KIRÁNDULÁSOK AZ ÉSZAK-OLASZ FRIULI TARTOMÁNYBAN 1.

KIRÁNDULÁSOK AZ ÉSZAK-OLASZ FRIULI TARTOMÁNYBAN 1.
Szöveg és fotók: Gróf István

Mivel már több mint hat hónapja nem mozdultunk ki hosszabb távra, júliusban már nagyon viszketett a talpunk, meg házassági évfordulónk is jelezte, hogy lesz ok a kirándulás megszervezésére. Hogy merre, azt két dolog döntötte el: viszonylag rövidebb utat választottunk, mert a hosszú, több száz kilométeres vezetést már nem kívánta szervezetünk. Az úti cél ezért a Magyarországhoz közeli Friuli tartományra esett, benne azzal a Trieszt városával, ahol két kedvelt szerzőm, James Joyce és Krasznahorkai László is hosszabb időt töltött el alkotóként. Az Ulysses-t már egyetemista koromban olvastam ki, (nem volt könnyű menet!) egy nyári, a Veszprém melletti sertéstelepen töltött szakmai gyakorlat idején. Azóta lelkesen veszek részt a Szombathely város rendezte Bloomsday napokon, ahonnan a különös regény főszereplőjének édesapja, Virág Rudolf származott. A tavaly Nobel- díjat kapott magyar író műveit csak 3-4 éve fedeztem fel, s mire elismerték, már elolvastam fél-tucat kötetét. A Sátántangó című regényéből készült több mint hétórás, Tarr Béla rendezte filmjét pedig nemrég sikerült végignéznem. Igazat adok Esterházy Péternek, aki azt mondta, egy centiméternyit sem szabad kivágni a filmből, ez így tökéletes. És izgalmas, teszem hozzá én, más adóra nem lehetett átkapcsolni. Mit adott e város szellemisége ezeknek a géniuszoknak, erre voltam kíváncsi egy ott eltöltendő nap folyamán.
Szlovénián keresztül utaztunk le oda, és ha már nem kellett rohannunk, megálltunk három helyen is.

Elsőként a magyarlakta, határ-közeli Muraszombaton álltunk meg. Itt– ahogy mondják - a város nyugalma nem az unalmat jelenti. A pannon-alföld kisvárosának közepén fekvő várkastély meglátogatása mindig szemet és lelket gyönyörködtet, pláne, hogy szép és hatalmas parkkal van körülvéve, tavakkal, szökőkutakkal, sétára hívó gyalogutakkal.

A furcsa az, hogy egy óriási, „felszabadító” szovjet katonai emlékmű a park másik kiemelt látnivalója, ahol még Vlagyimir Iljics Lenint is megmintázták a hálás városatyák. Na jó, Tito is hasonló elismertségnek örvend itt. Szlovénia nagyon szerencsés ország: területe alig negyede Magyarországénak, de alföld, dombvidék, tengerpart és a magas Alpok nyúlványai is megtalálhatók rajta . A kitűnő A5 után az A1, majd az A2 autópályákon érkeztünk be az említett Triglav hegység vidékére, hogy az ország, de talán Európa legszebb hegyvidéki üdülővárosába, Bledre látogassunk. Hát igen, a „Prága- szindróma” itt is tetten érhető volt: több volt a turista, mint az őslakos, az árak az egekben, apartman csak 8 km-re a várostól.

Előtte azonban megálltunk a hasonló fekvésű, kevésbé felkapott kisvárosban, Radovljicában, ahol fagyinkat nyalva végigsétáltunk a tündéri fagerendás, köztük jónéhány gótikus stílusban épült ház között a belvárosban, a Fő (Linhartov) téren és a városszéli dombról ráláttunk a havas Júlia- Alpok hegyeire is. Annyira időben voltunk, hogy a szállásunkat elfoglalva rögtön továbbautóztunk a Bledi- tó kevésbé népszerű szomszéd tavához,

a 20 km-re fekvő Bohinji- tóhoz. Azóta is áldjuk magunkat e döntésünkért:

csodálatos környezetben festői tó, teli fürdőzőkkel, SUP- deszkásokkal, kajakozókkal, a háttérben mesés hegyekkel, erdőkkel, az őstermészet hangulatával. Úgy számítottuk ki, hogy már a kevésbé forró időszakra,

sötétedéskor járjuk (majdnem) körbe a bledi tó partján fekvő városkát. Minden az idegenforgalomról, a szállodákról, a kiülős teraszos vendéglőkről, a tavat körbejáró csónakok kikötőiről szólt, háttérben a két kiemelt látnivalóval,

a magas sziklákra épült romantikus kastéllyal (nem másztuk meg, mert csak gyalog lehetett) és a kis szigeten levő Nagyboldogasszony templomkával, ahová csónakkal, bárkával lehetett eljutni.
Másnap az itt még vad hegyi patak,

a Száva völgyében kezdtük a továbbutazást, hogy azután autópályákon a legforgalmasabb, de gyakori útjavításokkal letompított A1 en keresztül a tengerpart felé vettük az irányt, immár a 6-os sztrádán. Koper mellett észrevétlenül átcsusszantunk Olaszországba, ahol – megfogadtuk, és meg is tartottuk - egyetlen km-t sem tettünk meg autópályán. Friuli- Venezia Giulia régió - kétmegyényi nagyságú, 7845 km2, és 1,2 millió lakosú-, sok kis települését vettük számításba- egy hasznosnak és értékalapúnak tűnő podcast nyomán-, melyek közöl az első az isztriai félsziget kis kikötővárosa, Muggia volt.

