű csónakozást, amely ugyan nem volt hosszú, de e bioszféra minden jellegzetességét megmutatta. A kikötő partján moszatokat szárítottak a hajósok: a szárított, porrá őrölt terméket a takarmányozásban, a kozmetikai iparban használják. Meglátogattuk a szintén északi parton levő Mahagiri partot, a helyi halászok központját, majd dél felé vettük az irányt rozoga Mazdánkkal. Érdekes volt európai embernek olyan hidat látni, ahol csak gyalogforgalom zajlik (persze itt megengedett a robogó is). Ilyen volt a Yellow Bridge, a sárga híd, amely Nusa Lemnongant a még kisebb Nusa Ceningan szigetével köti össze. A Dream- beach nem érdemelte a nevét: ugyan a kilátás a hullámok a sziklákat „harapdáló” látványa elképesztően szép volt, de a vízbe bemenni itt nem szabadott, - azaz saját felelősségre igen- mert óriási hullámok csaptak ki a homokos partra, melyek könnyen visszaszippanthatták a meggondolatlan vízbemerészkedőt a mélybe. Hasonló volt a helyzet a Sunset, és a Sandy Beachnél is. Még szebb sziklára csapódó 3-6 méteres hullámokat fedeztünk fel a Devil’s Tears szikláknál. Nem akaródzott a videofelvételt abbahagynom, az ördög könnyeinek látványa életem legemlékezetesebb percei közé fog tartozni.
Másnap nem kocsival, hanem gyalog jártuk be a sziget nyugati- déli részét, majd délután a szállásunktól 15 percn sétára levő Mushroom Bay-en megmártóztunk mindketten azért a Csendes Óceánban, annak Kis Szunda- tengerében, egyben egy nagyot is napozva. És végre a magunkkal hozott újságok, folyóiratok, keresztrejtvények is előkerültek a szállásunk medencéjének partján: itt nem gondoltuk városnéző programokról elpazarolt időnek az ejtőzést, mint máshol. Visszatérve Balira, Ubudban egy másik hotelben szálltunk meg, ezúttal a belvárosban, a piac utcájában. A klíma- katasztrófa itt is jelzett: október közepén még nem kellett volna az igazi esős évszaknak beköszönteni, de,- legnagyobb sajnálatunkra- ez bekövetkezett. Nemcsak délután, este, hanem egész napos, bőséges esőzések zavarták meg programjaink lebonyolításait.
A második ubudi tartózkodásunk alatt felfedeztük a város művészeti kínálatát, főként a Jalan Monkey Forest-et és környékét bebarangolva, ajándékvásárlásokkal egybekötve, valamint- ha már a sznorkelezés valahogy kimaradt, a kelet- ázsiai masszázsszalonok kínálta szolgáltatásokat is kipróbáltuk. A Jáva szigetén töltött ezután következő napokról az első fejezetben írtam.
Hasznosnak tűnhet néhány érdekes pénzügyi adat, nemcsak a magunk számára. Az összes kiadásunk 44 %-a a két hosszú nemzetközi és az 5 belföldi repülőjárat ára volt, míg a szállásaink mindössze azok 7,3 %-át adták ki, ami meglepően kevés. A borneói szafari nem volt olcsó, (16,8 %) de amitől féltünk, és azt hittük, hogy nagyon megemeli a számlánkat, a belföldi utazások, taxizások, kocsi-bérlések ára, amely nem lett sok, 8.6 %.
Szintén a délkelet ázsiai országok utazásainak nagy előnye az étkezés (10,6%), a hajózások (1.8 %), a múzeumi, templomi és egyéb belépők (3,7%) olcsó volta. Végül a vízum, és a borravalók is közelítettek a 2 %-hoz. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy odamenni a sok, ott lenni egyáltalán nem. A témához kapcsolható az is, hogy Indonéziában megbízhatóak az emberek, a kereskedők, a szolgáltatók: egyszer sem csaptak be, pedig nemegyszer ottani mértékkel tekintélyes előleget hagytunk az utcasarki irodában, de a kocsi másnap reggel jött, a megbeszélt időben. Még a kezükbe sem csaptunk. És persze számlát minden esetben, részletes felsorolással, a valódi fogyasztást, szolgáltatást feltüntetve kaptunk. Végül a borravalóról: itthon nem vagyok túl gáláns, de meggyőződésem, hogy a trópusi országokban járva, ahol az egy főre eső jövedelem nyolcada- tizede a mienknek, adni illik nekik. Persze nekünk is számít, de nekik nagyon. És Indonéziában, - egyes arab országokkal ellentétben- még csak nem is tartják érte pofátlanul a kezüket.
A nagy utazásaink eseményeit háromszor „élvezzük”: először, amikor megtervezzük, másodszor, amikor ott vagyunk. Hát igen, ott létünkkor három hétre talán meg is találtuk a keresett paradicsomot! És utoljára, amikor felidézzük, feldolgozzuk az élményeket. Most is ez folyik….

Megjelent az"utikritika.hu/bali/lembongan, az utikritika.hu/bali/bali_idojarasa, utikritika.hu/indonezia- vélemények, utikritika.hu/bali- vélemének, utikritika.hu/bali/Istvan_uti_beszamoloja_-_2022_oktober" oldalakon István aláírással 2022.december 3-án

2022. december 2., péntek

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIA, MÁSKÉPP I. RÉSZ: JÁVA ÉS BORNEÓ

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIAI ÚTIBESZÁMOLÓ-I. rész: JÁVA ÉS BORNEÓ
szöveg: Gróf István, fotók: Grófné Enikő és Gróf István
Rövid időn belül három dologban érhet váratlan meglepetés, ha Indonéziában jársz: ha „teli szájjal” süt is a nap, 20 perc múlva özönvízszerű esőben lehet részed. Kitűnő hangulatodnak evés után 30 perccel erős gyomorkorgás, majd utána a rohamszerű hasmenés vethet véget. Betervezett útiterved percek alatt felborítja egy helyi repülőtársaság SMS-e, miszerint a pár nap múlva induló géped 6-8 órával hamarabb, avagy későbben fog indulni. Ezekkel számolni kell.

