KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIA, MÁSKÉPP I. RÉSZ: JÁVA ÉS BORNEÓ

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIAI ÚTIBESZÁMOLÓ-I. rész: JÁVA ÉS BORNEÓ
szöveg: Gróf István, fotók: Grófné Enikő és Gróf István

Rövid időn belül három dologban érhet váratlan meglepetés, ha Indonéziában jársz: ha „teli szájjal” süt is a nap, 20 perc múlva özönvízszerű esőben lehet részed. Kitűnő hangulatodnak evés után 30 perccel erős gyomorkorgás, majd utána a rohamszerű hasmenés vethet véget. Betervezett útiterved percek alatt felborítja egy helyi repülőtársaság SMS-e, miszerint a pár nap múlva induló géped 6-8 órával hamarabb, avagy későbben fog indulni. Ezekkel számolni kell.

Indonéziai utazásunk ötlete a 2015-ös Milánói Világkiállításon fogant: az ország pavilonjában ottani látogatásunk harmadát töltöttük el, pedig voltak látnivalók bőven a világ más tájairól is. A négy éve a Thaiföld- Malajzia- Kambodzsa, majd azután egy indiai körút után 2022 őszén bele mertünk vágni a covid miatti kényszerszünet után a határait megnyíló szigetországi utazásba. Eleinte úgy hittük, hogy - mint indiai utazásunkkor is- a kaotikus körülmények, és az autóbérlés kihagyása által az utazási nehézségek miatt társas utat kötünk le. Majd, negyedévvel indulásunk előtt rájöttünk, repülő- jegyet és szállást tudunk mi is foglalni, a belső utakat pedig bérelt autóval meg tudjuk tenni, mivelhogy túlkínálat van ezen szolgáltatásokból. A szervezés bő két hét alatt megtörtént, az alapos útiterv összeállítása, csiszolása volt csak hátra. Budapest helyett- Vas megyeiek lévén- fele-áron Bécsből indultunk a kitűnő Saudia társasággal, Jeddah-i átszállással. Az egész napot lefedő repülőutak után este jakartai hotelünkbe értünk, amely valahol a reptér mellett volt. Indonéz mértékkel: 60 percig ment a taxis, 25 km-t. Késő este felfedezni indultunk a nem éppen a belvárosban fekvő környéket, de hamar beláttuk, hogy a közlekedés nem úgy zajlik, mint nálunk: a megállíthatatlanul áradó autó-, teherautó-, de főképp moped-forgalom nem engedi a gyalogost átjutni a 4 m-re levő túloldalra. Életveszélyes cikkázások közepett azért túlestünk ezeken. A másnap, 10 óráig behatárolt reggelire 9.55- kor érkeztünk: hiába, az átrepült előző éjszakát be kellett hoznunk.

A másnapot a nem túl látványos, 11 milliós megapolisz megtekintésére szántuk. Két terület, az egykori holland gyarmati város, a XVII. században épült Kota Tua negyed, majd a Merdeka, a modern főtér és környékük volt betervezve. Az előbbi meglepett: rendezett, tiszta volt a hatalmas Fatahillah tér és a környéke: fehér, faredőnyös koloniális paloták, fagyizók, rózsaszín és türkizkék kerékpárokat kölcsönzők, mozgó kaja-árudák voltak a feltűnően gyakori fertőtlenítő- állomások mellett. A bábmúzeumot, az egyik legjellegzetesebb indonéz művészet központját, a Wayangot néztük meg, majd a holland raktárépületekből átépített hajózási múzeumot, melyben érdekes panoptikum- termek is voltak. Ezek kihagyhatatlanok. De a felvezetőben említett első meglepetés, a hirtelen érkező eső-fergeteg elfújta a másik városközpont megtekintését.

