NYÁRESTI SELF- PORTRÉ A RAVAZDI PARASZTSZALONBAN

NYÁRESTI SELF- PORTRÉ A RAVAZDI PARASZTSZALONBAN
Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Horváth Attila

Már többször jártam Hartyándi Jenő birtokán Ravazdon, így Zsoldos Báró Zoltán vasi blues- gitáros, Nemes Nagy Péter blues- szakíró és Little G. Weevil, alias Szűcs Gabesz szintén blues-gitáros- énekes zenés portréjain, melyek során a meghívottak elmesélték életüket. A beszélgetős portré- előadásokat Horváth Attila, a bluesvan.hu internetes oldal főszerkesztője instruálta. Valamennyi eseményen azon kívül, hogy életpályájukba beavattak, megismertették sikereiket, nehéz időszakaikat, ars poetikájukat, és kronológiai sorrendben bemutatták életük fontos eseményeit, rendkívül szórakoztatóan tették ezt, mely a kedves fogadtatásnak, a barátságos környezetnek is köszönhető volt. A beszélgetéseket Jenő több kamerával rögzítette, és az anyag megvágása után, fotókkal, zenei illusztrációkkal kiegészítve, összeszerkesztve tette fel a világhálóra a RAVAZDI PARASZTSZALON VIDEO PODCAST sorozatban. Itt a zenén kívül további kategóriákban, így film, fotográfia, környezettudat, kultúrmunkások, színház, tánc, építészet, irodalom, hit, képzőművészet, kulinaritás csoportokba sorolható meghívottakat is vendégül lát Hartyándi, de úgy, hogy pl. a zene kategóriájában további öt alkategória is megtalálható. Nem kevés izgalommal vártam én is a dátumot, mikor a házigazda-főszervező jelezte, hogy érdekesnek találja életemet arra, hogy megismertessem másokkal is. "A régió önkéntes kultúrmunkásai" sorozatban kaptam helyet.
Tehát az időpont: 2026. június 3.
A helyszín: Ravazd község, az Őrhegy, Győr- Moson- Sopron vármegye, Jenő nagyapjának egykori, a hegyoldalban található háza.

A meghívó: a győri Hartyándi Jenő Balázs Béla- díjas rendező, operatőr, a Győri Jazzklub alapítója, vezetője a '80-as években, aki Budapestet megkerülve összehozta közös koncertekre Anthony Braxtont, Zbigniew Namyslowskit Szabados Györggyel, Dresch Mihállyal, Grencsó Istvánnal. Operatőr, de kisjáték-, és dokumentumfilmeket is rendezett a rendszerváltás időszakában.A '90-es években már nagyobbat álmodott: a vizuális művészetek palettájából merítő Mediawave Fesztivál szervezője és fesztiváligazgatója, mely Győr határain jócskán túlmutatott: nemcsak hazai, hanem nemzetközi helyszíneken is sikereket ért el alapítványával. És az örökmozgó, nyughatatlan kultúra-hírdető legújabb sorozata, a hazai kulturális szféra kiválóságaival történő évi 50-60 esti beszélgetést lebonyolító Ravazdi Parasztszalon- beli portré estek. Mint a filmes- és fesztiválszervező korszakában, ahol az avantgárd, a progresszív találkozott egymást kiegészítve az ősi, népi kultúrával, ugyanígy itt is már maga a helyszín is geg: a polgároknak volt szalonja, a parasztoknak pedig maradt a csűr, a pajta, jobb estben a tisztaszoba. A 2022 tavasza óta zajló eseménysorozat soros szerdáján került sor e találkozóra.

A beszélgetés: Horváth Attila barátom kérdéseire válaszolva életem hat korszakát (a család, a gyermekkor; a fogékony gimnáziumi évek; az egyetemi tanulmányok; a keserves időszak a téesz világban; a színesebb polgári korszak; majd a jelenleg is tartó nyugdíjas időszak) felidézve a nyughatatlan, kos jegyében születettként lázadó "forradalmaimról" meséltem a hallgatóságnak. Ezek a beat-, rock-korszak (1964-70), a táncházmozgalom (1971-74), a intenzív irányt kereső magyar mezőgazdaság (1974-88), majd a politika- közélet (1988-2010) voltak. Majd a leghangsúlyosabb két hobbim, a zene és az utazás, életemet meghatározó eseményeiről, emlékeiről idéztem fel hosszan. Itt szóba került a zenei publicisztikám, mely 2000 óta ritkán és az írott médiában, majd 2010-től sűrűbben, már a világhálón megjelent kritikáimat taglalta, és az ezirányú tudást hét, egyenként másfél éves időtartamú rádió- sorozat szerkesztést jelentette és jelenti ma is. Az Európán kívül az arab, és fekete Afrikát, Dél- Kelet Ázsiát, Közép- Amerikát is érintő utazásainkat feleségemmel szintén érdeklődés övezte. Végül a kilenc, általam írt és szerkesztett könyv bemutatásával zárult az est. A nyár végén, ősz elején várhatóan a podcast is látható lesz a ravazdi Paraszszalon honlapján.

APÁM HITTE, APÁM TUDTA, APÁM MEGÍRTA

Apám hitte, apám tudta, apám megírta
bejegyezte: Gróf István, fotók :Gróf Zoltán

"Karácsonyi vers

Rám mosolygott, nem szabódott.
Bukfencet vetett benne a szeretet.
Mintha táncra hívott volna.
Mintha szállni, vagy akármi,
de nem állni és nem várni.
Akit vártunk itt van köztünk,
itt van bennünk.
Én rá vártam, ő meg énrám.
Hajtsd rá fejed, itt a párnám.
Uram Isten ébredjünk fel,
uram Isten ne ébredjünk,
Ne szokjuk meg ezt a percet.
Csak álmodjuk, hogy ébredünk.
Ne szokjuk meg egymást látni,
nézni, hívni, megtalálni.
Hunyd be szemed, hunyom én is.
Add a kezed, adom én is.
Ha akarod, ha akarom,
ezt a percet eltakarom.
Ha nincs kezdet, nem lesz vég se,
végtelenbe repülésre.

Édesanyának 1985 karácsonyán"

Idén volt apám, Gróf László születésének 105. évfordulója, halálának pedig a 30-dik. Temetése után a bútorait és szellemi hagyatékát én örököltem. Az ő íróasztala mögött, az ő karosszékében ülök e cikk megírásakor is, az ő pianínóján zongorázom minden nap, az ő faragott asztalára helyezett TV-t nézzük minden este, az ő ebédlőgarnitúráját üljük körbe a családdal nap mint nap többször is. A könyvei a mi könyvtárunkat egészítik ki, vagy inkább fordítva.

A fotón hugommal és öcsémmel ismerkedünk annak tartalmával 1997-ben, apánk halála után A nagy, régi, bőrből készült bőröndbe csomagolt írásainak, jegyzeteinek feldolgozása ellenben az idei télre maradt. A hosszú mínuszokban erőt vettem magamon, és tudván, hogy érzelmeimet fel fogja korbácsolni ez a művelet, megtettem. Nagyobbik része- ahogyan szokott lenni ez ilyenkor- a kandalló tüzében végezte. Többszáz feljegyzés, (ő fecninek hívta), 2 dráma, többtucat vers, 14 novella volt a balatoni nyaraló télen nem használt kisszobájában mostanra megpenészesedett, elrothadt barna bőrönd belsejében, a két csomag levélen kívül, mely apám egyetemista korabeli szerelmeinek, valamint az anyámmal való megismerkedés utáni levelezéseiket örökítette meg. (Anyámmal Debrecenben ismerkedett meg 1948 tavaszán, de ő ott, az orvosi egyetmen készült záróvizsgájára, anyámat pedig Budapestre szólította az egészségügyi szolgálat. Ezért folyt fél évig a levélváltás) És persze sok, megsárgult fénykép, apai ágról, Debrecenből. Sőt, voltak olyan anyakönyvi iratok, mely nagyapám születési, dédszüleink 1867-ből való házasságkötési kivonatát tartalmazták, eredetiben!!
Az írói vénát hordozó egészségügyi dolgozó mindig várta a befutását, az elismertséget, de ez soha nem jött el. Ahogy mondani szokták, az íróasztal fiókjának dolgozott. Igaz, nem sokszor adta be pályázatokon írásait, néha az ötszázszoros "túljelentkezés" szűrőjén nem ment át. Pedig....

