KIRÁNDULÁSOK AZ ÉSZAK- OLASZ FRIULI TARTOMÁNYBAN 2.

Kirándulások az Észak-olasz Friuli tartományban 2.
Szöveg és fotók: Gróf István

Utazásunk negyedik napján az erődvárost elhagyva nyugat felé vettük az irányt. A nap hétágra sütött, kánikula ugyan nem volt, de a légkondit végig járattuk a Suzukiban. A tartományt elhagyva, Treviso városa volt az esti célállomásunk. De váratlanul rögtönöztünk egyet. Az útjelző tábla Udinét, Friuli második legnagyobb, százezres városát mutatta, mindössze 16 km-re. Jellegtelen iparváros, olvastuk egyfelől, - érdemes megnézni, középkori óvárosa kihagyhatatlan- mondta Itália- szakértő barátunk utazásunk előtt. Nos, ez utóbbi javára döntöttünk, és nem bántuk meg. A vasútállomáson le tudtunk parkolni, majd innen gyalog fedeztük fel a várost. Udine is a Velencei Köztársaság része volt, szárazföldi kiadásban.

A főtér, a Piazza Della Liberta csupa gótikus- reneszánsz Velence. A Városháza, a Palazzo del Comune, szemben vele a Loggia di San Giovanni, kék-arany- fehér óratornyával ezt a kort idézi. Nekem- főleg Firenze óta- mindig tetszett ez a különös, a mediterrán tájon jellegzetes félig fedett, így szellős, hűvös belvárosi piac, a loggia, melyet, akár más polgári épületeket, különös gonddal díszítették freskókkal, szobrokkal a taljánok.

A belváros utcáit járva a magas bérházak beárnyékolták azokat, kellemessé téve sétánkat.
Podredone településéről nem szóltak az iparvárosi jelzők, mégis ezzel szembesültünk jó sokáig autózva, mire elértük a reneszánsz óvárost.

Az Olaszország legélhetőbb városa címet kiérdemelt település centrumát a Corso Vittorio Emanuele II-n értük el, árkádokkal árnyékoló arisztokrata paloták mentén, mire elértük

az éppen renoválás alatt levő Szent Márk székesegyházat, majd nem messze tőle ez égbe törő, 79 m. magas Óratornyot. Az utcán üzemelő presszó- teraszon jólesett egy jéghideg korsó sör, melyet egy óriási ventillátor „árnyékában” sikerült élvezettel felhörpintenünk.

Már késő délután ért bennünket az újabb meglepetés, Sacile városkája. A Livenza folyó határozzák meg a nyugalomra vágyó egykori velencei nemesek által épített, hatalmas palotákkal kitűnő hely szépségét és hangulatát.

Két szigeten fekszik a belváros, mely melyekről a mai napig folyik a vita, hogy természetes, vagy mesterséges képződmények. Persze ez is megkapta a „kis Velence” jelzőt, mint több „vizes” település a környéken.

Treviso Veneto régióban fekszik, a középkor óta egyetemi város, 380.000 lakóval. A város nevezetességeire viszonylag hamar rátaláltunk, miután annak szélén, a Sile és Botteniga folyók összefolyásánál, és az általuk képzett csatornák, lagunák partján egy modern hotelben becsekkoltunk. A firenzei Palazzo Vecchio-ra hasonlít a Piazza dei Signori terén magasodó reneszánsz homlokzatával, kis toronybástyájával a Városháza,

a Palazzo dei Trecento, mellette az I loggi dei Cavaleriei csodaszép román- bizánci épülete, majd a Fontana delle Tette szökőkút, amely nőalakjának telt kebleiből most víz, egykor bor folyt. (hogy teljes legyen az élvezet, az egyikből fehér, a másikból vörös). Firenze II. A hatalmas Trevisio-i dómot még román kor előtt, bizánci stílusban kezdték építeni

( hét szép kupolája ezt a kort idézi), majd gót, végül 1768-ban neoklasszicista stílusban fejezték be. A Canale dei Buranelli csatorna a város kellős közepén fut, és vizeivel, a partjain épült palotáival, sok-sok hídjával a tőle délre 30 km-re lévő Velence nevezetességeit idézi meg. A vacsorázással ellenben megjártuk. A belvárosban pár túl elegáns luxusétterem volt csak, fehér frakkban haptákban álló- várakozó kopasz pincérekkel, ezekbe nem akartunk menni. Végül a folyóparton egy arabok által üzemeltetett bisztróba tértünk be, ahol nagyon jó pizzát kaptunk. Hazafelé menet elkapott az eső, aminek furcsa módon- már régen nem tapasztaltuk meg ezt- még örültünk is.
Másnap nagy kör várt ránk: már a hajónk kormányát hazaútra állítva az Alpokaljáig terveztük az utunkat, északkelet felé haladva.