Indonéziai utazásunk ötlete a 2015-ös Milánói Világkiállításon fogant: az ország pavilonjában ottani látogatásunk harmadát töltöttük el, pedig voltak látnivalók bőven a világ más tájairól is. A négy éve a Thaiföld- Malajzia- Kambodzsa, majd azután egy indiai körút után 2022 őszén bele mertünk vágni a covid miatti kényszerszünet után a határait megnyíló szigetországi utazásba. Eleinte úgy hittük, hogy - mint indiai utazásunkkor is- a kaotikus körülmények, és az autóbérlés kihagyása által az utazási nehézségek miatt társas utat kötünk le. Majd, negyedévvel indulásunk előtt rájöttünk, repülő- jegyet és szállást tudunk mi is foglalni, a belső utakat pedig bérelt autóval meg tudjuk tenni, mivelhogy túlkínálat van ezen szolgáltatásokból. A szervezés bő két hét alatt megtörtént, az alapos útiterv összeállítása, csiszolása volt csak hátra. Budapest helyett- Vas megyeiek lévén- fele-áron Bécsből indultunk a kitűnő Saudia társasággal, Jeddah-i átszállással. Az egész napot lefedő repülőutak után este jakartai hotelünkbe értünk, amely valahol a reptér mellett volt. Indonéz mértékkel: 60 percig ment a taxis, 25 km-t. Késő este felfedezni indultunk a nem éppen a belvárosban fekvő környéket, de hamar beláttuk, hogy a közlekedés nem úgy zajlik, mint nálunk: a megállíthatatlanul áradó autó-, teherautó-, de főképp moped-forgalom nem engedi a gyalogost átjutni a 4 m-re levő túloldalra. Életveszélyes cikkázások közepett azért túlestünk ezeken. A másnap, 10 óráig behatárolt reggelire 9.55- kor érkeztünk: hiába, az átrepült előző éjszakát be kellett hoznunk.
A másnapot a nem túl látványos, 11 milliós megapolisz megtekintésére szántuk. Két terület, az egykori holland gyarmati város, a XVII. században épült Kota Tua negyed, majd a Merdeka, a modern főtér és környékük volt betervezve. Az előbbi meglepett: rendezett, tiszta volt a hatalmas Fatahillah tér és a környéke: fehér, faredőnyös koloniális paloták, fagyizók, rózsaszín és türkizkék kerékpárokat kölcsönzők, mozgó kaja-árudák voltak a feltűnően gyakori fertőtlenítő- állomások mellett. A bábmúzeumot, az egyik legjellegzetesebb indonéz művészet központját, a Wayangot néztük meg, majd a holland raktárépületekből átépített hajózási múzeumot, melyben érdekes panoptikum- termek is voltak. Ezek kihagyhatatlanok. De a felvezetőben említett első meglepetés, a hirtelen érkező eső-fergeteg elfújta a másik városközpont megtekintését.
A Bahari múzeumban „megengedték”, hogy 60 percig a kijáratnál levő székekben végigvárjuk a vihar végét. Mivel Indonéziában este 6-kor villámgyorsan lemegy a nap, és besötétedik- már csak a vacsorázás, a pénzváltás, majd a hotel medencéjében egy kis jakuzzis relaxálás maradt aznapra hátra.
Másnap hajnalban indult a gépünk a legizgalmasabbnak ígérkező 3 napos, 3 éjszakás borneói dzsungeltúránkra. Kunai városában szálltunk hajóra, amelyet az elmúlt pár évszázadban (nem sokat változtak!) klotoknak hívnak a helybeliek.
Ez egy emeletes fahajó, melynek felső szintjén van a „bullék”, azaz a fehérek szállása: középen a kétszemélyes matrac, éjszaka szúnyoghálóval kiegészítve, előtte az asztal négy székkel, a hajó orrában pedig két „napozóágy”. A hátsó régió üres: a bőröndünk, cuccunk volt ott, és néha a személyzet oda járt telefonálni az internet- kapcsolat miatt. Lenn volt a 90X40 cm-es konyha!!! a spájzzal, a motorház a diesel- motorral, a hajó gyomrában pedig öt matracon aludt a kiszolgáló személyzet: a hajóvezető, a segéd- kormányos, a guide, a szakácsnő, és esetünkben egy egyetemista gyakornok lány. 10 óra körül fel is szedtük a horgonyt (egy lakóház kerítésére voltunk rögzítve), és elindultunk a Dunánál szélesebb Kumai folyamon felfelé a lekanyarodó Sekonyer folyó- ágra, ahol a Tanjung Puting Nemzeti Parkban (410.000 km2!) három napig tanyáztunk. A bőröndünkre visszatérve: előre gondolkodva a két nagy poggyászból az egyiket vittük magunkkal a vadregényes útra, a másikat a reptér csomagmegőrzőjében hagytuk. Utólag- okosan! Az idegenvezetőnk, Goh angolul kitűnően beszélő, értelmes fiatalember volt: Jogjakartában végzett, olajpálma- termesztő szakon, de hamar „átállt” a másik oldalra. Nagy természetszerető-, védő, ezen kívül a helyi dayak törzs (egy negyed évszázada még az ellenséges törzs a sátor elejére kitűzött koponyáival büszkélkedtek a harcosaik) büszke leszármazottjaként a néphagyományok folytatója, és amatőr zenész. Szerencsénk volt vele.
Eleinte kék- piszkos- zöld volt a folyó színe, és a parti szilárd talajon hatalmas fák, tövükben cserjék nyújtóztak. A dzsungel flórájával nem tudtunk betelni! Megtöbbszörözte a látványt a folyón vissza- tükröződő kép. Megannyi állat zavartalan élőhelye ez. Láttunk makákókat, proboscis (nagyorrú) majmokat, makikat és egy-egy orángutánt is. A madarak királynőjét, a szarvas-csőrű madarat (Cornbill) is megpillantottuk, de ők hamar tovaszálltak erős, rikoltozó hangot hallatva. Az ő farok-tollukból készül a dayakok harci fejdísze is. A sokkal kisebb, de legalább 6 színben pompázó jégmadarat (kingfisher) szintén élmény volt elcsípni. A hüllők közül egy hatalmas pithont láttunk hajónk előtt 15 m-re elúszni, de láttuk azt az állatot is, amely miatt a nagy kánikulában sem érdemes a hűs habokba ugrani: egy nem is akármilyen nagyságú krokodilt.