"Feleségem előző férjének képe az asztalomon. Ő néz engem állandóan. Hősi halott. Én élek a feleségével, aki az én feleségem. Engem dédelget, mert dédelgető, pedig őt nagyon szerette. Én vagyok a szerencsés? Azt mondja a tekintete? Vagy mást?" ("fecni" bejegyzés)

"Lányom emlékkönyvébe (1967)

Tudjátok-e mi a fájdalom?
Megtorpanás egy ág előtt,
Mely virágbaborulva leng a szélben,
S megidéz egy régi nyárelőt.

Emlékek foglyai vagytok ti is mind
Régi gyümölcsök leve erjed a szívben,
S nem válik borrá bennünk sohasem
Sem a tavaszban, sem az őszben.

Szeretném megérteni a Rendet,
Mely dúlás bennem, s elbukás.
Szeretnék a Rend lenni magamban,
A változhatatlan változás.

Pedig ez így van, pedig ez így jó:
Minden álmunk valóra válik,
Csak megsejtenünk sem szabad soha
Halálunknak pillanatáig."

"...Hanem alaposan megdöbbentünk, mikor láttuk, hogy a hajó mennyire megdőlve birkózik a hullámokkal. Amikor egy hullámhegyről lehuppant a hajó orra a mélybe, úgy éreztük, egyre nő az oldalradőlés szöge. A matrózok egyszer csak beszüntették a hiábavaló munkát, mi pedig teljesen elázva dideregni kezdtünk az egyre hűvösödő szélben. Eddig sem igen váltottunk szót, de gondolataink párhuzamosan futottak, szorosan egymás mellett. És elkövetkezett az az időpont is, mikor csak kettőnk jelenléte vált fontossá a hajón, és elkezdődött kizárólag gondolataink párbeszéde, mikor azok már nem futottak tovább párhuzamosan, hanem szembe fordultak egymással...
Vagy hogy egyenesen kötelességem a feleségemmel együtt meghalnom? De miért? Becsületből? A haláltusa nem két ember összehangolt élménye. A létből a nemlétbe vezető nyílás oly szűk, melyen csak egy ember férhet át...
A szeretet nem ismeri sem az észszerűséget, sem a kétszer kettő logikáját, sem az egyetlen számba vehető megoldás parancsként való elfogadását. Az csak az áldozatvállalást ismeri, mely a szeretet egyetlen ismérve, melynek előbb- utóbb ki kell állnia a próbát, ha sorsunk az élet kockázatos útjába kényszeríti. A próba kiállásához, a hősi tartáshoz képest az élet elvesztése csak másodlagos kérdés.- Ezt mind így gondoltad végig, és én úgy követtem gondolataid nyomát, minta kutya a gazdája szagát. Az első reagálásom arra a kitételedre vonatkozott: ha kilopjuk az életből a hőst. Hát belőlem aztán a hőst nem lehet kilopni. Sose lehetett, és ezután sem lehet. Belőlem kispórolta a teremtés a hős erényeit...
Az ebédlőben már terítettek a vacsorához, az evőeszközök, a tányérok megcsörrentek. Minden olyannak mutatta magát, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Hiszen voltaképpen semmi sem történt. A hajó nem dőlt oldalára, mi sem estünk vízbe, nem vesztünk össze, hiszen egyetlen szót sem váltottunk egymással attól a perctől kezdve, mikor kritikussá vált a helyzetünk. De tudtam, hogy minden megváltozott attól a pillanattól, mikor én téged halálra ítéltelek. S ez, mint puszta gondolat, bőven elég ahhoz, hogy két ember kötelékét megsemmisítse...
Ágyba feküdtünk. Hallgattunk egész reggelig. Én attól féltem, hogy éjszaka felkelsz, felöltözöl, és a hajnali vonattal hazautazol. Én nem tudtam megszólalni. Nem volt mit mondanom. Helyesebben a beszédnek semmi keresnivalója nem volt kettőnk kapcsolatának állapotában. Hajnalban szorosan hozzád bújtam, bizonyára azért, hogy reakcióidat kikémleljem. Nem toltál el magadtól, nem is húzódtál el tőlem...
A megsemmisülés iránti irtózat olyan ordítással szakadt ki belőlem, hogy beleremegett a ház. Paplanodat gyorsan a fejemre borítottad, és a takaró alatt kapkodva simogatna kezdted a fejem. De éreztem, hogy ez már nem a te kezed, hogy csak a reflexeid működnek, és a zokogás eluralkodott bennem. Már reggelihez csengettek, mikor abba tudtam hagyni a sírást." - részletek a "Próbatétel" című novellából.

NEM ÉRTE MEG A TAVASZT

Bejegyezte: Gróf István

H. Jóska 1988, a rendszerváltoztatás kezdete óta harcostársam, barátom volt. Az akkor még igéretes, majd tizenvalahány évvel később már a szintén leszalámizott párt helyi vezetőjeként megalkuvás nélkül, bátran harcolt elveiért, valós igazsága mellett, és nehezen viselte az érdekek menti hátrábbtoloncolást. Egymás mellett ültünk Torgyán József, Boross Péter, Orbán Viktor, Márki Zay Péter rendezvényein. Mindig mosolygós arca, ragyogó humora, agilis vitázó hangja hiányozni fog. Tragikus hirtelenséggel hunyt el. A tavasszal lett volna 85 éves.

Alig két hónapja találkoztunk a sárvári Tesco-ban. Búcsúzáskor hamiskásan kacsintott, és ezt mondta: Ha nem esik, gyere el a temetésemre! Nem esett.

Mi ketten, elnökök a 2006-os őszi, sárvári önkrmányzati választási kampány megnyitóján, ahol az MDF és a MVPP (a Kisgazda párt utódszervezete) együtt méredszkedett meg.
(b: a bejegyző, j: Horváth József)

BYE-BYE, BALATONHENYE

BYE-BYE, BALATONHENYE
Gróf István, fotó: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf István

A Balaton- felvidékbe, azon belül a Káli- medencébe való beleszerelmesedés egy véletlen műve volt. El sem merem árulni: kettő millió forintért vásároltunk meg Szentbékkállán egy egyedül élő 82 éves nénitől 1996 júliusában egy, a falu közepén fekvő ép, de felújítandó házat. (Az egykori tulajdonost a gyerekei Győrbe, a nagyvárosba vitték, ahol fél éven belül meghalt.) Három éven keresztül tartott a felújítás: első évben az első- tiszta-, és hátsó – cseh süveges- boltíves szoba rendbetétele történt meg, amelyet egybenyitottunk a mögötte levő kamrával. Százszámra talicskáztam fel a kitermelt sittet a falu közepén elhelyezett konténerbe, a kőműveseknek kevesebbet hagyva. A következő évben a konyha- fürdőszoba páros következett, már magasabb számlákkal kibélelve. A végére maradt az istálló, a szín és a terasz rendbetétele,

és az épület- Somogyi Győző tervei alapján „kódisállást” is kapott. A Káli- medence tradicionális építészet elemeit felhasználni- friss bebíróként- kötelességünknek éreztük.

2002-ben történt válásunk után a ház eladásra került. A „félpénzből” vásároltam meg- a Káli- medencét nem elhagyni! felkiáltással- 2003-ban az, egy fiatal házaspár által lakott Balatonhenyei házunkat. Ez is közel állt a két évszázados korhoz, kőből épült, a szigetelés is elmaradt akkoriban ugyanúgy, mint a tető alatt a betonkoszorú. Idősebb is lettem, anyagi forrásaim is korlátozottabbak lettek, így „csak” használtuk az ingatlant.