Rengeteg kanyarral szálltunk le a kis belvárosba, mely a tengerpart melletti kikötő partján volt. Jobbnak láttuk egy parkolóházba betenni a szekeret, mielőtt szétnéztünk a velenceiek korban virágkorát élő kisvárosban. A katedrális és a városháza a XIII. századból való, az utóbbin ott virít a velenceiek Szent Márk oroszlánja. A Piazza Marconi-n a sör mellé itt is- mint Itália-szerte- egy tálka sós rágcsit adtak. Szembe tűnt, hogy csak a külföldiek ittak sört a 33 fokos melegben, a házigazdák boroztak, fröccsöztek.

Azt, hogy a légvonalbeli-, és az igazából megtett távolság, és persze a ráfordított idő errefelé 8- 10- szeresen felszorzandó, azt hamar megtanultuk itt. A látótávolságban fekvő Triesztbe másfél órán keresztül araszoltunk, és mire a GPS az általunk a belvárosban kinézett apartmanunkhoz navigált, elfáradtunk idegileg. Pedig a java csak most kezdődött. Érdekes módon a négy-ötemeletes szecessziós bérpaloták utcái nem voltak fizetősek, de hely sem volt. Egy órát azzal töltöttem, hogy a szűk utcákon balanszíroztam a kocsik között, jobbra 2 cm, balra 3 cm., de végül sehogy sem fértem be a kisfiátok, Puntók helyére. A koccanást nem éltem volna túl, de végül egy kisteherautó helyére végre be tudtam állni.

A lakástulaj pedig még egy óra múlva jött csak átadni a szobát, így a nem messze levő 1302-ben épült román- gót San Giusto bazilikához sétáltunk fel, hogy a kegyhelyet és környékét felfedezzük.

Jó volt utána a légkondis szobában egy kicsit felfrissülni, tisztálkodni, mielőtt a nyakunkba vettük a belvárost. A háziak tanácsára busszal mentünk le- be kikötőhöz, a Piazza Unitatá d’Italia főtérre.

Ez volt egykor az Osztrák- Magyar Monarchia egyik legfontosabb üzleti központja, hatalmas késő-barokk, szecessziós palotáival, bankjaival, középületeivel, melyek közül a Városháza és az innen származó Generali Biztosító székháza a leglátványosabbak. Északra a Via Roma, délre a Del Teatro Romano nem széles, emberáradattól hömpölygő utjait és környékét fedeztük fel.

Még a Joyce Múzeumra is ráakadtunk.

A tengerparti sétány is teli volt turistákkal, önfeledten szórakoztak és persze fotózkodtak.

Eszembe jutott a tavalyelőtti erdélyi csavargásaink egyik gondolata: mennyire hiányzik nálunk, a maradék Magyarországon néhány olyan nem többmilliós, de párszázezres nagyváros, amely építészeti örökségével, Monarchiabeli történelmével, pezsgő kulturális életével fellelkesít, mint Temesvár, Kolozsvár, Szeben, Várad, vagy most éppen Trieszt.

Persze egy olasz kinn-ülős, teraszos olasz vacsorával zártuk le a napot.
Késő éjszaka tértünk haza, de másnap már nem „ismételtünk” Triesztből, hanem nyugat és délfelé vettük az irányt.

Elsőként a hegyek lábánál fekvő Gradisca d’Isonzo városkáját látogattuk meg. A levegős, parkokban bővelkedő kisváros a velencei királyság után a Monarchia, majd végül Olaszország része lett. Az első világháború szomorú eseményei kötődnek hozzá: évekig tartó, súlyos emberáldozatokkal járó véres állóháború színhelye volt, ahol mind az osztrák, magyar, mind az olasz áldozatok száma megrendítően sok volt. Akkori szemtanuk szerint az Isonzo vize is piros volt akkor. A pihenés órái következtek ezután, miután a tengerpartra, Grado Pineta-ba csorogtunk le a hegyekből. Pár órát a tengerparton élvezkedtünk,

majd maga Grado kikötővárosának bebarangolása következett.

A kis Velencének becézett, lagunákkal, csatornákkal szabdalt óváros szűk utcáin a nagy Velence hangulata áradt. A kis butikok csábításának nejem sem tudott ellenállni, gondolkodás nélkül vett ruhát itt. Hosszú, 10 km-t meghaladó, gátra épített országúton (már- már a floridai Key West hidakon éreztük magunkat) szeltük át a lagúnákat a szigetvárosból kifelé.

Késő délutánra a nem messze fekvő Palmanova városában landoltunk. A különleges, szabályos kilencszögletű, bástyákkal, várfallal övezett erődváros közepén szálltunk meg kis panziókban, ahol még az első emeleten levő szobánkba is lifttel lehetett felmenni. Meglepett, hogy itt először nem volt csúcsforgalom: néhány tucat turista őgyelgett csak a sugárirányban, koncentrikusan épített utcákról a Piazza Grande felé,

amely pedig „csak” hatszögletű. Az esti gnocchi elfogyasztását persze ennek egyik helyi vendéglőjében ejtettük meg.
( folyt.köv)