Az első délután a Harapan erdőbe voltunk „bejelentkezve”, de szerencsétlenségünkre délben elkezdett ömleni az eső, és ez délután 2 órakor, az „etetéskor” (amikor a vadon élő majmokat odacsalogatják, hogy könnyebben lehessen szemügyre és lencsevégre kapni őket) is folytatódott. Mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt. De nem volt mese, hosszúnadrág (a piócák miatt), bakancs, esőkabát, és mentünk. A helyieket nem bátortalanította el az eső, ők megszokták. Jó félórát néztük- filmeztük a főemlősöket 5-6 m távolságból, ami életre-szóló élmény volt. Annyi szúnyogot életemben nem láttam- érzékeltem, mint amennyi ott volt. Szinte szúnyogfelhőben jártunk, persze alaposan bespréyelve magunkat a dühös rovarok ellen. Hazafelé megnéztük a felhajtott zokninkat, kaptunk- e a kis vérszívókból. Goh le is szedett egyet a bokájáról, és a fűbe dobta. Én is felfedeztem egy piócát a lábamon, de az eredeti tervemmel- miszerint laposra taposom őkelmét- elszégyelltem magam, és én is a bozótba dobtam. A klotokra visszatérve kiteregettük átázott ruháinkat, cipőinket, hátha megszáradnak. Később kiderült: a párás időben nemhogy száradtak volna, inkább nedvesebbek lettek.
A hajszás délutánt kipihenni aztán Goh is segített: a hajó orrába állt, bekapcsolta az erősítőjét, és a hawaii gitárhoz hasonló hang- színű, hathúros pengetős hangszerén (sape) eljátszott vagy fél-tucat dalt. Meg voltunk lepődve, és nagyon jól esett a lelkünknek. Éjszakára egy pár nádcsomóhoz kötve magunkat, kikötöttünk éjszakára. A gyertyafényes meleg vacsora (nagy naphalak voltak aznap) jól esett, egy pohárka pálinka is előtte (vittünk sajátot), de a korai lefekvés 7 órakor furcsa volt. Feleségem sehogy sem akarta tudomásul venni, hogy az ágyunkról véletlenül legurulni vagy éjszaka lemenni a mellékhelyiségbe nem olyan probléma-mentes: a ritka lécezésű, 40 cm magas oldalkorláton átesve könnyen a krokodilok között találhatjuk magunkat. Nehezen aludt is el.
Másnap folytattuk az állt- és növényvilág csodálatát a hajóról. A kapitány, ha jelzést kapott, rögtön lassított, és megállt, ha „akció” volt. A második napi, délutáni orángután-etetés a Camp Leakey-ben volt. Ilyenkor persze több- 6-8 klotok is összetódul az eseményre. Érdekes módon a fehér utazók nagy többsége spanyol turista volt. Itt is lencsevére kaptuk a domináns hím, a másodhegedűs nőstény karján a picivel, majd a félően visszahúzódó tinédzser majmok viselkedését az etetéskor. Este éjszakai dzsungeltúra volt betervezve: egy órán keresztül jártuk fejlámpával az ösvényeket. Legnagyobb élményeink a tarantella- pókokhoz, a pacsirtákhoz, a denevérekhez, és az óriáshangyákhoz kötődtek. Este aztán utolért engem a bevezetőben jelzett második „hirtelen jövő”: elég kellemetlen volt éjszaka óránként elemlámpával lebotorkálni a mellékhelységbe. Szerencsére háromnapi adagot bevettem egy napon, és a gyógyszer hatott.
Harmadnap már a sötét-fekete színű, egyre keskenyebb, Rába szélességű folyón haladtunk, és a part már nem volt körvonalazható: jobbra- balra 30-50 m-es ártérben úszott a vidék. Aznapra is volt orángután camp program, ezúttal a Pondok Panggui helyszínen, ahol fogságba esett, vagy árva kismajmokat nevelnek fel, és szoktatják őket vissza a vadonba. Délután guide-unk elvitt egy folyóparti bennszülött faluba, Sekonyer Village-be.
Elmondása szerint tavaly vezették be az áramot a zömében szegény, bádogtetővel fedett kunyhókból álló faluba. De volt elegáns önkormányzati épület, volt iskola, presszó diszkózenével, volt nagy fecskeház (ide csalogatják be a fecskéket sípoló hanggal, akik oda fészkelnek, melyeket jó áron eladnak a kínaiaknak az ebből készülő leves alapanyagaként). Furcsa volt látni az anyaszült meztelen kisfiúkat (lányokat nem!), akik vidáman fürödtek a patakban. Este visszahajóztunk Kumai városa közelébe, hogy másnap reggel, ott kikötve, a Pangkalan Bun-i reptérre autózzunk, és ismét Jakartába repüljünk. A harmadik "hirtelenség” itt ért: egyrészt az eredetileg innen kora délután indulandó gépünk reggel indult. Ezt megoldottuk a hajó személyzetével. Azt azonban nem tudtuk, mikor az aznap a Jakartába való visszaérkezésünk után Baliba repülő járatunk időpontját estéről kora délutánra hozták előre. A legnagyobb kontinens nevét viselő fapados céggel sem telefonon, sem e-mailban értekezni nem lehetett, csak csevegni, de ez kevés volt ahhoz, hogy megegyezzünk: egy másik, nekünk megfelelő esti járatra vettünk plusz jegyeket. Ezt pedig le kellett mondani. Végül is a repülő- társaság visszaérkezésükkor- többszöri, áttéten keresztüli levelezés után- az elvesztett jegyeink felének árát visszautalta. A másik felét- természetesen nem a mi hibánkból- buktuk.
Utazásunk 7-ik napján Jakartában volt jó pár óránk, hogy „bepótoljuk” a Merdeka- tér és környékének megtekintését. A reptéren a hozott nagy bőröndöt is bepakoltuk a másik mellé a megőrzőbe, a helyi Volán buszra, a Demri kényelmes bőrfoteljeibe ültünk, és irány a Gambir állomás, a világváros hatalmas főtere, a Merdeka (ugyanaz a neve, mint a Kuala Lumpurié).
