FOKVÁROS KINCSEI, A JÓREMÉNYSÉG-FOK REJTELMEI, A FOKFÖLDI BOR ZAMATA- DÉL- AFRIKA IV.

Fokváros kincsei, a Jóreménység-fok rejtelmei, a fokföldi bor zamata - Kirándulások Dél- Afrikában IV.rész

Fokváros nemhiába London, Párizs vagy New Orleans mellett a legtöbb turistát vonzó, jó értelemben vett kozmopolita nagyváros. Nemcsak lakóinak sokszínűsége és kultúrájuknak egymásra hatása teszi azzá, hanem még két adalék: az egyik legszebb környezetben fekszik, amelyben város települhet hatalmas hegyeivel, óceánpartjával, dombos lankáival, és az időjárás is kedvez a 3.7 milliónyi lakosú településnek a népszerűségét növelni. Mint Kaliforniában, itt is örök tavasz van. 12 fok alá még télen, júliusban sem megy le a hőmérő higanyszála. Pedig az Egyenlítőtől igencsak messze esik, az Antarktiszhoz jóval közelebb, míg a forró januárban sem megy 21 fok fölé az átlaghőmérséklet. Nos, dél-afrikai utazásaink utolsó színhelyéül nemhiába választottuk ezt a várost.

Néhány dél-afrikai érdekességgel kezdenék a beszámoló előtt. Nincs kutya, nincs macska a házakban, a lakásokban. És persze az utcákon sem. Nincs kultuszuk itt. A 20 nap alatt két kutyát láttam pórázon a Sea Point promenádján. A készpénzforgalom minimális az országban. Kártyával fizetnek. Érdekes és racionális a vendéglátóhelyeken a fizetés: a pincér kihozza a számlát egy kis mappában, benne toll. A vendégnek a számla aljára, az összeg alá kell írni a borravalóval megtoldott végösszeget, melyet levonnak a kártyáról. A borravaló fontos, az jár. A hotelünk éttermében a megszokottól eltérően a reggeli nem svédasztalos volt, hanem menükártyáról lehetett rendelni: english breakfast, tojásrántotta, benedikt- tojás, stb, amelyet a pincér kihozott. A szállás ára tartalmazta a reggelit is. Második nap a főpincérnő udvariasan közölte, hogy a tip nincs benne az árban, és türelmesen megvárta, míg odaadom a jattot. A gyalogátkelőhelyeken rugalmasan kezelik a piros lámpát a zebráknál. Ha nem jön semmi, (a rendőrök előtt is!) nyugodtan átmehetsz az úton. Azon kívül lényegesen ritkábbak a zebrás-jelzőlámpás átkelők, még a Belváros közepén is, mint nálunk. (Megjegyzem, tavasszal Prágában ugyanezt tapasztaltuk: fele annyi zebra volt, és talán emiatt is fele annyi dugó.) Az élelmiszerboltokban a kasszához egy hosszú, egy ember szélességű folyosóba kell beállni, mely hosszú(nak tűnik), majd a sor elején állók a hangosbemondón értesülnek, hogy melyik számú, pl. az 5-ös, vagy 9-es kasszához menjenek kosarukkal. Gyorsan fogy a sor.

A vallásról fontos elmondani, hogy az 1500-as évektől a portugál misszionáriusok, az azt követő hollandok, végül a britek elterjesztették a fekete lakosság körében a kereszténységet, mely ma is a fő vallás. A búr protestáns egyházak hívői teszik ki ma is a fekete lakosság zömét, mely vallások keveredhetnek az afrikai ősi vallások elemeivel (szinkretizmus), ezeket nevezik független egyházaknak. A nagyvárosokon kívüli lakosság nagyon vallásos. A Rustenburg-i ceremónián való részvételen tudtam meg, hogy vannak olyan 60-70-80 éves emberek, akik egy szál cigarettát nem szívtak el, és egy korty alkohol nem ment le a torkukon egész életükben. A családi ünnepség éjszakáján, amikor Európában, kivált Közép- és Kelet-Európában a férfiak zöme már berúgott állapotban énekel, ott nemhogy röviditalt, bort, vagy sört nem láttunk, de még valódi pezsgővel sem koccintottak, hiszen az is alkoholmentes volt.

A beszámolót folytatva, az előző részben ismertetettek után a karácsony másnapi Hop On Hop Off piros double decker buszunkkal a vörös, a Red Line vonalán indultunk el. Tűzött a nap, a naptejet használni kellett az arcunkra, karunkra, nehogy meglepetés érjen. A hotelünktől két utcasarokra, a Long Street 81 alatt lévő központi turista iroda előttről indult a járat. A tengerparti megállókkal kezdtünk,

a Camp's Bay még városszéli, romantikus, a Bantry Bay már jóval forgalmasabb partjánál, majd a Sea Pointnál néztünk szét újabb 20 percre, a következő busz jöveteléig. Ez utóbbi már egy tehetősek által lakott, a domboldalán hófehér villákkal teleépített hely, híres és forgalmas promenádjával, kiépített strandjával. Ahol többet időztünk, az a belvároshoz közeli Green Point városrész volt. Itt világítótorony, gyermekvasút, szépen kiépített strandok (ezeken nem sokan voltak, vagy féltucat vállalkozó kedvű fiatalember próbált az Atlanti-óceán méteres hullámaival szembeszállni, a parttól ötméteres körzetben), hatalmas park, a keleti szélén a foci VB-re épített óriási Stadiummal volt. Izgalommal vártuk végállomásunk, Fokváros három belvárosi kerületének legfelkapottabbja, a Victoria and Alfred Waterfront végigbarangolását. Hát igen, ez a rekonstrukcióját tekintve Alfred herceg nevéhez köthető egykori kikötő és dokkváros átalakítása szépen sikeredett. Ez a legbiztonságosabb hely Fokvárosban, és a fehérek aránya itt a legmagasabb.

Exkluzív lakótömbökkel, óriási, több funkciós vásárcsarnokkal, modern jacht- kikötővel és több neves szállodával, így a régi, kétemeletes szürke Victoria and Alfred-dal, vagy a Charles Hope-pal büszkélkedhet a negyed. Az évente több millió idelátogatónak ott van a Two Oceans Aquarium, az ebből a városból sem hiányzó óriáskerék, a Cape Wheel, a csatornákon hajózó kirándulójachtok (eredeti kalózhajóra is szállhatunk!). 450 üzlet, 13 hotel, 101 szórakoztató egység található itt, ahonnan pont rálátni az 1000 m magas Tábla-hegyre (Asztal- hegynek kellene fordítani a Table- Mountain nevét, de a magyar turisták így nevezték el, és már az útleírásokban is így említik),

a másik felén pedig a nem kevésbé látványos Oroszlánfej (Lion's Head) 800 méter magas sziklatömbje emeli a látványt. A nagy áruházak, a Cape Union Mart, a Watershed árukínálatában a hagyományos termékeken kívül rengeteg igényesen kivitelezett kézműves terméket kínálnak, nemcsak a köztársaság területéről származókat, hanem Afrika más országainak népi hagyományőrző darabjait is. A korabeli, még a búrok által épített szürke Den Anker épülete pedig az African Trading Port néven csak erre, és kortárs iparművészeti alkotásokra szakosodott. Ebédelni a Time Out Marketbe mentünk, amely a XXI. század egyik legeredetibb étkező-komplexuma 3000 m2-en: a régi hajóállomás fekete épülete ad otthont neki. Három bár, egy borkóstoló és 13 nemzetközi konyha: többek között zulu, shisanghama, búr, angol, indiai, japán, olasz, maláj is található a magas épületben. Mi ez utóbbiban ebédeltünk meg, megszakítva a Waterfronton tett városnézésünket. Este sietnünk kellett, hogy az utolsó Hop on buszunkat elérjük.