ERŐS KEZDÉS A 19. RÉVFÜLÖP BLUES MUSIC FESTEN

Erős kezdés a 19. Révfülöp Blues Music Festen
Szöveg és fotók: Gróf István

Vagy kánikulával, vagy szakadó esőkkel tarkított hűvös idővel szokott várni az immár megérdemelten országos hírnévre szert tevő révfülöpi blues fesztivál. Az idén az első meteorológiai variáció jött be, mindhárom napra „gatyarohasztó" hőséget jeleznek.
Csütörtök este két vidéki csapat lépett fel, nem túl ismertek a nagyközönség szemében, ugyanakkor komoly művészi teljesítmény áll mögöttük. A „Made in Révfülöp" házigazdái sorában (nemrég egyszemélyesről, aki Benkő Zsolt gitáros, blues- történész volt, 2023-tól kétszemélyessé bővült Premecz Mátyás Hammondossal, majd Gyöngyösi Márton orgonistával) idén a legjobb hazai jazzhegedűs, Kézdy Luca járult hozzá Zsolt mellett a változatos programokhoz, együtt jammelve a fellépő zenekarokkal, azok műsorain. Bemelegítésképpen azért lejátszottak ketten egy nótát a texasi multiinstrumentalista bluesfater, Clarence Gatemouth Brown tollából.

A Tóth Bagi Csaba Quartet Szegedről érkezett, és vajdasági származású vezetője alaposan beírta magát a hazai elismert zenészek táborába. A határvidéken élők főleg a balkáni folk- zenével elegyített jazz-es world muzsikájukkal tűntek ki, és hanghordozóik javát is ezzel, a Balkan Union-nal készítették. A csapat olyan világnagyságokkal lépett fel, mint Al Di Meola (akinek turnémenedzsere is volt Tóth Bagi), Trilok Gurtu indiai ütőhangszeres (véleményem szerint ütőkön a világ legjobbja, Jan Garbarek egykori zenésztársa), vagy Mike Stern világhírű jazzgitáros. Most quartetjével inkább jazzes blues- rockot játszottak a vezető énekes- gitáros mellett testvére, Bagi Krisztián- billentyűs, Máté „Zabi" László basszeros és Kertész Ákos dobos közreműködésével.

Repertoárjukban a 70-es évek eleji jó kis brit progresszív-rock keveredett az ezredforduló amerikai jazz- rockos funkyjával, mégis egyéni stílusban. Egyik kedvencük, Robben Ford számai domináltak a koncerten, a Help The Poor-ral is kezdtek, majd a pattogósabb ugyancsak Robben-koppintás, a Buy Your Chevrolet dögös riffjei következtek, melyekben nemcsak Csaba ötletdús, változatos gitár, hanem a báty billentyűkön hozott rögtönzése váltotta ki élénk érdeklődésünket, melyeket rendre tapsokkal honoráltunk. A ritmusváltásokkal megvariált Rollin' and Tumblin'-ra szinte rá sem ismertünk ugyanúgy, mint Muddy Waters Hoochie Coochie Man-jére sem.

Tóth Bagi énekéről még nem szóltam: nemcsak precíz, tiszta, hanem hangszínében, a dalhoz idomuló hangerejében, nem túl hivalkodó frazírozásában is jelesre vizsgázott. Ismét a legismertebb Ford- fivér funky-s sodrású dala következett, majd egy medley, a dögös hard-rock riffekkel operáló Who Knows durvasága keményedett tovább Hendrix Crosstown Traffic-jébe. A gitáros és a kis piros Nord-on féltucatnyi hangszínt megjelenítő billentyűs mellett a basszgitáros kőkemény, sohasem ismételt sémákban brummogó kíséretéről, időnként ragyogó rögtönzéséről nem szabad megfeledkeznünk. Akárcsak az ütőhangszeres mindig feszes, de árnyalt, színes, ötletesen variált dobjátékáról. Stevie Wonder sem úszta meg funky soul dala megidézése nélkül (Higher Ground), majd a Roxanne című jazz- ballada következett, nagyon-nagyon jó énekkel, dallamos basszus- és gitárszólókkal, és a túlzott érzelmességtől még az erre hajlamos szintetizátorszóló is megmentett. A végén csatlakozott Benkő Zsolt a Got You On my Mind c. Eric Clapton (hogy ő se maradjon ki) slágerdalában, melyben aztán felfokozott hangulatban rögtönzött külön- külön, majd párban, de trióban is, kérdez-felel dramaturgiában a zenészcsapat, hogy ugyanezt megtegye Kézdy Luca még ízlésben pontosan eltalált és kimaxolt visszhangosítással, egyéni soundjával tökéletes jazz- rockos impróival a The Thrill Is Gone c. örökzöldben. A nagyestélyiben, mély dekoltázzsal vonagló divatos hegedűvirtuózok mellett (neveket hadd nem soroljak) különös ellenpont a félelmetes tudással, technikai háttérrel rendelkező törékeny hölgy pózoktól és külsőségektől mentes előadásmódja.

Meglehetősen hosszú átszerelés után már besötétedett, mikor a Szili Blues lépett a színpadra. Az interpretált zene egyszerűsödött, a hangerő nőtt. A majd három évtizede Miskolcon alakult bandának közismert blues-rock nóták voltak a repertoárján. A zenekarvezető-névadó Büdi Szilárd „Szili" énekelt, gitározott, valamint szájharmonikán játszott, testvére, Büdi László gitározott, vokálozott, a fiatal Balázs Tibor dobolt és Ruszinkó Manó, Póka Egon tanítványa basszusozott. Szili befutásához közvetlen, kapcsolatokat építő stílusa mellett hozzájárult, hogy rádiós szerkesztő múlttal is rendelkezett, és egy ideig Földes László Hobó mellett is játszott.