Kifogtuk a 35 fokos meleget, de a Monas-on, a Sukarno-féle gigantománia jegyében (1961) épült 132 m. magas beton oszlopon, rajta egy 32 kg-os aranyból készült lánggal díszített Nemzeti Emlékművön kívül nem sok szemnek tetsző épületet láttunk. Egyedül a hollandok- korabeli Immanuel evangélikus templomba mentünk be az iszonyú nagy, 75 hektáros téren, a többit, a szintén koloniális Nemzeti Galériát, a hadsereg Központi épültét óriási tankokkal kertjében, vagy a világ legnagyobb mecsetjét, az Istiquial-t a kapukon keresztül néztük meg. Gyomorkíméleti okokból egy KFC-ben ebédeltünk, majd visszamentünk a reptérre, ahonnan Baliba repültünk.
Az itteni eseményeket beszámolóm második részében taglalom, ellenben onnan 10 nap múltával visszatérve a jávai Jogjakarta nagyvárosába mentünk. A vadiúj reptér- jó indonéz szokás szerint- 30 km-re, 90 perces útra volt a várostól. A sziget kulturális fővárosának mondott településen három napot töltöttünk. Mivel jó 15 percnyi járásra volt csak a belváros, délután már be is mentünk felfedezni a várost. Muzulmánok lakják már ezt a vidéket, a szocio-fotókat késztő nejem itt már- Balitól eltérően- nem mosolyt, hanem jó esetben összeráncolt homlokot kaphatott a gépére. A város váciutcája a Jalan Malioboro, (két betűvel hosszabb, mint a cigarettamárka), melyen özönlött a nép, árusokkal, előadóművészekkel, turistákkal, helyi „időt-elverőkkel”, lovas-kocsikkal, és a becsak-nak mondott, csak e városra jellemző motoros riksákkal.
Ez különbözik a kambodzsaitól, ahol a robogó hátuljára erősített kétkerekű „pótkocsin” utazik az ember, vagy az indiaitól, ahol a robogóval egybeépített kis fedeles kocsiban ülünk hátul, az útra nézve. Itt a kis vasvázas összetákolt utasfülke, amelybe alig fértünk bele, (az indonézek átlagban max. 160. cm. magasak, és 60 kilósak) a motorka elejére van építve, azaz mi vagyunk az „ütközőzóna”, a pilóta a hátunk mögött lavíroz a forgalomban.
Nem kellett a másnapi, a környékre betervezett körutazásunkra taxist keresni: a reptéri fuvaros többször jelezte az úton, hogy szívesen vállalkozik erre. Meg is egyeztünk. (600.000 rúpia, kb. 20.000 Ft egész napra, benzinnel, parkolókkal, sofőrrel, és ott áll meg, ahol mondjuk neki). A három, célul kitűzött látnivaló közül elsőként a legtávolabbiba,
Borobudur buddhista sztupába mentünk. Az indonéziai múzeum-, és látnivaló- belépők ez eddig kezelhetőnek bizonyultak. (10.000-75.000 rúpia). Párszor megnevettettem a jegyárusokat, mikor galambősz hajammal az árjegyzéket mereven nézve, „two domestic children ticket-et” kértem. A helyieknek ugyanis jóval olcsóbb volt a jegy, ami talán érthető. De mikor a Borobudur- Prambanan templomokhoz kedvezményes kombi jegyeket vettünk fejenként 675.000 rupiért (kb. 24.000 Ft), akkor igencsak meglepődtünk. Pláne akkor, amikor a sztupába felmenet után meglepve vettük tudomásul, hogy műemlékvédelem címén egy lépcsőfokot sem tehettünk az impozáns, 1100 éves, 120X120 m alapú nagyságú hatalmas palotába. Csak kívülről járhattuk körbe a csodát. Örültünk, hogy szép volt az idő, de nem sokáig! Délben menetrendszerűen megeredtek az ég csatornái, és a közeli Merapi- vulkánhoz tervezett dzsip- túránkat elmosta az eső. Néhány bohókás fiatallal a kocsijukban ugyan láttunk néhány szlalomozó önjelölt Fittipaldit dagonyázni a fekete vulkáni hamuban, de mi nem kértünk belőle. A 2910 m. magas, ma is aktív vulkán 1994-ben és 2010-ben is halálos áldozatokat követelő kitörései folyamatos veszélyt jeleznek. Kár, hogy semmit nem láttunk belőle. Mire azonban ¼ 3-ra a harmadik csodahelyre, a hindu Prambanan IX. században készült épületegyütteséhez értünk, elállt.
A három fő istennek, Brahmának, Sivának és Visnának szentelt gyönyörű, a belső zónában található 16 templom közül Siváé a legmagasabb, 47 m. magas. Alaposan körbejártuk, a mellette levő kis állatkertet is megcsodáltuk, majd ugyanúgy, mint a szintén a Világörökség listán levő Borobuduri esetében, hosszú, tekergős piacon lehetett a kijárathoz érni. A kedves látogatók legyenek gazdag vásárlók is. Mint ahogy nálunk a múzeumokban, a kiállítást elhagyva, a shopban találjuk magunkat, akarva- akaratlanul.
Harmadnap gyalog vettük a nyakunkba a várost: a meglehetősen piszkos Code folyó partján, a kirakattól távol láttuk meg a mindennapok indonéz világát, a kis kunyhókban lakó helyieket kedvenc énekesmadarai kalitkáival körülvéve.
A Vizi Palotához (Taman Sari) értünk nemsokára, mely már a XVIII. századvégi építménye, és amely a helyi szultán palotája volt. Nos, itt történt meg először az, hogy magyar turistacsoporttal találkoztunk. Ettől nem messze értük el a szultán- ma a város polgármestere ő, micsoda praktikus megoldást találtak a hagyomány és a modern kor összekötésére!!- mostani palotáját, a Kratont, mely nemrégen, az 1920-as években épült már, de bizonyos részeit megtekintheti a nagyközönség. Itt kellemes meglepetésként egy árnyjáték-előadás résztvevői lehettünk az egyik pavilonban. Egy teljes gamelan- zenekar (15-20 fő) és énekesek, énekesnők is alájátszottak az előadás alatt, úgy hogy megadták a módját.
Tervbe is vettünk egy bábozási programot, ez most teljesült. Az utolsó nap, a 9 és fél+ 5 órás repülőút előtt „előre- pihenéssel”, és vásárlással telt, majd elköszöntünk Indonéziától, életünk egyik legemlékezetesebb kalandozásainak helyszínétől.
Megjelent némileg rövidebben az utikritika.hu/indonezia/jakarta, az utikritika.hu/indonezia/kalimantan, az utikritika.hu/indonezia/jogjakartayogyakarta és az utikritika.hu/indonezia/borobudur portálokon István aláírással 2022.december 1-én