Nem hittük el, hogy az már délután 6-kor elindul. Igen, este 7 után lezár a város, a biztonságos gyalogtúráknak vége lesz itt. Még a grátiszban, kétnapos bérletünkhöz járó kikötői hajókázást is elmulasztottuk emiatt, pedig hittük, hogy még beleférünk. Este otthon - mivel karácsony másnapja volt még, és számtalan étterem zárva volt - egy közeli bisztróban vacsoráztunk meg, melynek - itt ritkaságszámba megy - fekete tulajdonosa volt, de vendégkörébe minden náció belefért.
A következő két, egynapos kirándulásunkat még otthonról szerveztük le. Az első nap a két, Fokvárostól délre fekvő néznivalót, a Jóreménység-fokot és a pingvin-kolóniát terveztük be. Hasonló kirándulásokat eddig 8-10 fős kisbuszokkal tettünk meg a világ más tájain. Itt kb. 30 utassal a fedélzetén újra egy emeletes buszba szálltunk fel reggel. Dél-Afrika déli partszakasza több száz kilométeren keresztül csodálatos hegyképződmények között vezet, melyek a tengerpartra „nyílnak". Minden métere élmény, és ez így volt most is. Majdnem két óra kellett, hogy elérjük a Cape Point Természetvédelmi területet, melyhez a belépéskor rendesen megkérték az árat. Az Atlanti-óceán partján megálltunk gyönyörködni a tájban, az óriási hullámokat bámulva, kagylóhéjat szedve. Ebben, a viszonylag jólétben élő országban kissé furcsállottuk azt a szegényebb országokban érthető metódust, miszerint a helyi lakosság a külföldi turisták által fizetett belépőjegy töredékért léphet be bizonyos desztinációk területére, helyszínére. Itt is így volt. Nejemnek az előző napi maláj curry-s csirke betette a kaput, alaposan felforgatta a gyomrát, így a célállomásra érve,

a nevezetes Jóreménység Pont csúcsán magasló kilátóba egyedül mentem fel. Van egy 50 perces gyalogos verzió, de koromra való tekintettel felmentettem magam ez alól, és a siklót választottam. A felső megállótól már csak 104 lépcső volt a híres kilátótorony, melyet az angolok építettek, és 1860-tól 1919-ig üzemelt a 249 m magas csúcson, miáltal 67 km-ről is lehetett látni a tengeren hajózóknak a figyelmeztető fényeit. A portugál, spanyol, majd a holland, végül a brit kereskedelmi hajók nem kis részét előtte a hullámsírba fektette ez az állandóan szeles, de inkább viharos vidék a két óceán, az Atlanti és az Indiai találkozásánál.

Gyönyörű kilátás nyílt fentről a Jóreménység fokára, a kontinens legdélibb pontjára, mely alacsonyabban feküdt a kilátó hegyétől. Fiatalabb útitársaink legyalogoltak az említett Cape of Good Hope-ra, labilis sziklák között, addig mi gyönyörködtünk a nem mindennapi helyszínen a kilátásban, és örültünk annak, hogy az esős évszak ellenére sikerült napsütésben felfedezni a tájat. Délután lett, mire a félsziget keleti partján felbuszozva, Simon's Town közelében megérkeztünk Boulder's Beach-re. Gyönyörű napsütés volt, mire a pingvin-rezervátumba beléptünk. Az idegenvezető igazán nagyvonalú volt. Adott másfél órát nekünk, itt nem kalauzolt, hiszen látni kellett a tájat, az állatokat, nem beszélni róla. Mindenkit meglepett, hogy ezek az afrikai pingvinek milyen picinyek, egy megtermett tyúknál nem nyomtak többet, egy lúdnál nem voltak magasabbak. A táj olyan csodálatos festői, idilli volt, hogy abba sem hagytam a videózást sokáig.

Dél- Afrika minden kellemetlenségét megbocsájtottam akkor és ott, az Indiai-óceán hegyekkel övezett, sziklás, kavicsos, szélfútta, vad hullámokat generáló partjainak örökzöld vegetációját látva.
Másnap megismétlődött az előző napi gyakorlat: emeletes busszal indultunk a világhíres fokföldi borvidék felfedezésére, a „három régió bortúrára". Szokásrendünkben a borkóstolás 6-8 emberes ceremónia, akik körülülik a kis tölgyfaasztalt, és a könnyű-fehértől a tanninos vörösig végigkóstolják a pince kínálatát. Itt másképpen ment ez is. Mint azt több mint 50 éve hirdetem, a bor a többi alkoholos italtól eltérően, nem(csak) veszélyes, hanem hat a perszonifikációra, melyre csak a művészetek képesek. Érdekel a borkultúra, és persze a híres itteni borvidék is. Mi, egy korunkbeli brazil házaspárral (rengeteg turista jön ebből az országból, mely, mint kiderült, nincs is olyan messze Dél- Afrikától), ezúttal a kevésbé huzatos „alagsorban" utaztunk. Első megállónk a Paarl régióban a névadó Paarl-hegység lábánál, festői környezetben működő Rhebokskloof Estate pincészet volt, melyet 1797-ben alapított búr tulajdonosa. Hatalmas kertbe tett ki minket a busz, egy tekintélyes mesterséges tó partján. Sütött a nap, a cserjék kékben, lilában, pirosban pompáztak, a fák és a hihetetlenül ruganyos, sűrű gyep pedig harsányzöld volt. A lelkünket felkészítették a várt eseményre. Benn, a pince előtti fogadótérben már megterítettek:

ötfajta bort tettek ki minden kóstoló elé, kis harapnivalót pedig kísérőként. Nekem a vörös Syrah vitte el a pálmát. Az idegenvezetőnk, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, örömmel közölte velünk, hogy náluk is van egy Tokai nevű borászat, megmutatja majd az útjelző tábláját. A következő, Franschhoek régióhoz közeledve

megálltunk Nelson Mandela, a legendás fekete jogvédő, az apartheid alól a feketéket felszabadító első miniszterelnök egykori börtönének helyszínénél, amely előtt a politikus hatalmas szobra állt. Franschhoek települését a katolikusok által üldözött hugenották alapították 1688-ban, mikor is 300 protestáns menekült ide Franciaországból, ahol az itteni holland „őslakók" szívesen befogadták őket. Persze hozták a szőlőkultúrát, és a borkészítés mesterségét is magukkal. A településen minden a bor körül forog,

borvillamos (wine tram), emeletes és „földszintes" bor-buszok járják a pincészeteket, és minden az üzletről szól. Mi a 90 ha szőlővel dolgozó Vrede en Lust pincészet vendégei voltunk, ahol a tulaj egy pohár pezsgővel köszöntötte vendégeit, majd az étterembe tessékelt bennünket, ahol többfajta bort is megkóstolhattunk. Itt is ebédeltettek meg minket a szervezők. Kicsit túl pattogósra, sietősre sikerült a vendégség, pedig elsétálgathattunk volna a hatalmas kertben, egy pohár Chardonnay-t szopogatva. Harmadik megállónk a leghíresebb, a Stellenbosch borvidék volt, Fokvárostól 50 km-re, keletre. A Tábla- hegyhez hasonló, hosszú, vízszintes tetővel borított Stellenbosch-hegy tövében alapított búr várost néztük meg előbb, egy gyalogtúrán, mely során sok,

a XVIII. században épült, hófehérre meszelt korabeli holland épületet láthattunk, majd ezután mentünk az itteni Blaauwklippen borászathoz, melyet 1682-ben alapítottak búr elődjeik. Ez az előzőek tágas udvarházaikhoz viszonyítva is hatalmas kerttel, sétautakkal, kerthelyiségekkel rendelkezett, és vasárnap lévén, nemcsak borbarát, hanem több száz piknikezni vágyó helyi kiránduló telepedett le a zöld fűre, szendvicsét majszolva, borát kóstolva. Minket elsőként bevittek az érlelő pincébe, ahol a több ezer literes inox-tartályokon kívül

rengeteg 225 literes tölgyfahordóban érlelték a borokat, melyeket a különteremben megterített asztaloknál meg is kóstolhattunk. A cég legújabb ásza az újra felfedezett zinfandel fajta visszahonosítása volt. Állítom, sikerült is nekik. Hazaérve, este egy thai étteremben vacsorázunk, feledvén a déli egyen-hamburgerek ízét.
Utolsó napunkon, ahogyan az elsőn is, gyalogosan fedeztük fel a még be nem járt városrészeket. Fényes nappal lévén, bátrabban vágtunk neki a sétának: délelőtt a City Bowl-t a Long Streeten elhagyva a Signal Hill dombjai felé, főként luxusnegyedben bandukoltunk a barátságos Kloof Streeten.

