INDONÉZIA: JELENTÉS A MEGTALÁLT PARADICSOMBÓL- III. RÉSZ

Indonézia: jelentés a megtalált Paradicsomból - III. rész

Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Indonéziában a helybeliek a fehér turistákat „bullénak", azaz pénzeszsáknak nevezik, és a lehető legtöbbet próbálják kihozni abból, hogy találkoznak velük - Indonézia, mint úti cél, már nagyon régóta szerepelt terveink között. Nemcsak Bali, az „Istenek szigete”, amit még a ma is létező utolsó Paradicsomként neveznek, hanem főként Borneó, ahol még lehet vadon élő orangutánokat látni. Aki csak Balira utazik, nem sokat lát és tapasztal az országból, ezért Jáva szigetén is szerettünk volna eltölteni egy kis időt. Háromrészes képes úti beszámolónk befejező része!

Nusa Lembongan szigetére hajóval mentünk át, egy Kusamba nevű településről, ami híres vulkanikus eredetű fekete homokos strandjáról. Itt már szemét hevert a tengerparton és környékén. Először csak mi ketten voltunk férjemmel a hajóállomáson, majd csatlakozott hozzánk pár kóbor kutya, majd rengeteg helybeli, akik leplezetlen érdeklődéssel bámultak minket. De mi is őket, azt, ahogyan ültek, ahogyan ettek, ahogyan nagyokat nevetve beszélgettek. A hajó indulása előtt aztán megérkezett még néhány fehér turista. A hajó nagyon gyorsan, fél óra alatt ért át a szigetre, amelyről nem sokat tudtunk. Azért választottunk egy szigetet, mert Bali híres strandjairól nem sok jót olvastunk. Amolyan Lido di Jesolós hangulatúaknak írták le több utazásról szóló beszámolóban, mi pedig másra vágytunk.

Nusa Lembonganon azért utolért a „balis" életérzés. Gyönyörű, tiszta vizű tenger, csodálatos bungaló egy édenkertnek is beillő kertben, a parton pedig jobbnál jobb helyi éttermek. Szállásunktól, a Harta Lembongan Villas nevű helytől pár perc sétára volt a sziget híres kilátópontja, ahonnan a sziklák tetejéről fantasztikus panoráma nyílt napnyugtakor a tengerre és Bali szigetére. Esténként rajokban jöttek robogón a fiatal turisták, hogy a hullámok verte sziklákon, füves cigarettát szívva elmélyüljenek a nem mindennapi látványban. Pár nap alatt gyalogosan bejártuk az egész szigetet, a híres strandokat, ahol több méteres hullámok robogtak zajjal a part felé. A sziget olyan kicsi, hogy csak egy falu meg pár üdülőövezet található rajta. Autók nincsenek, robogókkal közlekedik mindenki, személyszállításra és teherszállításra kis platós teherautókat használnak. Nem sok minden terem meg a szigeten, a napi élethez mindent Baliról hoznak át teherhajókkal, az élelmiszertől kezdve a benzinig.

Lembongan szigetén maga a tenger jelenti a legnagyobb veszélyt. A szűk öblökben megbújó strandokon ki van írva hatalmas betűkkel, hogy úszni csak saját felelősségre lehet. Mert Lembongan nem az átlagos strandolók, hanem a szörfözők igazi paradicsoma. De a hatalmas hullámok miatt évente így is sokan vesznek a tengerbe. Csónakáztunk mangrove erdőben, megcsodáltuk a helyi temető furcsa, esőernyős vagy inkább napernyős fejfáit, fürödtünk egy kevésbé veszélyes strandon, és elmerültünk az indonéz konyha kulináris élvezeteiben. De a legszebbek a késő esték voltak, a kertben, a medence mellett pihenve, ahogyan hallgattuk a koronásgerlék furcsa dalolását. Mivel a főszezonnak már vége volt, a bungaló falu egyedüli lakói csak mi voltunk, így senki nem zavarta meg nyugalmunkat és a pihenésünket.
A szigeti lét után, rövid hajózást követően újra megpillanthattuk Kusamba fekete homokos strandját, aztán jól bevált sofőrünkkel Ubudba utaztunk. Két nap alatt gyalogosan bejártuk a település összes utcáját, a környező rizsteraszokat, a városka melletti híres majomerdőt, bepótoltuk mindazt, ami első ottlétünk alatt kimaradt. Szállásunk a legforgalmasabb utcák egyikében volt, csak kiléptünk a kapun, és máris beszippantott bennünket a forgatag. Nagyon jókat vacsoráztunk és söröztünk, és lassan az ajándéktárgyakat árusító boltok kínálatait is elkezdtem szorgalmasan nézegetni.

