PÁRDUC, OROSZLÁN, MAJOMKENYÉRFA- SZAFARIKÖRÚT A DÉL-AFRIKAI KRUGER NEMZETI PARKBAN

Párduc, oroszlán, majomkenyérfa - Szafarikörút a dél-afrikai Kruger Nemzeti Parkban
Szöveg: Gróf István - Fotók: G.K. Enikő, Gróf István

Nyolc napos Rustenburg-i vendégeskedés után Johannesburgból indultunk a Kruger Nemzeti Parkba, mely Dél-Afrika legismertebb és legfelkapottabb természeti látnivalója. Nagy esélyünk volt arra, hogy a háromnapos úton a Big Five-ot, azaz az afrikai nagyvadak bűvös ötösét szemrevételezzük.
A főváros központjában lévő modern nyolcemeletes hotelben egyetlenegy fehér vendéget láttunk, mindenki fekete volt. A belföldi túrizmus pörög, főként Karácsony táján, a megfizethető kereslet is ezt bizonyítja. Ez a város - mint tavaly Guatemalaváros is - túl veszélyes volt ahhoz, hogy ki lehessen menni szétnézni, sétálni. Még nappal sem. A kerítések felső felületén üveg- vagy betontüskék, e fölött emberderéknyi vastagságban hengerbe tekert elektromos drótkerítés van. Kimenni életveszélyes! Pedig a város - a taxi ablakából pásztázva - tisztán, ápoltan, szemétmentesen, gondozott parkokkal, szépen karbantartott házakkal, lakóparkokkal, koldus- és hajléktalanmentesen mutatta magát, mintegy kínálva bebarangolását. De vigyázat! - figyelmeztetett a hotel portása. A látszat csal.

Hogy mekkora nagy ez az ország, itt derült ki. Az 500 km-es utat, amely a köztársaság északi közepétől az északkeleti országrészbe tartott, viszonylag „hamar", 7 óra alatt abszolváltuk. Előbb a A12-es, amúgy hatsávos autópályán haladtunk, majd a leágazó, „csak" négysávos, tökéletesen kivitelezett és működő 4-esre mentünk át. Három megállónk volt. Az első az ALZU Petroport az A4-en, ahol már a szolgáltató üzletek mellett, a négyméteres kerítések mögött feltűntek a zebrák, antilopok, struccok, és a meglepetés, hatalmas fekete orrszarvúk csoportjai. Kattantak is sűrűn a mobilok, fényképezőgépek. Nejem annyira belejött, hogy vagy félszáz képet is készített már a „felvezető körben". Másodszor már egy ebédre is megállt az amerikaiakból, brazilokból álló 9 fős Toyota kisbuszunk legénysége, és úgy megszervezték annak gyors kivitelezését, hogy útközben már megrendeltük interneten a lunch-öt. Harmadik megállónk, egy Hoedspruit nevű falu, tősgyökeres búr település, ahol, 9 napi Dél- Afrikában tartózkodás után - addig magánprogramokon résztvevőként szükségtelen volt - kénytelen voltam feketén pénzt váltani. Az egyik sofőr intézte az üzletet, a másik számolt el véglegesen velem, mivel az eladó csak a fele pénzt rakta bele a markomba. Kellett a bizalom, nem tagadom. Dél-Afrikában amerikai, egyiptomi gyakorlatnak megfelelően, elvárják a borravalót, sokszor rámenősen ki is mondják, hogy kérik. A fele készpénzem ezekre ment el, miután a kártyával fizetés gyakorlata még a hazainál is elterjedtebb.

16.50-re érkeztünk meg a Tremisana Lodge nevű, a Nemzeti Park szélén települt táborunkba, ahol a szigorú szervezők ellentmondást nem tűrő hangon (ezt többször tapasztaltuk, és pozitívan értékeltük, de nem csak mi) jelezték: 17 órakor indul a délutáni vadcserkészés, szakszóval a game.
Ledobtuk a cuccot, hosszúnadrágot húztunk, pulóver, távcső, videokamera, szúnyogriasztó, víz, és nosza, rohanás. Sofőrünk-idegenvezetőnk ismerte a még a nemzeti parkon éppen kívül eső, de azért háborítatlanul élő vadvilágot, és ehhez segített a terepjáró elején meghosszabbított ülésen elől trónoló vadőr, aki a szavannát kémlelte.