„Ebédszünetben" búcsúzásul felmentünk a szállónk hetedik emeletén működő bárba, és az ottani fürdőmedencéhez, ahol még utoljára napoztunk, fürödtünk egyet, „felkészülve" az otthoni téli időjárásra. Délután az ajándékvásárlásokat letudva

elmentünk a belváros harmadik részébe, az un. Garden városrészbe. A St. George Mall-en, a hasonló nevű székesegyház (a földszinti ablakokat itt is szögesdrótkerítéssel védték!) mellett elhaladva találtuk meg a gyönyörű és hatalmas parkot, melyben nem volt nehezünkre két órán keresztül sétálni, pláne, hogy a

Parlament és a Nemzeti Könyvtár épületeit is megcsodálhattuk. Másnap már vártak a repülőutak, három etapban, 2 + 2+ 9 órában. Mivel nem volt jetlag-hatás, szilveszter reggelén kevésbé fáradtan vettük fel a télikabátot, sálat, kesztyűt a bécsi repülőtéren. Azóta megszoktuk a hideget. Egyre inkább!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.01.22-én

DÉL-AFRIKAI KALANDOK A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS ÁRNYÉKÁBAN II. RÉSZ

Dél-afrikai kalandok a faji megkülönböztetés árnyékában - II. rész
Szöveg: Grófné dr. Kerekes Enikő, fotók: Gróf István és Grófné dr. Kerekes Enikő

Fokvárosba a Flysafair helyi légitársaság gépével repültünk december 23-án Johannesburgból. Az ország sok belföldi repülőjáratot üzemeltet, az Airlink, a South African Airwais, Kulula, hogy csak a fontosabbakat említsem, ezek hatalmas forgalmat bonyolítanak le a nagyobb városok, Durban, Port Elizabeth, Bloemfountein között. Ezekre a járatokra szükség is van, hiszen az ország hatalmas, a távolságok nagyok. Vonattal is lehet utazni Johannesburg és Fokváros között, a The Blue Train illetve, a Rovos Rail vonalait erre a célra hozták létre, csakhogy ezek Orient Express kategóriájú különleges vonatok, luxusutazásra, hosszabb afrikai körutakra vannak kitalálva.
Fokváros Dél-Afrika második legnagyobb városa Johannesburg után, közel 4 millió lakosainak száma. Ez az ország „legfehérebb" városa az etnikai összetételt tekintve, hiszen a lakosok 16% fehér. Csodálatos természeti környezetben fekszik, hegyek és az Atlanti-óceán között.

A hegyek közül a leghíresebb a lapos tetejű Tábla-hegy (Table Mountain-hegy), amelyen mindig fennakadnak a felhők, a Lion's Head (Oroszlánhegy), Devil's Peak (Ördög-csúcs hegy), illetve a Signal Hill dombja, ez ad otthont a színpompás Bo-Kaap negyednek. Itt, Fokvárosban a legérezhetőbb a társadalmi csoportok közötti hatalmas szakadék. Van a fehérek lakta rendezett városrész a Tábla-hegy felé vezető úton, búr és angol stílusban épült hófehér házakkal, ezeket a buszból többször is megcsodáltunk. Az óceánparti övezetben luxusvillák, gondozott lakóparkok nyúlnak fel a sziklás domboldalra, de a taxi ablakából, amely a repülőtérről a szállodánkba vitt, látszott az autópálya mellett az a hatalmas bádogváros is, ahol nagyon szegény emberek élnek.
Fokváros érkezésünkkor nyugodt szívvel kitehette volna a „Megtelt" táblát. Dél-Afrikában a nyári illetve az iskolai szünet december elejétől január végéig tart, déli félteke lévén akkor van itt a legmelegebb, a főszezon. A helybeliek nyaralni indulnak, és ez bizony nagyon látszott az árakon is. Horribilis áron béreltünk szállodát, és vásároltunk helyi repülőjegyet. Ha pár hónappal korábbi vagy későbbi időpontban utazunk, költségvetésünk jóval kedvezőbben alakul.

Amikor a szálláshelyet kiválasztottuk, sokáig bámultuk Fokváros virtuális térképét. Fogalmunk sem volt, hogy melyik részén érdemes szállodát foglalni. Melyik környék biztonságos, honnan járhatóbbak be könnyen a látnivalók. Aztán leszűkítettük a lehetőségeket, a Victoria and Alfred Waterfront nevet viselő nyüzsgő modern környékre, amely a Két Óceán Akvárium és a kikötő mellett található, valamint az „óvárosra". Végül ez utóbbi mellett tettük le voksunkat. A kiválasztott szálloda mellett van a City Sightseeing turisztikai információs iroda, ahonnan indulnak a Hop on Hop off városnéző busz túrák, amelyekkel kedvező áron be lehetett járni Fokvárost és környékét.
Európai mércével Fokváros esetében óvárosról nem igazán lehet beszélni, egy olasz város utcácskájában több történelmi jelentőségű épületet lehet látni, mint egész Dél-Afrikában. A City Bowl (belváros) egy kellemes, gyalogosan is bejárható területe a városnak, két-három emeletes viktoriánus stílusban épült házakkal, árnyas, fákkal szegélyezett utcákkal, kávézókkal, éttermekkel, üzletekkel, és nem utolsó sorban itt található a Green Market elnevezésű kézműves piac, ahol pezseg az élet reggeltől estig. Csodálatos afrikai kézműves termékeket árulnak a helybeliek, feltűnő színű és mintájú textíliákat, faragott maszkokat Afrika minden területéről, festményeket, ékszereket,

ugyanakkor minden nap amatőr táncegyüttesek dobják fel a hangulatot, persze, némi baksis reményében.
A Trade Butique Hotel a lehető legjobb választás volt. Egy kisebb apartmant kaptunk, nappalival, felszerelt konyhával, és egy nagy hálószobával. Az épület tetejéről, ahol egy bár és egy kisebb fürdőmedence is helyet kapott, csodálatos kilátás nyílt a Fokvárost körülvevő ikonikus hegyekre. A szálloda telt házas volt, javarészt helybeli turistákkal, de akadt közöttük külföldi is. Magyar kötődés is volt a hotelhez tartozó étteremben, mert a The Grand Budapest Hotel című film volt a berendezés ihletője, és még „Budapest koktélt" is lehetett rendelni. Az más kérdés, hogy a pincéreknek fogalmuk sem volt arról, hogy hol van Budapest.
Életünkben most először történt meg, hogy a karácsonyt nem a családunkkal ünnepeltük, hanem egy messzi kontinensen. A szálloda személyzete megnyugtatott, hogy főszezon lévén minden üzlet nyitva van ünnepek alatt, ugyanígy az éttermek és kávézók is, az élet a megszokott mederben folyik tovább. Ennek ellenére a google térképen megkerestük a legközelebbi élelmiszerboltot, a pár száz méterre található Pick 'n' Pay Family-t, és az esetleges éhenhalást vagy szomjan halást elkerülendő, elrohantunk bevásárolni, hogy telepakoljuk a hűtőt. Végre egyedül, kíséret nélkül, gyalogosan Dél-Afrikában!

Világosban még vidáman jártuk az utcákat, bámultuk a felhőkarcolókat, a díszes viktoriánus házakat, felszabadultak, bátraknak érezve magunkat. Már ekkor feltűnt, hogy minden utcasarkon rendőr áll, lényegében egymástól 50-100 méterre. Többször figyelmeztettek engem, hogy vigyázzak a fotózással, a telefonomat tegyem el, lehetőleg egy belső zsebbe.

Igazából egy jó hideg sörre vágytunk a repülőút után, a melegben, de a szupermarketben felvilágosítottak bennünket, hogy muzulmán kerület lévén alkoholt nem árulnak, és étteremben sem kapható ezen a környéken, azonban a visszaúton találunk olyan „liquor stores"elnevezésű üzleteket, ahol sör, bor vásárolható. De friss gyümölcsből, szendvicsekből és üdítőkből jól bevásároltunk. A vacsorát ismételten egy közeli Spur étteremben költöttük el, és hideg sör hiányában forró csokit kortyolgattunk. A szállodába vezető út már jóval veszélyesebbnek tűnt, mivel időközben besötétedett. A járdák tömve voltak járókelőkkel, rengeteg ember jött velünk szembe, mellettünk, mögöttünk. Hinduk, feketék, arabok, ázsiaiak (fehéreket itt nem látni, a City Bowl területén csak elvétve laknak) és végig arra gondoltunk, hogy vajon kitől kell félni? Talán senkitől sem.

De az utcasarkokon strázsáló rendőrök jelenléte éreztette, hogy valós a veszély, óvatosnak kell lenni. Megfogadtuk, hogy sötétedés után többé nem megyünk ki a szállodából, legfeljebb a közeli éttermekbe. Ami a közbiztonságot illeti, szükséges a folyamatos éberség. Egy ott készült rendőrségi statisztika alapján az adott év első negyedévében az országban 6289 embert öltek meg, ez azt jelenti, hogy háromóránként követnek el gyilkosságot. Átlagosan tíz gyilkosság jut 100 ezer emberre. Ezeknek az adatoknak a tükrében Dél-Afrika negatív dobogós helyen van a közbiztonságot tekintve. A városokban gyakoriak a rablások, lopások, személy elleni bűncselekmények. El kell kerülni a konfliktus lehetőségét is, sötétedéskor nem szabad az utcára kimenni. Még napközben sem szabad drága kamerákkal, telefonokkal, ékszerekkel, naiv turistaként közlekedni, hanem lehetőleg úgy, mintha helybeli fehérek lennénk. Megpróbáltunk mi is így viselkedni.