A szükséges kisebb felújításokat pedig saját magunk végeztük el. Ebben oroszlánrészt vállalt feleségem, Enikő aki a belső vakolatveréstől a festésen keresztül a külső burkolatpótlásig mindenben élen járt. Huszonkét évig laktuk! Testvérekkel, gyerekekkel, unokákkal, barátokkal megosztva. Egy emberöltőnyi kor emlékei vésődtek be emlékezetünkbe…
- Ahogy megyünk le a Káli- medencébe- ez több-százszor megtörtént- Tapolca után már kibontakoztak a felejthetetlen hegyek: a szív már itt, Gyulakeszi mellett megdobbant a paplanrepülősök fellegvára, a Csobánc látványán. Jobbra a tekintélyt parancsoló,

koporsó alakú Szent-György hegy, középen a két süveg, a Gulács és a Tóti- hegy, távolabb a másik, még híresebb koporsó, a Badacsony. A Szigligetet innen nem lehet látni, de az is a csapathoz tartozik. Továbbautózva tűnik fel Szentbékkálla és Balatonhenye közös háttér- hegye, a Fekete- hegy, majd Zánka felé haladva az egykori szocialista bányászat legnagyobb szégyene, a félig lebontott, kibányászott Hegyestű.

- Vizibuziként- családi hagyomány, apám, öcsém is ilyen- elképzelhetetlennek tartottamazt, hogy az évente 10-15 ott-töltött hétvégeken a Balatonban nagyokat ne ússszak. Zánka, Ábrahámhegy, legutóbb inkább Pálköve strandja volt a helyszíne ezeknek. Óránként egy- egy 10-15 perces úszás, majd az összecsukható vászonszékben olvasás- ez volt a saját magam diktálta penzumom, akár egyedül voltam, akár másokkal. Június elejétől szeptember végéig élveztem a vizet. A 19-20 fok is megfelelt nekem, de a 23 felettit már nem díjaztam. A legemlékezetesebb úszó- emlékek ötévente Amerikából hazalátogató öcsémhez kötöttek, óriásikat pancsoltunk a tó közepén, nagyokat beszélgetve közben, de három fiatal vejem is gyakran társamul szegődött ebbéli kalandjaim során.
- A szűk környéken, a faluban tett rövid délelőtti kirándulásaink Artúr, majd Füge kutyánkkal megszokott eseményei voltak henyei tartózkodásainknak, ugyanúgy, mint a hosszabb kirándulások a Káli- medencében, és környékén. Köveskál rendezetlennek tűnő országút-mentéjét ellensúlyozta a „belváros” a mosóval, a két templomával, a peremrészekkel, a Kővágóörs felé vezető út pedig a

Kornyi- tó mellett pedig többszázadszor is kikényszeríti a sokszor ismételt mondatot: óh, de gyönyörű! Kővágóörs egykori kisvárosának minden utcáját élmény bebarangolni, Kékkút kicsi faluját nem kevésbé. Mindszentkálla, majd az általunk is lakott Szentbékkálla zegzugos utcácskái, a Kőtenger, az itt is, mint minden Káli- medencei faluban megcsodált, Szűcs Endre nyomdokain, hagyományőrző módon rekonstruált házak sétáink gyakori helyszínei voltak ugyanúgy, mint a Medence skanzen- faluja, Salföld, amely építészete folytán leginkább őrzi a múlt századok hagyományait.

Gyakran átmentünk innen KisÖrsre, ahol csak a villanyvezetékek emlékeztetnek a XX., XXI századra, a mellette levő bányatóval, melyet mi hippi- tónak tituláltunk, és egyszer sem hagytuk ki átúszását első feleségemmel, Babával és fiammal, Bencével akkor még élő Násfa vizslakutyánkkal egyetemben. Monoszló, a szomszéd zsákfalú, Henyéhez hasonlóan megint csak csendessége, provinciális hangulata miatt volt vonzó.
- Gyakori esti programunk volt – miután feljöttem a partról- lemenni Révfülöpre. Ilyenkor beültünk vacsorázni hol a Gombába, hol a Tóth vendéglőbe, valamikor „csak” a Rév bisztróba. Majd, ha már esteledett, kisétáltunk a mólóra, néztük a holdat, a csillagokat, a tükröződő tó vizét, (amit máson leverünk a giccsesség címkéjével, azt ilyenkor elnézzük magunknak) a szemközti part fényeit, a kikötő hajókat, a hattyúk, vadkacsák örökké éhes csapatait, a hajóállomás szemrevaló épületét, fagylaltunkat nyaldosva.

- És akkor a ház. Örökké nyikorgó, megszoruló vaskapunkon lehetett bejönni a házba az útról a Burnót- patakon átvezető vékony hídon át. A ház hosszú volt, a telek jobb oldalára épült, és a néhol omladozó vakolatot jótékony vadszőlő borította.

Az előszoba és a konyha egy légtérben van: két félköríves ablak választja el egymástól. Jobbra a hálószoba, balra az elnevezésünk szerint a „parasztszoba” helyezkedett el.

Ez utóbbi a benne elhelyezett festett parasztbútorok miatt kapta tőlünk a nevét. Néhányszor hét- nyolc ember is elaludhatott bennük. Egy- egy vékonyka helység, egy komfortos fürdőszoba, átellenben egy spájz volt még benne. Az épület hátulján egy nagy területű kamra, egykori istálló volt, és innen vezetett fel lépcső a padlásra. Az épület végére tyúk-, és disznóólat, fáskamrát illesztettek. A kertben hat alma-, egy körte-, egy sárgabarackfa teremte gyümölcseit, de volt még két magasra nőtt nyírfa, és egy óriásira nőtt, nem meghatározott lombos fa is.

Minthogy állandó lakóhelyünkön is nagy kert van, amit ápolni - gondozni kell, az idő előrehaladtával a henyei látogatásaink tavaszi hónapjai, az április, a május, de még néha a június is a takarításon kívül az ottani kert ápolásával teltek, és ez sok volt. Nemcsak füvet kellett nyírni, és bodzabokrokat írtani,

hanem zabolátlanul nőtt a vadszőlő is a ház falán, és a borostyán, a pulykataréj is mindenhol, ahol nem kellett volna. Az almafák is ontották zömében apró, étkezésre alkalmatlan termésüket, melyet el kellett hordani. De aztán június közepétől szeptember közepéig Henye volt a Paradicsom. A nyarat itt valóban élvezni lehetett. Augusztusban szentjánosbogarakat szedtünk csoportba bokraink közé, szeptemberben tőlünk 50-100 méterre szarvasbikák bőgése tette izgalmassá otttartózkodásunkat. Délelőtt Kántor Gyuszi helybéli barátom jött át beszélgetni, délután csobbantunk, este feloldottuk a magányt a tóparton, majd utána ismét borozás mellett éjfélig tartó beszélgetések következtek, gyertyafénnyel, a kerti asztalka mellett. Apropó: a rizlinget 20 éve a közeli, Tagyon-hegyi Molnár Zoltán pincéjéből veszem, a mai napig. Másnap aludhattunk kedvünkre: nekem már régebb óta nem kell munkába járnom, feleségemnek pedig a szabadsága adta ezt a lehetőséget.

