Dalokat gyűjtöttem és feledhetetlen élményeket – Egy szemtanú emlékei (1964–1969)
2021. május 03. - beatkorSzaki
1964-ben, tizenöt évesen lettem az akkoriban divatba jövő beatzene rajongója. Gimnazistaként egymást informáltuk az osztálytársakkal, újságokat hoztunk, néhányukhoz – akinek már magnója volt –, fel is mehettünk a tanítás után, és a meglehetősen zavart Szabad Európa Rádió adásaiból levett számokat hallgattuk szájtátva. Korábban a twist, a
Speedy Gonzales,
Elvis és Cliff a Shadows-zal megnyitották már a horizontot, de a Beatles és a Mersey-beat, majd később a Rolling Stones és a brit rhythm & blues-hullám elvakulttá tett. Mivel meglehetősen archiváló típus voltam – és vagyok máig is – e felejthetetlen korból közrebocsájtom most néhány fennmaradt emlékemet.
Addig nem nyugodtam, míg a
New Musical Express 1964. december 17-én megjelent, a hallgatók által összeállított évi csúcslistájának első tíz felvételét unokabátyámtól kapott magnómra nem rögzítettem.
1. The Animals: The House Of The Rising Sun 2. The Beatles: A Hard Day’s Night 3. The Rolling Stones: It’s All Over Now 4. The Rolling Stones: Little Red Rooster 5. Manfred Mann: Doo Wah Diddy 6. Dusty Springfield: I Just Don’t Know (ezt kihagytam) 7. The Kinks: You Really Got Me 8. Julie Rogers: The Wedding (ezt is) 9. The Shadows: The Rise and Fall of Flingel Bunt 10. The Beatles: Can’t Buy Me Love.
Míg az énekesnők versenyében még sok volt a táncdalénekesnő az élen (Brenda Lee, Dusty Springfield, Cilla Black), és jórészt a férfiaknál is, de nem ennyire esztrádosan (Elvis Presley, Roy Orbison, Cliff Richard), addig az együtteseknél már az új zenei forradalom résztvevői álltak az élen, a Beatles, a Rolling Stones, a Supremes, az Everly Brothers, az Beach Boys, a Searchers, vagy Manfred Mann csapata.
Itthon a
Hanglemezgyártó Vállalt is alkalmazkodni kényszerült az új divathoz: néhány SP-t és EP-t már 1964-ben, illetve 1965-ben kiadtak Zoránnal és a
Metróval, az Atlantisszal, az ős-
Illéssel, majd ugyanők Szörényiékkel, a Wittek Marival (is) felvételt készítő
Omegával. Ezek persze a Luxembourgról lekagylózott angolszász számok voltak mind. Nagy részüket beszerezem, így az első három, 1965-ben kiadott
Atlantis-lemezt is. Nem is voltak rosszak a koppintások, Ray Charles Sankó által énekelt
What Do I Say-e messze verte az omegás
Paint It Blacket, az Illés-féle
Bucket Seatset, Zorán
Volgai hajóvontatóiról nem is beszélve, és igényesek voltak a komolyzenei feldolgozásaik is. De Neményi eszméletlen nyomulása után sem sikerült nagylemezt készíteniük – és ez így volt helyénvaló –, ugyanúgy, ahogy a többet érdemelt
Echo együttesnek sem. A nagylemezre 1968 karácsonyáig kellett várni, amikor is az Omega, majd a következő évben az Illés, és a szép lassan a többiek is kihozták a sajátjukat. Volt egy évem, amikor minden hónapban (csak a zsebpénz lenne több!) megvettem egy-egy, már magyarul elhangzó Illés-kislemezt, összesen vagy tíz-tizenkét darabot.
A
Rádió Komjáthy-műsorait (Csak fiataloknak, Vasárnapi koktél), később
Göczey Zsuzsa szakmailag értékesebb adásait (például a Lemezbörze helyettet) a lehető legtöbbször meghallgattam – a rádióújságban bekarikáztam őket egy hétre előre. Sohasem felejtem el, hogy amikor a Magyar Rádió 3-as (Bartók) kísérleti, sztereó adásai mentek délelőttönként, a komolyzene mellett a Chicken Shack nagylemezét is hallgathattuk, valószínű Zsuzsa segítségével.
Néhány
televíziós műsor is nagyban hozzájárult a beatzene népszerűsítéséhez akkoriban. A
Halló, fiúk, halló, lányok! – Antal Imre lelkes közreműködésével – mindig bemutatott egy-egy beatbandát. Íme, a feljegyzett lista: 1966 februárjában az Illés, márciusban a Scampolo és az Omega, áprilisban a Phantoms, májusban a Sankó, júniusban a Kék Csillag, augusztusban az Atlantis, szeptemberben a Metro, októberben a Syrius (még nem a „Nagy”), novemberben Fenyőék Syconorja, míg Szilveszterkor a nagy hármas, azaz az Illés, a Metro és az Atlantis került a képernyőre. Ugrunk: 1967 márciusban az Omega, májusban kedvenceim, az Atlas, júniusban az óbudaiak ásza, a Liversing, augusztusban az Echo került bemutatkozásra.
