Gróf István blogja: KIRÁNDULÁSOK AZ ÉSZAK-OLASZ FRIULI TARTOMÁNYBAN 1.

KIRÁNDULÁSOK AZ ÉSZAK-OLASZ FRIULI TARTOMÁNYBAN 1.
Szöveg és fotók: Gróf István

Mivel már több mint hat hónapja nem mozdultunk ki hosszabb távra, júliusban már nagyon viszketett a talpunk, meg házassági évfordulónk is jelezte, hogy lesz ok a kirándulás megszervezésére. Hogy merre, azt két dolog döntötte el: viszonylag rövidebb utat választottunk, mert a hosszú, több száz kilométeres vezetést már nem kívánta szervezetünk. Az úti cél ezért a Magyarországhoz közeli Friuli tartományra esett, benne azzal a Trieszt városával, ahol két kedvelt szerzőm, James Joyce és Krasznahorkai László is hosszabb időt töltött el alkotóként. Az Ulysses-t már egyetemista koromban olvastam ki, (nem volt könnyű menet!) egy nyári, a Veszprém melletti sertéstelepen töltött szakmai gyakorlat idején. Azóta lelkesen veszek részt a Szombathely város rendezte Bloomsday napokon, ahonnan a különös regény főszereplőjének édesapja, Virág Rudolf származott. A tavaly Nobel- díjat kapott magyar író műveit csak 3-4 éve fedeztem fel, s mire elismerték, már elolvastam fél-tucat kötetét. A Sátántangó című regényéből készült több mint hétórás, Tarr Béla rendezte filmjét pedig nemrég sikerült végignéznem. Igazat adok Esterházy Péternek, aki azt mondta, egy centiméternyit sem szabad kivágni a filmből, ez így tökéletes. És izgalmas, teszem hozzá én, más adóra nem lehetett átkapcsolni. Mit adott e város szellemisége ezeknek a géniuszoknak, erre voltam kíváncsi egy ott eltöltendő nap folyamán.
Szlovénián keresztül utaztunk le oda, és ha már nem kellett rohannunk, megálltunk három helyen is.

Elsőként a magyarlakta, határ-közeli Muraszombaton álltunk meg. Itt– ahogy mondják - a város nyugalma nem az unalmat jelenti. A pannon-alföld kisvárosának közepén fekvő várkastély meglátogatása mindig szemet és lelket gyönyörködtet, pláne, hogy szép és hatalmas parkkal van körülvéve, tavakkal, szökőkutakkal, sétára hívó gyalogutakkal.

A furcsa az, hogy egy óriási, „felszabadító” szovjet katonai emlékmű a park másik kiemelt látnivalója, ahol még Vlagyimir Iljics Lenint is megmintázták a hálás városatyák. Na jó, Tito is hasonló elismertségnek örvend itt. Szlovénia nagyon szerencsés ország: területe alig negyede Magyarországénak, de alföld, dombvidék, tengerpart és a magas Alpok nyúlványai is megtalálhatók rajta . A kitűnő A5 után az A1, majd az A2 autópályákon érkeztünk be az említett Triglav hegység vidékére, hogy az ország, de talán Európa legszebb hegyvidéki üdülővárosába, Bledre látogassunk. Hát igen, a „Prága- szindróma” itt is tetten érhető volt: több volt a turista, mint az őslakos, az árak az egekben, apartman csak 8 km-re a várostól.

Előtte azonban megálltunk a hasonló fekvésű, kevésbé felkapott kisvárosban, Radovljicában, ahol fagyinkat nyalva végigsétáltunk a tündéri fagerendás, köztük jónéhány gótikus stílusban épült ház között a belvárosban, a Fő (Linhartov) téren és a városszéli dombról ráláttunk a havas Júlia- Alpok hegyeire is. Annyira időben voltunk, hogy a szállásunkat elfoglalva rögtön továbbautóztunk a Bledi- tó kevésbé népszerű szomszéd tavához,

a 20 km-re fekvő Bohinji- tóhoz. Azóta is áldjuk magunkat e döntésünkért:

csodálatos környezetben festői tó, teli fürdőzőkkel, SUP- deszkásokkal, kajakozókkal, a háttérben mesés hegyekkel, erdőkkel, az őstermészet hangulatával. Úgy számítottuk ki, hogy már a kevésbé forró időszakra,

sötétedéskor járjuk (majdnem) körbe a bledi tó partján fekvő városkát. Minden az idegenforgalomról, a szállodákról, a kiülős teraszos vendéglőkről, a tavat körbejáró csónakok kikötőiről szólt, háttérben a két kiemelt látnivalóval,