Az apartheid eltörlése óta a gazdasági fejlődés ellenére Dél-Afrika a világ egyik legegyenlőtlenebb társadalmává lett, a szakadék a társadalmi rétegek között egyre mélyül. Ez az ország nem Délkelet-Ázsia, ahol a helybeliek őszintén és kedvesen mosolyognak a turistákra, esetleg még szeretik is őket. Itt folyamatosan érezni a feszültséget, a gyanakvó pillantásokat. Az utóbbi időben sok kivándorolt európai tért vissza régi hazájába, és számolta fel Dél-Afrikában levő birtokát. De hogyan is tudna bárki nyugodtan és boldogan élni egy olyan országban, ahol méteres szögesdrótos kerítések mögé kell elbújni csodás házaikba és kertjeikbe a külvilág elől, és sötétedéskor nem szabad kilépni az utcára.

Első fokvárosi napunkon (fényes nappal) Dél-Afrika legrégebbi épületéhez sétáltunk el, ez az 1666-ban épült Jóreménység kastély. A Holland Kelet-indiai Társaság építette rabszolgákkal, katonákkal erődnek, állomáshelynek, innen indultak útjukra Európából a keletre tartó kereskedelmi expedíciókra a hajók. Az ötszögletű, vizesárokkal körülvett épület monumentális, jelenleg múzeumoknak ad helyet. A kastély berendezése a skót származású író, művész és társasági hölgy, Lady Anne Barnard ízlésének és kreativitásának nyomait viseli. Lady Anne közel öt évet élt Fokvárosban, jelentős hatással volt korának kulturális életére.

Az ő ízlésének megfelelően lett kialakítva a hatalmas ebédlő, amelyben egyszerre száz vendéget láthattak vendégül, illetve a bálterem, ahol egyes állítások szerint néha még a hölgy szelleme is megjelenik.
Útközben átvágtunk egy autentikus helyi piacon, ahol mindent árultak, amit el lehet képzelni. Használt és új ruhákat egy nagy földre helyezett kupacból, bicikligumit, autóalkatrészeket, gyümölcsöket, fűszereket. Ez igazán helyieknek, és nem turistáknak való piac volt. Utólag olvastuk, hogy ez a piac is egyike azoknak a helyeknek, amelyet messziről javasolt elkerülni!
Délután Fokváros azon részére sétáltunk ki, amelyről rengeteg youtoube videót néztem meg utazásunk előtt. Gondolatban már ezerszer végigjártam minden egyes utcáját.

Fokváros Bo-Kaap negyede élénkszínű házairól, macskaköves utcáiról, mecseteiről, kitűnő maláj éttermeiről és kiállításairól híres. A városközponthoz közel, a Signal-domb lejtőin fekszik, az ott élők közel 60%-a muszlimnak vallja magát. Az eredeti lakosok Indonéziából, Malájziából behozott rabszolgák voltak, később Jáváról és Ceylonból érkeztek politikai menekültek. Bo-Kaap negyede, amely afrikaans nyelven annyit jelent, hogy „a Fokföld felett", egy csodálatos színfolt a nagyvárosban. Órákat lehet barangolni az utcákon, fotózni a gyönyörű házakat, amelyek eredetileg mind fehérek voltak. Amikor a rabszolgák felszabadultak és megvásárolhatták házaikat, a szabadság nevében színesre festették azokat. Ugyanazt a színvilágot fedeztük fel, mint az Indonéziában és Malajziában látott házaknál, pink, türkiz, lila, kék és élénkzöld színekben pompáznak. Mivel Bo-Kaap Fokváros egyik leghíresebb idegenforgalmi látványossága, az állam is hozzájárul a házak karbantartásához, rendszeres újrafestéséhez.

Mivel karácsony estéje volt, egy kicsit mi is kicsíptük magunkat, a férjem trikó helyett inget vett fel, majd felhívtuk a család összes tagját boldog ünnepeket kívántunk Nekik. A változatosság kedvéért átsétáltunk a szállodánkkal szembeni étterembe - egy ünnepi vacsorára. Pechünkre olasz salátákon és pizzán kívül nem sok minden szerepelt az étlapon, de mivel az utóbbi napokban elkényeztettük magunkat a sok finom marhasteakkel, úgy gondoltuk, töltött káposzta és bejgli helyett jöhet a négysajtos pizza. Meg egy palack jól behűtött fehér bor. Ez is egy ugyanolyan este lett, mint a többi...gondoltuk magunkban, mert semmi nem utalt ünnepre, rajtunk kívül egy rövidnadrágos német pár iszogatott a bárpultnál.

Második napunkon indultunk a Hop-on Hop-off buszos kirándulásra. Még itthon kinéztük magunknak az interneten ezt a lehetőséget, annak meg különösen örültünk, hogy december 25-én és 26-án, amikor nálunk tombol a karácsony, Fokvárosban pörög a turizmus. Háromfajta lehetőség van a buszos utakat illetően. Van a kék túravonal, amely a leghosszabb, délről megkerüli a Tábla-hegyet, és leereszkedve a hegyekből, az óceán partján lehet visszajutni a városba. A piros túravonal rövidebb, felvisz a Tábla-hegy aljához, ahonnan indul a felvonó a hegyre, aztán szintén az óceán partján kanyarodik vissza a kiindulási helye, a Water Frontra. Egy harmadik lehetőség a lila vonal, amely viszonylag rövid út, az a neve, hogy bor túra, de mi Fokföld leghíresebb borvidékeit egy önálló úttal kívántuk bejárni. Mindegyik útvonalon több megálló van, ott lehet leszállni, ahol akarunk, és annyi időre, amennyire szeretnénk. 20 percenként indulnak a buszok a turistairoda előtt, és ha biztonságban szeretnénk várost látni, a Hop-on Hop-off busznál nincs jobb választás. Két egymás utáni napra vettük a jegyeket, ezek ára személyenként 9000 Ft volt. A kék túravonallal kezdtük, mert ennek van megállója a Kirstenbosch Botanikus Kertnél, és a Haut Bay Harbour elnevezésű régi kikötőnél, amelyeknél szerettünk volna leszállni és egy kicsit tovább maradni. A jegyek egész napra érvényesek, akár reggeltől estig is buszozhattunk volna.

A Kirstenbosch Botanikus Kert a Tábla hegy keleti oldalán terül el, távol a nagyváros zajától. Rengeteg értékes növényfaj található itt a világ különböző tájékairól. Ápolt, gondozott zöld gyepén helybeli családok piknikeztek, napoztak - karácsony első napján. Egy lombkorona sétányt is felfedeztünk, ahonnan csodálatos kilátást nyílt a környező hegyekre. Állandó szoborkiállítással rendelkezik, a hatalmas fák és virágok között javarészt afrikai művészek alkotásai láthatóak.

Következő megállónk Haut Bay volt, amely egy festői tengerparti falu, kikötővel, stranddal, halpiaccal. Messze földön híres Fisch on the Rock nevű étterme, amelynél sorokban állnak a frissen elkészült fish and chips-ért és osztrigáért. Nem messze a kikötőtől van egy szabadtéri kiállítás, ahol helyi művészek alkotásai láthatóak, újrahasznosított anyagokból.
Fokvárosba nagyon lassan értünk be. A busz csodálatos tájakon, közvetlenül az óceán partján haladt, üdülőövezetben. Az út egyik oldalán az óceán, a strandok, a másik felén pedig egészen a hegyek magaslatáig beépült villák, szórakozóhelyek voltak. Rengeteg autó és gyalogos volt az utcákon, hiszen főszezon lévén sok volt a dél-afrikai turista, mindenki igyekezett haza a strandokról.