Először St. Daniele hegyen épült városkáját látogattuk meg, amely finom sonka-készítőiről híres.

Ezt nem kóstoltuk meg, (de vettünk ebből a prosciuttoból hazavitelre, mivel állítólag veri a pármaiak sonkáit is). A magas dombokon felsétálva elénk tárult a kis főtér, a templomával, loggiájával, reneszánsz házsoraival. Fagyizás közben akadt meg a szemünk egy kedves plakáton,

melyen egy ősz hajú hölgy csókolja meg párját, és melyet nem volt nehéz lefordítanunk: La vita non va in pensione- azaz Az élet nem megy nyugdíjba. Tetszett. Következő állomásunk az erősen beharangozott Friuli kisváros, Cividale volt. Nem hiába, valóban szájtátva sétáltunk nemcsak a többször megcsodált itáliai középkori főutcák, főterek jellegzetességei, itt a Lombard templom, benne Tiepolo freskóival, majd a gótikus Katedrális nyomában, hanem a város első számú desztinációja,

az Ördög hídja felé is. Aki járt már az andalúziai Ronda városában, az sejti, hogy milyen egy olyan hídon áthaladni, amely alatt ötemeletnyi mélység tátong, és éles sziklapart akadályozza meg, hogy a folyó partját elérjük. A Natisone folyón átívelő híd a XV. században épült, és olyan technikai kihívások akadályozták annak megépítését, hogy ez a monda szerint csak az ördögnek sikerült. A hídon a túlpartra érve újabb csodálatba estünk:

a kiépített kilátóról rá lehetett látni a színes cserepű paloták, meredő templomtornyok látványával megajándékozó kisvárosra. Persze hol hűtöttük volna le magunkat egy nagy pohár hideg sörrel, (Olaszországban nincs zéró tolerancia, egy korsó sörrel el lehet vezetni, és nincs is ebből semmi baj), mint a főtéri loggia széljárta teraszán. A közlekedésről még annyit, hogy itt teljesen nyugodtan vezetnek az autósok, nincs dudálás, beintés, sürgetés: mindenki beáll a sorba, ha tud, előz, és mindig beengedi az alárendelt útról érkező bekérezkedőket. Nem láttunk 150-nel repesztő sportkocsikat a Ferrárik, a Lamborghinik hazájában, de meglepően nagy volt a meglehetősen öreg kis Fiat típusok aránya. Itt sem kolbászból van a kerítés!

Venzone kisvárosa már a Júlia- Alpok ölelésében fekszik. Tündéri belvárosa van, ha lehet ezt mondani, mert külvárosa nincs: a városkapun kívül kell leparkolni, és negyed óra alatt körbejárhatjuk a települést. A XIII. századból származó katonai erődítményeket vagy épségben, vagy romjaiban ugyanúgy megcsodálhattuk, mint a Piazza Municipio-n található, nem sokkal később emelt Városházát, vagy odébb a Szent András Apostol dómot.

Pedig nem látszik az a szörnyű rombolás, amely nem is olyan régen, 1974-ben érte a várost: hatalmas földrengés rombolta majd földig. A civil összefogás találkozott a végrehajtó hatalom szándékával: teljesen renoválták a települést. Mint nálunk Tihany, ott Venzone a levendula városa, melynek illatát érezni kellett volna a levegőben. Mi, akkor és ott nem éreztük!
Innen már nem messze feküdt utolsó szálláshelyünk a Tarvisio felé vezető út mentén, Pradis Soppra faluja.

Itt nem hotelt, panziót foglaltunk, hanem falusi túrizmus rendszerben egy szobát egy ottani farmon. Légkondi ugyan nem volt- hűvös volt a hegyek ölelésében - de minden másban magas szintű vendéglátás várt minket. Bejelentkezésünk után a háziasszony otthagyott bennünket a kecskékkel, tehenekkel, tyúkokkal, nyulakkal- még csak 6 óra múlt-, így felfedeztük a környéket. A kert végében nyugágyakat találtunk, melyek a hegyek felé álltak, így kiszellőztettük az öt nap izgalmait, majd a párszáz méterre zubogó hegyi patak medrébe ereszkedtünk le fenékkel.

