FOKVÁROS KINCSEI, A JÓREMÉNYSÉG-FOK REJTELMEI, A FOKFÖLDI BOR ZAMATA- DÉL- AFRIKA IV.

Fokváros kincsei, a Jóreménység-fok rejtelmei, a fokföldi bor zamata - Kirándulások Dél- Afrikában IV.rész

Fokváros nemhiába London, Párizs vagy New Orleans mellett a legtöbb turistát vonzó, jó értelemben vett kozmopolita nagyváros. Nemcsak lakóinak sokszínűsége és kultúrájuknak egymásra hatása teszi azzá, hanem még két adalék: az egyik legszebb környezetben fekszik, amelyben város települhet hatalmas hegyeivel, óceánpartjával, dombos lankáival, és az időjárás is kedvez a 3.7 milliónyi lakosú településnek a népszerűségét növelni. Mint Kaliforniában, itt is örök tavasz van. 12 fok alá még télen, júliusban sem megy le a hőmérő higanyszála. Pedig az Egyenlítőtől igencsak messze esik, az Antarktiszhoz jóval közelebb, míg a forró januárban sem megy 21 fok fölé az átlaghőmérséklet. Nos, dél-afrikai utazásaink utolsó színhelyéül nemhiába választottuk ezt a várost.

Néhány dél-afrikai érdekességgel kezdenék a beszámoló előtt. Nincs kutya, nincs macska a házakban, a lakásokban. És persze az utcákon sem. Nincs kultuszuk itt. A 20 nap alatt két kutyát láttam pórázon a Sea Point promenádján. A készpénzforgalom minimális az országban. Kártyával fizetnek. Érdekes és racionális a vendéglátóhelyeken a fizetés: a pincér kihozza a számlát egy kis mappában, benne toll. A vendégnek a számla aljára, az összeg alá kell írni a borravalóval megtoldott végösszeget, melyet levonnak a kártyáról. A borravaló fontos, az jár. A hotelünk éttermében a megszokottól eltérően a reggeli nem svédasztalos volt, hanem menükártyáról lehetett rendelni: english breakfast, tojásrántotta, benedikt- tojás, stb, amelyet a pincér kihozott. A szállás ára tartalmazta a reggelit is. Második nap a főpincérnő udvariasan közölte, hogy a tip nincs benne az árban, és türelmesen megvárta, míg odaadom a jattot. A gyalogátkelőhelyeken rugalmasan kezelik a piros lámpát a zebráknál. Ha nem jön semmi, (a rendőrök előtt is!) nyugodtan átmehetsz az úton. Azon kívül lényegesen ritkábbak a zebrás-jelzőlámpás átkelők, még a Belváros közepén is, mint nálunk. (Megjegyzem, tavasszal Prágában ugyanezt tapasztaltuk: fele annyi zebra volt, és talán emiatt is fele annyi dugó.) Az élelmiszerboltokban a kasszához egy hosszú, egy ember szélességű folyosóba kell beállni, mely hosszú(nak tűnik), majd a sor elején állók a hangosbemondón értesülnek, hogy melyik számú, pl. az 5-ös, vagy 9-es kasszához menjenek kosarukkal. Gyorsan fogy a sor.

A vallásról fontos elmondani, hogy az 1500-as évektől a portugál misszionáriusok, az azt követő hollandok, végül a britek elterjesztették a fekete lakosság körében a kereszténységet, mely ma is a fő vallás. A búr protestáns egyházak hívői teszik ki ma is a fekete lakosság zömét, mely vallások keveredhetnek az afrikai ősi vallások elemeivel (szinkretizmus), ezeket nevezik független egyházaknak. A nagyvárosokon kívüli lakosság nagyon vallásos. A Rustenburg-i ceremónián való részvételen tudtam meg, hogy vannak olyan 60-70-80 éves emberek, akik egy szál cigarettát nem szívtak el, és egy korty alkohol nem ment le a torkukon egész életükben. A családi ünnepség éjszakáján, amikor Európában, kivált Közép- és Kelet-Európában a férfiak zöme már berúgott állapotban énekel, ott nemhogy röviditalt, bort, vagy sört nem láttunk, de még valódi pezsgővel sem koccintottak, hiszen az is alkoholmentes volt.