A Bahari múzeumban „megengedték”, hogy 60 percig a kijáratnál levő székekben végigvárjuk a vihar végét. Mivel Indonéziában este 6-kor villámgyorsan lemegy a nap, és besötétedik- már csak a vacsorázás, a pénzváltás, majd a hotel medencéjében egy kis jakuzzis relaxálás maradt aznapra hátra.
Másnap hajnalban indult a gépünk a legizgalmasabbnak ígérkező 3 napos, 3 éjszakás borneói dzsungeltúránkra. Kunai városában szálltunk hajóra, amelyet az elmúlt pár évszázadban (nem sokat változtak!) klotoknak hívnak a helybeliek.

Ez egy emeletes fahajó, melynek felső szintjén van a „bullék”, azaz a fehérek szállása: középen a kétszemélyes matrac, éjszaka szúnyoghálóval kiegészítve, előtte az asztal négy székkel, a hajó orrában pedig két „napozóágy”. A hátsó régió üres: a bőröndünk, cuccunk volt ott, és néha a személyzet oda járt telefonálni az internet- kapcsolat miatt. Lenn volt a 90X40 cm-es konyha!!! a spájzzal, a motorház a diesel- motorral, a hajó gyomrában pedig öt matracon aludt a kiszolgáló személyzet: a hajóvezető, a segéd- kormányos, a guide, a szakácsnő, és esetünkben egy egyetemista gyakornok lány. 10 óra körül fel is szedtük a horgonyt (egy lakóház kerítésére voltunk rögzítve), és elindultunk a Dunánál szélesebb Kumai folyamon felfelé a lekanyarodó Sekonyer folyó- ágra, ahol a Tanjung Puting Nemzeti Parkban (410.000 km2!) három napig tanyáztunk. A bőröndünkre visszatérve: előre gondolkodva a két nagy poggyászból az egyiket vittük magunkkal a vadregényes útra, a másikat a reptér csomagmegőrzőjében hagytuk. Utólag- okosan! Az idegenvezetőnk, Goh angolul kitűnően beszélő, értelmes fiatalember volt: Jogjakartában végzett, olajpálma- termesztő szakon, de hamar „átállt” a másik oldalra. Nagy természetszerető-, védő, ezen kívül a helyi dayak törzs (egy negyed évszázada még az ellenséges törzs a sátor elejére kitűzött koponyáival büszkélkedtek a harcosaik) büszke leszármazottjaként a néphagyományok folytatója, és amatőr zenész. Szerencsénk volt vele.
Eleinte kék- piszkos- zöld volt a folyó színe, és a parti szilárd talajon hatalmas fák, tövükben cserjék nyújtóztak. A dzsungel flórájával nem tudtunk betelni! Megtöbbszörözte a látványt a folyón vissza- tükröződő kép. Megannyi állat zavartalan élőhelye ez. Láttunk makákókat, proboscis (nagyorrú) majmokat, makikat és egy-egy orángutánt is. A madarak királynőjét, a szarvas-csőrű madarat (Cornbill) is megpillantottuk, de ők hamar tovaszálltak erős, rikoltozó hangot hallatva. Az ő farok-tollukból készül a dayakok harci fejdísze is. A sokkal kisebb, de legalább 6 színben pompázó jégmadarat (kingfisher) szintén élmény volt elcsípni. A hüllők közül egy hatalmas pithont láttunk hajónk előtt 15 m-re elúszni, de láttuk azt az állatot is, amely miatt a nagy kánikulában sem érdemes a hűs habokba ugrani: egy nem is akármilyen nagyságú krokodilt.

Az első délután a Harapan erdőbe voltunk „bejelentkezve”, de szerencsétlenségünkre délben elkezdett ömleni az eső, és ez délután 2 órakor, az „etetéskor” (amikor a vadon élő majmokat odacsalogatják, hogy könnyebben lehessen szemügyre és lencsevégre kapni őket) is folytatódott. Mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt. De nem volt mese, hosszúnadrág (a piócák miatt), bakancs, esőkabát, és mentünk. A helyieket nem bátortalanította el az eső, ők megszokták. Jó félórát néztük- filmeztük a főemlősöket 5-6 m távolságból, ami életre-szóló élmény volt. Annyi szúnyogot életemben nem láttam- érzékeltem, mint amennyi ott volt. Szinte szúnyogfelhőben jártunk, persze alaposan bespréyelve magunkat a dühös rovarok ellen. Hazafelé megnéztük a felhajtott zokninkat, kaptunk- e a kis vérszívókból. Goh le is szedett egyet a bokájáról, és a fűbe dobta. Én is felfedeztem egy piócát a lábamon, de az eredeti tervemmel- miszerint laposra taposom őkelmét- elszégyelltem magam, és én is a bozótba dobtam. A klotokra visszatérve kiteregettük átázott ruháinkat, cipőinket, hátha megszáradnak. Később kiderült: a párás időben nemhogy száradtak volna, inkább nedvesebbek lettek.