Utolsó indonéziai utunk Baliból Yogyakartába vezetett, Jáva szigetének egyik kulturális központjába. Másfél órás repülőút után érkeztünk meg a nemrégen átadott nemzetközi repülőtérre, hogy kiderüljön, még egy órát kell újra autóznunk, hogy a város központjába, szállásunkra, bejussunk. Yogyakarta bővelkedik látnivalókban. A városban gyalogosan is fel tudtuk keresni a Kratont, a királyi palotát, illetve a Taman Sari vízipalotát, és végre találkoztunk egy magyar turistacsoporttal, két hét után. A környék két leghíresebb látványosságának, a Pranbanan templomegyüttesnek illetve Borobubur templomának meglátogatásához megint sofőrt kellett bérelni egy napra, de ezt már rutinosan megtettük. A két templom kombinált belépőjegye hihetetlenül drága volt, 24 ezer forintnak megfelelő indonéz rúpia személyenként, de csak azért, mert külföldi turisták voltunk. Az átlagos ausztrál turistáknak, akik Indonéziában töltik éves nyári szabadságukat, meg sem kottyan ez az összeg. Mi ellenben ilyen magas belépőjegy árral még soha nem találkoztunk.

Borobubur a világ legnagyobb buddhista épülete, lényegében egy hatalmas sztúpa, egy domb tetején. Nem templom, mert nincsenek belső helyiségei. A 35 méter magas építménynek három része van. Az alsó a Kamadhatu, a vágyak, a középső, a Rupadhatu, a formák, míg a legfelső az Arupadhatu, a formák nélküli világot ábrázolja. A legfelső teraszon, amely kör alakú, 72 faragott kősztupa található, mindegyik egy ülő Buddha szobrot rejt magában. Egy kicsit csalódottak voltunk, mert az épületet csak körbe lehetett járni, -ennyi pénzért! - a felső szintek, ahol a fő látványosság van, le volt zárva a látogatók elől.

Nagyon közel van a városhoz a 2968 méter magas Merapi vulkán, amely jelenleg is aktív. Legutoljára 2020-ban tört ki. Korábban, 2010-ben többször is kitört, ekkor 80.000 embernek kellett elhagynia az otthonát, és jelentős volt az áldozatok száma is. Borobudur látogatását követően, Pranbanan felé menet, sofőrünk felvitt bennünket egy kanyargós úton a hegy tetejére, egy kis faluig, ahonnan dzsip-túrák indulnak a kráterhez. Az időjárás sajnos közbeszólt, mert egy órán keresztül özönvízszerű eső zúdult ránk, autót vezetni is alig lehetett. Krátert így nem láttunk, csak azért fohászkodtunk, hogy a város másik felén levő legszebb templomot, Pranbanan-t legalább ne esőben látogassuk meg.