Egy fülbemászó Gary Moore számmal kezdtek, majd Hendrix Foxy Lady-jével folytatták. A két Büdi felváltva gitározott szóló-, illetve ritmusgitáron, egyenrangú teljesítménnyel. Mint Szilárd a felkonfban említette, közismert blues-rock számokat fognak játszani, amelynek jó része hazai szerzemény lesz, Deák Bill Gyula és a Hobó Blues Band repertoárjából. Nos, így is történt: a Gazember című az előbbitől, az Édes otthon az utóbbitól következett. Szili itt mutatta be példás pofagyalu tudását, míg bátyja nyüstölte a gitárt. Szilárd éneke kopírozta Bill kapitány előadásmódját, hangsúlyait, már- már a felismerhetetlenség határain. Mint Hendrix számát, úgy John Mayall Room To Move-ját is merészség volt műsorra tűzni, de a zenekarvezető harmonikaszólójával sikeresen megközelítette az eredeti előadót, a hangulatával pedig tovább szárnyalt a közönség jókedve. Ezt Szili leginkább megénekeltetésünkkel érte el: hey-ho- föntről, majd tőlünk, negyedben, majd nyolcadokban.
Kértek, majd kaptak is többször nagy tapsot! Clapton Layla balladája Laci énekével nem volt sikersztori, gitárszólóival azonban ellensúlyozta ezt. Döngölősre sikeredett ezután a Cream Sunshine of Your Love-ja, melyet Jack Bruce egy Hendrix- koncert utáni irigységében komponált aznap éjszaka: világsláger lett is belőle. A fiúk rendesen ellenpontoztak, a dob is megbirkózott az ütemváltásokkal, majd a ritmusszekció másik fele, Manó nyomott le végre egy jó kis szólót basszusán, hogy utána még feleseljenek a gitárossal a végén egy hatásos összecsapással. Wilson Pickett Mustang Sally-je már Benkő Zsolti vendégjátékával lett szép színesre polírozva, hogy aztán bohókásan- ötletesen a nóta Takács Tamás Zakatol a vonat című térdcsapkodósába, Szili harmonika- vijjogásaival megfűszerezve végződjön. Zsolti „segített be" Clapton Cocaine c. remekművébe is, majd a másik vendég, Kézdy Luca jött Bob Dylan Watchtower című, Hendrix által ismert feldolgozásában.

Nos, itt most már elszállt saját szárnyaló hegedűjátékának köszönhetően komolysága: alaposan beleélte magát a szférákban kalandozó zenéjével, Szili harmonika- szólóival a háttérben: megjelent ajkán az önfeledt mosoly, miközben testével is „bemozgott". A Troggs Wild Thing című, tipikus egyszerű háromakkordosát is jól megbolondította a zenekar, majd a közönség - Szilárd hívó szavára- megközelítette a színpadot, hogy a buli hangulata a tetőfokár hágjon. Bill kapitány nótái sorjáztak a végén, a Tetovált lány, az Országút blues, a Kőbánya blues. Moore-t, Hendrixet, Mayallt nemigen hallhattuk még akkor sem nagyon, mikor éltek. Deák Bill Gyulát azonban bármikor hallhatjuk. Hobóval együtt nem nézik a korfát, és koncerteznek ma is, azaz élőben is hallhatóak. Talán lett volna még sok- sok lejátszandó rockdal a sárgolyó neves zenekarainak tollából. De végül is így lett teljes a Szili Blues koncert: ezek nélkül a hangulat csúcsrajáratásával nem lehetett volna számolni.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.07.31-én

NYÁRESTI SELF- PORTRÉ A RAVAZDI PARASZTSZALONBAN

NYÁRESTI SELF- PORTRÉ A RAVAZDI PARASZTSZALONBAN
Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Horváth Attila

Már többször jártam Hartyándi Jenő birtokán Ravazdon, így Zsoldos Báró Zoltán vasi blues- gitáros, Nemes Nagy Péter blues- szakíró és Little G. Weevil, alias Szűcs Gabesz szintén blues-gitáros- énekes zenés portréjain, melyek során a meghívottak elmesélték életüket. A beszélgetős portré- előadásokat Horváth Attila, a bluesvan.hu internetes oldal főszerkesztője instruálta. Valamennyi eseményen azon kívül, hogy életpályájukba beavattak, megismertették sikereiket, nehéz időszakaikat, ars poetikájukat, és kronológiai sorrendben bemutatták életük fontos eseményeit, rendkívül szórakoztatóan tették ezt, mely a kedves fogadtatásnak, a barátságos környezetnek is köszönhető volt. A beszélgetéseket Jenő több kamerával rögzítette, és az anyag megvágása után, fotókkal, zenei illusztrációkkal kiegészítve, összeszerkesztve tette fel a világhálóra a RAVAZDI PARASZTSZALON VIDEO PODCAST sorozatban. Itt a zenén kívül további kategóriákban, így film, fotográfia, környezettudat, kultúrmunkások, színház, tánc, építészet, irodalom, hit, képzőművészet, kulinaritás csoportokba sorolható meghívottakat is vendégül lát Hartyándi, de úgy, hogy pl. a zene kategóriájában további öt alkategória is megtalálható. Nem kevés izgalommal vártam én is a dátumot, mikor a házigazda-főszervező jelezte, hogy érdekesnek találja életemet arra, hogy megismertessem másokkal is. "A régió önkéntes kultúrmunkásai" sorozatban kaptam helyet.
Tehát az időpont: 2026. június 3.
A helyszín: Ravazd község, az Őrhegy, Győr- Moson- Sopron vármegye, Jenő nagyapjának egykori, a hegyoldalban található háza.