A hajszás délutánt kipihenni aztán Goh is segített: a hajó orrába állt, bekapcsolta az erősítőjét, és a hawaii gitárhoz hasonló hang- színű, hathúros pengetős hangszerén (sape) eljátszott vagy fél-tucat dalt. Meg voltunk lepődve, és nagyon jól esett a lelkünknek. Éjszakára egy pár nádcsomóhoz kötve magunkat, kikötöttünk éjszakára. A gyertyafényes meleg vacsora (nagy naphalak voltak aznap) jól esett, egy pohárka pálinka is előtte (vittünk sajátot), de a korai lefekvés 7 órakor furcsa volt. Feleségem sehogy sem akarta tudomásul venni, hogy az ágyunkról véletlenül legurulni vagy éjszaka lemenni a mellékhelyiségbe nem olyan probléma-mentes: a ritka lécezésű, 40 cm magas oldalkorláton átesve könnyen a krokodilok között találhatjuk magunkat. Nehezen aludt is el.
Másnap folytattuk az állt- és növényvilág csodálatát a hajóról. A kapitány, ha jelzést kapott, rögtön lassított, és megállt, ha „akció” volt. A második napi, délutáni orángután-etetés a Camp Leakey-ben volt. Ilyenkor persze több- 6-8 klotok is összetódul az eseményre. Érdekes módon a fehér utazók nagy többsége spanyol turista volt. Itt is lencsevére kaptuk a domináns hím, a másodhegedűs nőstény karján a picivel, majd a félően visszahúzódó tinédzser majmok viselkedését az etetéskor. Este éjszakai dzsungeltúra volt betervezve: egy órán keresztül jártuk fejlámpával az ösvényeket. Legnagyobb élményeink a tarantella- pókokhoz, a pacsirtákhoz, a denevérekhez, és az óriáshangyákhoz kötődtek. Este aztán utolért engem a bevezetőben jelzett második „hirtelen jövő”: elég kellemetlen volt éjszaka óránként elemlámpával lebotorkálni a mellékhelységbe. Szerencsére háromnapi adagot bevettem egy napon, és a gyógyszer hatott.
Harmadnap már a sötét-fekete színű, egyre keskenyebb, Rába szélességű folyón haladtunk, és a part már nem volt körvonalazható: jobbra- balra 30-50 m-es ártérben úszott a vidék. Aznapra is volt orángután camp program, ezúttal a Pondok Panggui helyszínen, ahol fogságba esett, vagy árva kismajmokat nevelnek fel, és szoktatják őket vissza a vadonba. Délután guide-unk elvitt egy folyóparti bennszülött faluba, Sekonyer Village-be.

Elmondása szerint tavaly vezették be az áramot a zömében szegény, bádogtetővel fedett kunyhókból álló faluba. De volt elegáns önkormányzati épület, volt iskola, presszó diszkózenével, volt nagy fecskeház (ide csalogatják be a fecskéket sípoló hanggal, akik oda fészkelnek, melyeket jó áron eladnak a kínaiaknak az ebből készülő leves alapanyagaként). Furcsa volt látni az anyaszült meztelen kisfiúkat (lányokat nem!), akik vidáman fürödtek a patakban. Este visszahajóztunk Kumai városa közelébe, hogy másnap reggel, ott kikötve, a Pangkalan Bun-i reptérre autózzunk, és ismét Jakartába repüljünk. A harmadik "hirtelenség” itt ért: egyrészt az eredetileg innen kora délután indulandó gépünk reggel indult. Ezt megoldottuk a hajó személyzetével. Azt azonban nem tudtuk, mikor az aznap a Jakartába való visszaérkezésünk után Baliba repülő járatunk időpontját estéről kora délutánra hozták előre. A legnagyobb kontinens nevét viselő fapados céggel sem telefonon, sem e-mailban értekezni nem lehetett, csak csevegni, de ez kevés volt ahhoz, hogy megegyezzünk: egy másik, nekünk megfelelő esti járatra vettünk plusz jegyeket. Ezt pedig le kellett mondani. Végül is a repülő- társaság visszaérkezésükkor- többszöri, áttéten keresztüli levelezés után- az elvesztett jegyeink felének árát visszautalta. A másik felét- természetesen nem a mi hibánkból- buktuk.