December 25-e délutánja volt az, amikorra kitűztük a Tábla-hegy megtekintését is. Az 1086 méter magas hegy asztallaphoz hasonló közel három km hosszú sík tetejével felkapott látványosság. Korábban csak gyalogosan, túraösvényeken lehetett feljutni a tetejére, de már üzemel egy korszerű felvonó is. Ennek kabinjai 65 ember befogadására képesek. Percek alatt a magasba repítik az embert, a kilátás is pazar, mivel a kabin körbeforog, hogy mindenki élvezhesse a panorámát. Napokig figyeltük a helyi időjárás- és szél előrejelzést, és karácsony első napja tűnt olyannak, amikor úgymond minden összejött a túrához. Fokváros szele a „Cape Doctor" becenevet viseli, és októbertől márciusig fúj. Egy igazi viharsarok az öböl, amikor szeles napra ébrednek a városlakók, és a Tábla-hegy tetején végig egy fehér felhőt látni, amelyik mintegy asztalterítőként, vízesésként omlik a lejtők felé. Ilyenkor gyalogosan sem szabad felkapaszkodni a hegyre, a cablecar pedig nem működik. Aznapra csak 5km/órás szelet jósolt a meteorológia, és 35 fok meleget. A Hop on Hop off busz első megállója a Tábla-hegy, a felvonó alsó állomása. Sajnos már a busz ablakából láttuk a hatalmas, világító információs táblán, hogy a várakozási idő a felvonóba jutáshoz másfél óra. Nagyon sokan vártak velünk együtt a feljutásra, rekkenő hőségben, egy kis idő után már fedett helyen várakoztunk, ahol vízpermettel hűsítettek bennünket. Hogy feldobják egy hangulatot, és gyorsabban teljen az idő, egy hangszórós showman rohangált fel-alá a sor mellett, énekelt és táncolt, és meginterjúvolta a várakozókat. A hosszú várakozás után valóban percek alatt felértünk a hegy tetejére. Ugyan a felvonóban már villogott egy piros lámpa, jelezve, hogy heves szél közelít, ezt senki nem vette komolyan a rekkenő hőség miatt. Amikor kiléptünk a drótkötélpálya épületéből, egy tejfehér sűrű felhőbe csöppentünk. Nem egy álló felhőbe, hanem olyanba, amelyik 90-100 km/órás sebességgel robogott a hegytetőn át. Annyira sűrű volt, hogy olykor egymást sem láttuk, és annyira fújt a szél, hogy a törpe szúrós bokrokba, kövekbe kapaszkodtunk, attól félve, hogy piheként söpör le bennünket a mélybe. A Tábla-hegy tele volt turistákkal, több százan voltunk fenn, sokan strandpapucsban, vékony pólóban, a hőmérséklet meg percek alatt 6-8 fokra esett vissza.

Szó szerint pánik tört ki, mindenki a lefelé vezető utat kereste. Még öt percig sem tudtunk nézelődni, fotózni, lenézni a magasból meg végképp nem lehetett a felhő miatt, így gyorsan beálltunk mi is abba a tömött hosszú sorba, amelyik a lefelé induló kabinra várt. Időközben a hangosbemondó bemondta, hogy az orkán miatt leállt a drótkötélpálya. Az emberek egymáshoz bújtak, hogy melegítsék egymást, leguggoltak a nagyobbacska kövek mellé, hogy védve legyenek a széllökésektől. Sokan a hidegtől meg a tehetetlenség érzésétől sírni kezdtek. A hegy teteje lapos, nincs fedezék, de ha lett volna, azt sem találtuk volna meg a sűrű köd miatt. Ráadásul a felvonó várótermét lezárták a pánikba esett tömeg elől.

A hangosbemondó többször is bemondta, hogy nyugodjunk meg, végül is mindenkit levisznek a hegy tetejéről. Végül, majd három órás sorban állás, vacogás után, sikerült nekünk is bepréselni magunkat az egyik kabinba, de majdnem halálra tapostak bennünket. Átfagyva, a félelemtől még reszketve érkeztünk vissza a lenti állomásra, ahol megint rekkenő hőség fogadott. Mintha semmi nem történt volna. Tényleg emlékezetes kirándulás lett, láttuk is meg nem is a hegyet, de adrenalinbombának kitűnő volt.
Este egy újabb étterembe zarándokoltunk el, egy annyira közeli mexikói étterembe, amelynek még az ajtaja is látszott a szálloda portájától. 50 lépésnyire volt. Minket is megdöbbentett, hogy a szálloda előtt álló rendőr nem engedte meg, hogy egyedül elmenjünk oda. Ragaszkodott ahhoz, hogy háztól házig kísérjen. Ennyit a közbiztonságról. Dél-Afrika minden napra tartogatott meglepetést.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.01.17-én

DÉL- AFRIKAI KALANDOK A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS ÁRNYÉKÁBAN

Dél-afrikai kalandok a faji megkülönböztetésárnyékában
szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Szögesdróttal és villanypásztorokkal körbekerített házak, 4000 itt élő magyar, három főváros, Pongrácz, az ország leghíresebb pezsgőmárkája, háromnapos ünnep egy tswana családdal és természetesen minden szafarikalandor álma, a "big five".
2025 decemberében sikerült bejárnunk Dél-Afrika egy részét, egy háromhetes utazás során. Nem igazán volt betervezve úticélként a Fekete-Afrika leggazdagabb és legfejlettebb országa, de egy kedves ismerősünktől visszautasíthatatlan meghívást kaptunk, miszerint pár napot töltsünk el családjával a Pretoriához közeli Rustenburg városában, és vegyünk részt olyan -napokig tartó- ünnepségeken, ceremóniákon, amelyeket a tswana törzs hagyományai szerint tartanak meg, amelyek annyira meghittek és autentikusak, hogy turistaként talán soha nem lenne lehetőségünk ilyeneken részt venni.
Az igazsághoz tartozik, hogy Fekete-Afrika soha nem vonzott bennünket. Jártunk már többször a kontinensen, annak északi részein, de a meglátogatott országokban nem éreztük az igazi Afrika ízét. Hallottuk, hogy ha az emberfia eljut oda, akkor végleg megfertőződik az ottani életérzéstől, és mindig visszavágyik, csakhogy mi évekkel ezelőtt örök és mély szerelembe estünk Délkelet-Ázsiával, és nem gondoltuk, hogy ez megváltozhat.

Aztán megszületett a nagy elhatározás, hogy bevállaljuk a nyolcnapos rustenburgi meghívást, és azt kiegészítjük egy háromnapos állatmegfigyelő szafarival. Majd tovább szőttük álmainkat egy hétnapos fokvárosi kiruccanással, hogy felfedezzükk az örök tavasz kozmopolita nagyvárosát, lássunk pingvineket, megmásszuk a Tábla (Asztal)-hegyet, és hogy elzarándokoljunk a Jóreménység fokára, immár kettesben, korántsem tökéletes angol nyelvtudásunkkal. Rustenburg-i vendéglátóink mindent megtettek, hogy lebeszéljenek önálló terveinkről, annak ellenére, hogy egyikük épp Fokvárosban végezte el az egyetemet. Egy kicsit össze is zavarodtunk, hogy amennyiben Ők, színesbőrűek féltenek bennünket, mi történhet velünk ebben a hatalmas országban? Istenigazából mi várhat ránk?
Dél-Afrika egy fejlett, gazdag, és nagy ország. Nagyon furcsa érzéseim vannak még most is vele kapcsolatban. Olykor olyannak tűnt a táj, mintha Floridában vagy Kaliforniában lennénk, pálmafák, türkizkék tenger, csodálatos hófehér villák és luxusautók, aztán meg felvillant egy másik arc, a szögesdróttal és villanypásztorokkal körbekerített házak, a bádogtetős nyomornegyedek a városok szélén, az érzés, hogy mindenki fél valakitől, valamitől, legyen az akár fehérek, vagy akár színesbőrűek lakta környék. A félelem ott lapul a lelkekben, a veszély érzése mindig ott lebeg a levegőben.
Indulásunkig nem sokat tudtunk magáról az országról, csak azt, amit egykor tanultunk vagy olvastunk róla. Tudtuk azt, hogy hatalmas területen fekszik, természeti szépségekben dúskál, két óceán, az Indiai és az Atlanti mossa partjait, és elképesztően gazdag az állatvilága.

És természetesen tudtunk az apartheidről és Nelson Mandeláról. Az apartheid rendszer 1990-ben megszűnt, és hatályon kívül lett helyezve minden olyan törvény, amely a faji megkülönböztetésről szólt. A feketék végre választójogot kaphattak saját hazájukban, fellendült számukra a gazdasági élet, ennek ellenére nagyon sokan maradtak mélyszegénységben. És megjelentek a szegények között a fehérek is, amire addig nem volt példa. Az elszegényedett fehérek egy másikfajta faji megkülönböztetésre fogják sorsuk alakulását, arra, hogy mivel ők fehérek, hátrányos megkülönböztetésben részesülnek a kormánytól, és a munkaerő piacon háttérbe szorulnak.