- Az idei őszön eladtuk a henyei házat. Több lépcsőben történt költözéseink során mindig elsirattuk magunkban a nyaralónkat. Most azt tervezzük, hogy jövőre majd kiveszünk itt pár napra egy szobát, hogy emlékezzünk (is). Biztosan így lesz majd az elején. Majd ritkulni fognak a látogatások a Káli- medencébe, netán el is maradnak. Mert ugyan az idő könyörtelenül múlik, de az emlékek megmaradnak. Főképp a szépek!
( a harmadik fotón Zoltán öcsémmel és Marika hugommal grillezünk a kertben, a 12. fotón a kertünkben nyíló tamariskabokor látható)

KÜLÖNÖS TÖRTÉNET

KÜLÖNÖS TÖRTÉNET

Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf Bence

1. A TÖRTÉNET
Édesanyám, Tóth Margit ugyanúgy Nagyszalontán született, mint Arany János, csak 100 évvel később, 1917-ben.A hajdú Tóth Sándor nyolcadik gyermeke itt, a Partiumban nevelkedett, majd Erdélyben talált mesteréget és munkát magának. 25 évesen újdonsült barátnője, Etelka, aki kiskunhalasi származású volt, meghívta anyánkat, avagy ahogy mi, gyerekei hívtuk, Intikét magához. Itt ismerkedett meg az itteni gimnáziumban latint és történelmet tanító Rabatin Istvánnal, aki a helyi cserkészcsapat vezetőjeként népszerű volt a helyi közéletben. A találkozóból szerelem lett, Nagyon Nagy Szerelem.1942-ben összeházasodtak, és a ma a Felvidéken található Ipolyságba költöztek, ahol a férj a helyi iskolában tanított, a feleség várta a kisbabát. A 29 éves férfiről nem mondhatott le a magyar honvédség, és többtízezer sorstársával együtt, őt is a keleti frontra, Oroszországba vezényelték. Kilenc hónapon át harcolt a németek mellett a szovjet ellen a karpaszományos szakaszvezető. 1943. telén Sztaro-Nikolszkoje mellett megsebesült, majd sérüléseibe napokkal később, január 26-án belehalt. Naponta levelet váltottak egymással: Rabatin Istvánnak 245 írt levele maradt az utókorra, Édesanyám nem számozta, de ugyanennyi lehetett az övéi száma is. A kommunikáció Európa e távoli sarkáról nagyon akadozott: négy hónappal később, május 10-én kapott hivatalos értesítést férje haláláról. Intike azaddig reménykedett, és írta bizakodóan leveleit. A nem tudott, de sejtett tragédia lassan felőrölte idegeit, és ekkor elvetélt.

A háború éveit önkéntes zöldkeresztes nővérként dolgozta végig, járva a sebesülttáborokat, fogadalmat téve a háború áldozatai gyógyításának érdekéért, szeretett férje emlékezetére. A világégés után Debrecenben nővérkedett, ahol 1948 tavaszán összetalálkozott egy orvosi egyetemi hallgatóval, Gróf Lászlóval, akivel az év őszén házasságot kötöttek. Így jöttünk a képbe,mi, hugommal és öcsémmel...
2. VAGY NEM IS ANNYIRA KÜLÖNÖS?

Édesanyám megőrizte Rabatin István emlékét úgy, hogy édesapámmal való házasságába ez még ne "zavarjon bele". Apám ezt respektálta, sőt, neobarokk íróasztalán a tanárember márványba keretezett fényképe ott díszelgett. Tiszteletére kapta az elsőszülött fiú, azaz jómagam az István keresztnevet. Intike halála után Apánk elhatározta, hogy felkeresi "elődje" sírját Oroszországban, és lerója kegyeletét annak, akit párja annyira szeretett. De információi kevésnek bizonyultak a sír megtalálásához, időközben ő is szívinfarktuson, majd by pass műtéten esett keresztül, és a terv füstbe ment. De! 2009-ben "Intike bűvöletében" címmel egy emlékkönyvet szerkesztettem testvéreim támogatásával Édesanyánk tiszteletére, melyben az első harmad Rabatin Istvánnal való levelezésük legszebb, legszívbemarkolóbb és tragikusan végződött kapcsolatuk befejezésének emlékeit eleveníti fel, megsárgult fényképekkel illusztálva.
3.AZ ÚJ REMÉNY

Marika hugom még tartotta a "halasiakkal", quasi rokonokkal a kapcsolatot, többször is felkereste őket. Aztán idősödve nála is ez elmaradt. Öt éve "talált rám" azonos érdeklődési kőrünk, a blues-zene szeretete miatt kiskunhalasi rokonsághoz kötődő házastársként barátom, V. Pali, aki tavaly meglepett egy fotóval: Rabatin István emlékére a helyi református temetőben síremléket állított a város helytörténész csoportja, a Végső István vezette Pásztortűz Egyesület, szervezésükben és anyagi hozzájárululásukkal. Nos,ekkor határoztam el, hogy ide ellátogatok.
4. A KEGYELET

Fiammal az őszön egy körutat terveztünk Bács- Kiskun megyébe, és ennek keretében beillesztettük a halasi emlékmű- látogatást. 2025. szeptember 12-én Bencével megtaláltuk a temető végében a síremléket, és Intike, ahogy a sírfeliraton is szerepel, "Hű felesége fiai, István, Zoltán, és unokája, Bence" felirattal koszorút helyeztünk el rajta. A "történetnek" így lett vége.

ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ

Érettségi találkozó
Gróf István, Fotók: Luzsicza Lajos, Bugsch Gusztáv, Gróf István

Az 57-ik érettségi találkozónkra gyűltünk össze mi, a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium 1967-ben végzett diákjai egy hűvösvölgyi kertvendéglőben. Néhány fotót megérdemel az esemény, köztük egy különleges montázst! Mit meg nem ér az ember?

Alul Luzsicza lajos, Gróf istván és Kemény Imre egy 1964-es oszálykiránduláson, felül ugyanők, ma.

Ilyen busszal mentünk a kirándulásra.

Vannak olyanok a 75 évesek közül, Eszenyi Imre és Bugsch Guszti, akiknek nem őszül a haja,...

...és vannak olyanok, (Kemény Imre, jómagam), akiknek nemcsak a haja, de a szakálla is őszül,

...és vannak olyanok is, akik már nincsenek közöttünk (Bessenyei Jóskával Balatonmáriafürdőn, 1966-ban)

KÉTOLDALI TÜDŐ-GYUSZI

KÉTOLDALI TÜDŐ-GYUSZI

Gróf István, fotó: Grófné dr. Kerekes Enikő

Hatnapi őrült köhögés után mentem el az ügyeletre. Hörgőgyulladás, antibiotikum. Harmadnapra rá már félrebeszéltem. Megint ügyelet, most már tüdőgyulladás a diagnosztika, mentő, oxigén-maszk. Arra azért emlékeztem, hogy nem szirénáztunk. Együttműködik, gügyög- írták. Vát magasságában aztán megháromszorozzák az oxigént. Beérkezünk Szombathelyre. Irány a sürgősségi.

Sz. V. doktor 11 napon keresztül nyomatta belém az antibiotikumot, a vérhígítót, a szteroidokat, és persze az oxigént. Harmadnap este mégis majdnem megint „elestem”. Izzadtam, ismét belázasodtam, és rosszul lettem. „Szaladtam” ki a nővérhez, mutatva az pulzoximéter állását. Hát, magának nem lehetne élnie! A sajátjával is megmérte. Ugyanaz. Egy óra múlva jött csak az ügyeletes orvos. Addig már a vizes pólót is felvettem. (No, nem azért, mint a csajok a Baywatch-on).

Egy hónapja még büszkén és magabiztosan nyilatkoztunk a mostani, március végére tervezett floridai, és főleg az adrenalin-szintet emelő guatemalai utazásunkról. Az Atya azonban közbeszólt. Senki sem sérthetetlen. Mi sem. Ezt tudomásul kell venni! Utunk feltételezhetően fél évet késik majd.

Kis piros MP3. Azért vettem 10 éve, hogy ha majd kórházba kerülök, legyen mit hallgatnom. 20 óra tömény blues- rock, a javából. Eddig sok hasznát vettem már, hiszen pesti vonatozásaim alkalmával mindig benn voltak a füldugók. Mondanom sem kell, a kórházban egy estét tudtam hallgatni, mert lemerült. Hol a töltő?

Szobatársak. A három Pista, 80, 75 és 74 évesek. Minden este valaki rosszul lesz. Az éjszakák szürreális álomvilágban telnek, fél-éberen. Húszpercenként valaki kimegy pisilni, máskülönben horkolunk. Az „öreg” hazamehet. Jön Lajos. Fiatalember. Szervátültetésre készül. Akarva akaratlanul mind barátok leszünk, segítünk egymásnak, kiadjuk lelkünk titkait. De kár, hogy elmész! Hát…?

Enikő és Bence. Feleségem és fiam. Most felszínre került a szeretet, a szerelem, az őszinte aggódás, a kedvemre tevés. És öcsém is telefonált mindennap.