2022. november 13., vasárnap

EGY ECHTE ANGOL BLUES- ROCK GITÁROS BULIJÁN VOLTUNK- AYNSLEY LISTER A SOPRONI BÚGÓCSIGÁBAN

Aynsley Lister blues-rock bulija a Búgócsigában

Szöveg és fotók: Gróf István

Valahogy sohasem mennek ki a divatból az Eric Clapton, Rory Gallagher, Alvin Lee nyomába eredő blues-rock gitárosok Nagy- Britanniában. Megvan a respektjük az ősöknek, de az őket követő fiatal epigonoknak is. Ezek közül az utóbbi évtizedben vagy tucatnyit sikerült meghallgatnom, és mindegyikük maradandó nyomot hagyott bennem. Ian Siegal, Matt Schofield, Alan Nimmo (King King), Marcus Bonfanti (Ten Years After), Dan Patlansky, Ben Poole, Chantel McGregor - hogy csak néhány nevet említsek a közelmúltban hallottak közül. Nos, ezek közé tartozik a soproni Búgócsiga Akusztikban fellépett 45 éves brit Aynsley Lister is, aki aznap billentyűse nélkül, triójával zenélt.

Ezen a szerda estén nagyon passzolt az előadó a környezethez. Aynsley borostásan, fekete farmernadrágban, dzsekiben, fél lábszárig érő rockercsizmában lépett fel, de basszerosa, a színpad jobb oldalát elfoglaló Jono Martin sem húzott színpadi selyemöltönyt, még haja hossza is rockeresebb volt. Craig Bacon dobos szintén. A technika profin működött, kontrollja csak a színpad baloldalán játszó zenekarvezetőnek volt, de jól láthattuk-hallhattuk, hogy a 60-as, 70-es évek hangszerarzenálja, erősítői a banda favoritjai:a kopott Strato, Les Paul, Fender basszus mellett a háttérben felfedeztem a „csak" 40 éves Marschall-ok mellett két, 60-as évekbeli ütött-kopott Fender Vibroverb erősítőt is. A Búgócsiga pedig kopott szőnyegjeivel, világítástechnikát nélkülöző, a mellékhelyiséget felemelt orral hamar megtalálható enteriőrjével, mégis a korszellemet idéző, hangulatot árasztó atmoszférájával, kitűnő bárjával optimális helyszín volt ehhez a bulihoz. Ha sokan nem is voltunk, de itt mindenki a zenekar előtt állt, mozgott, táncolt, és ez mindenképpen visszahatott a muzsikusokra is. Nem úgy, mint plüssfotelekben ülve, 50 méterre a fellépők megemelt színpadától a művházak, sportházak csilivili nagytermeiben, ahol ez nem jöhet létre.
Lister mester több lemezt is kiadott színre lépése, 1999 óta: a napokban megjelent Along For The Ride albumáról több nóta is elhangzott, de a '16-os Eyes Wide Open-ről, az azt megelőző '13-as Home címűről, de még a 2009-es Equilibriumról is válogatott a műsorába.
Egy pörgős rock-kal, az All of Your Love c. dalukkal kezdtek, ahol már felfedezhettünk a beharangozott ördögi gitárjátékán kívül Lister kellemes „kölyöktenor" hangját is. A testes, „bővérű" Les Paul gitárját vette elő a Home c. lassú bluesában, csodálatosan improvizálva benne, majd harmadikként ismét ritmusváltás jött, megint csak a korábbi évek terméséből, a 22 éve repertoáron tartott Soundman c., egy Ten Years After-es földbedöngölős riffekkel előadott hard rock nótával. A slágeresebbre szelídített Eve Part 1. fantázianevű érzelmes ballada már az új albumról szólt, megpaprikázva a mollban játszott és énekelt verseket dúrban felvarázsolt hangszeres szólókkal. Mi tagadás, a zongora futamai hiányoztak kissé az eredeti felvételhez képest. Ismét ballada következett, ismét az új lemezről, a Cast of Light, melyben Aynsley akusztikus gitárját vette elő az állványon előkészített négy közül, slide- gyűszűt húzott kisujjára, és gyönyörű, ríkató gitárbetétekkel varázsolta el a közönséget. A szám egy lépegetős shuffle-ba torkollt, amelyben a gitáros a smirglis blues-soundot üvegnyakszólóival prezentálta.
A rövid szünet után kemény rockzenével indított a banda. Craig rendesen hozta a kőkemény négyeket a hendrixes hangulatú Made Up My Mind-ban, Jono pedig beállt vokálozni a főnök mögé. A virgázó, hangnemváltásokkal feldobott imprók mögött felsejlett Richie Blackmore szelleme is talán, hogy aztán megint a friss korongról beleszelídüljön egy gyönyörű, 6/8-os triolás bluesba, a No One Else but You-ba. Kemény, a '60-as évek végi csontkemény Taste-hangzás köszönt vissza a következő dalban, melyben a még a hátsó sorban ácsorgó, tétovázó rajongók is előmerészkedtek csápolni. A fellegekben lebegő, Stratocasterrel megszólaltatott country-rockos himnusz, a Soul című mutatta be az angol zenész sokoldalúságát, hogy aztán az est zárószámával, a Stevie Ray Vaughan-os shuffle ritmusú őrülettel fejezze be koncertjét. Jazzes, majd bluesban fogant, szenzációs gyorsasággal váltó akkordmenetekkel kezdődött a Running Out c. dal, majd a kísérők magukra hagyták a mestert, aki majd 10 percen keresztül szólózott-varázsolt gitárján, a hangulatot egyre fokozva. A bő másfél órás bulit azonban nem zárhatták le anélkül, hogy a banda legismertebb átdolgozását, Prince Purple Rain c. mesterművét ne játsszák le.
Aynsley Lister bebizonyította, hogy a látszólag nem bonyolult blues-sémára lehet dallamában, ritmusában, dinamikájában, hangszerelésében sokszínű, élvezhető muzsikát mutatni a közönségnek. Ezt tette aznap este is Sopronban.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.11.12-én