A beszámolót folytatva, az előző részben ismertetettek után a karácsony másnapi Hop On Hop Off piros double decker buszunkkal a vörös, a Red Line vonalán indultunk el. Tűzött a nap, a naptejet használni kellett az arcunkra, karunkra, nehogy meglepetés érjen. A hotelünktől két utcasarokra, a Long Street 81 alatt lévő központi turista iroda előttről indult a járat. A tengerparti megállókkal kezdtünk,

a Camp's Bay még városszéli, romantikus, a Bantry Bay már jóval forgalmasabb partjánál, majd a Sea Pointnál néztünk szét újabb 20 percre, a következő busz jöveteléig. Ez utóbbi már egy tehetősek által lakott, a domboldalán hófehér villákkal teleépített hely, híres és forgalmas promenádjával, kiépített strandjával. Ahol többet időztünk, az a belvároshoz közeli Green Point városrész volt. Itt világítótorony, gyermekvasút, szépen kiépített strandok (ezeken nem sokan voltak, vagy féltucat vállalkozó kedvű fiatalember próbált az Atlanti-óceán méteres hullámaival szembeszállni, a parttól ötméteres körzetben), hatalmas park, a keleti szélén a foci VB-re épített óriási Stadiummal volt. Izgalommal vártuk végállomásunk, Fokváros három belvárosi kerületének legfelkapottabbja, a Victoria and Alfred Waterfront végigbarangolását. Hát igen, ez a rekonstrukcióját tekintve Alfred herceg nevéhez köthető egykori kikötő és dokkváros átalakítása szépen sikeredett. Ez a legbiztonságosabb hely Fokvárosban, és a fehérek aránya itt a legmagasabb.

Exkluzív lakótömbökkel, óriási, több funkciós vásárcsarnokkal, modern jacht- kikötővel és több neves szállodával, így a régi, kétemeletes szürke Victoria and Alfred-dal, vagy a Charles Hope-pal büszkélkedhet a negyed. Az évente több millió idelátogatónak ott van a Two Oceans Aquarium, az ebből a városból sem hiányzó óriáskerék, a Cape Wheel, a csatornákon hajózó kirándulójachtok (eredeti kalózhajóra is szállhatunk!). 450 üzlet, 13 hotel, 101 szórakoztató egység található itt, ahonnan pont rálátni az 1000 m magas Tábla-hegyre (Asztal- hegynek kellene fordítani a Table- Mountain nevét, de a magyar turisták így nevezték el, és már az útleírásokban is így említik),

a másik felén pedig a nem kevésbé látványos Oroszlánfej (Lion's Head) 800 méter magas sziklatömbje emeli a látványt. A nagy áruházak, a Cape Union Mart, a Watershed árukínálatában a hagyományos termékeken kívül rengeteg igényesen kivitelezett kézműves terméket kínálnak, nemcsak a köztársaság területéről származókat, hanem Afrika más országainak népi hagyományőrző darabjait is. A korabeli, még a búrok által épített szürke Den Anker épülete pedig az African Trading Port néven csak erre, és kortárs iparművészeti alkotásokra szakosodott. Ebédelni a Time Out Marketbe mentünk, amely a XXI. század egyik legeredetibb étkező-komplexuma 3000 m2-en: a régi hajóállomás fekete épülete ad otthont neki. Három bár, egy borkóstoló és 13 nemzetközi konyha: többek között zulu, shisanghama, búr, angol, indiai, japán, olasz, maláj is található a magas épületben. Mi ez utóbbiban ebédeltünk meg, megszakítva a Waterfronton tett városnézésünket. Este sietnünk kellett, hogy az utolsó Hop on buszunkat elérjük.

Nem hittük el, hogy az már délután 6-kor elindul. Igen, este 7 után lezár a város, a biztonságos gyalogtúráknak vége lesz itt. Még a grátiszban, kétnapos bérletünkhöz járó kikötői hajókázást is elmulasztottuk emiatt, pedig hittük, hogy még beleférünk. Este otthon - mivel karácsony másnapja volt még, és számtalan étterem zárva volt - egy közeli bisztróban vacsoráztunk meg, melynek - itt ritkaságszámba megy - fekete tulajdonosa volt, de vendégkörébe minden náció belefért.
A következő két, egynapos kirándulásunkat még otthonról szerveztük le. Az első nap a két, Fokvárostól délre fekvő néznivalót, a Jóreménység-fokot és a pingvin-kolóniát terveztük be. Hasonló kirándulásokat eddig 8-10 fős kisbuszokkal tettünk meg a világ más tájain. Itt kb. 30 utassal a fedélzetén újra egy emeletes buszba szálltunk fel reggel. Dél-Afrika déli partszakasza több száz kilométeren keresztül csodálatos hegyképződmények között vezet, melyek a tengerpartra „nyílnak". Minden métere élmény, és ez így volt most is. Majdnem két óra kellett, hogy elérjük a Cape Point Természetvédelmi területet, melyhez a belépéskor rendesen megkérték az árat. Az Atlanti-óceán partján megálltunk gyönyörködni a tájban, az óriási hullámokat bámulva, kagylóhéjat szedve. Ebben, a viszonylag jólétben élő országban kissé furcsállottuk azt a szegényebb országokban érthető metódust, miszerint a helyi lakosság a külföldi turisták által fizetett belépőjegy töredékért léphet be bizonyos desztinációk területére, helyszínére. Itt is így volt. Nejemnek az előző napi maláj curry-s csirke betette a kaput, alaposan felforgatta a gyomrát, így a célállomásra érve,