Az egészségem után érdeklődő barátok, ismerősök száma. Tudom, hiúsági kérdés. Hát igen, de azért…

Ráhangolt, készülődős, fontosnak vélt programok halasztása. Fel kellett venni a telefont, és megmondani, lemondani őket, sorban. Felülíratattak!

Átértékeltem-e az életem? A túrót! Majdnem ugyanúgy pörgök, tervezek, naplózok, mint ezelőtt. Pedig itt volt az esély, lelassulhattam volna.Majd legközelebb...

A HAZA SZÉP- BESZÉLGETÉSEK A VASVÁRI JÁTÉKSZÍN EGYESÜLET SZERVEZÉSÉBEN

A HAZA SZÉP- BESZÉLGETÉSEK A VASVÁRI JÁTÉKSZÍN EGYESÜLET SZERVEZÉSÉBEN

2024. január 12-én, pénteken este hagyományos, a Millennium óta szervezett beszélgetésre hívta öt kiválasztottját Gergye Rezső, a Vasvári Játékszín Egyesület elnöke a kisváros nevezetes Béke-házába. A vasvári béke (1664) aláírásának helyszíne szépen felújított épületében, annak fagerendás Nagytermében került sor a diskurzusra.

A szépszámú hallgatóságot Gergye Rezső köszöntötte, majd kérte, hogy vendégei fejtsék ki nézeteiket, emlékezzek történetekkel, avagy fogalmazzák meg véleményüket a haza, szűkebb pátriájuk fogalmával kapcsolatosan. Elsőként Tanai Erzsébet vasi népdalénekes szólalt fel, és elmesélte, hogy a népművészettel előbb a népi hímzés kapcsán került kapcsoltba, később, már tinédzser lányként került énekesként a köztudatba. Vas megyét hazájaként szereti, Káldi születésű, de a sárvári hímző-szakkörök, a velemi kézműves táborok, a gencsapáti népi hagyományőrzők, és a szombathelyi Ungaresca együttes fontos állomásai életének.
Ezután jómagam következtem. Hét momentumot idéztem fel:
- Nagyszalonta, 1958 nyara. 9 éves vagyok. Gumikerekű lovas-kocsival megyünk, egy közeli tanyára, Marika nagynénémhez. Nagyszalontáról, ahol édesanyám nyolcadmagával, 100 évvel Arany János után született, hajdú családba. Meglátogatta testvéreit, és engem is magával vitt. Egy másik országban voltunk már, Romániában. Jött a fürge, egytengelyes határőr-lovaskocsi, és miután igazoltattak mindnyájunkat, persze románul, elhajtva, direkt belehajtottak a mi kocsink gumikerekébe. Dúrdefekt! Addig szólt a nóta a tizenvalahány utas, nagymamák, anyukák, gyerekek ajkáról, de ekkor hírtelen abbamaradt. Miért utálnak a románok minket, magyarokat, Édesanyám?
- István, a Király, 1984 nyara, Királydomb. Éppen hogy elcsíptük. Történelem volt. Csak a Kádár-ellenes áthallásokat szűrtük ki mindnyájan, esetlegesen mást nem! A magyar Himnuszt könnybe-lábadt szemmel akkor énekeltem el életemben először több-ezred magammal.
- Egy évet kellett csak várni! Sárvár, Nádasdy vár, III. Históriás napok.1985. május. Tóth Ferenc „Virsli” népművelő szervezte a nemcsak zenészeket, Dinnyés Jóskát, Dévényi Ádámot ide, hanem költőket is. Ratkó Józsefet, és Utassy Józsefet. Repedtek az évszázados falak a költők kemény előadási alatt. Nagyon nem fogták vissza magukat. Valami van a levegőben, konstatáltam, megállíthatatlanul közeleg a VÁLTOZÁS!
- 1988 nyara. A Magyar Nemzet lehozza a Lakitelki nyilatkozatot, Pozsgay szerint nem ellenforradalom volt 56, Lengyel Lászlóék a baloldalt újítgatják. Ősszel beléptem az MDF-be. Nemcsak hátulról, oldalról, hanem tevőlegesen, a közepébe. Lelkesen, bátran, naivan. Előbb Sárváron, majd a megyében is az első sorokban politizáltam. 94-98 között a megyei közgyűlésben, 98-tól négy évig Sárvár város alpolgármestereként.
- A Magyar Millennium ünnepségsorozata elégtétel lett számomra. 1997-ben a Feszty- körkép megnyitása a Parkkal együtt Ópusztaszeren, 1998-ban a múzeumi műtárgyból a Parlamentbe felkerülő szent ereklyénk, a Korona bemutatása, 1999-ben, a vértanuk halálának 150 éves évfordulóján Aradon tett látogatásunk a részeg románok felbérelt provokátorai által pattanásig feszült légkörben történő megemlékezésén, mind-mind előzetese volt a 2000-es ünnepségsorozatnak. Városom tisztségviselőjeként emlékszobrot- Lakatos József millenniumi Boldogasszonyát avattuk, és az Ezredvégi beszélgetés- sorozattal elkezdtem egy olyan nyilvános előadás sort szervezni, mely 17 éven, 2000-től 2016-ig ment Sárváron. A 75 beszélgetésen, melyet egy-egy művész, tudós, politikus, sportoló előadása vezetett be, a kérdéseimmel kezdődött beszélgetéssel folytatódott, hogy a végén a közönség is belefolyjon. Öt kötetben jelentek meg a lejegyzett előadások. (felmutatom) Célom volt, hogy egy évtizeddel a rendszerváltozás után a nemigen akaródzó egységes nemzettudat kialakítását elősegítsem Sárváron és a megyében. Azt hiszem, némileg ez sikerült, és hogy a Nádasdy vár dísztermében a telt házak nagyot lendítettek ezen.
- Nemzetsirató volt számomra a 2004. dec. 5-i népszavazás. A kettős magyar állampolgárság megalkotásáról szóló. Egy baloldali politikustársam fel akart jelenteni, miszerint írásomban szégyenletesnek tartottam nem szavazatukat.
- Vissza, 1997-re. Petőfi Csarnok. A nem eléggé elismert Illés Lajos zeneszerző- művész-kántor hazai szerzők költeményeit megzenésítő Magyar Ének c. ciklusát mutatták be. A hazaszeretet egyik legnagyszerűbb kinyilatkoztatása. Benne a feledhetetlenül megkapó ötnegyedes Szózat megzenésítéssel. Egy csoda! Ha rajtam múlna, felcserélném az Egressy-félével. Végül ebből idézek egy Horváth Sándor verset: „Mert a haza nem eladó, ezüstpénzre sem váltható, mert a haza, lelked része, határait beléd véste, ezer éve, ezer éve a hit,…mert a haza te magad vagy”.

Ezután Tóth Hanga, a vasvári kötődésű, és a Szombathelyi Kötélugró Klub színeiben Európa szerte hírnévre szert tett sportoló következett. Ő inkább Vasvár városához kötötte a haza, az otthon fogalmát. A közeli andrásfai Bóbics Eleonóra következett, szép szőttes ruhájában. Elmondta, hogy közösségfejlesztő munkáját így, hogy nyugdíjba vonult, még erőteljesebben tudja ezután végezni falujában, ahol a hazája van, és ahol a helyi és a magyar kultúra terjesztése fő célkitűzése. Végül a betegeskedő Angelico atya helyett beugró Horváth Csaba zalai fazekasmester kapott szót. Kihangsúlyozta, hogy a hazai ihletettség mellett különösen fontos volt számára a határon túli magyarság kultúrájának beépítését (pl. Korond) munkásságába. Tanai Erzsébet egy gyönyörű csángó balladát énekelt el a hallgatóságnak, melyet sokan rögzítettek is készülékeiken, majd Rezső körkérdésére adtak választ a felkért vendégek: egy-két szóval mondjuk el, mit gondolunk erről: mi a haza? Majd kötetlen beszélgetéssel, pogácsázással, forralt borozással zárult a hideg januári beszélgetős este.
Lejegyezte: Gróf István
fotók: Vasvári Hírlap

VÖLCSEJ ÉS CSALÁDJAI TÖRTÉNELMI KÖRNYEZETBEN- CZUPY GYÖRGY KÖNYVÉNEK BEMUTATÓJA

Völcsej és családjai történelmi környezetben – Czupy György könyvének bemutatója

2022-12-19. Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, feltöltő: Sárvárikum

Még a gulyáskommunizmus fénynapjaiban, a kora nyolcvanas években, a magyar falu funkcionális kiürítésének legvehemensebb időszakában, amikor tíz-, és százezrek vándoroltak be a falvakból a kis- és nagyvárosokba, a sárvári „felhőkarcoló” IX. emeletén véletlenszerűen szomszédok, majd az ezt követő, a rendszerváltozást elhozó korban politikai harcostársak lettünk. A művészeteket értő és irántuk érdeklődő civillel, a véleményét soha sem elhallgató, a kereszténységét felvállaló és gyakorló, a magyarságért szavát felemelő nyugat-dunántúli polgárral, a szemet gyönyörködtető környezetét kialakító dísznövénykertésszel, a saját maga otthon mindent megfabrikáló ezermesterrel, az egyetemet nem végzett értelmiséggel aztán szép lassan barátok lettünk. Igen, ő Czupy Gyuri, aki most újabb, ezúttal írói szerepben mutatkozott be.