A Pranbanan hindu templomegyüttes a 10. században épült. A három központi épületet Visnának, Sivának és Brahmannak, a hinduizmus három fő istenének szentelték. Az épületek egy hatalmas gondozott kertben vannak, több helyszínen. Nagyon furcsa érzés volt, ahogyan a hindu templomok között sétáltunk, közben meg a környező mecsetekből folyamatosan szólt a müezzin, a muzulmánok imára hívó szava. Jáván a hindu vallásúak száma elenyésző, a Pranbanan a múltnak állít immár emléket. A két templom Indonézia leghíresebb látványosságai közé tartozik, aki Jáván jár, annak feltétlenül fel kell keresnie őket. Még a horribilis belépőjegy árak ellenére is.
Yogyakartai tartózkodásunk alatt az esték jelentették a legnagyobb élményt, amikor kisétáltunk a város legforgalmasabb utcájára, a Jalan Malioboróra. Fantasztikus hangulata volt az utcának, minden kapualjban önjelölt zenészek énekeltek, éttermekkel, boltokkal, kávézókkal volt tele. Az utcán a korábban megismert robogó mellett gyönyörűen feldíszített lovas hintók is közlekedtek, meg becsák, amik lényegében riksák, motorral vagy lábbal hajtott, ülésekkel rendelkező robogók. A széles sugárút javarészt ruha és kelmeboltokkal van tele, mert Yogyakarta a batikolásról is híres. Minden kapualjban eldugott batikkiállításokra próbáltak bennünket becsalogatni a helyiek, hogy vásároljunk textilképet. A szűk sikátorok kifőzdékkel voltak tele, izgalmas és finom ételeket kínálva, de inkább a helybelieknek, vagy bevállalós kedvű turistáknak. Az ott étkezők alacsony kis asztalkákon, a földön ülve, kézzel ették az vacsorát. Mi egy olyan helyre ültünk be, ahol sört is lehetett kapni, a Legian étterembe, itt már voltak turisták, meg módosabb helybeliek. Az étterem teraszán ülve a lábunk előtt élvezhettük Malioboro zajos, vidám és forgalmas életét. A becsákot kipróbáltuk egyik esős este, hogy visszajussunk a szállodáig, alig tudtuk magunkat bepréselni a helyiek testméretéhez igazított ülésekre. Az út felért egy kisebb halálúttal, úgy cikáztunk ezerrel a riksával az autók meg robogók között, hogy alig mertük kinyitni a szemünket.

Négy nap Yogyakarta után Jakarta következett, majd az indulási útról már megismert Jeddah-Bécs útvonalon tértünk haza 21 nap után. De az izgalmak a yogyakartai repülőtéren még nem értek végett, a vihar miatt késett, majd kétségessé vált a repülőnk indulása Jakartába. Ott szaladgáltunk idegesen néhány ausztrál turistával az információs tábla meg a váróterem között, hogy mi lesz. Ha sokat késik a Super Air Jet járata Jakartába, lekéssük a szaúdi légitársaság Európába tartó gépét. Ami igen komoly anyagi veszteséget jelentett volna számunkra. De szerencsésen hazatértünk.
Most van az az időszak, amikor az élményeket próbáljuk feldolgozni, nap mint nap visszanézzük az ott készült fotókat, videókat, és bosszankodunk, hogy miért nem használtuk ki jobban az időt. Minden percét. Minek feküdtünk le egyáltalán aludni, amikor késő éjjel is sétálhattunk volna? Miért duzzogtunk az özönvízszerű eső miatt a szállodaszobában, ahelyett, hogy nekivágtunk volna az utcáknak, hogy ne vesztegessünk el órákat az ottlétből? Egyáltalán, miért kellett hazajönnünk?
Ha rangsort kellene állítanom a látottakból, egyértelműen Borneó vinné a pálmát. Az esőerdő, az állatvilág, a szépséges Sekonyer folyó, a mienktől annyira különböző egyszerű életmód, a csend és a nyugalom miatt. Lembongan szigete maga volt a Paradicsom, Yogyakarta elbűvölt fantasztikus életritmusával és hangulatával Malioboró sugárútján. Bali egy picit csalódás volt, de talán amiatt, hogy túl sokat vártam tőle. A sziget látnivalói mesések, és az ott élő emberek kedvessége és közvetlensége meglepő. Indonéziában a helybeliek a fehér turistákat „bullénak", azaz pénzeszsáknak nevezik, és a lehető legtöbbet próbálják kihozni abból, hogy találkoznak velük. Lényegében nem is lehet tudni, hogy a mosolyuk és kedvességük őszinte, valami ősi velük született dolog, vagy már átszövi azt az érdek. De nem maguktól romlottak el, a turizmus meg a szegénység mindennek az okozója. Nem tudom, megrendítő vagy szomorú dolognak könyveljem el azt, hogy mindegyik helybeli sofőrünk kezet csókolt férjemnek, mint a nagy fehér istennek, amikor átadta nekik a fuvar díját.