A magnón, lemezeken élvezett passzív zenehallgatást hamarosan felváltották a
koncertek. A Kapás utcai tánciskolában – ahova a kis-kisasszonyokkal táncolni tanulni jártunk – már a
Kék Csillag játszott, de még főleg hagyományos tánczenét. A legelső beatkoncert pont születésnapomra, 1965. április 8-ra esett, amikor az Istvánmezei úti Sportcsarnokban a dobogóra lépett a hattagú, teljesen ismeretlen, de brit együttes, a
Stovepipe No. 4. A 3 gitár- orgona-dob felállású zenekar – lehet, hogy a hatodik tag a menedzser volt? –, mint sok korabeli csoport, így például a szintén Magyarországon sztárrá avanzsált
Nashville Teens is beatbandaként kezdte, majd átrándult a rhythm & bluesba, amely akkoriban, a
Rolling Stones térnyerésével lett óriási divattá. Nagy élmény volt ez, még ha zenei kuriózumot nem is tartogatott, mert a táncos helyeken eddig is lehetett már beatzenét hallgatni. Tiszteletre méltó volt az kezdeményezés, hogy a beat terjedésének hajnalán – engedve a diákönkormányzatok határozott kérésének – jó hírű, szigorúnak tekintett budai
fiúgimnáziumom, a Rákóczi is koncerteket szervezett a nagytermébe. Az első, még 1965 februárjában az említett Kék Csillag volt, majd már vadabb, keményebb, dühöngő zenék is érkeztek, 1966 áprilisban az
Atlasék, majd két hétre rá a
Liversing, nem sokkal később pedig a Demjén-fivérekkel felvértezett
Dogs.
Kedvencem a főleg Szabó György „Manó” szájharmonikás jóvoltából Stones-, Pretty Things- és Them-nótákat játszó Atlas volt. Öt-hat bulijukra is elmentem, addig, míg nem igazoltak át a soul műfajába.
A liversinges fiúk jóvoltából az eddig csak a nyugatnémet Bravo magazin oldalain megismert hosszúhajú zenészekkel is találkozhattam. Ahogy Homonnay Zsombor vállig érő hajjal dobjai mögé, egy összetákolt háromlábú székre telepedett, vagy amikor Thúry Árpi a padlót nézve, szemét eltakaró, egyenes haját megrázta, az már a nagybetűs Nyugat volt nekem. Ők is vad R & B-t nyomtak, mint ahogy azt Kovács László jóvoltából két bootleg-felvételről átvett vinyl-lemezen most is meghallhatjuk. Demjénék még profibb szereléssel játszottak: még most is a fülembe cseng a Mysterians
96 Tears című száma, Králik staccatós C-dúr- c-moll orgonapötyögéseivel, Rózsi már akkor profi basszusjátékéval, hangsúlyos énekével. Persze akkor még – azt hiszem, ez Közép-Kelet Európában más helyeken is szokás volt – az első „menet” kizárólag instrumentális számokból állt, Shadows-, Spotnicks-, Hurricannes- és Duane Eddy-nótákból.
A művházak, klubok, ahol az újonnan alakuló, befutásra váró, és a már befutott beatbandák heti rendszerességgel szombat, és/vagy vasárnap este játszottak, (pénteken azért nem, mert nem voltak még szabad szombatok, így
Friday On My Mind-szerű számoknak még csak a Nyugaton lehetett aktualitása) közismertek a zenekarokkal kapcsolatos írásokból, ezeket nem ismétlem.
Az
Ifjúsági Park ellenben minden fiatalt vonzott, akik hajlandóak voltak a fehér ing és nyakkendő, illetve a valóságnál rövidebbre igazított haj reguláit betartani.
1965-ben és 1966-ban főleg csajozni mentünk oda, az ezt követő évektől inkább csak élvezni a zenét. A legnagyobb ottani élményem az volt, amikor az akkor már országos sztár Radics Béla a frissen leszerződött Demjén Ferivel alakított
Sakk-Mattjával hatvankilenc őszén már nemcsak Jimit és Creamet, hanem Led Zeppelint is nyomott. Mindenkinek tátva maradt a szája, amikor a
Whole Lotta Love-ban a Kapitány Rózsival szinkronban a középrészben jó néhányszor végighúzta a gitárját a színpad szélén felhúzott vaskorláton.