a nevezetes Jóreménység Pont csúcsán magasló kilátóba egyedül mentem fel. Van egy 50 perces gyalogos verzió, de koromra való tekintettel felmentettem magam ez alól, és a siklót választottam. A felső megállótól már csak 104 lépcső volt a híres kilátótorony, melyet az angolok építettek, és 1860-tól 1919-ig üzemelt a 249 m magas csúcson, miáltal 67 km-ről is lehetett látni a tengeren hajózóknak a figyelmeztető fényeit. A portugál, spanyol, majd a holland, végül a brit kereskedelmi hajók nem kis részét előtte a hullámsírba fektette ez az állandóan szeles, de inkább viharos vidék a két óceán, az Atlanti és az Indiai találkozásánál.

Gyönyörű kilátás nyílt fentről a Jóreménység fokára, a kontinens legdélibb pontjára, mely alacsonyabban feküdt a kilátó hegyétől. Fiatalabb útitársaink legyalogoltak az említett Cape of Good Hope-ra, labilis sziklák között, addig mi gyönyörködtünk a nem mindennapi helyszínen a kilátásban, és örültünk annak, hogy az esős évszak ellenére sikerült napsütésben felfedezni a tájat. Délután lett, mire a félsziget keleti partján felbuszozva, Simon's Town közelében megérkeztünk Boulder's Beach-re. Gyönyörű napsütés volt, mire a pingvin-rezervátumba beléptünk. Az idegenvezető igazán nagyvonalú volt. Adott másfél órát nekünk, itt nem kalauzolt, hiszen látni kellett a tájat, az állatokat, nem beszélni róla. Mindenkit meglepett, hogy ezek az afrikai pingvinek milyen picinyek, egy megtermett tyúknál nem nyomtak többet, egy lúdnál nem voltak magasabbak. A táj olyan csodálatos festői, idilli volt, hogy abba sem hagytam a videózást sokáig.

Dél- Afrika minden kellemetlenségét megbocsájtottam akkor és ott, az Indiai-óceán hegyekkel övezett, sziklás, kavicsos, szélfútta, vad hullámokat generáló partjainak örökzöld vegetációját látva.
Másnap megismétlődött az előző napi gyakorlat: emeletes busszal indultunk a világhíres fokföldi borvidék felfedezésére, a „három régió bortúrára". Szokásrendünkben a borkóstolás 6-8 emberes ceremónia, akik körülülik a kis tölgyfaasztalt, és a könnyű-fehértől a tanninos vörösig végigkóstolják a pince kínálatát. Itt másképpen ment ez is. Mint azt több mint 50 éve hirdetem, a bor a többi alkoholos italtól eltérően, nem(csak) veszélyes, hanem hat a perszonifikációra, melyre csak a művészetek képesek. Érdekel a borkultúra, és persze a híres itteni borvidék is. Mi, egy korunkbeli brazil házaspárral (rengeteg turista jön ebből az országból, mely, mint kiderült, nincs is olyan messze Dél- Afrikától), ezúttal a kevésbé huzatos „alagsorban" utaztunk. Első megállónk a Paarl régióban a névadó Paarl-hegység lábánál, festői környezetben működő Rhebokskloof Estate pincészet volt, melyet 1797-ben alapított búr tulajdonosa. Hatalmas kertbe tett ki minket a busz, egy tekintélyes mesterséges tó partján. Sütött a nap, a cserjék kékben, lilában, pirosban pompáztak, a fák és a hihetetlenül ruganyos, sűrű gyep pedig harsányzöld volt. A lelkünket felkészítették a várt eseményre. Benn, a pince előtti fogadótérben már megterítettek:

