KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIA, MÁSKÉPP II. RÉSZ: BALI

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIA, MÁSKÉPP II. rész- BALI, NUSA LEMBONGAN

Szöveg és fotók: Gróf István

Baliról hallottunk pozitív és negatív véleményeket is. Az „egy kis művészeti élmény, egy kis poszt- hippi feeling, egy kis hindu mosolygás, szeretet, végül egy kis csendes- óceáni pálmafás relaxáció” utáni vágyunk győzött: 6 napot terveztünk oda és négyet a szomszédos kis szigetre, Nusa Lembonbanba.

A rövid távolságokon is hosszú autózás már meg sem lepett. A nem nagy sziget déli részén elterülő Denpasari repülőtérről a jakartai taxi-tarifa duplájáért (350.000 Rupi) vittek el a huszonvalahány km-re levő Ubudba, ahol szállást foglaltunk. A tengerparti falvakba- beachekre nem akartunk menni (sok helyütt nem szép a part, és úszni is veszélyes), ezért gondoltunk a sziget kulturális fővárosára azok helyett. Itt is, mint sok helyen az országban, a hotel külsőre nem látszott valami bizalomkeltőnek, de bezzeg odabenn: önálló bungalóban kaptunk helyet, tágas szoba, gardrób, fürdőszoba, kinti konyha, nagy hall, terasz, és 15 m-re a medence. Mivel otthonról ottani magyar szálon, ajánlással megszerveztük egy privát autóssal a 6 napos Bali kirándulásainkat, meg- nyugodtunk, hogy majd jelentkezik az illető, és megyünk. De nem így történt. A reptéri transzfert még elrendezte egy haverjával, de utána magunkra maradtunk.

Jobb híján másnap elindultunk gyalog legalább a várost felfedezni. A Puri Saren palota, a Pura Saraswati templom, a nyüzsgő fő- utca, a Jalan Raya jöttek elsőre, kávézással, az utcára néző bárszékeken ülve ebéddel, (itt volt sör is!) majd délután a profi módon megépített, gyönyörű Monkey Forest park. Hát igen, Bali valóban varázslatosabb, hangulatosabb, szebb, mint Jáva, ezt látni kell! Mivel sem a gondosan 3 egész-naposra megtervezett Bali kirándulásaink autós kivitelezése, sem a Nusa Lembonban szigetre való hajós utazás nem volt megszervezve, ezeket is intézni kellett. Az előbbit ránézésre egy őgyelgő, ezt hirdető fiatalember leszólítása után 3 percen belül megoldottuk, a másikat az egyik sarki utazási vállalkozás pultjánál 4 perc alatt. Délután 5-től aztán egy egész éjszaka is tartó hatalmas zuhé akadályozta meg, hogy este bemenjünk a palotába a kecak- táncelőadást megnézni.
Másnap reggel 8- kor- napsütésben!- már várt Mane a Toyotájával. Alapos előkészítés után sorra mondtam be az úti-célokat a sofőrnek, aki eredetileg úgy gondolta, hogy oda visz minket, ahova ő szeretné. A Batur- tó volt a végállomás. A Kanto Lampo vízesésnél kezdtünk, majd Semarapura, mai nevén Klungkung kisvárosának gyönyörű császári palotája következett. A bírák ítélkezési színhelye, a Kertha Gosa pavilon, valamint a Kale Kembang vízi-palota itt a csúcs.

A Pura Bekasih anyatemplom az egyik legszebb hindu szentély Balin. Ez már közel volt a nagy hegyekhez. Ha nem lett volna felhős az idő, lehetett volna látni a Gurung Agung vulkánhegy 3100 m-es csúcsát is az épület mögött. De csak felsejlett a ködös felhőkben. Itt sikerült egy kis baksisért egy ceremóniát felvennem, melyet 8 szent ember mutatott be, és itt ismertem meg a bali zenének, a gamelan-nak hangzásvilágát, hangszer- összetételét is. Majd Penelokan falunál elértünk a Batur- hegy lábához. Az aktív vulkán „csak” 1717 m. magas, és pár órás trackinggel megmászható. Mi az alatta elterülő tó partján mentünk fel néhány, többemeletes, kávézókkal egybekötött kilátó-teraszra, hogy így csodáljuk meg a balinézek szent hegyét. Visszakanyarodva ötödik látnivalónk aznap Penglipuran skanzen-faluja volt, amelyben laktak is. Az autentikus Bali építkezés minden formáját meg lehetett látni az egykor poligámiában élő őslakosok településén. Én- nem először, és nem utoljára- a rengeteg, gonddal megépített kertek, közterületek virágosításán ájultam el: botanikai varázslatok voltak tömegével. Már az egykori Bangli királyság területén voltunk ekkor, így nem hagyhattuk ki Pura Kehen templom végigjárását, mely a dzsungel közepén bújt meg, 30-40 m-es óriásfák tövében. Itt is, mint a hindu templomok látogatásánál, kendőt, szarongot kötöttünk a derekunkra, hogy „meztelen” térdünket eltakarjuk, a vallási szokásoknak megfelelően.