2022. november 12., szombat

INDONÉZIA: JELENTÉS A MEGTALÁLT PARADICSOMBÓL- III. RÉSZ

Indonézia: jelentés a megtalált Paradicsomból - III. rész

Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Indonéziában a helybeliek a fehér turistákat „bullénak", azaz pénzeszsáknak nevezik, és a lehető legtöbbet próbálják kihozni abból, hogy találkoznak velük - Indonézia, mint úti cél, már nagyon régóta szerepelt terveink között. Nemcsak Bali, az „Istenek szigete”, amit még a ma is létező utolsó Paradicsomként neveznek, hanem főként Borneó, ahol még lehet vadon élő orangutánokat látni. Aki csak Balira utazik, nem sokat lát és tapasztal az országból, ezért Jáva szigetén is szerettünk volna eltölteni egy kis időt. Háromrészes képes úti beszámolónk befejező része!

Nusa Lembongan szigetére hajóval mentünk át, egy Kusamba nevű településről, ami híres vulkanikus eredetű fekete homokos strandjáról. Itt már szemét hevert a tengerparton és környékén. Először csak mi ketten voltunk férjemmel a hajóállomáson, majd csatlakozott hozzánk pár kóbor kutya, majd rengeteg helybeli, akik leplezetlen érdeklődéssel bámultak minket. De mi is őket, azt, ahogyan ültek, ahogyan ettek, ahogyan nagyokat nevetve beszélgettek. A hajó indulása előtt aztán megérkezett még néhány fehér turista. A hajó nagyon gyorsan, fél óra alatt ért át a szigetre, amelyről nem sokat tudtunk. Azért választottunk egy szigetet, mert Bali híres strandjairól nem sok jót olvastunk. Amolyan Lido di Jesolós hangulatúaknak írták le több utazásról szóló beszámolóban, mi pedig másra vágytunk.
Nusa Lembonganon azért utolért a „balis" életérzés. Gyönyörű, tiszta vizű tenger, csodálatos bungaló egy édenkertnek is beillő kertben, a parton pedig jobbnál jobb helyi éttermek. Szállásunktól, a Harta Lembongan Villas nevű helytől pár perc sétára volt a sziget híres kilátópontja, ahonnan a sziklák tetejéről fantasztikus panoráma nyílt napnyugtakor a tengerre és Bali szigetére. Esténként rajokban jöttek robogón a fiatal turisták, hogy a hullámok verte sziklákon, füves cigarettát szívva elmélyüljenek a nem mindennapi látványban. Pár nap alatt gyalogosan bejártuk az egész szigetet, a híres strandokat, ahol több méteres hullámok robogtak zajjal a part felé. A sziget olyan kicsi, hogy csak egy falu meg pár üdülőövezet található rajta. Autók nincsenek, robogókkal közlekedik mindenki, személyszállításra és teherszállításra kis platós teherautókat használnak. Nem sok minden terem meg a szigeten, a napi élethez mindent Baliról hoznak át teherhajókkal, az élelmiszertől kezdve a benzinig.
Lembongan szigetén maga a tenger jelenti a legnagyobb veszélyt. A szűk öblökben megbújó strandokon ki van írva hatalmas betűkkel, hogy úszni csak saját felelősségre lehet. Mert Lembongan nem az átlagos strandolók, hanem a szörfözők igazi paradicsoma. De a hatalmas hullámok miatt évente így is sokan vesznek a tengerbe. Csónakáztunk mangrove erdőben, megcsodáltuk a helyi temető furcsa, esőernyős vagy inkább napernyős fejfáit, fürödtünk egy kevésbé veszélyes strandon, és elmerültünk az indonéz konyha kulináris élvezeteiben. De a legszebbek a késő esték voltak, a kertben, a medence mellett pihenve, ahogyan hallgattuk a koronásgerlék furcsa dalolását. Mivel a főszezonnak már vége volt, a bungaló falu egyedüli lakói csak mi voltunk, így senki nem zavarta meg nyugalmunkat és a pihenésünket.
A szigeti lét után, rövid hajózást követően újra megpillanthattuk Kusamba fekete homokos strandját, aztán jól bevált sofőrünkkel Ubudba utaztunk. Két nap alatt gyalogosan bejártuk a település összes utcáját, a környező rizsteraszokat, a városka melletti híres majomerdőt, bepótoltuk mindazt, ami első ottlétünk alatt kimaradt. Szállásunk a legforgalmasabb utcák egyikében volt, csak kiléptünk a kapun, és máris beszippantott bennünket a forgatag. Nagyon jókat vacsoráztunk és söröztünk, és lassan az ajándéktárgyakat árusító boltok kínálatait is elkezdtem szorgalmasan nézegetni.