ötfajta bort tettek ki minden kóstoló elé, kis harapnivalót pedig kísérőként. Nekem a vörös Syrah vitte el a pálmát. Az idegenvezetőnk, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, örömmel közölte velünk, hogy náluk is van egy Tokai nevű borászat, megmutatja majd az útjelző tábláját. A következő, Franschhoek régióhoz közeledve

megálltunk Nelson Mandela, a legendás fekete jogvédő, az apartheid alól a feketéket felszabadító első miniszterelnök egykori börtönének helyszínénél, amely előtt a politikus hatalmas szobra állt. Franschhoek települését a katolikusok által üldözött hugenották alapították 1688-ban, mikor is 300 protestáns menekült ide Franciaországból, ahol az itteni holland „őslakók" szívesen befogadták őket. Persze hozták a szőlőkultúrát, és a borkészítés mesterségét is magukkal. A településen minden a bor körül forog,

borvillamos (wine tram), emeletes és „földszintes" bor-buszok járják a pincészeteket, és minden az üzletről szól. Mi a 90 ha szőlővel dolgozó Vrede en Lust pincészet vendégei voltunk, ahol a tulaj egy pohár pezsgővel köszöntötte vendégeit, majd az étterembe tessékelt bennünket, ahol többfajta bort is megkóstolhattunk. Itt is ebédeltettek meg minket a szervezők. Kicsit túl pattogósra, sietősre sikerült a vendégség, pedig elsétálgathattunk volna a hatalmas kertben, egy pohár Chardonnay-t szopogatva. Harmadik megállónk a leghíresebb, a Stellenbosch borvidék volt, Fokvárostól 50 km-re, keletre. A Tábla- hegyhez hasonló, hosszú, vízszintes tetővel borított Stellenbosch-hegy tövében alapított búr várost néztük meg előbb, egy gyalogtúrán, mely során sok,

a XVIII. században épült, hófehérre meszelt korabeli holland épületet láthattunk, majd ezután mentünk az itteni Blaauwklippen borászathoz, melyet 1682-ben alapítottak búr elődjeik. Ez az előzőek tágas udvarházaikhoz viszonyítva is hatalmas kerttel, sétautakkal, kerthelyiségekkel rendelkezett, és vasárnap lévén, nemcsak borbarát, hanem több száz piknikezni vágyó helyi kiránduló telepedett le a zöld fűre, szendvicsét majszolva, borát kóstolva. Minket elsőként bevittek az érlelő pincébe, ahol a több ezer literes inox-tartályokon kívül

rengeteg 225 literes tölgyfahordóban érlelték a borokat, melyeket a különteremben megterített asztaloknál meg is kóstolhattunk. A cég legújabb ásza az újra felfedezett zinfandel fajta visszahonosítása volt. Állítom, sikerült is nekik. Hazaérve, este egy thai étteremben vacsorázunk, feledvén a déli egyen-hamburgerek ízét.
Utolsó napunkon, ahogyan az elsőn is, gyalogosan fedeztük fel a még be nem járt városrészeket. Fényes nappal lévén, bátrabban vágtunk neki a sétának: délelőtt a City Bowl-t a Long Streeten elhagyva a Signal Hill dombjai felé, főként luxusnegyedben bandukoltunk a barátságos Kloof Streeten.

„Ebédszünetben" búcsúzásul felmentünk a szállónk hetedik emeletén működő bárba, és az ottani fürdőmedencéhez, ahol még utoljára napoztunk, fürödtünk egyet, „felkészülve" az otthoni téli időjárásra. Délután az ajándékvásárlásokat letudva

elmentünk a belváros harmadik részébe, az un. Garden városrészbe. A St. George Mall-en, a hasonló nevű székesegyház (a földszinti ablakokat itt is szögesdrótkerítéssel védték!) mellett elhaladva találtuk meg a gyönyörű és hatalmas parkot, melyben nem volt nehezünkre két órán keresztül sétálni, pláne, hogy a

Parlament és a Nemzeti Könyvtár épületeit is megcsodálhattuk. Másnap már vártak a repülőutak, három etapban, 2 + 2+ 9 órában. Mivel nem volt jetlag-hatás, szilveszter reggelén kevésbé fáradtan vettük fel a télikabátot, sálat, kesztyűt a bécsi repülőtéren. Azóta megszoktuk a hideget. Egyre inkább!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.01.22-én