A meghívó: a győri Hartyándi Jenő Balázs Béla- díjas rendező, operatőr, a Győri Jazzklub alapítója, vezetője a '80-as években, aki Budapestet megkerülve összehozta közös koncertekre Anthony Braxtont, Zbigniew Namyslowskit Szabados Györggyel, Dresch Mihállyal, Grencsó Istvánnal. Operatőr, de kisjáték-, és dokumentumfilmeket is rendezett a rendszerváltás időszakában.A '90-es években már nagyobbat álmodott: a vizuális művészetek palettájából merítő Mediawave Fesztivál szervezője és fesztiváligazgatója, mely Győr határain jócskán túlmutatott: nemcsak hazai, hanem nemzetközi helyszíneken is sikereket ért el alapítványával. És az örökmozgó, nyughatatlan kultúra-hírdető legújabb sorozata, a hazai kulturális szféra kiválóságaival történő évi 50-60 esti beszélgetést lebonyolító Ravazdi Parasztszalon- beli portré estek. Mint a filmes- és fesztiválszervező korszakában, ahol az avantgárd, a progresszív találkozott egymást kiegészítve az ősi, népi kultúrával, ugyanígy itt is már maga a helyszín is geg: a polgároknak volt szalonja, a parasztoknak pedig maradt a csűr, a pajta, jobb estben a tisztaszoba. A 2022 tavasza óta zajló eseménysorozat soros szerdáján került sor e találkozóra.

A beszélgetés: Horváth Attila barátom kérdéseire válaszolva életem hat korszakát (a család, a gyermekkor; a fogékony gimnáziumi évek; az egyetemi tanulmányok; a keserves időszak a téesz világban; a színesebb polgári korszak; majd a jelenleg is tartó nyugdíjas időszak) felidézve a nyughatatlan, kos jegyében születettként lázadó "forradalmaimról" meséltem a hallgatóságnak. Ezek a beat-, rock-korszak (1964-70), a táncházmozgalom (1971-74), a intenzív irányt kereső magyar mezőgazdaság (1974-88), majd a politika- közélet (1988-2010) voltak. Majd a leghangsúlyosabb két hobbim, a zene és az utazás, életemet meghatározó eseményeiről, emlékeiről idéztem fel hosszan. Itt szóba került a zenei publicisztikám, mely 2000 óta ritkán és az írott médiában, majd 2010-től sűrűbben, már a világhálón megjelent kritikáimat taglalta, és az ezirányú tudást hét, egyenként másfél éves időtartamú rádió- sorozat szerkesztést jelentette és jelenti ma is. Az Európán kívül az arab, és fekete Afrikát, Dél- Kelet Ázsiát, Közép- Amerikát is érintő utazásainkat feleségemmel szintén érdeklődés övezte. Végül a kilenc, általam írt és szerkesztett könyv bemutatásával zárult az est. A nyár végén, ősz elején várhatóan a podcast is látható lesz a ravazdi Paraszszalon honlapján.

NÉMI JAZZ MEG SOK-SOK SLÁGER- KOZMA ORSI KONCERTJE A SÁRVÁRI ZENE HÁZÁBAN

Némi JAZZ MEG sok-sok sláger- Kozma Orsi koncertje a sárvári Zene Házában
Szöveg: Gróf István, Fotók: dr. Kereszty Gábor

Kozma Orsolya korán kezdte pályafutását: mint ahogy a nagy fekete gospel- és bluesénekesnők (Bessie Smith, Aretha Franklin) esetében is fel szokták tüntetni, hogy csilingelő hangjukkal pályájukat a helyi templom kórusában kezdték, hasonló a vonatkozása a hazai énekesnők karrier kezdéséhez: a Magyar Rádió Gyermekkórusában tűnt fel először. Majd – színésznek készülvén, hazai és külföldi – musicalek szereplőjeként vonta magára a figyelmet (Valahol Európában, A dzsungel könyve, Koldusopera). A zenészi pályára állva előbb a Novák Péter-vezette Kimnowak, majd az országos hírnevet hozó, Geszti Péter-alapította Jazz+Az formációban énekelt már 22 évesen, 1998-tól 2002-ig. A következő állomás pályája felfelé ívelésében a Cotton Club Singers vokálegyüttesben való tagsága, ahol két férfi és két női szólista egyedi, professzionális énektudására volt szükség ahhoz, hogy sok-sok koncertet adva és sok- sok lemezt készítve, a 2000-es évek meghatározó jazzalakulata legyen. 2005-ben érezte elérkezettnek az időt, hogy szólópályára lépjen, melyen azóta is sikerrel szerepel. Jelenleg a 2008-ban megalakult Kozma Orsi Quartettel lép fel. A sárvári kamarakoncertre Hárs Viktorék nélkül, annak zongoristájával, Cseke Gáborral lépett fel duóban, akivel negyedévszázada zenésztársak.

