DÉL- AFRIKAI KALANDOK A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS ÁRNYÉKÁBAN

Dél-afrikai kalandok a faji megkülönböztetésárnyékában
szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Szögesdróttal és villanypásztorokkal körbekerített házak, 4000 itt élő magyar, három főváros, Pongrácz, az ország leghíresebb pezsgőmárkája, háromnapos ünnep egy tswana családdal és természetesen minden szafarikalandor álma, a "big five".
2025 decemberében sikerült bejárnunk Dél-Afrika egy részét, egy háromhetes utazás során. Nem igazán volt betervezve úticélként a Fekete-Afrika leggazdagabb és legfejlettebb országa, de egy kedves ismerősünktől visszautasíthatatlan meghívást kaptunk, miszerint pár napot töltsünk el családjával a Pretoriához közeli Rustenburg városában, és vegyünk részt olyan -napokig tartó- ünnepségeken, ceremóniákon, amelyeket a tswana törzs hagyományai szerint tartanak meg, amelyek annyira meghittek és autentikusak, hogy turistaként talán soha nem lenne lehetőségünk ilyeneken részt venni.
Az igazsághoz tartozik, hogy Fekete-Afrika soha nem vonzott bennünket. Jártunk már többször a kontinensen, annak északi részein, de a meglátogatott országokban nem éreztük az igazi Afrika ízét. Hallottuk, hogy ha az emberfia eljut oda, akkor végleg megfertőződik az ottani életérzéstől, és mindig visszavágyik, csakhogy mi évekkel ezelőtt örök és mély szerelembe estünk Délkelet-Ázsiával, és nem gondoltuk, hogy ez megváltozhat.

Aztán megszületett a nagy elhatározás, hogy bevállaljuk a nyolcnapos rustenburgi meghívást, és azt kiegészítjük egy háromnapos állatmegfigyelő szafarival. Majd tovább szőttük álmainkat egy hétnapos fokvárosi kiruccanással, hogy felfedezzükk az örök tavasz kozmopolita nagyvárosát, lássunk pingvineket, megmásszuk a Tábla (Asztal)-hegyet, és hogy elzarándokoljunk a Jóreménység fokára, immár kettesben, korántsem tökéletes angol nyelvtudásunkkal. Rustenburg-i vendéglátóink mindent megtettek, hogy lebeszéljenek önálló terveinkről, annak ellenére, hogy egyikük épp Fokvárosban végezte el az egyetemet. Egy kicsit össze is zavarodtunk, hogy amennyiben Ők, színesbőrűek féltenek bennünket, mi történhet velünk ebben a hatalmas országban? Istenigazából mi várhat ránk?
Dél-Afrika egy fejlett, gazdag, és nagy ország. Nagyon furcsa érzéseim vannak még most is vele kapcsolatban. Olykor olyannak tűnt a táj, mintha Floridában vagy Kaliforniában lennénk, pálmafák, türkizkék tenger, csodálatos hófehér villák és luxusautók, aztán meg felvillant egy másik arc, a szögesdróttal és villanypásztorokkal körbekerített házak, a bádogtetős nyomornegyedek a városok szélén, az érzés, hogy mindenki fél valakitől, valamitől, legyen az akár fehérek, vagy akár színesbőrűek lakta környék. A félelem ott lapul a lelkekben, a veszély érzése mindig ott lebeg a levegőben.
Indulásunkig nem sokat tudtunk magáról az országról, csak azt, amit egykor tanultunk vagy olvastunk róla. Tudtuk azt, hogy hatalmas területen fekszik, természeti szépségekben dúskál, két óceán, az Indiai és az Atlanti mossa partjait, és elképesztően gazdag az állatvilága.

És természetesen tudtunk az apartheidről és Nelson Mandeláról. Az apartheid rendszer 1990-ben megszűnt, és hatályon kívül lett helyezve minden olyan törvény, amely a faji megkülönböztetésről szólt. A feketék végre választójogot kaphattak saját hazájukban, fellendült számukra a gazdasági élet, ennek ellenére nagyon sokan maradtak mélyszegénységben. És megjelentek a szegények között a fehérek is, amire addig nem volt példa. Az elszegényedett fehérek egy másikfajta faji megkülönböztetésre fogják sorsuk alakulását, arra, hogy mivel ők fehérek, hátrányos megkülönböztetésben részesülnek a kormánytól, és a munkaerő piacon háttérbe szorulnak.