Utazásunk 7-ik napján Jakartában volt jó pár óránk, hogy „bepótoljuk” a Merdeka- tér és környékének megtekintését. A reptéren a hozott nagy bőröndöt is bepakoltuk a másik mellé a megőrzőbe, a helyi Volán buszra, a Demri kényelmes bőrfoteljeibe ültünk, és irány a Gambir állomás, a világváros hatalmas főtere, a Merdeka (ugyanaz a neve, mint a Kuala Lumpurié).

Kifogtuk a 35 fokos meleget, de a Monas-on, a Sukarno-féle gigantománia jegyében (1961) épült 132 m. magas beton oszlopon, rajta egy 32 kg-os aranyból készült lánggal díszített Nemzeti Emlékművön kívül nem sok szemnek tetsző épületet láttunk. Egyedül a hollandok- korabeli Immanuel evangélikus templomba mentünk be az iszonyú nagy, 75 hektáros téren, a többit, a szintén koloniális Nemzeti Galériát, a hadsereg Központi épültét óriási tankokkal kertjében, vagy a világ legnagyobb mecsetjét, az Istiquial-t a kapukon keresztül néztük meg. Gyomorkíméleti okokból egy KFC-ben ebédeltünk, majd visszamentünk a reptérre, ahonnan Baliba repültünk.
Az itteni eseményeket beszámolóm második részében taglalom, ellenben onnan 10 nap múltával visszatérve a jávai Jogjakarta nagyvárosába mentünk. A vadiúj reptér- jó indonéz szokás szerint- 30 km-re, 90 perces útra volt a várostól. A sziget kulturális fővárosának mondott településen három napot töltöttünk. Mivel jó 15 percnyi járásra volt csak a belváros, délután már be is mentünk felfedezni a várost. Muzulmánok lakják már ezt a vidéket, a szocio-fotókat késztő nejem itt már- Balitól eltérően- nem mosolyt, hanem jó esetben összeráncolt homlokot kaphatott a gépére. A város váciutcája a Jalan Malioboro, (két betűvel hosszabb, mint a cigarettamárka), melyen özönlött a nép, árusokkal, előadóművészekkel, turistákkal, helyi „időt-elverőkkel”, lovas-kocsikkal, és a becsak-nak mondott, csak e városra jellemző motoros riksákkal.

Ez különbözik a kambodzsaitól, ahol a robogó hátuljára erősített kétkerekű „pótkocsin” utazik az ember, vagy az indiaitól, ahol a robogóval egybeépített kis fedeles kocsiban ülünk hátul, az útra nézve. Itt a kis vasvázas összetákolt utasfülke, amelybe alig fértünk bele, (az indonézek átlagban max. 160. cm. magasak, és 60 kilósak) a motorka elejére van építve, azaz mi vagyunk az „ütközőzóna”, a pilóta a hátunk mögött lavíroz a forgalomban.
Nem kellett a másnapi, a környékre betervezett körutazásunkra taxist keresni: a reptéri fuvaros többször jelezte az úton, hogy szívesen vállalkozik erre. Meg is egyeztünk. (600.000 rúpia, kb. 20.000 Ft egész napra, benzinnel, parkolókkal, sofőrrel, és ott áll meg, ahol mondjuk neki). A három, célul kitűzött látnivaló közül elsőként a legtávolabbiba,