Utolsó indonéziai utunk Baliból Yogyakartába vezetett, Jáva szigetének egyik kulturális központjába. Másfél órás repülőút után érkeztünk meg a nemrégen átadott nemzetközi repülőtérre, hogy kiderüljön, még egy órát kell újra autóznunk, hogy a város központjába, szállásunkra, bejussunk. Yogyakarta bővelkedik látnivalókban. A városban gyalogosan is fel tudtuk keresni a Kratont, a királyi palotát, illetve a Taman Sari vízipalotát, és végre találkoztunk egy magyar turistacsoporttal, két hét után. A környék két leghíresebb látványosságának, a Pranbanan templomegyüttesnek illetve Borobubur templomának meglátogatásához megint sofőrt kellett bérelni egy napra, de ezt már rutinosan megtettük. A két templom kombinált belépőjegye hihetetlenül drága volt, 24 ezer forintnak megfelelő indonéz rúpia személyenként, de csak azért, mert külföldi turisták voltunk. Az átlagos ausztrál turistáknak, akik Indonéziában töltik éves nyári szabadságukat, meg sem kottyan ez az összeg. Mi ellenben ilyen magas belépőjegy árral még soha nem találkoztunk.
Borobubur a világ legnagyobb buddhista épülete, lényegében egy hatalmas sztúpa, egy domb tetején. Nem templom, mert nincsenek belső helyiségei. A 35 méter magas építménynek három része van. Az alsó a Kamadhatu, a vágyak, a középső, a Rupadhatu, a formák, míg a legfelső az Arupadhatu, a formák nélküli világot ábrázolja. A legfelső teraszon, amely kör alakú, 72 faragott kősztupa található, mindegyik egy ülő Buddha szobrot rejt magában. Egy kicsit csalódottak voltunk, mert az épületet csak körbe lehetett járni, -ennyi pénzért! - a felső szintek, ahol a fő látványosság van, le volt zárva a látogatók elől.
Nagyon közel van a városhoz a 2968 méter magas Merapi vulkán, amely jelenleg is aktív. Legutoljára 2020-ban tört ki. Korábban, 2010-ben többször is kitört, ekkor 80.000 embernek kellett elhagynia az otthonát, és jelentős volt az áldozatok száma is. Borobudur látogatását követően, Pranbanan felé menet, sofőrünk felvitt bennünket egy kanyargós úton a hegy tetejére, egy kis faluig, ahonnan dzsip-túrák indulnak a kráterhez. Az időjárás sajnos közbeszólt, mert egy órán keresztül özönvízszerű eső zúdult ránk, autót vezetni is alig lehetett. Krátert így nem láttunk, csak azért fohászkodtunk, hogy a város másik felén levő legszebb templomot, Pranbanan-t legalább ne esőben látogassuk meg.
A Pranbanan hindu templomegyüttes a 10. században épült. A három központi épületet Visnának, Sivának és Brahmannak, a hinduizmus három fő istenének szentelték. Az épületek egy hatalmas gondozott kertben vannak, több helyszínen. Nagyon furcsa érzés volt, ahogyan a hindu templomok között sétáltunk, közben meg a környező mecsetekből folyamatosan szólt a müezzin, a muzulmánok imára hívó szava. Jáván a hindu vallásúak száma elenyésző, a Pranbanan a múltnak állít immár emléket. A két templom Indonézia leghíresebb látványosságai közé tartozik, aki Jáván jár, annak feltétlenül fel kell keresnie őket. Még a horribilis belépőjegy árak ellenére is.
Yogyakartai tartózkodásunk alatt az esték jelentették a legnagyobb élményt, amikor kisétáltunk a város legforgalmasabb utcájára, a Jalan Malioboróra. Fantasztikus hangulata volt az utcának, minden kapualjban önjelölt zenészek énekeltek, éttermekkel, boltokkal, kávézókkal volt tele. Az utcán a korábban megismert robogó mellett gyönyörűen feldíszített lovas hintók is közlekedtek, meg becsák, amik lényegében riksák, motorral vagy lábbal hajtott, ülésekkel rendelkező robogók. A széles sugárút javarészt ruha és kelmeboltokkal van tele, mert Yogyakarta a batikolásról is híres. Minden kapualjban eldugott batikkiállításokra próbáltak bennünket becsalogatni a helyiek, hogy vásároljunk textilképet. A szűk sikátorok kifőzdékkel voltak tele, izgalmas és finom ételeket kínálva, de inkább a helybelieknek, vagy bevállalós kedvű turistáknak. Az ott étkezők alacsony kis asztalkákon, a földön ülve, kézzel ették az vacsorát. Mi egy olyan helyre ültünk be, ahol sört is lehetett kapni, a Legian étterembe, itt már voltak turisták, meg módosabb helybeliek. Az étterem teraszán ülve a lábunk előtt élvezhettük Malioboro zajos, vidám és forgalmas életét. A becsákot kipróbáltuk egyik esős este, hogy visszajussunk a szállodáig, alig tudtuk magunkat bepréselni a helyiek testméretéhez igazított ülésekre. Az út felért egy kisebb halálúttal, úgy cikáztunk ezerrel a riksával az autók meg robogók között, hogy alig mertük kinyitni a szemünket.
Négy nap Yogyakarta után Jakarta következett, majd az indulási útról már megismert Jeddah-Bécs útvonalon tértünk haza 21 nap után. De az izgalmak a yogyakartai repülőtéren még nem értek végett, a vihar miatt késett, majd kétségessé vált a repülőnk indulása Jakartába. Ott szaladgáltunk idegesen néhány ausztrál turistával az információs tábla meg a váróterem között, hogy mi lesz. Ha sokat késik a Super Air Jet járata Jakartába, lekéssük a szaúdi légitársaság Európába tartó gépét. Ami igen komoly anyagi veszteséget jelentett volna számunkra. De szerencsésen hazatértünk.