Aznapi utolsó programunk, az elefánttemplom már Ubud határában volt. Itt sem a templom, hanem a dimbes- dombos, 15 m-es szintkülönbséggel, patakkal, vízeséssel, cserjékkel, fákkal, telepített virágokkal, zöld mohával fedett kövekkel- lépcsőkkel a templomkert volt a csodálatos. Nem győztem videózni. Hazaérve estebédeltünk a „kiülős” Nomad vendéglőben, majd este a medencében úszkálva pihentük ki a fáradalmainkat.
Másnap megint jött Made, a sofőrünk, akivel azért- selypítésük ellenére- jól elbeszélgettünk angolul. Eleinte nem értettem, hogy a vok az work, a sepen a seven, de kisilabizáltam. Egy kis érdekes kitérő sofőrünk nevével kapcsolatban: Baliban a megszületett gyerekek (akár fiú, akár leány) sorjában a Wayang, majd a Made, harmadikként a Nyoman, végül pedig a Ketut nevet kapják. Az ötödiktől kezdődik elölről a „kör”. A fiúk -i, a leányok –ni végződést kapnak. Persze nem kell messzire mennünk a gondot nem okozó névválasztásban: a Kárpátok „géniuszának”, Ceausescu-nak is volt már egy Nicolea nevű testvére. Aznapra még messzebbre terveztünk, a Bratan- tótól még északabbra, a Gilgit- vízesésekig. Az ország közlekedéséről mindenképpen meg kell jegyezni, hogy bár kaotikusnak látszik első pillanatra, mégsem az. A járművek ¾-e robogó, amelyen sokszor négytagú család ül (a tankon a kisfiú, a papa, a hátsó ülésen oldalülésben az anyuka, kezében a kisebbik gyerekkel), a teherautók index-, és fékjelzései a szivárvány minden színében pompáznak, míg a személygépkocsik, melyek viszonylag új, megkímélt tiszta állapotban vannak, zömében bérkocsik, és a 80 %-uk Toyota márkájú. A 20 nap alatt nemhogy balesetet, de még koccanást sem láttunk, az ideges, kiabáló hozzáállásról nem is beszélve. Az nem szokás itt. A dudálás nem arra való, hogy rámorrants a másikra, hanem arra, hogy jelezd: jövök, vigyázz magadra, de rám is. Mivel javarészt csak a nagyvárosokban van közlekedési lámpa, a mellékutcákból a főutcára való ráhajtást speciális módszerrel végzik el a szigetlakók: „önkéntes rendőrök”, azaz inkább munkanélküli agilis fiatalemberek piros zászlóval a kezükben, azt hevesen lengetve egy idő után leállítják a széles utcán a forgalmat, és „beengedik” a rákanyarodókat. És- ez volt a meglepő- a hálás sofőrök egy kis pénzt dugtak az intézkedők markába.

Első megállónk, mint előző nap is, szintén egy vízesés volt: a Leke-Leke. Nem tudtam, hogy a helyi asszisztens miért ad nekem két erősebb botot, de hamar kiderült: több mint 400 lépcsőt kellett oda és vissza is megtennünk, hogy elérjük az erdőből előbukó, a jó 20 m. magasról lezubogó kaszkádét. A Kebun Raya botanikus kert feleségem célpontja volt elsősorban. A 155 ha-os arborétumot gyalog akartuk bejárni, de ez lehetetlen vállalkozás volt: hamar lestoppoltunk egy elektromos kisautót, amellyel kényelmesen megtehettük ezt.