Az ország lakossága közel 63 millió, amelynek 7%-a fehér, 8 %-a az úgynevezett keveredett, 81%-a fekete, és még jelen vannak az ázsiai származásúak. És itt él az a megközelítőleg 4000 magyar, akik az 1956-ban kivándoroltak leszármazottai. Johannesburg mellett jelenleg is működik a Magyar Tanya elnevezésű közösségi hely hagyományőrzés céljából, ahol az ott élő magyarok összegyűlnek, megtartják nemzeti ünnepeinket, és gyakorolják a magyar konyhaművészetet.

Dél-Afrikában rengeteg nyelvet és nyelvjárást használnak. Az egyik legtöbbet használt hivatalos nyelv az afrikaans, amely a holland telepesek által alakult ki, mely egy keveréknyelv. Hivatalos nyelv még az angol, a zulu, a szvázi, és a többi, egyszóval rendkívül színes e tekintetben az ország. Mint ahogyan abban is egyedülálló, hogy három fővárosa van: Bloemfontein (igazságszolgáltatás), Pretoria (közigazgatás) és Fokváros (törvényhozás).
Johannesburg O.R. Tambo repülőterére december elején érkeztünk meg a Turkish Airlines szárnyain, ahol minden a közelgő karácsonyra utalt: a váróteremben felállított hatalmas feldíszített karácsonyfa, a hangszórókból áradó karácsonyi dalok, és a rövidnadrágos, mikulássapkás tömeg. Pretorián át egy korszerű autópályán végig autózva érkeztünk meg Rustenburgba vendéglátónkkal, aki egy kényelmes, háromszobás apartmant foglalt le számunkra egy modern lakóparkban, amelyben csak feketék élnek. A 30-40 épületből álló parkot magas kerítés, és elektromosan záródó biztonságos fémkapu zárta el a külvilágtól, ahová csak a tulajdonosok vagy a lakásokat bérlők juthattak be egy kis elektromos kapunyitó segítségével. Vendéglátóink a város másik végében laktak, egy domboldalon levő kertvárosi részen, és mivel nem engedték, hogy gyalogosan akár egy lépést is tegyünk a környéken, állandóan ingáztunk kibérelt apartmanunk és az otthonuk között, naponta akár többször is. Vittek és hoztak kocsival. Az elektromos kapunyitó miatt akadtak vicces pillanatok, mert sokszor elfelejtették, hogy éppen melyik kocsijukkal indultunk útnak reggel. Ha a kapunyitó kütyü egy másik kocsiban maradt, szelhettük át újra a várost érte (34 perc!), hogy bejuthassunk a lakóparkba. De olyan is volt, hogy éjjel épp a kapu nyitása előtt lett áramszünet (ez gyakori Dél-Afrikában), és bizony jó félórát ültünk a kocsiban, hogy újra legyen elektromos áram, kinyithassuk a kaput, és bejussunk szállásunkra.
Rustenburg, mint város, nem igazán nyerte el tetszésünket, annak ellenére, hogy gyönyörű természeti környezetben, a Magaliesberg hegység lábánál fekszik, csodálatos vörös sziklák alatt. Két nemzeti park is van a közvetlen közelében, valamint a Sun City elnevezésű grandiózus szabadidős létesítmény, amelyet a legtöbb turistacsoport, akár helyi vagy külföldi, egyaránt felkeres. A város lakosainak száma közel 500 ezer, 94% fekete, és a legtöbben a tswana törzs tagjai. Igazi hagyományos városközpontja nincs, a társadalmi élet a modern bevásárló központokban zajlik,

melyekben vásárolgatni és étkezni is lehet. Fehérek és feketék is élnek a városban, de jól elkülönülten, nincs keveredés, sőt, különböző bevásárlóközpontokba is járnak... De a fiatal generáció már átlépi ezt az íratlan szabályt. Azokon a napokon, mikor nem ünnepeltünk, minket is a Waterfall Mall elnevezésű hatalmas bevásárlóközpontba vittek ebédelni vagy vacsorázni. Igazi gasztronómiai élmény volt minden egyes étkezés, a világ minden konyhája jelen volt itt. Nekünk a Spur nevű étteremlánc lett a kedvencünk, mert olyan finom marhasteaket, mint ott, még sehol nem ettünk. És rendkívül jutányos áron. Olykor a Checkers szupermarket polcait rohantuk meg, ahol kupacban álltak az egzotikus gyümölcsök, az ananász, a mézédes sárgadinnye, a licsi. Felfedeztük az áruház egyik polcán Dél-Afrika leghíresebb pezsgőmárkáját, a Pongrácz pezsgőt,