Zsúfolásig megtelt vasárnap délután háromra a völcseji kultúrház nagyterme. Ahogy mondják, egy gombostűt nem lehetett leejteni, sokan hátul még állni is kényszerültek. Pedig egy óra múltán kezdődött a foci-világbajnokság döntője, és kiszámítható volt, hogy legalábbis az első félidőt egyikünk sem fogja tudni megnézni. Az esemény a falu szülötte, a ma 71 éves amatőr helytörténész most megjelenő kötetének, a „Völcsej és családjai történelmi környezetben” bemutatója volt. Czupy fejben évtizedek alatt állította össze összefoglaló kötetét, amely falutörténet-monográfia, de a település történelemkönyve is és végül – ami a legtöbb időt használta fel a kutatások során – a győr-moson-soproni település családjainak, leszármazottjainak lexikonja is egyúttal.

Mire a hivatalos megnyitó elkezdődött, már sokan „bevásároltak” előtte a könyvekből, melyek, a Magyar Nyugat Könyvkiadó néhány egyéb kiadványával együtt az előadói asztalon tornyosultak.

Szőke Attila polgármester megnyitójában a Völcsejből elszármazó, a település ünnepnapjaira rendre hazatérő, kulturális szervezőmunkát végző társadalmi munkást köszöntötte, és megemlítette, hogy – ez volt a nagy meglepetés – az alig három és félszáz lakosú, főleg nemesek lakta településen Czupy helytörténeti kötete volt a harmadik a sorban a közelmúltban.

Ezután a szerző felkérésére jómagam, Gróf István zongorázott el a közös és önfeledt fiatalságunk korából egy Paul McCartney-balladát és egy Freddy King-boogie-t. A zenei blokk után a település művelődésének hosszú évtizedeken át irányítója, a népdalkör vezetője, Tóth Dezsőné Jutka emelte ki a szerző a falu kulturális életében való odaadó segítségét, külön kiemelendő Völcsej újkori címerének a sárvári képzőművész, Lakatos József segítségével való megalkotását.

Ezután a kötetet gondozó Magyar Nyugat Könyvkiadó alapító-vezetője, dr. Gyurácz Ferenc emelkedett szóra. Elmondta, hogy a kiadó 19 éves története során a közel 100 megjelentetett kötet közül – és erre ő maga sem számított – az egyik legjobban összeállított, megszerkesztett lett a „Völcsej és családjai”.

Mintha alábecsülték volna a nyomtatásra szánt mennyiséget is, ahogyan ott az érdeklődésből kikövetkeztette. Megemlítette, hogy bizony ritka a nemesi származású, de földművelésből élő, katolikus vallású település a környéken, de a Dunántúlon is. A kiadó után a szerző emelkedett szóra, és könyve – hosszú érlelési folyamatok után – megjelenhetésének adott örömteli hangot,

majd a kiadás anyagi fedezetét nagy részben álló Völcsej Önkormányzatának és a Petőfi Kulturális Ügynökségnek támogatását köszönte meg három magánszemélyé mellett. Tanácsot is adott a helyieknek: a családok története a múlt összegyűjtése, a jelen rögzítése, de a jövő is belefér: az üresen hagyott lapokra, mint egykor otthon a Bibliában, bele lehet írni a soron következő családi adatokat is.

Ismét zene következett: a szerző menye, a blockflötéken játszó és éneklő Csejtei Flóra és fia, Czupy Ádám gitárkíséretével előbb komolyzenei darabokat, majd karácsonyi énekeket adott elő, kirobbanó sikerrel. A profi előadók bizony megénekeltették a közönséget is. A könyvbemutató eseményeit ismét a polgármester zárta, aki megszervezte, hogy az eredeti árnál olcsóbban, valamennyi völcseji családhoz eljuthasson a hiánypótló könyvalkotás.
Elmenetelünkkor a Gyuri előtt dedikálásra várók hosszú sora azt jelezte, hogy Messi ide, Mbappé oda, a haza a legfontosabb!
Megjelent a sarvarikum.hu portálon 2022.12.19-én

CSAK ZENE, CSAK ARCOK- KERESZTY GÁBOR FOTÓKIÁLLÍTÁSA A SÁRVÁRI ZENEHÁZA AULÁJÁBAN

Csak zene, csak arcok címmel nyílt fotókiállítás 2021. 12. 04-én Sárváron, a helyi Zeneiskola által működtetett, nemrég átadott új Zeneházában. Dr. Kereszty Gábor helyi fotóművész, stílszerűen, ide hozta 40 portéját felvonultató kiállítását, melyek mindegyike zenészeket ábrázol. A kiállítás résztvevőit Szélesi Attila, a Zeneiskola igazgatója köszöntötte, a megnyitóra Gróf Istvánt kérte fel a kiállító művész. Közreműködött Nagy György- fúvóshangszerek, gitár, ének, valamint Vajda András- ütőhangszerek.
A megnyitó szövege:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Fotókiállításra jöttünk ma is, ide, Sárvárra, a Zeneházába. És ez nem ritkaság manapság, sőt, mondhatni, elég nagy a gyakorisága. Napjainkban, mikor minden huszadik ember tehetséget érez magában arra, hogy művészi- fotózzon, sokan még meg is próbálják. Wannabek sokasága születik.

De Kereszty Gábor története a masinával máskor, máshol, és másként gyökerezik. Jóval korábban, - 40 éve, egészen másként- szakmai folyóiratokban, és teljesen máshol,- szülővárosában, Budapesten.
Gábor öt éves korában kapta első fényképezőgépét, és vonzalma a fotózáshoz évről évre nőtt. Az Állatorvosi Egyetem hallgatójaként szakmai folyóiratokban publikált fotókat szöveggel. Végzése után elsősorban családja, Lessenyei Márta és Kiss Sándor szobrászművészek munkáit fényképezte, majd az idő múlásával egyre inkább kiteljesedett a repertoár: tájképek, városképek, életképek, portrék. Igen, ekkor már sárvári volt, vasi. A megye, Sárvár és környéke adta meg e kibontakozás lehetőségét. Az első lövészárok: Székelyudvarhely, 2004 májusában, ahol a zsennyeiek által elkészített Szoborpark avatásán fotóriporterként kapott megbízást. Egyéni kiállításai: A Danubius hotel aulájában 2016-ban megrendezett Sárvári képeslapok volt az első, melyet 2017-ben már négy követett, így a Jelen állapot c. bemutató. 2018-ban a Mesél az erdő c. összeállítása stílszerűen Káldon debütált. Élénk visszhangja volt az Itáliai csavargások c. úti-fotókiállításnak 2019-ben, míg tavaly a Víziók c. bemutatójának Egyházashetyén. Jazz- portréit állította ki Kereszty Nagykanizsán, és a sárvári vár folyosó- galériáján. Idén, a nyár végén varázslatos természetfotóit, tájképeit csodálhattuk meg Sitkén.