Kedves emlék volt az is, amikor 1965-ben a lakásunkhoz közeli Jókai Klubban lépett fel a
Scampolo. Angliai nagynénémtől a frissen ajándékba kapott színes
Beatles-képeskönyvvel a kezemben már korán megérkeztem klubba, ahová éppen bepakoltak a zenészek. Magától értetődött, hogy mindenki, aki ott lebzselt a kezdésre várva, fogta az erősítőket, hangfalakat, és cipelte őket a zenészekkel együtt. Komár és Judy akkor még épp, hogy „érintették” a beatzenét, inkább Elvist, Shadows-t és rock and rollokat játszottak.
Szintén 1965-ös emlék, hogy a Lenin körúti
Horizont tánciskolában szombat esténként táncparti volt. Abban az évben bizonyos Angels együttes játszott, a következőben pedig már a Kinks-dalokat egy az egyben előadó
Futurama. Egyik vízválasztó koncertélményem az 1966 júniusi
Gitárpárbaj volt a Kisstadionban. Az Atlas, az Omega, a Metro és az Illés volt hallható aznap. Akkor láttam be, hogy a dögös R & B-t játszó kedvenceim, az Atlas nem minden hangszerese állt tudása magaslatán. Az Illés viszont tisztán, precízen, pontosan játszott, és ez azonnal kitűnt. Ha Zorán nem is, de Levente jobban gitározott, mint Bíró Gábor „Doki”.
„1966 nyara, Kisstadion. Nyomják a Beatlest, a Rollingot, az Animalst a bandák. Torzít a gitár, brummog a basszus, mellkas-szakító a nagydob, all right-okat, yeah-ket, oh, baby-ket nyögdécselnek az énekesek. Egyszer csak fülelünk és felülünk lepusztult deszkapadunkról: »Légy jó kicsit, hozzám, engedd hogy menjek.« Egy percnyi sokk után tízezred-magammal tapsviharral üdvözöltük Szörényi Leventét, Bródy Jánost, a magyar beat megszületését.” – írtam erről 2005-en a Sárvári Hírlap hasábjain.
A beatzenekarok koncertlehetőségeinek a Petőfi Sándor utcai
Egyetemi Színpad volt az egyik legnívósabb, legelkötelezettebb támogatója. „
Az Egyetemi Színpad a hatvanas években egy megtűrt hely volt. Akkor még semmit sem tudtam a politikáról, hiszen 18 évesen kerültem oda, de most már tudom, hogy ez a Kádár-korszak izmosodó korszakában volt. Ott szabad volt olyasmit csinálni, amit nem nagyon lehetett máshol. Egy menedéke, egy szigete volt a budapesti értelmiségnek, és ott volt a költők, írók, színészek, zenészek java. Tiltott gyümölcs volt, sokszor ötszáz ember gyűlt össze a nézőtéren. Ionescot tilos volt máshol játszani, de az Egyetemi Színpadon, az Universitas együttesének lehetett.” – ahogy ezt a 2010-es Évezrednyitó Beszélgetéseken mondta Sárváron Jordán Tamás. Az Egyetemi Színpadon nekem az 1966 januári Atlas-buli volt az első, melyet egy évvel később megismételtem, és a
Rockers című vad, Manó harmonikajátékára épített Bo Diddley-ritmusú dal varázsolt el leginkább. Hál’ Istennek, a
Moiras Kiadó jóvoltából ötvenvalahány évvel később lemezen is meghallgatható, és visszaidézhető lett a Them együttes
Mystic Eyes című számára felépített őrület.
Amikor 1966 karácsonyán
Omega-koncertre mentem, abból kisebb családi botrány lett, hiszen apám kifejezett kérése ellenére kihagytam a háromgenerációs családi vacsorát. Akkor még Kovacsics szólózott, Varsányi basszusozott, Kóbor még reszelt ritmusgitárján, és zömében Benkő énekelt.
1967 áprilisban szintén meghallgattam őket. Mindenevők voltak, beat, R & B, olasz dalok, és tőlük hallottam először soul-dalt, a Four Tops Reach Out című számának egyébként kitűnő feldolgozását. Egy-két saját számmal is próbálkoztak már. Én a
Jó bornak nem kell cégér, és… című dalra emlékszem, immár Kóbor énekével, amely azóta a feledés homályába merült.