Jéghideg és kristálytiszta- hangzanak a közhelyes jelzők-, de tényleg így volt. Egy jó órát is elsétáltunk a gyorsfolyású folyócska partján. Olyan nyugodt éjszakánk még nem volt, pedig öt kilométeres körzetben senkit sem találhattunk volna, ha netán incidens ér. Másnap finom reggelivel várt a gazdasszony, majd csomagoltunk, és elindultunk hazafele. Alsóbbrendű úton értük el az osztrák határon az A2 –es autópályát, melyen a Villach- Klagenfurt- Graz- Szentgotthárd útvonalon meglepően hamar hazaértünk. Még el sem fáradtunk. Hosszú volt a kirándulásunk, de mivel kényelmesen teljesítettük, inkább élményekben gazdag. v És ez volt a lényeg!

KIRÁNDULÁSOK AZ ÉSZAK-OLASZ FRIULI TARTOMÁNYBAN 1.

KIRÁNDULÁSOK AZ ÉSZAK-OLASZ FRIULI TARTOMÁNYBAN 1.
Szöveg és fotók: Gróf István

Mivel már több mint hat hónapja nem mozdultunk ki hosszabb távra, júliusban már nagyon viszketett a talpunk, meg házassági évfordulónk is jelezte, hogy lesz ok a kirándulás megszervezésére. Hogy merre, azt két dolog döntötte el: viszonylag rövidebb utat választottunk, mert a hosszú, több száz kilométeres vezetést már nem kívánta szervezetünk. Az úti cél ezért a Magyarországhoz közeli Friuli tartományra esett, benne azzal a Trieszt városával, ahol két kedvelt szerzőm, James Joyce és Krasznahorkai László is hosszabb időt töltött el alkotóként. Az Ulysses-t már egyetemista koromban olvastam ki, (nem volt könnyű menet!) egy nyári, a Veszprém melletti sertéstelepen töltött szakmai gyakorlat idején. Azóta lelkesen veszek részt a Szombathely város rendezte Bloomsday napokon, ahonnan a különös regény főszereplőjének édesapja, Virág Rudolf származott. A tavaly Nobel- díjat kapott magyar író műveit csak 3-4 éve fedeztem fel, s mire elismerték, már elolvastam fél-tucat kötetét. A Sátántangó című regényéből készült több mint hétórás, Tarr Béla rendezte filmjét pedig nemrég sikerült végignéznem. Igazat adok Esterházy Péternek, aki azt mondta, egy centiméternyit sem szabad kivágni a filmből, ez így tökéletes. És izgalmas, teszem hozzá én, más adóra nem lehetett átkapcsolni. Mit adott e város szellemisége ezeknek a géniuszoknak, erre voltam kíváncsi egy ott eltöltendő nap folyamán.
Szlovénián keresztül utaztunk le oda, és ha már nem kellett rohannunk, megálltunk három helyen is.

Elsőként a magyarlakta, határ-közeli Muraszombaton álltunk meg. Itt– ahogy mondják - a város nyugalma nem az unalmat jelenti. A pannon-alföld kisvárosának közepén fekvő várkastély meglátogatása mindig szemet és lelket gyönyörködtet, pláne, hogy szép és hatalmas parkkal van körülvéve, tavakkal, szökőkutakkal, sétára hívó gyalogutakkal.

A furcsa az, hogy egy óriási, „felszabadító” szovjet katonai emlékmű a park másik kiemelt látnivalója, ahol még Vlagyimir Iljics Lenint is megmintázták a hálás városatyák. Na jó, Tito is hasonló elismertségnek örvend itt. Szlovénia nagyon szerencsés ország: területe alig negyede Magyarországénak, de alföld, dombvidék, tengerpart és a magas Alpok nyúlványai is megtalálhatók rajta . A kitűnő A5 után az A1, majd az A2 autópályákon érkeztünk be az említett Triglav hegység vidékére, hogy az ország, de talán Európa legszebb hegyvidéki üdülővárosába, Bledre látogassunk. Hát igen, a „Prága- szindróma” itt is tetten érhető volt: több volt a turista, mint az őslakos, az árak az egekben, apartman csak 8 km-re a várostól.