Borobudur buddhista sztupába mentünk. Az indonéziai múzeum-, és látnivaló- belépők ez eddig kezelhetőnek bizonyultak. (10.000-75.000 rúpia). Párszor megnevettettem a jegyárusokat, mikor galambősz hajammal az árjegyzéket mereven nézve, „two domestic children ticket-et” kértem. A helyieknek ugyanis jóval olcsóbb volt a jegy, ami talán érthető. De mikor a Borobudur- Prambanan templomokhoz kedvezményes kombi jegyeket vettünk fejenként 675.000 rupiért (kb. 24.000 Ft), akkor igencsak meglepődtünk. Pláne akkor, amikor a sztupába felmenet után meglepve vettük tudomásul, hogy műemlékvédelem címén egy lépcsőfokot sem tehettünk az impozáns, 1100 éves, 120X120 m alapú nagyságú hatalmas palotába. Csak kívülről járhattuk körbe a csodát. Örültünk, hogy szép volt az idő, de nem sokáig! Délben menetrendszerűen megeredtek az ég csatornái, és a közeli Merapi- vulkánhoz tervezett dzsip- túránkat elmosta az eső. Néhány bohókás fiatallal a kocsijukban ugyan láttunk néhány szlalomozó önjelölt Fittipaldit dagonyázni a fekete vulkáni hamuban, de mi nem kértünk belőle. A 2910 m. magas, ma is aktív vulkán 1994-ben és 2010-ben is halálos áldozatokat követelő kitörései folyamatos veszélyt jeleznek. Kár, hogy semmit nem láttunk belőle. Mire azonban ¼ 3-ra a harmadik csodahelyre, a hindu Prambanan IX. században készült épületegyütteséhez értünk, elállt.

A három fő istennek, Brahmának, Sivának és Visnának szentelt gyönyörű, a belső zónában található 16 templom közül Siváé a legmagasabb, 47 m. magas. Alaposan körbejártuk, a mellette levő kis állatkertet is megcsodáltuk, majd ugyanúgy, mint a szintén a Világörökség listán levő Borobuduri esetében, hosszú, tekergős piacon lehetett a kijárathoz érni. A kedves látogatók legyenek gazdag vásárlók is. Mint ahogy nálunk a múzeumokban, a kiállítást elhagyva, a shopban találjuk magunkat, akarva- akaratlanul.
Harmadnap gyalog vettük a nyakunkba a várost: a meglehetősen piszkos Code folyó partján, a kirakattól távol láttuk meg a mindennapok indonéz világát, a kis kunyhókban lakó helyieket kedvenc énekesmadarai kalitkáival körülvéve.

A Vizi Palotához (Taman Sari) értünk nemsokára, mely már a XVIII. századvégi építménye, és amely a helyi szultán palotája volt. Nos, itt történt meg először az, hogy magyar turistacsoporttal találkoztunk. Ettől nem messze értük el a szultán- ma a város polgármestere ő, micsoda praktikus megoldást találtak a hagyomány és a modern kor összekötésére!!- mostani palotáját, a Kratont, mely nemrégen, az 1920-as években épült már, de bizonyos részeit megtekintheti a nagyközönség. Itt kellemes meglepetésként egy árnyjáték-előadás résztvevői lehettünk az egyik pavilonban. Egy teljes gamelan- zenekar (15-20 fő) és énekesek, énekesnők is alájátszottak az előadás alatt, úgy hogy megadták a módját.

Tervbe is vettünk egy bábozási programot, ez most teljesült. Az utolsó nap, a 9 és fél+ 5 órás repülőút előtt „előre- pihenéssel”, és vásárlással telt, majd elköszöntünk Indonéziától, életünk egyik legemlékezetesebb kalandozásainak helyszínétől.
Megjelent némileg rövidebben az utikritika.hu/indonezia/jakarta, az utikritika.hu/indonezia/kalimantan, az utikritika.hu/indonezia/jogjakartayogyakarta és az utikritika.hu/indonezia/borobudur portálokon István aláírással 2022.december 1-én