A legnagyobb élményt a Taman Bambo, azaz a bambuszerdő, és a Bratan- tó parti lombhullató erdő adta. Szintén az 1200 m. magasban elterülő tó partján, a 2100 méteres Catur hegy tövében feküdt az Ulun Batu Bratan templom, ahol, - a botanikus kerttel ellentétben- telt ház volt. Helyi hívők sok kisgyermekkel és fehér turisták százai bolyongtak az 1663- ban alapított, négy templomból álló kegyhelyen. A hindu épületek, beleértve a tavon levő két kis lebegő templomkát, szemet gyönyörködtetők voltak, azonban a nagy látogatottság a kertben tömegével elhelyezett giccses játékoknak, műanyagszobroknak is köszönhető volt. Na, hát mikor nem, most is megdördültek az ég csatornái, és éppen csak elértük a kocsinkat a parkolóban. A következő, északra fekvő három látnivaló megtekintését első felindulásunkban sztornóztuk, pedig, mint volt előtte, de utána is precedens rá, lehetett volna esőkabátban is élményeket gyűjteni. Visszafordítottuk a járgányt,

de még Bali legnagyobb, és legszebb rizs- teraszát, a Jatiluwih-ot alaposan körbejártuk. Európai gondolkodással az ember nem érti, mi látnivaló van ezeken. Hát bizony, ez egy külön turisztikai kategória, mert - a mező- gazdasági termelésen kívül- rendkívül szemet gyönyörködtető az egymás fölé rétegezett, sokszor 6-8 szintesre épített terasz. A harsány-zöld rizsföld azonban csak része a gazdaságnak: az utak, épületek mellett, között pálmaerdők, színes virágágyások, csurdogáló patakok (ez kvázi a túlcsurgó öntözővíz), a legelésző marhák máshoz nem hasonlító esztétikai látványt is nyújtanak a gazdasági haszontermelésen túl. Mire késő délután hazaértünk, ismét egybehoztuk az ebédet a vacsorával, majd nejem már az ajándékboltokat is egyre gyakrabban nézegette.
A negyedik nap már ismét csak a városban nyüzsögtünk, áradtunk a tömeggel a járdákon annak erős harmadát adó fehér „pénzeszsákokkal” egyetemben, mivel délre már kivitt a kocsi a tengerpartra, a fekete homokos Kusamba kikötővároskába, ahol azért a szigetek közti tranzit- forgalom nagyobb része volt bennszülött kirándulás, vagy munkavállalás, és a teherforgalom is számottevő volt. Mi, bullék kisebb arányban, de vidáman, kalandokat várva motorcsónakoztuk át a Bali- Nusa Lembongan közötti 20 km-es távot fél óra alatt. A kis szigetnek is voltak sajátos szokásai, törvényei: pl. személyautó nem járhatott, nagy teherautó, busz sem, így a legelterjedtebbetek a platós kisteherautók voltak, ahol a hosszirányban a két oldalra szerelt zörgő fémpadokon rázkódtunk. Taxisunk pillanatok alatt a hegyes- dombos szigetecske egyetlen lakott falujából, a kikötőfalu Jungut Batuból elvitt a Mushroom Bay-en levő bungaló- hotelünkbe.

A leglazább, legkényelmesebb, legjobb pihenni, ejtőzni tudó szállásunk az idáig a Villas Nusa Lembongan volt. A bambuszházban jó volt a klíma, de a légkondit csak módjával kellett használnunk. A meglepetés az volt, hogy a zuhany, a mosdó és a WC kinn volt a házhoz kerítéssel körbevett területen, teteje ellenben nem volt. Ez csak elsőre volt meglepő, utána teljesen megszoktuk. Nem mindenkinek adatik meg, hogy reggel, zuhanyzás előtt hallgathatja a szebbnél szebb madárdalokat. Stílszerűen napnyugtakor átsétáltunk a Sunset Point kilátó- helyre, majdnem a szállásunk mögött, amely teli lett fiatal fehér turistákkal, akik a magas sziklákról, kis gyanús cigijüket szívva nézték az örvénylő tengert, és merültek el a táj szépségében. Este, miután egy, a korai Beatles repertoárját végigéneklő zenekar kíséretében megvacsoráztunk, (Nusa szigetén mindhárom vacsorahelyünk csillagos ötös osztályzatot kapott!) megszerveztük a másnapi, a szigetet körbejáró kirándulást.
Még női sofőrünk eddig nem volt, de másnap vele utaztunk. Nem igen akart engedni az általa jól felvert árból.

