KIRÁNDULÁSOK AZ ÉSZAK- OLASZ FRIULI TARTOMÁNYBAN 2.

Kirándulások az Észak-olasz Friuli tartományban 2.
Szöveg és fotók: Gróf István

Utazásunk negyedik napján az erődvárost elhagyva nyugat felé vettük az irányt. A nap hétágra sütött, kánikula ugyan nem volt, de a légkondit végig járattuk a Suzukiban. A tartományt elhagyva, Treviso városa volt az esti célállomásunk. De váratlanul rögtönöztünk egyet. Az útjelző tábla Udinét, Friuli második legnagyobb, százezres városát mutatta, mindössze 16 km-re. Jellegtelen iparváros, olvastuk egyfelől, - érdemes megnézni, középkori óvárosa kihagyhatatlan- mondta Itália- szakértő barátunk utazásunk előtt. Nos, ez utóbbi javára döntöttünk, és nem bántuk meg. A vasútállomáson le tudtunk parkolni, majd innen gyalog fedeztük fel a várost. Udine is a Velencei Köztársaság része volt, szárazföldi kiadásban.

A főtér, a Piazza Della Liberta csupa gótikus- reneszánsz Velence. A Városháza, a Palazzo del Comune, szemben vele a Loggia di San Giovanni, kék-arany- fehér óratornyával ezt a kort idézi. Nekem- főleg Firenze óta- mindig tetszett ez a különös, a mediterrán tájon jellegzetes félig fedett, így szellős, hűvös belvárosi piac, a loggia, melyet, akár más polgári épületeket, különös gonddal díszítették freskókkal, szobrokkal a taljánok.

A belváros utcáit járva a magas bérházak beárnyékolták azokat, kellemessé téve sétánkat.
Podredone településéről nem szóltak az iparvárosi jelzők, mégis ezzel szembesültünk jó sokáig autózva, mire elértük a reneszánsz óvárost.

Az Olaszország legélhetőbb városa címet kiérdemelt település centrumát a Corso Vittorio Emanuele II-n értük el, árkádokkal árnyékoló arisztokrata paloták mentén, mire elértük

az éppen renoválás alatt levő Szent Márk székesegyházat, majd nem messze tőle ez égbe törő, 79 m. magas Óratornyot. Az utcán üzemelő presszó- teraszon jólesett egy jéghideg korsó sör, melyet egy óriási ventillátor „árnyékában” sikerült élvezettel felhörpintenünk.

Már késő délután ért bennünket az újabb meglepetés, Sacile városkája. A Livenza folyó határozzák meg a nyugalomra vágyó egykori velencei nemesek által épített, hatalmas palotákkal kitűnő hely szépségét és hangulatát.

Két szigeten fekszik a belváros, mely melyekről a mai napig folyik a vita, hogy természetes, vagy mesterséges képződmények. Persze ez is megkapta a „kis Velence” jelzőt, mint több „vizes” település a környéken.

Treviso Veneto régióban fekszik, a középkor óta egyetemi város, 380.000 lakóval. A város nevezetességeire viszonylag hamar rátaláltunk, miután annak szélén, a Sile és Botteniga folyók összefolyásánál, és az általuk képzett csatornák, lagunák partján egy modern hotelben becsekkoltunk. A firenzei Palazzo Vecchio-ra hasonlít a Piazza dei Signori terén magasodó reneszánsz homlokzatával, kis toronybástyájával a Városháza,

a Palazzo dei Trecento, mellette az I loggi dei Cavaleriei csodaszép román- bizánci épülete, majd a Fontana delle Tette szökőkút, amely nőalakjának telt kebleiből most víz, egykor bor folyt. (hogy teljes legyen az élvezet, az egyikből fehér, a másikból vörös). Firenze II. A hatalmas Trevisio-i dómot még román kor előtt, bizánci stílusban kezdték építeni

( hét szép kupolája ezt a kort idézi), majd gót, végül 1768-ban neoklasszicista stílusban fejezték be. A Canale dei Buranelli csatorna a város kellős közepén fut, és vizeivel, a partjain épült palotáival, sok-sok hídjával a tőle délre 30 km-re lévő Velence nevezetességeit idézi meg. A vacsorázással ellenben megjártuk. A belvárosban pár túl elegáns luxusétterem volt csak, fehér frakkban haptákban álló- várakozó kopasz pincérekkel, ezekbe nem akartunk menni. Végül a folyóparton egy arabok által üzemeltetett bisztróba tértünk be, ahol nagyon jó pizzát kaptunk. Hazafelé menet elkapott az eső, aminek furcsa módon- már régen nem tapasztaltuk meg ezt- még örültünk is.
Másnap nagy kör várt ránk: már a hajónk kormányát hazaútra állítva az Alpokaljáig terveztük az utunkat, északkelet felé haladva.

Először St. Daniele hegyen épült városkáját látogattuk meg, amely finom sonka-készítőiről híres.