Mindjárt az elején sikerült két alkalommal is magányos, 30-40 éves legelésző elefántbikát 6-8 m távolságból megfigyelni. Hogy fogunk látni belőlük, azt reméltem, de hogy ilyen közelről? Puska meg sehol, ha valami történne. Kísérőink halkan, de nevetve beszélgettek, informáltak minket. Az ijedségnek látszata sem volt. És hogy nem sokkal messzebbről,

10-12 m-ről öt jóllakott, heverésző nőstényoroszlán is a kameránk célpontjába került, azt szintén nagyon díjaztuk. Zebraménesek, antilopcsordák, az eddig kisebbnek hitt, jókora varacskosdisznó kondák kísérték sikeres cserkelésünket.

A nap fénypontja egy leopárdvadászat közbeni és a prédaelrejtés akciójának végigkövetése volt. A kis impala borjút lesből ejtette el, és az úttól 10-12 m-re levő kidőlt fa fedezékébe vonszolta. Nem esett neki azonnal a vacsorának, előbb nyalogatta, ide-oda igazította a kis tetemet. Öröm volt számomra a les, hiszen előző afrikai szafarimon egyedül párduccal nem sikerült összefutnom.
Este 7 óra lévén, a szavanna közepén, a Marula Boma bush (bozótos) táborban fogadtak minket jellegzetes, dél- afrikai grill, azaz braai vacsorára.

Persze tűzön főtt- sült minden. Leves is volt, majd három húsételből lehetett válogatni. A vegetáriusoknak nem ajánlom Dél-Afrikát: húst hússal esznek. Megkóstoltuk a legfinomabbnak mondott antilop, az eland (tehénantilop) húsát is. Ugyanolyan száraz volt, mint itthon a szarvas húsa és kitűnő. A behűtött bor és puding sem hiányozhatott. A szállásunkra visszafelé autózva kézi reflektorral világította be a vadőr az útszéli a bozótost, de néhány gazellánál többet nem láttunk. Lehajtható fátyollal takarható ágyba bújtunk különálló házunkba: ez az egyetlen körzet a fejlett országban, ahol még előfordul a szúnyogok által közvetített maláriafertőzés lehetősége. Mi nem oltattunk semmivel, ez ellen sem hoztunk gyógyszert: csak megússzuk! Sikerült is!

Másnap egész napos szafari következett, ezúttal már a híres Kruger Nemzeti Park határain belül. Megint más csoportba osztottak be minket. Mint kiderült, voltak 2, 3, 5, 6 napos szafarik is, mind-mind más programmal. Ezúttal svájci, osztrák fiatalok is kerültek a dzsipünkbe, mellettünk pedig egy Dániában élő fiatal filippínó házaspár ült. Az 1926-ban megnyílt természetvédelmi terület hatalmas: 350 km hosszú, 60 km széles, és hatszor nagyobb, mint Vas vármegye: 19.000 km2. Mi a közepetáján csekkoltunk be a parkba, az Orpen kapunál. Nagyon racionálisan szervezik az ottaniak a hosszú transzfereket. Nem „háztól házig" szállítanak, hanem 2- 3 részletben: időnként átszállunk egy másik kisbuszba, szafari-terepjáróba, az üres kocsi megy vissza a telephelyre, mi meg tovább. Aznap kétszer négyórás game várt ránk:

mind a sofőr-idegenvezető, mind az elől ülő vadőr sokat „súgott", mert szemünk nem mindig fedezte fel a bozótosban búvó vadakat. Itt nem voltak annyira közeli találkozóink az állatokkal, mint előtte nap, de távcsővel könnyebben becserkészhettük őket. Nagy élmény volt a zsiráfcsapattal együtt haladni, a farkaskutya nagyságú vadkutyával farkasszemet nézni, zebra-, kudu-, gnu- és kisebb gazellanyájakat filmezni. Nemcsak emlősöket, hanem sok- sok madárfajt is azonosíthattunk, így feketehátú keselyűt, hosszúlábú fehér halászsast, színes skarlátmellű gyurgyalagot és még színesebb jégmadarat, hogy a szavanna sztárját, a struccot ne is említsem.De voltak hüllők is, például jó nagyra nőtt varánuszok is.