Az Illés 1967 novemberi koncertje ugyanitt örökre szóló élmény volt nekem. Először láttam őket hosszú hajjal, színes, hippi-mintás öltözékben fellépni. Az első menetben a Beatles
Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című lemezének több dalát mutatták be, igazi profizmussal, tiszta vokálokkal, majd a másodikban az akkor már egyre sokasodó saját számok blokkja következett, őrült nagy sikerrel. Ekkor teljes volt a létszám, nem úgy, mint az Alfa moziban ugyanez év április 4-én (ez nagy ünnepnap volt akkor!), amikor Szabolcsot nélkülözniük kellett aki – szerencsére nem hosszú ideig – katonai szolgálatát töltötte. Egész más, de nekem nagyon is tetsző zenét kaptam a szintén ott, 1968 áprilisában fellépő Tolcsvay Triótól.
A
Balaton-parti nyári bulikat sem szabad kihagynom az emlékezetes koncertek közül. Például 1966 augusztusában az Illés és korabeli táncdalénekesek ORI-buliját Siófokon, ahol azért a végén azt játszottak, amit vártunk, a sajátokat. A Dogsot Siófokon csíptem el, 1967. augusztus 27-én, majd másnap-harmadnap az immár Mihály Tomival felálló Omegát Balatonszemesen. 1969-ban, Badacsonyban a
Mini nyomta a másnapi, sikeres felvételi vizsgám előestéjén. Én már akkor megszereztem örök kedvencem, a
Felkelő nap háza kottáját. Azóta is a hátam borsózik, mikor az a-moll, C-dúr, d- moll, F7 akkordokat meghallom. Mi tagadás, Török Ádi kamuangolja csak nyomokban hasonlított az eredetire, de fuvolája, Závodi Janó gitárjátéka, Czipó Tibi kemény basszusa kárpótolt minket.
A korszakunk nagy koncertjére 1967 júliusában került sor: az ELTÉ-re történő – végül sikertelen – felvételi vizsgám előestéjén végre egy igazi brit nagyágyú, a
Spencer Davis Group lépett fel. Ez volt az az emlékezetes, fapadégetős koncert, ahol épphogy elkerültem a gumibotos lovasrendőr ütéseit. A
Keep On Running és a
Gimme Some Loving élőben maga volt a mennyország. A kamu-magyarosan
Kiviszem a lavórtnak mondott utóbbi dal jellemzi a korabeli angoltudásunkat. Mi, magyarok, farmernek mondtuk a blue jeanst, a Rolling Stonest Rollingnak rövidítettük, a cover-dalokat koppintásnak hívtuk, de a legmosolyogtatóbb fordítás a Les Humphries Singers
Mamma Lou című dalának A ló anyjára való magyarítása volt.
Ha Steve Winwoodtól lemaradtunk 1967-ben, egy évvel később, a
Traffic nevű art-rock banda élén, pályája csúcspontján ő is ellátogatott a Kisstadionba. Kihagyhatatlan volt. A
Feelin’ Allright-ra jól emlékszem: visszahallgatva utolérhetetlen ez a szám a szólóének, a hangszeres improvizációk, és nem kevésbé az ördögi ritmusa miatt.
1968. szeptember 1-én bekövetkezett az, amit minden hasonló korú fiú a pokolba kívánt: megérkezett a
katonai behívóm. Szerencsére az egyetemre felvettek „előfelvételis” státusza 11 hónapban maximalizálta életem ezen elfecsérelt korszakát, az pedig igazán kedvező volt, hogy Jánoshalmán, a tüzérlaktanyában megalakult a helyi beatzenekar, a
JABB (Jankovác Beat Band), melynek billentyűse lettem. A tiszti klubban állandó telt házzal játszottunk, vonzottuk a helyi és a környékbeli fiatalságot is. Érdekes, hogy egy hónap után, mikor még „csak” zongoráztam, kérésünkre egy vadiúj Hohner elektromos orgonát rendelt a helyőrség, amely addig csak a menő pesti beatbandáknak volt elérhető. A sokrétű repertoárból a Rolling vonalat én vittem, énekeltem is ezeket a dalokat.
Nem sokszor kaptam eltávot, de 1969 januárjában igen. Újdonsült barátommal – akivel máig együtt járunk koncertekre –, Varga „Gánya” Gyurival elcsíptünk egy Omega-bulit a Kinizsi utcai klubban. A
Nem tilthatom meg neked negyedórás előadása során Presser még nem Hammondon, hanem Capri-orgonán improvizált egy olyat, amilyet még életemben nem hallottam, és feledhetetlen marad nekem Laux Józsi szólója is.
1969 őszéről Keszthelyen már néztük az osztrák TV szombat délutáni
Beat klub című műsorát, de a korszakot már a rockzene történeteként ismerjük…
Szerző: Gróf István „Tutus”
Fotók: 1. kép: Fortepan/Sándor Dávid, 2., 4., 5., 6., 7.: Gróf István archívuma, 3.kép: Fortepan/Fortepan, 8. kép: Fortepan/Schiffer Pál
Megjelent a Volt egyszer egy beat korszak portálon 2021.05.03-án