Közös kiállításai közül kiemelendő a Sárvár, kristálytiszta élmény c. több éven át megrendezett sorozat ugyanúgy, mint a sárvári Fotóklub kiállításai a székhelyen és a környező településeken.Könyvek: A már pult alól sem kapható A Nagy Háború Vas megyei emlékhelyei, a Sárvár 50 év emlékkönyv, Lessenyei Márta és Kiss Sándor művészportré könyvek, Gróf István Fülig a zenében c. kötetének illusztrációi, és a nagy büszkeség: Dudás Lajos, Németországban élő jazz- klarinétos legutóbbi lemezének borítója. Média: Internetes portálok, így a szombathelyi vaskarika.hu., a sárvári lathatatlansarvar.hu, később sarvarikum.hu állandó, hetente publikáló munka- társa, és Sárvári Hírlapban is rendszeresen jelennek meg képei.

És most itt vagyunk a „Csak zene, csak arcok” c., a legjobb zenészportréit csokorba gyűjtő kiállítás megnyitóján. De honnan jött az ambíció? A kérdésre a kiállító művész saját maga felel a remek, Történet a „Másról” c. tárcája egy részletével, mely 1992-ben a Sárvári Apokrifban jelent meg: ”Tudod, ha ködös, hideg, bőr alá kúszó, csúszós hajnalon indulsz erre a tájra, valami kell a tarsolyodba. Ha gyomrod vagy tudatod tiltakozik a reggeli féldeci ellen, ki kell találnod a játékot. A játék lényege, hogy figyelmedet a nyúlós realitásról összpontosítsd a MÁSRA. Mert reggel, hatkor, a csúszós úton a lélek túlélésére is gondolni kell. Igen, ha e tájra jössz, jó, ha van valami a tarsolyodban. Valami MÁS”. Mezőgazdász lévén, Gábor munkatársaként személyesen részese lehettem a szellemdús ötletelések, ironikus verselések, vidám-pajzán heppeningek megszületésének, kivitelezésének, sok- sok zene hallgatásával fűszerezve.

Nemcsak nekem nagyon fontos ez a művészeti ág. Sokaknak az. Kereszty doktor ugyan nem tanult zenét, de pedigréjében bőven találunk kapcsolatot a muzsikával: dédapja zenekritikus volt a Pesti Hírlapnál, Jenő nagyapja pedig a Belvárosi Plébánia orgonistája- kántora volt, zenét is szerzett, de legbüszkébb az általa vezetett Egyetemi Kórus karnagyi posztjára volt. Édesapja is jól zongorázott, Gábor azonban- ez idáig- csak az egyhúros tradicionális magyar íj húrját rezgette! No, de térjünk a kiállítás egyik tárgyára, a zenére. Szerintem, de sokunk által sincsenek kiemelt műfajok a zenén belül: vannak jó zenék, és kevésbé azok. Akár komolyzene, akár pop-rock, akár jazz-, vagy folkzene, akár ezek elegye, a fusion, a cross-over muzsika, mint halljuk most két tapasztalt sárvári zenészünktől, Nagy Gyuritól és Vajda Andristól.

És a zenéléshez vannak a hangszerek, amelyeknek van testük, fejük, nyakuk, vannak vonóik, vannak fúvókáik, vannak mikrofonok az énekesek előtt, kezeik között. És harmadikként vannak zenészek, akik a hangszereken megszólaltatják a muzsikát. Nos, ezen tarka műfaj- kavalkád előadóinak portéiból láthatunk most 40-et kitéve a Zeneháza folyosójára. Idős, tapasztalt, és ereje teljében levő, határozott, vagy hamvas-arcú, pályáját kezdő művészek portréi. Mindegyik szubjektum: az arc, a frizura, a mimika, a grimasz a középpontban, és a hangszer, vagy ennek részlete, az azt megszólalásra bíró vonók, ütők, nádak, a kézmozdulatok, a gesztikulációk.(Harcsa Veronika, Vikidál Gyula) Akár megszokottak, rutinosak, akár egyediek, szokatlanok, szemet vonzóak, átéltek, pozőrök. És vannak a helyszínek: sok a Vár Dísztermében készült, jellegzetes stukkói, falképei a háttérben ezer közöl felismertek. De vannak helyi, szabadtéri rendezvényekről is fotók, míg néhányuk a szombathelyi Krúdy-klubban készült, vagy a környéken, Rumban, Káldon, vagy még távolabbra, a nagy nyári Balaton- felvidéki vigadalomban, a kapolcsi fesztiválon.

Kereszty Gábor képeit nézve néhány gondolat fogant meg bennem. Elsőként a pejoratív élű provincializmus kérdése. Frederico Fellini elhíresült mondata, miszerint ő egy provinciális művész és a nemrég látott Salvador Dali élettörténet is előhozta ezt: a provincializmus nem elmaradott, korszerűtlen a művészetek terén, hanem annak megágyazó környezeti hatások optimális együttléte. (Zolnai Fanni, Kanona Band, Szélesi Attila). A nemzeti és a liberális ellentétbe állítása ugyan úgy, mint 100 éve, napjainkban is divatos lózung. Kukorelli Endre szerint „a kultúra, a civil öntudat, a politikai részvétel, a szolidaritás evidencia!”. Teljesen más látszólag Csengey Dénes megállapítása, miszerint „szánalmas, amikor a maradék magyarnak a mellén nem lyuk tátong, hanem csak foszlik az ing”. Hogy miért mondom? Tudják! Müller Péter Sziámi, Joe Fonda és Tolcsvay Béla, Kátai Zoltán! Harmadszor: a profi és amatőr minőségileg osztályba sorolása szintén mára elavult. A szakmai tudás elsajátítása alapkövetelmény a fotózásban, az egyre fejlődő technikai tudás szintén. A koncertvilágításokhoz régente nem kellett alkalmazkodnia a fényképésznek: megvolt a jól bevált, rutinos recept. Ma a mesterségesen, mindenhol és mindenkor másképpen kevert színpadi fény feladja a leckét a mesternek, legyen az profi, vagy labdába természetesen szándékozni akaró amatőr. (Harcsa Veronika, Nagy György, Kanona Band). És végül a szerénység kontra nagyszájú magabiztosság köre. Kereszty Gábor hetente, de sok esetben hetente többször is „felteszi” fotóit, albumait városi, megyei portálokra, hol magában, hol a képgalériát szöveggel kiegészítve, nagyon sokszor még a monogramot sem feltüntetve.

Náluk egy- egy kirándulás, túra egyúttal művészi körút is, megvalósítandó témák manifesztálása. Ugyanakkor az a bizonyos, soha vissza nem térő, csak most szembejövő pillanat „elcsípése” az igazán művészi szerepvállalás. (Csík János, Ripoff Raskolnikov). Ebben vannak a művészet csodái. A vonóvonal, a szemüvegen, vagy fúvós- hangszeren visszatükröződő csillogás áttranszformálása azzá, hogy az kompozíció legyen, no ez az, amit jó-szemű fotósnak mondanak. Tessék tehát megtekinteni a kiállítást!
Gróf István
Elhangzott 2021.12.04-én Sárváron, a Zeneházában
Fotók: Büki László "Harlequin": 1,3,7 kép, Pajor András:4,5 kép, Kereszty Gábor: 2,6 kép

MEGNYITÓ KERESZTY GÁBOR PANNON HORIZONTOK című fotókiállítására

KERESZTY GÁBOR FOTÓKIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJA

szöveg (és zene): Gróf István, fotók: Pajor András

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves jelenlevők! Azt, hogy egy esemény rendhagyó, nem szokásos, azt majd az utókor Ítélete, a média visszajelzései döntik el. Nos, úgy tűnik, a mai, Kereszty Gábor fotóművész Pannon Horizontok kiállítás- megnyitója többszörösen is különleges. Először is itt vannak a szereplők: mint az esemény facebookos beharangozójából is kiderül, a kiállító művész, az esemény házigazdája, valamint jómagam is – „vazsi” megítélés szerint- „gyüttmentek” vagyunk, azaz nem Vas megyében születtünk. Mindhárman szellemileg legfogékonyabb korszakunkat, a gyermek- és serdülőkort, meg még egy kevéssel többet is Budapesten töltöttünk. Gábor és én az egyetem elvégzése után tanult szakmánkba, Feri a rendszerváltás alkonyán az idegen- forgalomba fektető vállalkozóként került Sárvárra és környékére. A ’70-es években, Pesten főleg, még Szörényi, Bródy Jancsi, az Illés volt a megkérdőjelezhetetlen csúcs. (Virágom, virágom- furulya)