A négyórás terepkocsizás után a térképen mindössze 40 km-re lévő Satara településen dobtuk be a löncsünket, és sikerült vennem egy olyan információs könyvecskét a nemzeti parkról, melyben minden dolog, ami a természetvédelmi területtel kapcsolatos, benne volt. Precíz, tetszetős kivitelű, ráadásul egy kitűnő zoológiai kalauz. Visszafelé menet itt is belebotlottunk két magányos elefántbikába, akik nem térnek ki holmi 3 tonnás terepjáró útjából, és magabiztosan legelésztek pár méterre tőlünk. A másodiknál majdnem pánik tört ki:

a hatalmas tesztoszteron szint kihozta a nagyfiút a nyugalmából, fülét hátracsapva, élénk trombitálás közepette lassan közelített a járművünkhöz, tesztelve, hogy ki rántja félre előbb a kormányt. Láttam a kísérőinken is, hogy nem mutatott nyugtalanság fogta el őket, de kivártuk a végét: az „ötlábú", felajzott bika lassan-lassan visszavonult. Még szép időben figyeltünk meg egy majomkenyérfa árnyékában hűsölő hatalmas hímoroszlánt, nem messze tőle pedig két hatalmas orrszarvút, ezúttal a fehér alfajtából.

Majd délután 3-kor leszakadt az ég: ömlött az eső a csak a fejünk felett tetővel rendelkező Land Cruiseren, és hiába húztunk esőkabátot, alá pulcsit, combtól lefelé eláztunk, és a becsapódó szél is tovább kellemetlenkedett. Alig vártuk, hogy du. öt legyen: szálltunk át a komfortos kisbuszba, ahol már nem áztunk- fáztunk tovább. Egész este a füzetet tanulmányoztam, és pipáltam ki az eddigi utunkon látott fajokat.

A negyedik game-t az utolsó, harmadik napon hajnalra szervezték. Az eső nem állt el, így az útra előjegyzett „vagány" európai fiatalok nem jöttek el, csak mi, két idősebb házaspár keltünk fel 4.15-kor, így a széles terepjáró padjának közepére húzódva már nem csapódott be az eső. Nem így a guide és a vadőr. Az előbbi egy belevaló negyvenes, skót fickó volt. Ömlött rá a takaratlan sofőrülésen a zivatar, de beszélt, informált, ha nem, akkor énekelt, és egy-egy, megduzzadt, 40-50 cm-es patakká váló vízmosáson three, two, one, zero visszaszámoló kórusunktól bíztatva padlógázzal nyomta át rajta a többtonnás szerelvényt. A szintén fehér, de alig huszonéves vadászsegítője szintén nem a hazai panaszkodós, rosszkedvű változata volt fajtánknak. Cserkészte a vadat, és időnként hátranézett, és széles vigyor kíséretében lehúzta cipőjét, és kiöntötte belőle az esővizet. Hiába, az üzlet az üzlet, ráadásul a kemény, korábban az apartheid, most a majdnem fordítottja rendszerben ez a világ kidobja magából a puhány lelkeket.

A nap címszereplője egy százas nagyságrendű kafferbivalycsorda volt, amely szép csendesen körülvette dzsipünket, és szerencsénkre szelíden ismerkedett szagunkkal. Ezzel így meglett a nevezetes BIG FIVE, az afrikai vadászok és vadlesők álma, az elefánt, az oroszlán, az orrszarvú, a kafferbivaly és a leopárd ötöse listánkon.
Reggeli után, elhagyva Tremisana kunyhóegyüttesét, ahol éjszaka a legmerészebb álmunkban sem megvalósuló, kabócák, békák, és madarak őrült hangerővel hangzó közös koncertje tette felejthetetlenné a helyszínt. A szokásos háromszori átszállással, a kétóránként megjáró megállókkal kora estére tértünk vissza Johannesburgba. Egyetlen dolog miatt fájt a szívünk: az itinerben is feltüntetett,

a Kruger Nemzeti Park bal oldalán húzódó Blyde folyó mély kanyonja (a világ harmadik legmélyebb kanyonja!) mellett mentünk el, mely önmaga is csodálatos, de a csúcson a szél által kialakított három, hengerformájú sziklaképződmény, a Three Rondawels látványa tette volna fel a koronát szafari utunk végén, ha az esős, ködös idő miatt láthattuk volna. Dél-Afrika legnagyobb városában, a Sandton városrészben lévő szállodánkba visszatértünk, jólesően konstatálva, hogy lezárt bőröndjeink érintetlenek voltak, majd a még a biztonsági sorompón belül üzemelő Spur étteremben elfogyasztott vacsora után egy palack hazai Stellenbosch-sal ünnepeltük meg a sikeres szafarikalandunkat.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.01.08-án