Előtte azonban megálltunk a hasonló fekvésű, kevésbé felkapott kisvárosban, Radovljicában, ahol fagyinkat nyalva végigsétáltunk a tündéri fagerendás, köztük jónéhány gótikus stílusban épült ház között a belvárosban, a Fő (Linhartov) téren és a városszéli dombról ráláttunk a havas Júlia- Alpok hegyeire is. Annyira időben voltunk, hogy a szállásunkat elfoglalva rögtön továbbautóztunk a Bledi- tó kevésbé népszerű szomszéd tavához,

a 20 km-re fekvő Bohinji- tóhoz. Azóta is áldjuk magunkat e döntésünkért:

csodálatos környezetben festői tó, teli fürdőzőkkel, SUP- deszkásokkal, kajakozókkal, a háttérben mesés hegyekkel, erdőkkel, az őstermészet hangulatával. Úgy számítottuk ki, hogy már a kevésbé forró időszakra,

sötétedéskor járjuk (majdnem) körbe a bledi tó partján fekvő városkát. Minden az idegenforgalomról, a szállodákról, a kiülős teraszos vendéglőkről, a tavat körbejáró csónakok kikötőiről szólt, háttérben a két kiemelt látnivalóval,

a magas sziklákra épült romantikus kastéllyal (nem másztuk meg, mert csak gyalog lehetett) és a kis szigeten levő Nagyboldogasszony templomkával, ahová csónakkal, bárkával lehetett eljutni.
Másnap az itt még vad hegyi patak,

a Száva völgyében kezdtük a továbbutazást, hogy azután autópályákon a legforgalmasabb, de gyakori útjavításokkal letompított A1 en keresztül a tengerpart felé vettük az irányt, immár a 6-os sztrádán. Koper mellett észrevétlenül átcsusszantunk Olaszországba, ahol – megfogadtuk, és meg is tartottuk - egyetlen km-t sem tettünk meg autópályán. Friuli- Venezia Giulia régió - kétmegyényi nagyságú, 7845 km2, és 1,2 millió lakosú-, sok kis települését vettük számításba- egy hasznosnak és értékalapúnak tűnő podcast nyomán-, melyek közöl az első az isztriai félsziget kis kikötővárosa, Muggia volt.

Rengeteg kanyarral szálltunk le a kis belvárosba, mely a tengerpart melletti kikötő partján volt. Jobbnak láttuk egy parkolóházba betenni a szekeret, mielőtt szétnéztünk a velenceiek korban virágkorát élő kisvárosban. A katedrális és a városháza a XIII. századból való, az utóbbin ott virít a velenceiek Szent Márk oroszlánja. A Piazza Marconi-n a sör mellé itt is- mint Itália-szerte- egy tálka sós rágcsit adtak. Szembe tűnt, hogy csak a külföldiek ittak sört a 33 fokos melegben, a házigazdák boroztak, fröccsöztek.

Azt, hogy a légvonalbeli-, és az igazából megtett távolság, és persze a ráfordított idő errefelé 8- 10- szeresen felszorzandó, azt hamar megtanultuk itt. A látótávolságban fekvő Triesztbe másfél órán keresztül araszoltunk, és mire a GPS az általunk a belvárosban kinézett apartmanunkhoz navigált, elfáradtunk idegileg. Pedig a java csak most kezdődött. Érdekes módon a négy-ötemeletes szecessziós bérpaloták utcái nem voltak fizetősek, de hely sem volt. Egy órát azzal töltöttem, hogy a szűk utcákon balanszíroztam a kocsik között, jobbra 2 cm, balra 3 cm., de végül sehogy sem fértem be a kisfiátok, Puntók helyére. A koccanást nem éltem volna túl, de végül egy kisteherautó helyére végre be tudtam állni.

A lakástulaj pedig még egy óra múlva jött csak átadni a szobát, így a nem messze levő 1302-ben épült román- gót San Giusto bazilikához sétáltunk fel, hogy a kegyhelyet és környékét felfedezzük.

Jó volt utána a légkondis szobában egy kicsit felfrissülni, tisztálkodni, mielőtt a nyakunkba vettük a belvárost. A háziak tanácsára busszal mentünk le- be kikötőhöz, a Piazza Unitatá d’Italia főtérre.