Gáborral a ’80-as évek derekán ismerkedtem meg a Sárvári Állami Gazdaság állattenyésztő telepein, ahol ő állatorvos, jómagam ágazatvezető voltam. Mint fiatal gyakornok, nem hátrált meg a kihívások elől. Emlékszem, a járásban csak egy, 60-on felüli doki volt az egyetlen, aki császármetszést tudott sikerrel alkalmazni a teheneken. Gábornak ez 27 évesen is sikerült. A nemzet pszichiáterének, Csernus doktornak mondatait rá passzítva: „Hit nélkül durva élni. Úgy létezni, hogy a félelmek határoznak meg, az nem élet, csupán vegetálás. A hit, hogy én vagyok sorsom kovácsa, elfogadva azt, hogy én tervezek, Isten pedig nevet.” És most a fotográfus kiállítótól magától idézek a Történet a „Másról” c. tárcája egy részletével, mely 1992-ben a Sárvári Apokrifban jelent meg: ”Vállaltunk és hárítottunk minden felelősséget: dolgoztunk könnyekig rendes emberekkel és gazemberekkel, írástudókkal és analfabétákkal. …Tudod, ha ködös, hideg, bőr alá kúszó, csúszós hajnalon indulsz erre a tájra, valami kell a tarsolyodba. Ha gyomrod vagy tudatod tiltakozik a reggeli féldeci ellen, ki kell találnod a játékot. A játék lényege, hogy figyelmedet a nyúlós realitásról összpontosítsd a MÁSRA. Mert reggel, hatkor, a csúszós úton a lélek túlélésére is gondolni kell. Igen, ha e tájra jössz, jó, ha van valami a tarsolyodban. Valami MÁS”. (Another Man Done Gone- harmonika, ének)
Igen, erre a tájra, amelyet Hamvas Béla nyugatnak hív Az öt géniusz c. művében. Egyébként Hamvas „újrafelfedezése” ezzel a művével a vasi Életünk könyvkiadó gondozásában 1989-ben egy Gyuláról a kemenesaljai Egyházashetyére telepedett író, Ambrus Lajos nevéhez fűződik. „Úgy látszik, az ember világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi tenger felett. Tehát az idézet: A színekről a köd eltűnik, és jobban világítanak. Somlótól délre a táj északnak háttal áll, arccal a tenger és Róma felé. E táj fővárosa nem Budapest, hanem Athén. A nyugati részeken az életrend teljesen individualista, demokratikus és liberális.

Keleten a család törzzsé ágazik szét, harcos és nyilvános. Erdélyben a család dinasztia. Nyugaton nem!”. Igen, megérkeztünk a kiállítás témájához: a Pannon táj dicséretéhez. És itt van megint a más! A fogadósnak a politika, avagy a politikusnak a szakácskönyv-írás, az állattenyésztő mérnöknek a politika, a zenei publicisztika, úgy az állatorvosnak az íjászat, vagy, jelen esetben a fényképészet.
Kereszty Gábor öt éves korában kapta első fényképezőgépét, és vonzalma a fotózáshoz évről évre nőtt. Hallgató korában szakmai folyóiratokban publikált fotókat szöveggel, végzése után művészeti, elsősorban családja, Lesenyei Márta és Kiss Sándor szobrászművészek munkáit fényképezte, majd az idő múlásával egyre inkább kiteljesedett a repertoár: tájképek- városképek, életképek, zenész portrék- ebben főleg a jazzmuzsikusok. (When The Saints Marhcin’ On- kazoo). De visszatérve: ott volt Székelyudvarhelyen 2004 májusában, a zsennyeiek által elkészített Szoborpark avatásán fotóriporterként. Egyéni kiállításai: A Danubius hotel aulájában 2016-ban megrendezett Sárvári képeslapok volt az első, melyet 2017-ben már négy követett: Sárvár, ahol a Jelen állapot c. bemutató mellett Ostffyasszonyfán, Ikerváron is szerepelt. 2018-ban a Mesél az erdő c. összeállítása stílszerűen Káldon debütált. Élénk visszhangja volt az Itáliai csavargások c. úti-fotókiállításnak 2019-ben, míg tavaly a Víziók c. kiállításának Etyházashetyén. Közös kiállításai közül kiemelendő a Sárvár, kristálytiszta élmény c. több éven át megrendezett sorozat ugyanúgy, mint a sárvári Fotóklub kiállításai a székhelyen és a környező településeken. Jazz- portréit állította ki Kereszty Nagykanizsán, és a sárvári vár folyosógalériáján.

Könyvek: A már pult alól sem kapható A Nagy Háború Vas megyei emlékhelyei, a Sárvár 50 év emlékkönyv, Lesenyei Márta és Kiss Sándor művészportré könyvek, Gróf István Fülig a zenében c. kötetének illusztrációi, és a nagy büszkeség: Dudás Lajos, Németországban élő jazz- klarinétos legutóbbi lemezének borítóját Gáborral készítette el. Média: Internetes portálok, így a szombathelyi vaskarika.hu., a sárvári lathatatlansarvar.hu, később sarvarikum.hu állandó, hetente publikáló munkatársa, és Sárvári Hírlapban is rendszeresen megjelennek fotói.
Egy érdekesség, mielőtt Kereszty itt kiállított képeiről szót ejtek: a világ II. legdrágább fotója egy német, Andreas Grusky alkotása, a Rajna II. Horizontális tájkép, az ára 967 millió Ft.
Újabb, harmadik meglepetéssel (a zenei szösszenetek mellett) szolgálnak azon túl, hogy egytől egyig a pannon tájat örökítik meg: valamennyi alkotás vízszintesen komponált kompozíció. (Széles a Balaton vize- furulya)
Ami a síkban elhelyezés módja mellett közös a képeken, hogy egy kivétellel vidéki tájat mutat meg, emberek nélkül, valamint az is, hogy mind a négy évszak egyformán megjelenítésre kerül. Sárvári fotó a legtöbb természetesen: a Rába-part nyáron, az Ártér ősszel, a Csótó nyáron- az érzelmekre hatóan, mégis megunhatatlanul- tükröződő vegetációval, ugyanez télen a kacsák közt villózó varjúval a központban, vagy a technikai bravúrt bemutató, a Rába felől fotózott, összesűrített városkép a Rákóczi úttal, a Nádasdy várral, a tízemeletesekkel.

A sótonyi Csecsér- legelő és a káldi Farkas- erdő közös nevezője a fák koronáinak pasztell ábrázolása. A két, Gércéhez fűzött alkotásban közös az őszi- téli kiszáradt fák hórihorgas, égbekiáltó alakja, az egyiken féltucatnyian, a másikon kis kőkeresztet közrefogva. Szintén közeli táj a Kissomlyón „elcsípett” alkotás: vihar előtt, a vihar kellős közepén, és a vihar után szivárvánnyal díszített. A Somlószőlősi lenyugvó nap a pannon népi építészet egyik remekművét világítja meg, a Barnagi a kőkeresztet. Már a Balaton- felvidéket, a Káli- medencét szemlélhetjük a Taljándörögdön készült fotón, a Szigligetin- idilli bárányfelhőkkel, vagy a Balatongyörökin, a letámasztott biciklikkel a fronton. Feltétlenül menjünk végig a szauna- szolárium folyósóin a legutolsó képig, mely a kiállítás nagy „dobása”: az Egervölgyön készült fotó, mint egy zöld- sárga- zöld trikolor zászló villantja elénk a természet utánozhatatlan szépségét. Kérem, tekintsék meg a kiállítást!
Elhangzott 2021. 08.15-én Sitkén, Kovács Ferenc Kastély fogadójának ebédlő- termében