A közlekedés, ami Indonéziában baloldali, első látásra ijesztőnek és kaotikusnak tűnik. Nagyon kevés városban van tömegközlekedés, a legtöbben mopeddel közlekednek, a turisták meg vagy felfogadnak egy helybeli sofőrt, vagy kibérelnek egy motorkerékpárt. Szabályok a vezetésben nincsenek, az győz, aki gyorsabb. Pontosabban vannak közlekedésre vonatkozó írott szabályok, csak ezeket mindenki egyénileg eltérő módon értelmezi. A modepek vezetése nincs életkorhoz meg jogosítványhoz kötve, fiatal gyerekek száguldoznak az utakon, és a városokban még a piros lámpa sem vonatkozik rájuk. Nem egyszerű feladat az utca egyik feléről átjutni a másik felére egy nagyobb városban. De mindezek ellenére nem láttunk balesetet. Nagyon figyelnek egymásra a sofőrök, és halk dudálásokból megértik egymást. A dudálás arra szolgál, hogy jelezzék, jövök, itt vagyok, előzök, kanyarodok. Nem idegesek, nem kiabálnak, számukra idegen a kapkodás és a rohanás.

Bali szigete nem az istenek otthona, nem egy földi Paradicsom, hanem egy olyan mágikus hely, ahová mindenképpen érdemes elutazni annak, aki ezt megteheti. Nem hibátlan, nem tökéletes. A turizmus felemésztette, így a végtelen békét és nyugalmat, amire vágyunk, nem itt fogjuk megtalálni. Hanem egy kisebb szigeten. De ahogyan megismerjük a balinézeket, a falvaikat, a templomaikat, a tájat, ahol élnek, rájövünk, hogy mégis a lehető legjobb helyen vagyunk. Mosolyországban, mert a helybeliek mosolygása mindenkit rabul ejt. Ahol nem stresszelnek, nem idegeskednek, nem türelmetlenek, a helybeliek a maguk lassú tempójában élik mindennapjaikat. Ilyen idillikus körülmények között még az idő is megáll, észre sem veszik talán az órák, a napok múlását, mert minden nap egyforma: meleg van, vagy esik az eső, a természeti környezet pedig mindig ugyanolyan csodálatos. Ez a hangulat, az időtlenség, minket is utolér. Pedig az átlagos balinéz (indonéz) ember szegény. Talán van egy háza, egy kis földje, és egy tál rizsen túl nem is igazán van másra igénye. Senki nem érti, hogy a keleti emberek a mérhetetlen szegénység ellenére hogyan tudnak mégis mindig mosolyogni, vidámnak lenni. A stressz és a depresszió a felpörgetett életek jellemzője. A mi „nyugati" életünk nem szól másról, csak arról, hogy dolgozzunk, gyűjtsünk, adózzunk, új autót, nagyobb házat, márkás telefont vegyünk, nekünk ezek jelentik a boldogságot. Ha ezt nem tudjuk megszerezni, belepusztulunk, és szegénynek érezzük magunkat. Nem tudjuk élvezni az élet olyan egyszerű szépségeit, hogy süt a nap, kék az ég, megjött a tavasz, egészségesek vagyunk, családban élünk. Míg mások kicsiny és szerény álmaikkal megelégszenek, léteznek és élnek, mi irigyeljük „mosolyország" lakóit, pedig csak rajtunk múlik az, hogy mennyire tudunk és merünk boldognak lenni.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.11.12-én