A koncert a Találkozások címet viselte, mely egyrészt Cseke Gáborral való együttmuzsikálásukra, másrészt szerteágazó zenei pályafutásának állomásaira utalt. E cikk fotósával együtt szomorúan állapítottuk meg, hogy a jó pár évvel ezelőtti, a covid-járvány idején rendezett kamara rock koncerten nem lehetett egy tűt elejteni, szemben a mostanival. Cseke – a mai szokásoktól eltérően – nem elektromos hangszert használt, hanem a zeneiskola hangversenyzongoráját nyittatta fel, és azon játszott. Mondhatom, hogy a koncertet keretbe foglaló kezdő- és záródal volt számomra a csúcs: vérbeli jazz sztenderdek voltak: a CCS korából származó Frank Sinatra lemezről szóltak, pezsgő swing ritmusban, Orsi tömör, de velős ének és Gábor ötletes, sziporkázó improvizációival. Majd hirtelen váltással Karády Katalin kortársának, Kapitány Anni repertoárjából válogatás operettrészleteket adott elő a művésznő az ötvenes évekből (Megvan a véleményem magáról). Ezt a szólópályára térés egyik első darabjával, az egyébként sárvári születésű Szakos Krisztián-darabbal, az érzelmes Holnap című sanzonnal folytatta. Ámbár Somló Tamás volt a következő darab szerzője, mégis maradt az érzelmi fonal továbbra is az Eső és én dal előadásával, annyi különbséggel, hogy ez mindkét előadót rögtönzésre késztette. Megdöbbentett, hogy a rögtönzést elismerő tapsolásomra megdöbbentek többen a közönség sorából, így a továbbiakban tartózkodtam a tetszésnyilvánításnak a jazz műfajában közismert formájától ezután.

A Kern Andrással közös „Woody és a swing” 2018-as produkciójukat elevenítették fel Orsiék egy válogatásban, melyben idéztek a rendkívül termékeny, mégis mindig felejthetetlen műveket produkáló filmrendező kedvenc jazz-zenéihez, így a Night and Day című sztenderdhez. Ismét három slágerszám, a Változik a világ, a Mikes Éva repertoárjából közismert Engem nem lehet elfelejteni és a vastapsot indukáló Szeretni bolondulásig kezdetű kávéházi hangulatú kuplék következtek, hogy aztán a Barbra Streisand New York State of Mind, Biily Joel szerezte dalával ismét visszatérjen a pezsgés a színpadra és általa a hallgatóság közé, felpörgetett hangulatban, önfeledt rögtönzésekkel megspékelve. Dés László lírai Vigyázz rám c. balladája a Jazz+Az korszakból ugyanolyan hangulatosra és bensőségesre sikeredett, mint a mosolyra fakasztó, az azt követő Macskafogó című rajzfilm betétdala.

A visszatapsolás eredményeképpen a rövid, fehér, flitteres ruhában örök fiatalon előadó, a konferansz szerepében is megnyerő művésznő Katona Klári Vigyél el! kezdetű, egy az egyben tolmácsolt, megérdemelt slágerével és a bevezetőben említett Broadway-sztenderddel, a Please Don’t Talk about me, When I gone-nal zártak, a „vele járó” ének- és billentyűrögtönzésekkel meghabosítva. Az épületből az udvarra kilépve az Arborétumból beszálló tömény virágillat csak tetézte a boldogságérzést, melyet az elmúlt 70 perc adott nekünk odabenn.
Megjelent a sarvarikum.hu portálon 2026.05.03-án

APÁM HITTE, APÁM TUDTA, APÁM MEGÍRTA

Apám hitte, apám tudta, apám megírta
bejegyezte: Gróf István, fotók :Gróf Zoltán

"Karácsonyi vers

Rám mosolygott, nem szabódott.
Bukfencet vetett benne a szeretet.
Mintha táncra hívott volna.
Mintha szállni, vagy akármi,
de nem állni és nem várni.
Akit vártunk itt van köztünk,
itt van bennünk.
Én rá vártam, ő meg énrám.
Hajtsd rá fejed, itt a párnám.
Uram Isten ébredjünk fel,
uram Isten ne ébredjünk,
Ne szokjuk meg ezt a percet.
Csak álmodjuk, hogy ébredünk.
Ne szokjuk meg egymást látni,
nézni, hívni, megtalálni.
Hunyd be szemed, hunyom én is.
Add a kezed, adom én is.
Ha akarod, ha akarom,
ezt a percet eltakarom.
Ha nincs kezdet, nem lesz vég se,
végtelenbe repülésre.

Édesanyának 1985 karácsonyán"

Idén volt apám, Gróf László születésének 105. évfordulója, halálának pedig a 30-dik. Temetése után a bútorait és szellemi hagyatékát én örököltem. Az ő íróasztala mögött, az ő karosszékében ülök e cikk megírásakor is, az ő pianínóján zongorázom minden nap, az ő faragott asztalára helyezett TV-t nézzük minden este, az ő ebédlőgarnitúráját üljük körbe a családdal nap mint nap többször is. A könyvei a mi könyvtárunkat egészítik ki, vagy inkább fordítva.

A fotón hugommal és öcsémmel ismerkedünk annak tartalmával 1997-ben, apánk halála után A nagy, régi, bőrből készült bőröndbe csomagolt írásainak, jegyzeteinek feldolgozása ellenben az idei télre maradt. A hosszú mínuszokban erőt vettem magamon, és tudván, hogy érzelmeimet fel fogja korbácsolni ez a művelet, megtettem. Nagyobbik része- ahogyan szokott lenni ez ilyenkor- a kandalló tüzében végezte. Többszáz feljegyzés, (ő fecninek hívta), 2 dráma, többtucat vers, 14 novella volt a balatoni nyaraló télen nem használt kisszobájában mostanra megpenészesedett, elrothadt barna bőrönd belsejében, a két csomag levélen kívül, mely apám egyetemista korabeli szerelmeinek, valamint az anyámmal való megismerkedés utáni levelezéseiket örökítette meg. (Anyámmal Debrecenben ismerkedett meg 1948 tavaszán, de ő ott, az orvosi egyetmen készült záróvizsgájára, anyámat pedig Budapestre szólította az egészségügyi szolgálat. Ezért folyt fél évig a levélváltás) És persze sok, megsárgult fénykép, apai ágról, Debrecenből. Sőt, voltak olyan anyakönyvi iratok, mely nagyapám születési, dédszüleink 1867-ből való házasságkötési kivonatát tartalmazták, eredetiben!!
Az írói vénát hordozó egészségügyi dolgozó mindig várta a befutását, az elismertséget, de ez soha nem jött el. Ahogy mondani szokták, az íróasztal fiókjának dolgozott. Igaz, nem sokszor adta be pályázatokon írásait, néha az ötszázszoros "túljelentkezés" szűrőjén nem ment át. Pedig....