amely nevét a magyar Pongrácz Dezsőről -ahogy az országban ismerik- Desiderius Pongracz -kapta. Hirtelen nagyon büszkék lettünk magyarságunkra, vásároltunk is pár palackot belőle. Ezekben a bevásárlóközpontokban szétnézve látható volt, hogy akinek van munkája, az nagyon jól él. A szolgáltatások színvonala és minősége messze a mienk fölött van. A mélygarázsban nem a nálunk megszokott öreg és kevésbé öreg autók parkoltak, mindegyik autó új volt és nagy. Az üzletek választékán is csodálkoztunk: rengeteg helybeli divatmárkát forgalmazó boltot lehetett látni, kiváló minőségű ruhákkal, mindenki megtalálhatta a saját pénztárcájához megfelelő darabot. (a boltok bejáratánál tábla jelezte, milyen árban lehet vásárolni).
A várostól nem messze találhatóak a hatalmas platinabányák, melyek biztosítják a lakosság számára a munkahelyek több mint felét, és garantálják Rustenburg gazdasági jóllétét. Ismerőseink színesbőrűek lévén, egy feketék lakta kertvárosi részen laknak, amelyben szép gondozott utcák, színes házak, gyönyörű parkosított kertek voltak. Az egész család összejött az ünnepségekre, amelyekre hivatalosak voltunk. Nem is tudom, nekik, vagy nekünk volt furcsább az, hogy együtt vagyunk, ők, feketék, meg mi, fehérek, hiszen nincs keveredés, összejárás közöttük. Az, hogy együtt voltunk, pár évtizede még törvénybe ütköző dolog volt, és az idősebbek igencsak emlékeztek ezekre az időkre. A három napig tartó ünnepségen csodálatos dolgokat éltünk át.

Álmomban nem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem. Hogy nem csupán betekintést nyerhetünk egy dél-afrikai színesbőrű család életébe, de együtt mosogattunk, együtt fűszereztük a húst, lelkesen mostam a fürdőkádban az asztalterítőket, így részesei voltunk az életüknek. Esténként hatalmas nevetések közepette táncolni tanítottak bennünket, hogy közösen eljárhassuk a számunkra kiválasztott legegyszerűbb lépésekkel rendelkező tswana táncokat. Dalokat ugyan nem tanultunk meg együtt, de elénekeltük nekik a Tavaszi szél vizet áraszt, és a Hull a szilva a fáról című népdalokat, amelyet hatalmas ujjongás és trillázás kísért részükről. A család ott az egységről szól. Segítik egymást mindenben. Ismerősünk 80-as éveit taposó, pedagógus végzettségű nagyszüleivel férjem jó barátságot kötött. Kiderült, a tswanák, főleg az idősebb korosztálybeliek, alkoholt egyáltalán nem isznak, nem dohányoznak, nem drogoznak és mélyen vallásosak, istenhívők.

Megismertük a család összes tagját, a Pretoriában élő pénzügyekkel foglalkozó, szó szerint kastélyban élő nagynénit, akinek az udvarán a hatalmas parkolóban ott lapult egy igazi McLaren sportautó is, és aki a gyerekeit New Yorkban taníttatta (őt a férjemmel egymás között csak „a gazdag nagynéni" néven emlegettük). De volt közöttük egészségügyben dolgozó, autópálya mérnök, egyszerű háztartásbeli, és mind olyan kedvesek és elfogadóak voltak velünk, hogy végig csodálatosan éreztük magunkat. A „gazdag nagynénivel" jókat beszélgettünk az én hiányos angoltudásommal (ott majdnem mindenki anyanyelvi szinten beszéli az angolt), lakberendezésről, hagyományokról, családról, a mi európai életünkről. Csak mikor egy marhabélből készült, pörkölthöz hasonló -számomra gusztustalan és büdös- helyi étel (mala mogodu) megkóstolását javasolta, döntöttem úgy, hogy recepteket nem cserélünk. A három napig tartó ünnepségen mindenki a tswana hagyományoknak megfelelően öltözött, és még mi is kaptunk ajándékba emlékként ezekből a szép sötétkék-fehér színű ruhákból.