Ez volt egykor az Osztrák- Magyar Monarchia egyik legfontosabb üzleti központja, hatalmas késő-barokk, szecessziós palotáival, bankjaival, középületeivel, melyek közül a Városháza és az innen származó Generali Biztosító székháza a leglátványosabbak. Északra a Via Roma, délre a Del Teatro Romano nem széles, emberáradattól hömpölygő utjait és környékét fedeztük fel.

Még a Joyce Múzeumra is ráakadtunk.

A tengerparti sétány is teli volt turistákkal, önfeledten szórakoztak és persze fotózkodtak.

Eszembe jutott a tavalyelőtti erdélyi csavargásaink egyik gondolata: mennyire hiányzik nálunk, a maradék Magyarországon néhány olyan nem többmilliós, de párszázezres nagyváros, amely építészeti örökségével, Monarchiabeli történelmével, pezsgő kulturális életével fellelkesít, mint Temesvár, Kolozsvár, Szeben, Várad, vagy most éppen Trieszt.

Persze egy olasz kinn-ülős, teraszos olasz vacsorával zártuk le a napot.
Késő éjszaka tértünk haza, de másnap már nem „ismételtünk” Triesztből, hanem nyugat és délfelé vettük az irányt.

Elsőként a hegyek lábánál fekvő Gradisca d’Isonzo városkáját látogattuk meg. A levegős, parkokban bővelkedő kisváros a velencei királyság után a Monarchia, majd végül Olaszország része lett. Az első világháború szomorú eseményei kötődnek hozzá: évekig tartó, súlyos emberáldozatokkal járó véres állóháború színhelye volt, ahol mind az osztrák, magyar, mind az olasz áldozatok száma megrendítően sok volt. Akkori szemtanuk szerint az Isonzo vize is piros volt akkor. A pihenés órái következtek ezután, miután a tengerpartra, Grado Pineta-ba csorogtunk le a hegyekből. Pár órát a tengerparton élvezkedtünk,

majd maga Grado kikötővárosának bebarangolása következett.

A kis Velencének becézett, lagunákkal, csatornákkal szabdalt óváros szűk utcáin a nagy Velence hangulata áradt. A kis butikok csábításának nejem sem tudott ellenállni, gondolkodás nélkül vett ruhát itt. Hosszú, 10 km-t meghaladó, gátra épített országúton (már- már a floridai Key West hidakon éreztük magunkat) szeltük át a lagúnákat a szigetvárosból kifelé.

Késő délutánra a nem messze fekvő Palmanova városában landoltunk. A különleges, szabályos kilencszögletű, bástyákkal, várfallal övezett erődváros közepén szálltunk meg kis panziókban, ahol még az első emeleten levő szobánkba is lifttel lehetett felmenni. Meglepett, hogy itt először nem volt csúcsforgalom: néhány tucat turista őgyelgett csak a sugárirányban, koncentrikusan épített utcákról a Piazza Grande felé,

amely pedig „csak” hatszögletű. Az esti gnocchi elfogyasztását persze ennek egyik helyi vendéglőjében ejtettük meg.
( folyt.köv)

ERŐS KEZDÉS A 19. RÉVFÜLÖP BLUES MUSIC FESTEN

Erős kezdés a 19. Révfülöp Blues Music Festen
Szöveg és fotók: Gróf István

Vagy kánikulával, vagy szakadó esőkkel tarkított hűvös idővel szokott várni az immár megérdemelten országos hírnévre szert tevő révfülöpi blues fesztivál. Az idén az első meteorológiai variáció jött be, mindhárom napra „gatyarohasztó" hőséget jeleznek.
Csütörtök este két vidéki csapat lépett fel, nem túl ismertek a nagyközönség szemében, ugyanakkor komoly művészi teljesítmény áll mögöttük. A „Made in Révfülöp" házigazdái sorában (nemrég egyszemélyesről, aki Benkő Zsolt gitáros, blues- történész volt, 2023-tól kétszemélyessé bővült Premecz Mátyás Hammondossal, majd Gyöngyösi Márton orgonistával) idén a legjobb hazai jazzhegedűs, Kézdy Luca járult hozzá Zsolt mellett a változatos programokhoz, együtt jammelve a fellépő zenekarokkal, azok műsorain. Bemelegítésképpen azért lejátszottak ketten egy nótát a texasi multiinstrumentalista bluesfater, Clarence Gatemouth Brown tollából.