"Feleségem előző férjének képe az asztalomon. Ő néz engem állandóan. Hősi halott. Én élek a feleségével, aki az én feleségem. Engem dédelget, mert dédelgető, pedig őt nagyon szerette. Én vagyok a szerencsés? Azt mondja a tekintete? Vagy mást?" ("fecni" bejegyzés)

"Lányom emlékkönyvébe (1967)

Tudjátok-e mi a fájdalom?
Megtorpanás egy ág előtt,
Mely virágbaborulva leng a szélben,
S megidéz egy régi nyárelőt.

Emlékek foglyai vagytok ti is mind
Régi gyümölcsök leve erjed a szívben,
S nem válik borrá bennünk sohasem
Sem a tavaszban, sem az őszben.

Szeretném megérteni a Rendet,
Mely dúlás bennem, s elbukás.
Szeretnék a Rend lenni magamban,
A változhatatlan változás.

Pedig ez így van, pedig ez így jó:
Minden álmunk valóra válik,
Csak megsejtenünk sem szabad soha
Halálunknak pillanatáig."

"...Hanem alaposan megdöbbentünk, mikor láttuk, hogy a hajó mennyire megdőlve birkózik a hullámokkal. Amikor egy hullámhegyről lehuppant a hajó orra a mélybe, úgy éreztük, egyre nő az oldalradőlés szöge. A matrózok egyszer csak beszüntették a hiábavaló munkát, mi pedig teljesen elázva dideregni kezdtünk az egyre hűvösödő szélben. Eddig sem igen váltottunk szót, de gondolataink párhuzamosan futottak, szorosan egymás mellett. És elkövetkezett az az időpont is, mikor csak kettőnk jelenléte vált fontossá a hajón, és elkezdődött kizárólag gondolataink párbeszéde, mikor azok már nem futottak tovább párhuzamosan, hanem szembe fordultak egymással...
Vagy hogy egyenesen kötelességem a feleségemmel együtt meghalnom? De miért? Becsületből? A haláltusa nem két ember összehangolt élménye. A létből a nemlétbe vezető nyílás oly szűk, melyen csak egy ember férhet át...
A szeretet nem ismeri sem az észszerűséget, sem a kétszer kettő logikáját, sem az egyetlen számba vehető megoldás parancsként való elfogadását. Az csak az áldozatvállalást ismeri, mely a szeretet egyetlen ismérve, melynek előbb- utóbb ki kell állnia a próbát, ha sorsunk az élet kockázatos útjába kényszeríti. A próba kiállásához, a hősi tartáshoz képest az élet elvesztése csak másodlagos kérdés.- Ezt mind így gondoltad végig, és én úgy követtem gondolataid nyomát, minta kutya a gazdája szagát. Az első reagálásom arra a kitételedre vonatkozott: ha kilopjuk az életből a hőst. Hát belőlem aztán a hőst nem lehet kilopni. Sose lehetett, és ezután sem lehet. Belőlem kispórolta a teremtés a hős erényeit...
Az ebédlőben már terítettek a vacsorához, az evőeszközök, a tányérok megcsörrentek. Minden olyannak mutatta magát, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Hiszen voltaképpen semmi sem történt. A hajó nem dőlt oldalára, mi sem estünk vízbe, nem vesztünk össze, hiszen egyetlen szót sem váltottunk egymással attól a perctől kezdve, mikor kritikussá vált a helyzetünk. De tudtam, hogy minden megváltozott attól a pillanattól, mikor én téged halálra ítéltelek. S ez, mint puszta gondolat, bőven elég ahhoz, hogy két ember kötelékét megsemmisítse...
Ágyba feküdtünk. Hallgattunk egész reggelig. Én attól féltem, hogy éjszaka felkelsz, felöltözöl, és a hajnali vonattal hazautazol. Én nem tudtam megszólalni. Nem volt mit mondanom. Helyesebben a beszédnek semmi keresnivalója nem volt kettőnk kapcsolatának állapotában. Hajnalban szorosan hozzád bújtam, bizonyára azért, hogy reakcióidat kikémleljem. Nem toltál el magadtól, nem is húzódtál el tőlem...
A megsemmisülés iránti irtózat olyan ordítással szakadt ki belőlem, hogy beleremegett a ház. Paplanodat gyorsan a fejemre borítottad, és a takaró alatt kapkodva simogatna kezdted a fejem. De éreztem, hogy ez már nem a te kezed, hogy csak a reflexeid működnek, és a zokogás eluralkodott bennem. Már reggelihez csengettek, mikor abba tudtam hagyni a sírást." - részletek a "Próbatétel" című novellából.