Párom választotta ki, és rajongva várta a mangrove-erdei lapos-fenekű csónakozást, amely ugyan nem volt hosszú, de e bioszféra minden jellegzetességét megmutatta. A kikötő partján moszatokat szárítottak a hajósok: a szárított, porrá őrölt terméket a takarmányozásban, a kozmetikai iparban használják. Meglátogattuk a szintén északi parton levő Mahagiri partot, a helyi halászok központját, majd dél felé vettük az irányt rozoga Mazdánkkal. Érdekes volt európai embernek olyan hidat látni, ahol csak gyalogforgalom zajlik (persze itt megengedett a robogó is). Ilyen volt a Yellow Bridge, a sárga híd, amely Nusa Lemnongant a még kisebb Nusa Ceningan szigetével köti össze. A Dream- beach nem érdemelte a nevét: ugyan a kilátás a hullámok a sziklákat „harapdáló” látványa elképesztően szép volt, de a vízbe bemenni itt nem szabadott, - azaz saját felelősségre igen- mert óriási hullámok csaptak ki a homokos partra, melyek könnyen visszaszippanthatták a meggondolatlan vízbemerészkedőt a mélybe. Hasonló volt a helyzet a Sunset, és a Sandy Beachnél is. Még szebb sziklára csapódó 3-6 méteres hullámokat fedeztünk fel a Devil’s Tears szikláknál. Nem akaródzott a videofelvételt abbahagynom, az ördög könnyeinek látványa életem legemlékezetesebb percei közé fog tartozni.

Másnap nem kocsival, hanem gyalog jártuk be a sziget nyugati- déli részét, majd délután a szállásunktól 15 percn sétára levő Mushroom Bay-en megmártóztunk mindketten azért a Csendes Óceánban, annak Kis Szunda- tengerében, egyben egy nagyot is napozva. És végre a magunkkal hozott újságok, folyóiratok, keresztrejtvények is előkerültek a szállásunk medencéjének partján: itt nem gondoltuk városnéző programokról elpazarolt időnek az ejtőzést, mint máshol. Visszatérve Balira, Ubudban egy másik hotelben szálltunk meg, ezúttal a belvárosban, a piac utcájában. A klíma- katasztrófa itt is jelzett: október közepén még nem kellett volna az igazi esős évszaknak beköszönteni, de,- legnagyobb sajnálatunkra- ez bekövetkezett. Nemcsak délután, este, hanem egész napos, bőséges esőzések zavarták meg programjaink lebonyolításait.

A második ubudi tartózkodásunk alatt felfedeztük a város művészeti kínálatát, főként a Jalan Monkey Forest-et és környékét bebarangolva, ajándékvásárlásokkal egybekötve, valamint- ha már a sznorkelezés valahogy kimaradt, a kelet- ázsiai masszázsszalonok kínálta szolgáltatásokat is kipróbáltuk. A Jáva szigetén töltött ezután következő napokról az első fejezetben írtam.
Hasznosnak tűnhet néhány érdekes pénzügyi adat, nemcsak a magunk számára. Az összes kiadásunk 44 %-a a két hosszú nemzetközi és az 5 belföldi repülőjárat ára volt, míg a szállásaink mindössze azok 7,3 %-át adták ki, ami meglepően kevés. A borneói szafari nem volt olcsó, (16,8 %) de amitől féltünk, és azt hittük, hogy nagyon megemeli a számlánkat, a belföldi utazások, taxizások, kocsi-bérlések ára, amely nem lett sok, 8.6 %.

Szintén a délkelet ázsiai országok utazásainak nagy előnye az étkezés (10,6%), a hajózások (1.8 %), a múzeumi, templomi és egyéb belépők (3,7%) olcsó volta. Végül a vízum, és a borravalók is közelítettek a 2 %-hoz. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy odamenni a sok, ott lenni egyáltalán nem. A témához kapcsolható az is, hogy Indonéziában megbízhatóak az emberek, a kereskedők, a szolgáltatók: egyszer sem csaptak be, pedig nemegyszer ottani mértékkel tekintélyes előleget hagytunk az utcasarki irodában, de a kocsi másnap reggel jött, a megbeszélt időben. Még a kezükbe sem csaptunk. És persze számlát minden esetben, részletes felsorolással, a valódi fogyasztást, szolgáltatást feltüntetve kaptunk. Végül a borravalóról: itthon nem vagyok túl gáláns, de meggyőződésem, hogy a trópusi országokban járva, ahol az egy főre eső jövedelem nyolcada- tizede a mienknek, adni illik nekik. Persze nekünk is számít, de nekik nagyon. És Indonéziában, - egyes arab országokkal ellentétben- még csak nem is tartják érte pofátlanul a kezüket.

A nagy utazásaink eseményeit háromszor „élvezzük”: először, amikor megtervezzük, másodszor, amikor ott vagyunk. Hát igen, ott létünkkor három hétre talán meg is találtuk a keresett paradicsomot! És utoljára, amikor felidézzük, feldolgozzuk az élményeket. Most is ez folyik….

Megjelent az"utikritika.hu/bali/lembongan, az utikritika.hu/bali/bali_idojarasa, utikritika.hu/indonezia- vélemények, utikritika.hu/bali- vélemének, utikritika.hu/bali/Istvan_uti_beszamoloja_-_2022_oktober" oldalakon István aláírással 2022.december 3-án