Most van az az időszak, amikor az élményeket próbáljuk feldolgozni, nap mint nap visszanézzük az ott készült fotókat, videókat, és bosszankodunk, hogy miért nem használtuk ki jobban az időt. Minden percét. Minek feküdtünk le egyáltalán aludni, amikor késő éjjel is sétálhattunk volna? Miért duzzogtunk az özönvízszerű eső miatt a szállodaszobában, ahelyett, hogy nekivágtunk volna az utcáknak, hogy ne vesztegessünk el órákat az ottlétből? Egyáltalán, miért kellett hazajönnünk?
Ha rangsort kellene állítanom a látottakból, egyértelműen Borneó vinné a pálmát. Az esőerdő, az állatvilág, a szépséges Sekonyer folyó, a mienktől annyira különböző egyszerű életmód, a csend és a nyugalom miatt. Lembongan szigete maga volt a Paradicsom, Yogyakarta elbűvölt fantasztikus életritmusával és hangulatával Malioboró sugárútján. Bali egy picit csalódás volt, de talán amiatt, hogy túl sokat vártam tőle. A sziget látnivalói mesések, és az ott élő emberek kedvessége és közvetlensége meglepő. Indonéziában a helybeliek a fehér turistákat „bullénak", azaz pénzeszsáknak nevezik, és a lehető legtöbbet próbálják kihozni abból, hogy találkoznak velük. Lényegében nem is lehet tudni, hogy a mosolyuk és kedvességük őszinte, valami ősi velük született dolog, vagy már átszövi azt az érdek. De nem maguktól romlottak el, a turizmus meg a szegénység mindennek az okozója. Nem tudom, megrendítő vagy szomorú dolognak könyveljem el azt, hogy mindegyik helybeli sofőrünk kezet csókolt férjemnek, mint a nagy fehér istennek, amikor átadta nekik a fuvar díját.
A közlekedés, ami Indonéziában baloldali, első látásra ijesztőnek és kaotikusnak tűnik. Nagyon kevés városban van tömegközlekedés, a legtöbben mopeddel közlekednek, a turisták meg vagy felfogadnak egy helybeli sofőrt, vagy kibérelnek egy motorkerékpárt. Szabályok a vezetésben nincsenek, az győz, aki gyorsabb. Pontosabban vannak közlekedésre vonatkozó írott szabályok, csak ezeket mindenki egyénileg eltérő módon értelmezi. A modepek vezetése nincs életkorhoz meg jogosítványhoz kötve, fiatal gyerekek száguldoznak az utakon, és a városokban még a piros lámpa sem vonatkozik rájuk. Nem egyszerű feladat az utca egyik feléről átjutni a másik felére egy nagyobb városban. De mindezek ellenére nem láttunk balesetet. Nagyon figyelnek egymásra a sofőrök, és halk dudálásokból megértik egymást. A dudálás arra szolgál, hogy jelezzék, jövök, itt vagyok, előzök, kanyarodok. Nem idegesek, nem kiabálnak, számukra idegen a kapkodás és a rohanás.
Bali szigete nem az istenek otthona, nem egy földi Paradicsom, hanem egy olyan mágikus hely, ahová mindenképpen érdemes elutazni annak, aki ezt megteheti. Nem hibátlan, nem tökéletes. A turizmus felemésztette, így a végtelen békét és nyugalmat, amire vágyunk, nem itt fogjuk megtalálni. Hanem egy kisebb szigeten. De ahogyan megismerjük a balinézeket, a falvaikat, a templomaikat, a tájat, ahol élnek, rájövünk, hogy mégis a lehető legjobb helyen vagyunk. Mosolyországban, mert a helybeliek mosolygása mindenkit rabul ejt. Ahol nem stresszelnek, nem idegeskednek, nem türelmetlenek, a helybeliek a maguk lassú tempójában élik mindennapjaikat. Ilyen idillikus körülmények között még az idő is megáll, észre sem veszik talán az órák, a napok múlását, mert minden nap egyforma: meleg van, vagy esik az eső, a természeti környezet pedig mindig ugyanolyan csodálatos. Ez a hangulat, az időtlenség, minket is utolér. Pedig az átlagos balinéz (indonéz) ember szegény. Talán van egy háza, egy kis földje, és egy tál rizsen túl nem is igazán van másra igénye. Senki nem érti, hogy a keleti emberek a mérhetetlen szegénység ellenére hogyan tudnak mégis mindig mosolyogni, vidámnak lenni. A stressz és a depresszió a felpörgetett életek jellemzője. A mi „nyugati" életünk nem szól másról, csak arról, hogy dolgozzunk, gyűjtsünk, adózzunk, új autót, nagyobb házat, márkás telefont vegyünk, nekünk ezek jelentik a boldogságot. Ha ezt nem tudjuk megszerezni, belepusztulunk, és szegénynek érezzük magunkat. Nem tudjuk élvezni az élet olyan egyszerű szépségeit, hogy süt a nap, kék az ég, megjött a tavasz, egészségesek vagyunk, családban élünk. Míg mások kicsiny és szerény álmaikkal megelégszenek, léteznek és élnek, mi irigyeljük „mosolyország" lakóit, pedig csak rajtunk múlik az, hogy mennyire tudunk és merünk boldognak lenni.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.11.12-én