Naponta többször is megjelent a háznál egy helybeli rezesbanda, akik az egész vendégsereget táncra perdítették. Kitereltek mindenkit az utcára, és ott roptuk a szomszédokkal az utcában lakókkal a tswana táncot. Voltunk egy templomi szertartáson, ahol a lelkésszel együtt a hívők gospelt énekeltek, felállva tapsoltak, táncoltak, csujogattak. A színpadon egy csodálatos hangú nő volt a szólista, pont olyan, mint egykor Aretha Franklin (aki jómaga is gospelt énekelt lelkész édesapja templomában). Felemelő látvány volt, ahogyan a fekete lelkipásztor, karján kisgyermekével, lejött a hívők közé, velük együtt ünnepelt, táncolt és énekelt. Életem legvidámabb istentiszteletén vettem részt, örömünnep volt a javából.
Amikor „ünnepmentes" nap volt, bejártuk Rustenburg környékét. Közvetlenül a város mellett van a Kgaswane Hegyi Rezervátum, ahová tettünk egy fél napos kirándulást. A parkot kocsival, de akár gyalogosan is be lehet járni, túraútvonalakon. Itt található egy gyönyörű vízesés, amelynek látványa és vízhozama a csapadék mennyiségétől függ. Ebben a környezetben láttunk először vadon élő afrikai állatokat, antilopokat, zebrákat, gnút és rengeteg varacskos disznót. Egy hatalmas felhőszakadás miatt korábban hagytuk el a park területét, mert féltünk, hogy a sziklákról lezúduló víztömeg elzárja a kifelé vezető utat.

Egy másik nap felkerekedtünk, és elutaztunk a közeli Sun City üdülőparadicsomba, amely a világ egyik legegyedibb létesítménye. Egy ősi vulkán szívében alakították ki, igazi mesevilág, hatalmas elefánt és leopárd szobrokkal, parkokkal, sőt, egy „görög" amfiteátrummal. Egy kicsit tartottunk attól, hogy egy afrikai Disneyland-be kerültünk, de végül pozitívan csalódtunk. Itt található Afrika legmodernebb víziparkja, a Hullámok Völgyével, amelynek medencéjében 1,8 méteres hullámokat tudnak generálni, ami még egy nézelődőnek is fantasztikus látvány. A hullámmedencén kívül rendkívül meredek csúszdák, kalandpark, éttermek is helyet kaptak a parkban, de izgalmassá tette az ottlétet az a népes majomsereg is, amely folyamatosan inzultálta az éttermekben ülőket kajamaradványokért. Sun Cityben van Dél-Afrika legexkluzívabb szállodája is, amely az Elveszett Város Palotája (Palace of the Lost City) nevet viseli, és minden egyes szobája másként van berendezve, az ország különböző tájegységeinek megfelelően.
A Rustenburg-i látogatás végén vendéglátóink elvittek bennünket johannesburgi szállodánkba, ahonnan a Kruger Nemzeti Parkba indultunk a három napos szafarira. Útközben még megálltunk a Lion and Safari parkban, hogy bemelegítésképp lássunk testközelből afrikai nagyvadakat.

Ez nem igazi rezervátum, hanem egy mesterséges park, de mégis sokkal több, mint egy állatkert. A johannesburgiaknak, a turistáknak egzotikumot nyújt állatvilágával. Rácsozott, biztonságos terepszívű busszal jártuk be különböző területeket, amelyeken szabadon élnek az állatok. A szafaripark veszélyeket is rejteget, hiszen 2015-ben ugyanitt egy amerikai riporternőt halálosan megsebesített egy oroszlán, amikor egy jó fotó kedvéért a szigorú szabályok ellenére lehúzta az ablakot. A szafariparkokban élő állatok ritkán támadnak emberre, ha igen, mindez a biztossági szabályok be nem tartása miatt következik be. Az ott tett látogatás hatalmas élmény volt, mert végre közelről láttunk oroszlánokat, elefántokat, zsiráfokat meg zebrákat. A lelkünk mélyén tudtuk, hogy másnap indul számunkra az igazi nagy kaland, a szafari a Kruger Nemzeti Parkba, ahol vadon találkozhatunk szemtől szembe természetes élőhelyükön az állatokkal.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.01.10-én