Az ország lakossága közel 63 millió, amelynek 7%-a fehér, 8 %-a az úgynevezett keveredett, 81%-a fekete, és még jelen vannak az ázsiai származásúak. És itt él az a megközelítőleg 4000 magyar, akik az 1956-ban kivándoroltak leszármazottai. Johannesburg mellett jelenleg is működik a Magyar Tanya elnevezésű közösségi hely hagyományőrzés céljából, ahol az ott élő magyarok összegyűlnek, megtartják nemzeti ünnepeinket, és gyakorolják a magyar konyhaművészetet.

Dél-Afrikában rengeteg nyelvet és nyelvjárást használnak. Az egyik legtöbbet használt hivatalos nyelv az afrikaans, amely a holland telepesek által alakult ki, mely egy keveréknyelv. Hivatalos nyelv még az angol, a zulu, a szvázi, és a többi, egyszóval rendkívül színes e tekintetben az ország. Mint ahogyan abban is egyedülálló, hogy három fővárosa van: Bloemfontein (igazságszolgáltatás), Pretoria (közigazgatás) és Fokváros (törvényhozás).
Johannesburg O.R. Tambo repülőterére december elején érkeztünk meg a Turkish Airlines szárnyain, ahol minden a közelgő karácsonyra utalt: a váróteremben felállított hatalmas feldíszített karácsonyfa, a hangszórókból áradó karácsonyi dalok, és a rövidnadrágos, mikulássapkás tömeg. Pretorián át egy korszerű autópályán végig autózva érkeztünk meg Rustenburgba vendéglátónkkal, aki egy kényelmes, háromszobás apartmant foglalt le számunkra egy modern lakóparkban, amelyben csak feketék élnek. A 30-40 épületből álló parkot magas kerítés, és elektromosan záródó biztonságos fémkapu zárta el a külvilágtól, ahová csak a tulajdonosok vagy a lakásokat bérlők juthattak be egy kis elektromos kapunyitó segítségével. Vendéglátóink a város másik végében laktak, egy domboldalon levő kertvárosi részen, és mivel nem engedték, hogy gyalogosan akár egy lépést is tegyünk a környéken, állandóan ingáztunk kibérelt apartmanunk és az otthonuk között, naponta akár többször is. Vittek és hoztak kocsival. Az elektromos kapunyitó miatt akadtak vicces pillanatok, mert sokszor elfelejtették, hogy éppen melyik kocsijukkal indultunk útnak reggel. Ha a kapunyitó kütyü egy másik kocsiban maradt, szelhettük át újra a várost érte (34 perc!), hogy bejuthassunk a lakóparkba. De olyan is volt, hogy éjjel épp a kapu nyitása előtt lett áramszünet (ez gyakori Dél-Afrikában), és bizony jó félórát ültünk a kocsiban, hogy újra legyen elektromos áram, kinyithassuk a kaput, és bejussunk szállásunkra.
Rustenburg, mint város, nem igazán nyerte el tetszésünket, annak ellenére, hogy gyönyörű természeti környezetben, a Magaliesberg hegység lábánál fekszik, csodálatos vörös sziklák alatt. Két nemzeti park is van a közvetlen közelében, valamint a Sun City elnevezésű grandiózus szabadidős létesítmény, amelyet a legtöbb turistacsoport, akár helyi vagy külföldi, egyaránt felkeres. A város lakosainak száma közel 500 ezer, 94% fekete, és a legtöbben a tswana törzs tagjai. Igazi hagyományos városközpontja nincs, a társadalmi élet a modern bevásárló központokban zajlik,

melyekben vásárolgatni és étkezni is lehet. Fehérek és feketék is élnek a városban, de jól elkülönülten, nincs keveredés, sőt, különböző bevásárlóközpontokba is járnak... De a fiatal generáció már átlépi ezt az íratlan szabályt. Azokon a napokon, mikor nem ünnepeltünk, minket is a Waterfall Mall elnevezésű hatalmas bevásárlóközpontba vittek ebédelni vagy vacsorázni. Igazi gasztronómiai élmény volt minden egyes étkezés, a világ minden konyhája jelen volt itt. Nekünk a Spur nevű étteremlánc lett a kedvencünk, mert olyan finom marhasteaket, mint ott, még sehol nem ettünk. És rendkívül jutányos áron. Olykor a Checkers szupermarket polcait rohantuk meg, ahol kupacban álltak az egzotikus gyümölcsök, az ananász, a mézédes sárgadinnye, a licsi. Felfedeztük az áruház egyik polcán Dél-Afrika leghíresebb pezsgőmárkáját, a Pongrácz pezsgőt,

amely nevét a magyar Pongrácz Dezsőről -ahogy az országban ismerik- Desiderius Pongracz -kapta. Hirtelen nagyon büszkék lettünk magyarságunkra, vásároltunk is pár palackot belőle. Ezekben a bevásárlóközpontokban szétnézve látható volt, hogy akinek van munkája, az nagyon jól él. A szolgáltatások színvonala és minősége messze a mienk fölött van. A mélygarázsban nem a nálunk megszokott öreg és kevésbé öreg autók parkoltak, mindegyik autó új volt és nagy. Az üzletek választékán is csodálkoztunk: rengeteg helybeli divatmárkát forgalmazó boltot lehetett látni, kiváló minőségű ruhákkal, mindenki megtalálhatta a saját pénztárcájához megfelelő darabot. (a boltok bejáratánál tábla jelezte, milyen árban lehet vásárolni).
A várostól nem messze találhatóak a hatalmas platinabányák, melyek biztosítják a lakosság számára a munkahelyek több mint felét, és garantálják Rustenburg gazdasági jóllétét. Ismerőseink színesbőrűek lévén, egy feketék lakta kertvárosi részen laknak, amelyben szép gondozott utcák, színes házak, gyönyörű parkosított kertek voltak. Az egész család összejött az ünnepségekre, amelyekre hivatalosak voltunk. Nem is tudom, nekik, vagy nekünk volt furcsább az, hogy együtt vagyunk, ők, feketék, meg mi, fehérek, hiszen nincs keveredés, összejárás közöttük. Az, hogy együtt voltunk, pár évtizede még törvénybe ütköző dolog volt, és az idősebbek igencsak emlékeztek ezekre az időkre. A három napig tartó ünnepségen csodálatos dolgokat éltünk át.

Álmomban nem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem. Hogy nem csupán betekintést nyerhetünk egy dél-afrikai színesbőrű család életébe, de együtt mosogattunk, együtt fűszereztük a húst, lelkesen mostam a fürdőkádban az asztalterítőket, így részesei voltunk az életüknek. Esténként hatalmas nevetések közepette táncolni tanítottak bennünket, hogy közösen eljárhassuk a számunkra kiválasztott legegyszerűbb lépésekkel rendelkező tswana táncokat. Dalokat ugyan nem tanultunk meg együtt, de elénekeltük nekik a Tavaszi szél vizet áraszt, és a Hull a szilva a fáról című népdalokat, amelyet hatalmas ujjongás és trillázás kísért részükről. A család ott az egységről szól. Segítik egymást mindenben. Ismerősünk 80-as éveit taposó, pedagógus végzettségű nagyszüleivel férjem jó barátságot kötött. Kiderült, a tswanák, főleg az idősebb korosztálybeliek, alkoholt egyáltalán nem isznak, nem dohányoznak, nem drogoznak és mélyen vallásosak, istenhívők.

Megismertük a család összes tagját, a Pretoriában élő pénzügyekkel foglalkozó, szó szerint kastélyban élő nagynénit, akinek az udvarán a hatalmas parkolóban ott lapult egy igazi McLaren sportautó is, és aki a gyerekeit New Yorkban taníttatta (őt a férjemmel egymás között csak „a gazdag nagynéni" néven emlegettük). De volt közöttük egészségügyben dolgozó, autópálya mérnök, egyszerű háztartásbeli, és mind olyan kedvesek és elfogadóak voltak velünk, hogy végig csodálatosan éreztük magunkat. A „gazdag nagynénivel" jókat beszélgettünk az én hiányos angoltudásommal (ott majdnem mindenki anyanyelvi szinten beszéli az angolt), lakberendezésről, hagyományokról, családról, a mi európai életünkről. Csak mikor egy marhabélből készült, pörkölthöz hasonló -számomra gusztustalan és büdös- helyi étel (mala mogodu) megkóstolását javasolta, döntöttem úgy, hogy recepteket nem cserélünk. A három napig tartó ünnepségen mindenki a tswana hagyományoknak megfelelően öltözött, és még mi is kaptunk ajándékba emlékként ezekből a szép sötétkék-fehér színű ruhákból.