A Tóth Bagi Csaba Quartet Szegedről érkezett, és vajdasági származású vezetője alaposan beírta magát a hazai elismert zenészek táborába. A határvidéken élők főleg a balkáni folk- zenével elegyített jazz-es world muzsikájukkal tűntek ki, és hanghordozóik javát is ezzel, a Balkan Union-nal készítették. A csapat olyan világnagyságokkal lépett fel, mint Al Di Meola (akinek turnémenedzsere is volt Tóth Bagi), Trilok Gurtu indiai ütőhangszeres (véleményem szerint ütőkön a világ legjobbja, Jan Garbarek egykori zenésztársa), vagy Mike Stern világhírű jazzgitáros. Most quartetjével inkább jazzes blues- rockot játszottak a vezető énekes- gitáros mellett testvére, Bagi Krisztián- billentyűs, Máté „Zabi" László basszeros és Kertész Ákos dobos közreműködésével.

Repertoárjukban a 70-es évek eleji jó kis brit progresszív-rock keveredett az ezredforduló amerikai jazz- rockos funkyjával, mégis egyéni stílusban. Egyik kedvencük, Robben Ford számai domináltak a koncerten, a Help The Poor-ral is kezdtek, majd a pattogósabb ugyancsak Robben-koppintás, a Buy Your Chevrolet dögös riffjei következtek, melyekben nemcsak Csaba ötletdús, változatos gitár, hanem a báty billentyűkön hozott rögtönzése váltotta ki élénk érdeklődésünket, melyeket rendre tapsokkal honoráltunk. A ritmusváltásokkal megvariált Rollin' and Tumblin'-ra szinte rá sem ismertünk ugyanúgy, mint Muddy Waters Hoochie Coochie Man-jére sem.

Tóth Bagi énekéről még nem szóltam: nemcsak precíz, tiszta, hanem hangszínében, a dalhoz idomuló hangerejében, nem túl hivalkodó frazírozásában is jelesre vizsgázott. Ismét a legismertebb Ford- fivér funky-s sodrású dala következett, majd egy medley, a dögös hard-rock riffekkel operáló Who Knows durvasága keményedett tovább Hendrix Crosstown Traffic-jébe. A gitáros és a kis piros Nord-on féltucatnyi hangszínt megjelenítő billentyűs mellett a basszgitáros kőkemény, sohasem ismételt sémákban brummogó kíséretéről, időnként ragyogó rögtönzéséről nem szabad megfeledkeznünk. Akárcsak az ütőhangszeres mindig feszes, de árnyalt, színes, ötletesen variált dobjátékáról. Stevie Wonder sem úszta meg funky soul dala megidézése nélkül (Higher Ground), majd a Roxanne című jazz- ballada következett, nagyon-nagyon jó énekkel, dallamos basszus- és gitárszólókkal, és a túlzott érzelmességtől még az erre hajlamos szintetizátorszóló is megmentett. A végén csatlakozott Benkő Zsolt a Got You On my Mind c. Eric Clapton (hogy ő se maradjon ki) slágerdalában, melyben aztán felfokozott hangulatban rögtönzött külön- külön, majd párban, de trióban is, kérdez-felel dramaturgiában a zenészcsapat, hogy ugyanezt megtegye Kézdy Luca még ízlésben pontosan eltalált és kimaxolt visszhangosítással, egyéni soundjával tökéletes jazz- rockos impróival a The Thrill Is Gone c. örökzöldben. A nagyestélyiben, mély dekoltázzsal vonagló divatos hegedűvirtuózok mellett (neveket hadd nem soroljak) különös ellenpont a félelmetes tudással, technikai háttérrel rendelkező törékeny hölgy pózoktól és külsőségektől mentes előadásmódja.

Meglehetősen hosszú átszerelés után már besötétedett, mikor a Szili Blues lépett a színpadra. Az interpretált zene egyszerűsödött, a hangerő nőtt. A majd három évtizede Miskolcon alakult bandának közismert blues-rock nóták voltak a repertoárján. A zenekarvezető-névadó Büdi Szilárd „Szili" énekelt, gitározott, valamint szájharmonikán játszott, testvére, Büdi László gitározott, vokálozott, a fiatal Balázs Tibor dobolt és Ruszinkó Manó, Póka Egon tanítványa basszusozott. Szili befutásához közvetlen, kapcsolatokat építő stílusa mellett hozzájárult, hogy rádiós szerkesztő múlttal is rendelkezett, és egy ideig Földes László Hobó mellett is játszott.