Ezt nem kóstoltuk meg, (de vettünk ebből a prosciuttoból hazavitelre, mivel állítólag veri a pármaiak sonkáit is). A magas dombokon felsétálva elénk tárult a kis főtér, a templomával, loggiájával, reneszánsz házsoraival. Fagyizás közben akadt meg a szemünk egy kedves plakáton,

melyen egy ősz hajú hölgy csókolja meg párját, és melyet nem volt nehéz lefordítanunk: La vita non va in pensione- azaz Az élet nem megy nyugdíjba. Tetszett. Következő állomásunk az erősen beharangozott Friuli kisváros, Cividale volt. Nem hiába, valóban szájtátva sétáltunk nemcsak a többször megcsodált itáliai középkori főutcák, főterek jellegzetességei, itt a Lombard templom, benne Tiepolo freskóival, majd a gótikus Katedrális nyomában, hanem a város első számú desztinációja,

az Ördög hídja felé is. Aki járt már az andalúziai Ronda városában, az sejti, hogy milyen egy olyan hídon áthaladni, amely alatt ötemeletnyi mélység tátong, és éles sziklapart akadályozza meg, hogy a folyó partját elérjük. A Natisone folyón átívelő híd a XV. században épült, és olyan technikai kihívások akadályozták annak megépítését, hogy ez a monda szerint csak az ördögnek sikerült. A hídon a túlpartra érve újabb csodálatba estünk:

a kiépített kilátóról rá lehetett látni a színes cserepű paloták, meredő templomtornyok látványával megajándékozó kisvárosra. Persze hol hűtöttük volna le magunkat egy nagy pohár hideg sörrel, (Olaszországban nincs zéró tolerancia, egy korsó sörrel el lehet vezetni, és nincs is ebből semmi baj), mint a főtéri loggia széljárta teraszán. A közlekedésről még annyit, hogy itt teljesen nyugodtan vezetnek az autósok, nincs dudálás, beintés, sürgetés: mindenki beáll a sorba, ha tud, előz, és mindig beengedi az alárendelt útról érkező bekérezkedőket. Nem láttunk 150-nel repesztő sportkocsikat a Ferrárik, a Lamborghinik hazájában, de meglepően nagy volt a meglehetősen öreg kis Fiat típusok aránya. Itt sem kolbászból van a kerítés!

Venzone kisvárosa már a Júlia- Alpok ölelésében fekszik. Tündéri belvárosa van, ha lehet ezt mondani, mert külvárosa nincs: a városkapun kívül kell leparkolni, és negyed óra alatt körbejárhatjuk a települést. A XIII. századból származó katonai erődítményeket vagy épségben, vagy romjaiban ugyanúgy megcsodálhattuk, mint a Piazza Municipio-n található, nem sokkal később emelt Városházát, vagy odébb a Szent András Apostol dómot.

Pedig nem látszik az a szörnyű rombolás, amely nem is olyan régen, 1974-ben érte a várost: hatalmas földrengés rombolta majd földig. A civil összefogás találkozott a végrehajtó hatalom szándékával: teljesen renoválták a települést. Mint nálunk Tihany, ott Venzone a levendula városa, melynek illatát érezni kellett volna a levegőben. Mi, akkor és ott nem éreztük!
Innen már nem messze feküdt utolsó szálláshelyünk a Tarvisio felé vezető út mentén, Pradis Soppra faluja.

Itt nem hotelt, panziót foglaltunk, hanem falusi túrizmus rendszerben egy szobát egy ottani farmon. Légkondi ugyan nem volt- hűvös volt a hegyek ölelésében - de minden másban magas szintű vendéglátás várt minket. Bejelentkezésünk után a háziasszony otthagyott bennünket a kecskékkel, tehenekkel, tyúkokkal, nyulakkal- még csak 6 óra múlt-, így felfedeztük a környéket. A kert végében nyugágyakat találtunk, melyek a hegyek felé álltak, így kiszellőztettük az öt nap izgalmait, majd a párszáz méterre zubogó hegyi patak medrébe ereszkedtünk le fenékkel.

Jéghideg és kristálytiszta- hangzanak a közhelyes jelzők-, de tényleg így volt. Egy jó órát is elsétáltunk a gyorsfolyású folyócska partján. Olyan nyugodt éjszakánk még nem volt, pedig öt kilométeres körzetben senkit sem találhattunk volna, ha netán incidens ér. Másnap finom reggelivel várt a gazdasszony, majd csomagoltunk, és elindultunk hazafele. Alsóbbrendű úton értük el az osztrák határon az A2 –es autópályát, melyen a Villach- Klagenfurt- Graz- Szentgotthárd útvonalon meglepően hamar hazaértünk. Még el sem fáradtunk. Hosszú volt a kirándulásunk, de mivel kényelmesen teljesítettük, inkább élményekben gazdag. v És ez volt a lényeg!