Naponta többször is megjelent a háznál egy helybeli rezesbanda, akik az egész vendégsereget táncra perdítették. Kitereltek mindenkit az utcára, és ott roptuk a szomszédokkal az utcában lakókkal a tswana táncot. Voltunk egy templomi szertartáson, ahol a lelkésszel együtt a hívők gospelt énekeltek, felállva tapsoltak, táncoltak, csujogattak. A színpadon egy csodálatos hangú nő volt a szólista, pont olyan, mint egykor Aretha Franklin (aki jómaga is gospelt énekelt lelkész édesapja templomában). Felemelő látvány volt, ahogyan a fekete lelkipásztor, karján kisgyermekével, lejött a hívők közé, velük együtt ünnepelt, táncolt és énekelt. Életem legvidámabb istentiszteletén vettem részt, örömünnep volt a javából.
Amikor „ünnepmentes" nap volt, bejártuk Rustenburg környékét. Közvetlenül a város mellett van a Kgaswane Hegyi Rezervátum, ahová tettünk egy fél napos kirándulást. A parkot kocsival, de akár gyalogosan is be lehet járni, túraútvonalakon. Itt található egy gyönyörű vízesés, amelynek látványa és vízhozama a csapadék mennyiségétől függ. Ebben a környezetben láttunk először vadon élő afrikai állatokat, antilopokat, zebrákat, gnút és rengeteg varacskos disznót. Egy hatalmas felhőszakadás miatt korábban hagytuk el a park területét, mert féltünk, hogy a sziklákról lezúduló víztömeg elzárja a kifelé vezető utat.

Egy másik nap felkerekedtünk, és elutaztunk a közeli Sun City üdülőparadicsomba, amely a világ egyik legegyedibb létesítménye. Egy ősi vulkán szívében alakították ki, igazi mesevilág, hatalmas elefánt és leopárd szobrokkal, parkokkal, sőt, egy „görög" amfiteátrummal. Egy kicsit tartottunk attól, hogy egy afrikai Disneyland-be kerültünk, de végül pozitívan csalódtunk. Itt található Afrika legmodernebb víziparkja, a Hullámok Völgyével, amelynek medencéjében 1,8 méteres hullámokat tudnak generálni, ami még egy nézelődőnek is fantasztikus látvány. A hullámmedencén kívül rendkívül meredek csúszdák, kalandpark, éttermek is helyet kaptak a parkban, de izgalmassá tette az ottlétet az a népes majomsereg is, amely folyamatosan inzultálta az éttermekben ülőket kajamaradványokért. Sun Cityben van Dél-Afrika legexkluzívabb szállodája is, amely az Elveszett Város Palotája (Palace of the Lost City) nevet viseli, és minden egyes szobája másként van berendezve, az ország különböző tájegységeinek megfelelően.
A Rustenburg-i látogatás végén vendéglátóink elvittek bennünket johannesburgi szállodánkba, ahonnan a Kruger Nemzeti Parkba indultunk a három napos szafarira. Útközben még megálltunk a Lion and Safari parkban, hogy bemelegítésképp lássunk testközelből afrikai nagyvadakat.

Ez nem igazi rezervátum, hanem egy mesterséges park, de mégis sokkal több, mint egy állatkert. A johannesburgiaknak, a turistáknak egzotikumot nyújt állatvilágával. Rácsozott, biztonságos terepszívű busszal jártuk be különböző területeket, amelyeken szabadon élnek az állatok. A szafaripark veszélyeket is rejteget, hiszen 2015-ben ugyanitt egy amerikai riporternőt halálosan megsebesített egy oroszlán, amikor egy jó fotó kedvéért a szigorú szabályok ellenére lehúzta az ablakot. A szafariparkokban élő állatok ritkán támadnak emberre, ha igen, mindez a biztossági szabályok be nem tartása miatt következik be. Az ott tett látogatás hatalmas élmény volt, mert végre közelről láttunk oroszlánokat, elefántokat, zsiráfokat meg zebrákat. A lelkünk mélyén tudtuk, hogy másnap indul számunkra az igazi nagy kaland, a szafari a Kruger Nemzeti Parkba, ahol vadon találkozhatunk szemtől szembe természetes élőhelyükön az állatokkal.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.01.10-én

PÁRDUC, OROSZLÁN, MAJOMKENYÉRFA- SZAFARIKÖRÚT A DÉL-AFRIKAI KRUGER NEMZETI PARKBAN

Párduc, oroszlán, majomkenyérfa - Szafarikörút a dél-afrikai Kruger Nemzeti Parkban
Szöveg: Gróf István - Fotók: G.K. Enikő, Gróf István

Nyolc napos Rustenburg-i vendégeskedés után Johannesburgból indultunk a Kruger Nemzeti Parkba, mely Dél-Afrika legismertebb és legfelkapottabb természeti látnivalója. Nagy esélyünk volt arra, hogy a háromnapos úton a Big Five-ot, azaz az afrikai nagyvadak bűvös ötösét szemrevételezzük.
A főváros központjában lévő modern nyolcemeletes hotelben egyetlenegy fehér vendéget láttunk, mindenki fekete volt. A belföldi túrizmus pörög, főként Karácsony táján, a megfizethető kereslet is ezt bizonyítja. Ez a város - mint tavaly Guatemalaváros is - túl veszélyes volt ahhoz, hogy ki lehessen menni szétnézni, sétálni. Még nappal sem. A kerítések felső felületén üveg- vagy betontüskék, e fölött emberderéknyi vastagságban hengerbe tekert elektromos drótkerítés van. Kimenni életveszélyes! Pedig a város - a taxi ablakából pásztázva - tisztán, ápoltan, szemétmentesen, gondozott parkokkal, szépen karbantartott házakkal, lakóparkokkal, koldus- és hajléktalanmentesen mutatta magát, mintegy kínálva bebarangolását. De vigyázat! - figyelmeztetett a hotel portása. A látszat csal.

Hogy mekkora nagy ez az ország, itt derült ki. Az 500 km-es utat, amely a köztársaság északi közepétől az északkeleti országrészbe tartott, viszonylag „hamar", 7 óra alatt abszolváltuk. Előbb a A12-es, amúgy hatsávos autópályán haladtunk, majd a leágazó, „csak" négysávos, tökéletesen kivitelezett és működő 4-esre mentünk át. Három megállónk volt. Az első az ALZU Petroport az A4-en, ahol már a szolgáltató üzletek mellett, a négyméteres kerítések mögött feltűntek a zebrák, antilopok, struccok, és a meglepetés, hatalmas fekete orrszarvúk csoportjai. Kattantak is sűrűn a mobilok, fényképezőgépek. Nejem annyira belejött, hogy vagy félszáz képet is készített már a „felvezető körben". Másodszor már egy ebédre is megállt az amerikaiakból, brazilokból álló 9 fős Toyota kisbuszunk legénysége, és úgy megszervezték annak gyors kivitelezését, hogy útközben már megrendeltük interneten a lunch-öt. Harmadik megállónk, egy Hoedspruit nevű falu, tősgyökeres búr település, ahol, 9 napi Dél- Afrikában tartózkodás után - addig magánprogramokon résztvevőként szükségtelen volt - kénytelen voltam feketén pénzt váltani. Az egyik sofőr intézte az üzletet, a másik számolt el véglegesen velem, mivel az eladó csak a fele pénzt rakta bele a markomba. Kellett a bizalom, nem tagadom. Dél-Afrikában amerikai, egyiptomi gyakorlatnak megfelelően, elvárják a borravalót, sokszor rámenősen ki is mondják, hogy kérik. A fele készpénzem ezekre ment el, miután a kártyával fizetés gyakorlata még a hazainál is elterjedtebb.

16.50-re érkeztünk meg a Tremisana Lodge nevű, a Nemzeti Park szélén települt táborunkba, ahol a szigorú szervezők ellentmondást nem tűrő hangon (ezt többször tapasztaltuk, és pozitívan értékeltük, de nem csak mi) jelezték: 17 órakor indul a délutáni vadcserkészés, szakszóval a game.
Ledobtuk a cuccot, hosszúnadrágot húztunk, pulóver, távcső, videokamera, szúnyogriasztó, víz, és nosza, rohanás. Sofőrünk-idegenvezetőnk ismerte a még a nemzeti parkon éppen kívül eső, de azért háborítatlanul élő vadvilágot, és ehhez segített a terepjáró elején meghosszabbított ülésen elől trónoló vadőr, aki a szavannát kémlelte.