Egy fülbemászó Gary Moore számmal kezdtek, majd Hendrix Foxy Lady-jével folytatták. A két Büdi felváltva gitározott szóló-, illetve ritmusgitáron, egyenrangú teljesítménnyel. Mint Szilárd a felkonfban említette, közismert blues-rock számokat fognak játszani, amelynek jó része hazai szerzemény lesz, Deák Bill Gyula és a Hobó Blues Band repertoárjából. Nos, így is történt: a Gazember című az előbbitől, az Édes otthon az utóbbitól következett. Szili itt mutatta be példás pofagyalu tudását, míg bátyja nyüstölte a gitárt. Szilárd éneke kopírozta Bill kapitány előadásmódját, hangsúlyait, már- már a felismerhetetlenség határain. Mint Hendrix számát, úgy John Mayall Room To Move-ját is merészség volt műsorra tűzni, de a zenekarvezető harmonikaszólójával sikeresen megközelítette az eredeti előadót, a hangulatával pedig tovább szárnyalt a közönség jókedve. Ezt Szili leginkább megénekeltetésünkkel érte el: hey-ho- föntről, majd tőlünk, negyedben, majd nyolcadokban.
Kértek, majd kaptak is többször nagy tapsot! Clapton Layla balladája Laci énekével nem volt sikersztori, gitárszólóival azonban ellensúlyozta ezt. Döngölősre sikeredett ezután a Cream Sunshine of Your Love-ja, melyet Jack Bruce egy Hendrix- koncert utáni irigységében komponált aznap éjszaka: világsláger lett is belőle. A fiúk rendesen ellenpontoztak, a dob is megbirkózott az ütemváltásokkal, majd a ritmusszekció másik fele, Manó nyomott le végre egy jó kis szólót basszusán, hogy utána még feleseljenek a gitárossal a végén egy hatásos összecsapással. Wilson Pickett Mustang Sally-je már Benkő Zsolti vendégjátékával lett szép színesre polírozva, hogy aztán bohókásan- ötletesen a nóta Takács Tamás Zakatol a vonat című térdcsapkodósába, Szili harmonika- vijjogásaival megfűszerezve végződjön. Zsolti „segített be" Clapton Cocaine c. remekművébe is, majd a másik vendég, Kézdy Luca jött Bob Dylan Watchtower című, Hendrix által ismert feldolgozásában.

Nos, itt most már elszállt saját szárnyaló hegedűjátékának köszönhetően komolysága: alaposan beleélte magát a szférákban kalandozó zenéjével, Szili harmonika- szólóival a háttérben: megjelent ajkán az önfeledt mosoly, miközben testével is „bemozgott". A Troggs Wild Thing című, tipikus egyszerű háromakkordosát is jól megbolondította a zenekar, majd a közönség - Szilárd hívó szavára- megközelítette a színpadot, hogy a buli hangulata a tetőfokár hágjon. Bill kapitány nótái sorjáztak a végén, a Tetovált lány, az Országút blues, a Kőbánya blues. Moore-t, Hendrixet, Mayallt nemigen hallhattuk még akkor sem nagyon, mikor éltek. Deák Bill Gyulát azonban bármikor hallhatjuk. Hobóval együtt nem nézik a korfát, és koncerteznek ma is, azaz élőben is hallhatóak. Talán lett volna még sok- sok lejátszandó rockdal a sárgolyó neves zenekarainak tollából. De végül is így lett teljes a Szili Blues koncert: ezek nélkül a hangulat csúcsrajáratásával nem lehetett volna számolni.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.07.31-én

NYÁRESTI SELF- PORTRÉ A RAVAZDI PARASZTSZALONBAN

NYÁRESTI SELF- PORTRÉ A RAVAZDI PARASZTSZALONBAN
Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Horváth Attila