LEGALÁBB A BLUES TRAIN PONTOSAN ROBOGOTT

Legalább a Blues Train pontosan robogott
Horváth Tibor akusztikus zenekara játszott az MMIK aulájában
Szöveg: Gróf István - Fotók: Kiss Alex

A három, évtizedek alatt meghatározó vasi blues-rock zenészből kettő, Zsoldos Báró Zoltán és Varga Péter Cserga már csak alkalmanként állnak pódiumra, ellenben a „frissen" nyugdíjba vonult Horváth Tibor pedig - szabadideje megsokszorozódván - most is ugyanolyan elánnal nyomja kedvelt zenéjét, mint anno, immár két alakulattal is. A Blues Jam elektromos hangszereléssel, némileg „emészthetőbb" repertoárral járja a helyszíneket, míg a Blues Train akusztikus hangszerelésben, a gyökereket felidézve muzsikál.

Ez utóbbi banda volt az MMIK aulájában rendezett koncert vendége pénteken este. Rétegzene révén, a nézőtér nem volt zsúfolt, a pódiumot körbeölelő fotelek azonban igen, de a kitűnő zene, annak profi tálalása, a jó hangulat mindent kárpótolt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a múlt század 60-as, 70-es éveiben megkülönböztetett amatőr vs. profi szembenállás (akkor az amatőrök voltak a fiatalság kedvencei a kultúrpolitika által támogatott hivatásosokkal szemben) jó ideje megszűnt, manapság az amatőröknek is profin kell játszania ahhoz, hogy a zenei piacon megélhessenek. Jó példa erre Horváth Tibor és csapata: 12 gitár - melyből öt csak a zenekarvezető körül állt tartóján - volt hivatott a különböző hangszíneket odaillő hangszerrel előadva megszólaltatni. Akkor még nem beszéltem a többi hangszerről. A másik - manapság ez nem elterjedt - pedig az, hogy a muzsikusok nem nézték az órájukat. Az este 7 után kezdődő koncerten két etapban 25 szám hangzott el, így már a 22 órai villogóra állították a szombathelyi jelzőlámpákat, mikor elhagytuk a helyszínt.

Az unplugged (eredeti jelentése a hálózati dugóból kihúzva) hangszerelésben muzsikáló szépszámú banda a következő összetételben játszott: Horváth Tibor: gitárok, harmonika, mandolin, ének; Kustos Ervin- akusztikus gitár, harmonika; Harangozó Gyula- ak. basszusgitár; Keresztesi Krisztián- ak. és elektromos gitár; Mersics György- dobok; Kiss Gábor- ének, ak. és elektromos gitár és Németh Ádám- billentyűk, ének. Robert Johnson country- (Walkin' Blues), majd Muddy Waters Chicago-bluesa (I can't be Satisfied) Tibor

fémtestű dobró gitárján, slide-ozva adta meg az eredeti hangzását a daloknak, majd a Rock, Me, Baby c. nótában elektromosra váltott a banda. A herfliző Tibi és Krisztián gitár-uniszónója nagyon bennünk maradt. Azelőtt a főnök énekelte a számok többségét a bandában, az erősebb, teltebb hangú Kiss Gabesz érkezése sokat emelt a produkción. Bessie Smith gospelja következett, melyet Gábor énekelt, de a négytagú vokál nagyon kellett mögé, hogy a 30-as évek Amerikája déli államainak valamelyik templomában érezhessük magunkat. Egy slágeresebb Clapton-adaptációval (Lay Down Sally) és egy Dylan társszerzett balladával (Wagon Wheel) - melyben Ervin gyönyörűen szólózott harmonikáján - visszatértek a blueshoz: két számban is Horváth vitte el hátán a dalokat szájharmonikájával és dobro-gitárjával. A másodikban Gyurka is elengedett egy szólót. Ezekben az unplugged bandákban sokszor a dobos nem tudja türtőztetni magát, de Mersics dicséretére váljék, hogy visszafogottan pörgetett, nem csörömpölte szét a produkciót. Egy, most már vérbeli Clapton-blues (Crying), majd Eric tanítómestere, J. J. Cale (Call me Breeze) nótája után, melyben Ádám egy hosszú vérbeli Hammond-impróval ajándékozott meg, két pörgős, 1954-es rock'n'roll-al (Blue Suade Shoes, Honey Don't) szólítottak minket a büfé meglátogatásra.

A szünet után Tibi egymaga fújt s énekelt el egy szép spirituálét, mely ismerős volt számomra: a Covid-időszakban a sárvári arborétumban tartott könyvbemutatómon is eljátszotta ezt a művész. Még két gyökér-blues, a You Gotta Move és a Motherless Child következett a képzeletbeli időrendben előre haladva (utóbbiban a főnök ezúttal mandolinon játszott), hogy a country műfajába is belekóstolhassunk egy Johnny Cash szerzemény tolmácsolásával. Később a U2 zenéjébe is bevezettek a fiúk (One), amit a már említett Johnny Cash csodásan megtisztított minden bonói pátosztól és ragacstól. Azért a bandának jobban álltak a dögös, kemény blues-ok

Keresztesi Keith Richard-os gitár-impróival, akár az I'm The King Bee, akár a lengőbasszussal kísért Before You Accuse című számban, akár a Tibi harmonikája uralta Kidney Stew-ban - felülmúlhatatlanok voltak. Muddy mester örökzöldje, a Mojo Workin' pedig mind a négy szólistát végeláthatatlan-végehallhatatlan rögtönzése inspirálta. A Midnigh Special c. dallamos evergreen mutatta be a végén, hogy egy többszörös börtöntöltelék, Leadbelly milyen felejthetetlen blues-dalokat hagyott az utókornak. A ráadásban - mert hát anélkül nem lehet hazamenni - a Fleetwood Mac nevezetes instrumentális szerzeményét, az Albatrosst hallhattuk.
Long live blues- éljen soká a blues. A műfaj tartósítása a Blues Train koncertjén sikeres volt.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.03.22-én