Mindjárt az elején sikerült két alkalommal is magányos, 30-40 éves legelésző elefántbikát 6-8 m távolságból megfigyelni. Hogy fogunk látni belőlük, azt reméltem, de hogy ilyen közelről? Puska meg sehol, ha valami történne. Kísérőink halkan, de nevetve beszélgettek, informáltak minket. Az ijedségnek látszata sem volt. És hogy nem sokkal messzebbről,

10-12 m-ről öt jóllakott, heverésző nőstényoroszlán is a kameránk célpontjába került, azt szintén nagyon díjaztuk. Zebraménesek, antilopcsordák, az eddig kisebbnek hitt, jókora varacskosdisznó kondák kísérték sikeres cserkelésünket.

A nap fénypontja egy leopárdvadászat közbeni és a prédaelrejtés akciójának végigkövetése volt. A kis impala borjút lesből ejtette el, és az úttól 10-12 m-re levő kidőlt fa fedezékébe vonszolta. Nem esett neki azonnal a vacsorának, előbb nyalogatta, ide-oda igazította a kis tetemet. Öröm volt számomra a les, hiszen előző afrikai szafarimon egyedül párduccal nem sikerült összefutnom.
Este 7 óra lévén, a szavanna közepén, a Marula Boma bush (bozótos) táborban fogadtak minket jellegzetes, dél- afrikai grill, azaz braai vacsorára.

Persze tűzön főtt- sült minden. Leves is volt, majd három húsételből lehetett válogatni. A vegetáriusoknak nem ajánlom Dél-Afrikát: húst hússal esznek. Megkóstoltuk a legfinomabbnak mondott antilop, az eland (tehénantilop) húsát is. Ugyanolyan száraz volt, mint itthon a szarvas húsa és kitűnő. A behűtött bor és puding sem hiányozhatott. A szállásunkra visszafelé autózva kézi reflektorral világította be a vadőr az útszéli a bozótost, de néhány gazellánál többet nem láttunk. Lehajtható fátyollal takarható ágyba bújtunk különálló házunkba: ez az egyetlen körzet a fejlett országban, ahol még előfordul a szúnyogok által közvetített maláriafertőzés lehetősége. Mi nem oltattunk semmivel, ez ellen sem hoztunk gyógyszert: csak megússzuk! Sikerült is!

Másnap egész napos szafari következett, ezúttal már a híres Kruger Nemzeti Park határain belül. Megint más csoportba osztottak be minket. Mint kiderült, voltak 2, 3, 5, 6 napos szafarik is, mind-mind más programmal. Ezúttal svájci, osztrák fiatalok is kerültek a dzsipünkbe, mellettünk pedig egy Dániában élő fiatal filippínó házaspár ült. Az 1926-ban megnyílt természetvédelmi terület hatalmas: 350 km hosszú, 60 km széles, és hatszor nagyobb, mint Vas vármegye: 19.000 km2. Mi a közepetáján csekkoltunk be a parkba, az Orpen kapunál. Nagyon racionálisan szervezik az ottaniak a hosszú transzfereket. Nem „háztól házig" szállítanak, hanem 2- 3 részletben: időnként átszállunk egy másik kisbuszba, szafari-terepjáróba, az üres kocsi megy vissza a telephelyre, mi meg tovább. Aznap kétszer négyórás game várt ránk:

mind a sofőr-idegenvezető, mind az elől ülő vadőr sokat „súgott", mert szemünk nem mindig fedezte fel a bozótosban búvó vadakat. Itt nem voltak annyira közeli találkozóink az állatokkal, mint előtte nap, de távcsővel könnyebben becserkészhettük őket. Nagy élmény volt a zsiráfcsapattal együtt haladni, a farkaskutya nagyságú vadkutyával farkasszemet nézni, zebra-, kudu-, gnu- és kisebb gazellanyájakat filmezni. Nemcsak emlősöket, hanem sok- sok madárfajt is azonosíthattunk, így feketehátú keselyűt, hosszúlábú fehér halászsast, színes skarlátmellű gyurgyalagot és még színesebb jégmadarat, hogy a szavanna sztárját, a struccot ne is említsem.De voltak hüllők is, például jó nagyra nőtt varánuszok is.

A négyórás terepkocsizás után a térképen mindössze 40 km-re lévő Satara településen dobtuk be a löncsünket, és sikerült vennem egy olyan információs könyvecskét a nemzeti parkról, melyben minden dolog, ami a természetvédelmi területtel kapcsolatos, benne volt. Precíz, tetszetős kivitelű, ráadásul egy kitűnő zoológiai kalauz. Visszafelé menet itt is belebotlottunk két magányos elefántbikába, akik nem térnek ki holmi 3 tonnás terepjáró útjából, és magabiztosan legelésztek pár méterre tőlünk. A másodiknál majdnem pánik tört ki:

a hatalmas tesztoszteron szint kihozta a nagyfiút a nyugalmából, fülét hátracsapva, élénk trombitálás közepette lassan közelített a járművünkhöz, tesztelve, hogy ki rántja félre előbb a kormányt. Láttam a kísérőinken is, hogy nem mutatott nyugtalanság fogta el őket, de kivártuk a végét: az „ötlábú", felajzott bika lassan-lassan visszavonult. Még szép időben figyeltünk meg egy majomkenyérfa árnyékában hűsölő hatalmas hímoroszlánt, nem messze tőle pedig két hatalmas orrszarvút, ezúttal a fehér alfajtából.

Majd délután 3-kor leszakadt az ég: ömlött az eső a csak a fejünk felett tetővel rendelkező Land Cruiseren, és hiába húztunk esőkabátot, alá pulcsit, combtól lefelé eláztunk, és a becsapódó szél is tovább kellemetlenkedett. Alig vártuk, hogy du. öt legyen: szálltunk át a komfortos kisbuszba, ahol már nem áztunk- fáztunk tovább. Egész este a füzetet tanulmányoztam, és pipáltam ki az eddigi utunkon látott fajokat.

A negyedik game-t az utolsó, harmadik napon hajnalra szervezték. Az eső nem állt el, így az útra előjegyzett „vagány" európai fiatalok nem jöttek el, csak mi, két idősebb házaspár keltünk fel 4.15-kor, így a széles terepjáró padjának közepére húzódva már nem csapódott be az eső. Nem így a guide és a vadőr. Az előbbi egy belevaló negyvenes, skót fickó volt. Ömlött rá a takaratlan sofőrülésen a zivatar, de beszélt, informált, ha nem, akkor énekelt, és egy-egy, megduzzadt, 40-50 cm-es patakká váló vízmosáson three, two, one, zero visszaszámoló kórusunktól bíztatva padlógázzal nyomta át rajta a többtonnás szerelvényt. A szintén fehér, de alig huszonéves vadászsegítője szintén nem a hazai panaszkodós, rosszkedvű változata volt fajtánknak. Cserkészte a vadat, és időnként hátranézett, és széles vigyor kíséretében lehúzta cipőjét, és kiöntötte belőle az esővizet. Hiába, az üzlet az üzlet, ráadásul a kemény, korábban az apartheid, most a majdnem fordítottja rendszerben ez a világ kidobja magából a puhány lelkeket.

A nap címszereplője egy százas nagyságrendű kafferbivalycsorda volt, amely szép csendesen körülvette dzsipünket, és szerencsénkre szelíden ismerkedett szagunkkal. Ezzel így meglett a nevezetes BIG FIVE, az afrikai vadászok és vadlesők álma, az elefánt, az oroszlán, az orrszarvú, a kafferbivaly és a leopárd ötöse listánkon.
Reggeli után, elhagyva Tremisana kunyhóegyüttesét, ahol éjszaka a legmerészebb álmunkban sem megvalósuló, kabócák, békák, és madarak őrült hangerővel hangzó közös koncertje tette felejthetetlenné a helyszínt. A szokásos háromszori átszállással, a kétóránként megjáró megállókkal kora estére tértünk vissza Johannesburgba. Egyetlen dolog miatt fájt a szívünk: az itinerben is feltüntetett,

a Kruger Nemzeti Park bal oldalán húzódó Blyde folyó mély kanyonja (a világ harmadik legmélyebb kanyonja!) mellett mentünk el, mely önmaga is csodálatos, de a csúcson a szél által kialakított három, hengerformájú sziklaképződmény, a Three Rondawels látványa tette volna fel a koronát szafari utunk végén, ha az esős, ködös idő miatt láthattuk volna. Dél-Afrika legnagyobb városában, a Sandton városrészben lévő szállodánkba visszatértünk, jólesően konstatálva, hogy lezárt bőröndjeink érintetlenek voltak, majd a még a biztonsági sorompón belül üzemelő Spur étteremben elfogyasztott vacsora után egy palack hazai Stellenbosch-sal ünnepeltük meg a sikeres szafarikalandunkat.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.01.08-án