Már többször jártam Hartyándi Jenő birtokán Ravazdon, így Zsoldos Báró Zoltán vasi blues- gitáros, Nemes Nagy Péter blues- szakíró és Little G. Weevil, alias Szűcs Gabesz szintén blues-gitáros- énekes zenés portréjain, melyek során a meghívottak elmesélték életüket. A beszélgetős portré- előadásokat Horváth Attila, a bluesvan.hu internetes oldal főszerkesztője instruálta. Valamennyi eseményen azon kívül, hogy életpályájukba beavattak, megismertették sikereiket, nehéz időszakaikat, ars poetikájukat, és kronológiai sorrendben bemutatták életük fontos eseményeit, rendkívül szórakoztatóan tették ezt, mely a kedves fogadtatásnak, a barátságos környezetnek is köszönhető volt. A beszélgetéseket Jenő több kamerával rögzítette, és az anyag megvágása után, fotókkal, zenei illusztrációkkal kiegészítve, összeszerkesztve tette fel a világhálóra a RAVAZDI PARASZTSZALON VIDEO PODCAST sorozatban. Itt a zenén kívül további kategóriákban, így film, fotográfia, környezettudat, kultúrmunkások, színház, tánc, építészet, irodalom, hit, képzőművészet, kulinaritás csoportokba sorolható meghívottakat is vendégül lát Hartyándi, de úgy, hogy pl. a zene kategóriájában további öt alkategória is megtalálható. Nem kevés izgalommal vártam én is a dátumot, mikor a házigazda-főszervező jelezte, hogy érdekesnek találja életemet arra, hogy megismertessem másokkal is. "A régió önkéntes kultúrmunkásai" sorozatban kaptam helyet.
Tehát az időpont: 2026. június 3.
A helyszín: Ravazd község, az Őrhegy, Győr- Moson- Sopron vármegye, Jenő nagyapjának egykori, a hegyoldalban található háza.

A meghívó: a győri Hartyándi Jenő Balázs Béla- díjas rendező, operatőr, a Győri Jazzklub alapítója, vezetője a '80-as években, aki Budapestet megkerülve összehozta közös koncertekre Anthony Braxtont, Zbigniew Namyslowskit Szabados Györggyel, Dresch Mihállyal, Grencsó Istvánnal. Operatőr, de kisjáték-, és dokumentumfilmeket is rendezett a rendszerváltás időszakában.A '90-es években már nagyobbat álmodott: a vizuális művészetek palettájából merítő Mediawave Fesztivál szervezője és fesztiváligazgatója, mely Győr határain jócskán túlmutatott: nemcsak hazai, hanem nemzetközi helyszíneken is sikereket ért el alapítványával. És az örökmozgó, nyughatatlan kultúra-hírdető legújabb sorozata, a hazai kulturális szféra kiválóságaival történő évi 50-60 esti beszélgetést lebonyolító Ravazdi Parasztszalon- beli portré estek. Mint a filmes- és fesztiválszervező korszakában, ahol az avantgárd, a progresszív találkozott egymást kiegészítve az ősi, népi kultúrával, ugyanígy itt is már maga a helyszín is geg: a polgároknak volt szalonja, a parasztoknak pedig maradt a csűr, a pajta, jobb estben a tisztaszoba. A 2022 tavasza óta zajló eseménysorozat soros szerdáján került sor e találkozóra.

A beszélgetés: Horváth Attila barátom kérdéseire válaszolva életem hat korszakát (a család, a gyermekkor; a fogékony gimnáziumi évek; az egyetemi tanulmányok; a keserves időszak a téesz világban; a színesebb polgári korszak; majd a jelenleg is tartó nyugdíjas időszak) felidézve a nyughatatlan, kos jegyében születettként lázadó "forradalmaimról" meséltem a hallgatóságnak. Ezek a beat-, rock-korszak (1964-70), a táncházmozgalom (1971-74), a intenzív irányt kereső magyar mezőgazdaság (1974-88), majd a politika- közélet (1988-2010) voltak. Majd a leghangsúlyosabb két hobbim, a zene és az utazás, életemet meghatározó eseményeiről, emlékeiről idéztem fel hosszan. Itt szóba került a zenei publicisztikám, mely 2000 óta ritkán és az írott médiában, majd 2010-től sűrűbben, már a világhálón megjelent kritikáimat taglalta, és az ezirányú tudást hét, egyenként másfél éves időtartamú rádió- sorozat szerkesztést jelentette és jelenti ma is. Az Európán kívül az arab, és fekete Afrikát, Dél- Kelet Ázsiát, Közép- Amerikát is érintő utazásainkat feleségemmel szintén érdeklődés övezte. Végül a kilenc, általam írt és szerkesztett könyv bemutatásával zárult az est. A nyár végén, ősz elején várhatóan a podcast is látható lesz a ravazdi Paraszszalon honlapján.