a magas sziklákra épült romantikus kastéllyal (nem másztuk meg, mert csak gyalog lehetett) és a kis szigeten levő Nagyboldogasszony templomkával, ahová csónakkal, bárkával lehetett eljutni.
Másnap az itt még vad hegyi patak,

a Száva völgyében kezdtük a továbbutazást, hogy azután autópályákon a legforgalmasabb, de gyakori útjavításokkal letompított A1 en keresztül a tengerpart felé vettük az irányt, immár a 6-os sztrádán. Koper mellett észrevétlenül átcsusszantunk Olaszországba, ahol – megfogadtuk, és meg is tartottuk - egyetlen km-t sem tettünk meg autópályán. Friuli- Venezia Giulia régió - kétmegyényi nagyságú, 7845 km2, és 1,2 millió lakosú-, sok kis települését vettük számításba- egy hasznosnak és értékalapúnak tűnő podcast nyomán-, melyek közöl az első az isztriai félsziget kis kikötővárosa, Muggia volt.

Rengeteg kanyarral szálltunk le a kis belvárosba, mely a tengerpart melletti kikötő partján volt. Jobbnak láttuk egy parkolóházba betenni a szekeret, mielőtt szétnéztünk a velenceiek korban virágkorát élő kisvárosban. A katedrális és a városháza a XIII. századból való, az utóbbin ott virít a velenceiek Szent Márk oroszlánja. A Piazza Marconi-n a sör mellé itt is- mint Itália-szerte- egy tálka sós rágcsit adtak. Szembe tűnt, hogy csak a külföldiek ittak sört a 33 fokos melegben, a házigazdák boroztak, fröccsöztek.

Azt, hogy a légvonalbeli-, és az igazából megtett távolság, és persze a ráfordított idő errefelé 8- 10- szeresen felszorzandó, azt hamar megtanultuk itt. A látótávolságban fekvő Triesztbe másfél órán keresztül araszoltunk, és mire a GPS az általunk a belvárosban kinézett apartmanunkhoz navigált, elfáradtunk idegileg. Pedig a java csak most kezdődött. Érdekes módon a négy-ötemeletes szecessziós bérpaloták utcái nem voltak fizetősek, de hely sem volt. Egy órát azzal töltöttem, hogy a szűk utcákon balanszíroztam a kocsik között, jobbra 2 cm, balra 3 cm., de végül sehogy sem fértem be a kisfiátok, Puntók helyére. A koccanást nem éltem volna túl, de végül egy kisteherautó helyére végre be tudtam állni.

A lakástulaj pedig még egy óra múlva jött csak átadni a szobát, így a nem messze levő 1302-ben épült román- gót San Giusto bazilikához sétáltunk fel, hogy a kegyhelyet és környékét felfedezzük.

Jó volt utána a légkondis szobában egy kicsit felfrissülni, tisztálkodni, mielőtt a nyakunkba vettük a belvárost. A háziak tanácsára busszal mentünk le- be kikötőhöz, a Piazza Unitatá d’Italia főtérre.

Ez volt egykor az Osztrák- Magyar Monarchia egyik legfontosabb üzleti központja, hatalmas késő-barokk, szecessziós palotáival, bankjaival, középületeivel, melyek közül a Városháza és az innen származó Generali Biztosító székháza a leglátványosabbak. Északra a Via Roma, délre a Del Teatro Romano nem széles, emberáradattól hömpölygő utjait és környékét fedeztük fel.

Még a Joyce Múzeumra is ráakadtunk.

A tengerparti sétány is teli volt turistákkal, önfeledten szórakoztak és persze fotózkodtak.

Eszembe jutott a tavalyelőtti erdélyi csavargásaink egyik gondolata: mennyire hiányzik nálunk, a maradék Magyarországon néhány olyan nem többmilliós, de párszázezres nagyváros, amely építészeti örökségével, Monarchiabeli történelmével, pezsgő kulturális életével fellelkesít, mint Temesvár, Kolozsvár, Szeben, Várad, vagy most éppen Trieszt.

Persze egy olasz kinn-ülős, teraszos olasz vacsorával zártuk le a napot.
Késő éjszaka tértünk haza, de másnap már nem „ismételtünk” Triesztből, hanem nyugat és délfelé vettük az irányt.

Elsőként a hegyek lábánál fekvő Gradisca d’Isonzo városkáját látogattuk meg. A levegős, parkokban bővelkedő kisváros a velencei királyság után a Monarchia, majd végül Olaszország része lett. Az első világháború szomorú eseményei kötődnek hozzá: évekig tartó, súlyos emberáldozatokkal járó véres állóháború színhelye volt, ahol mind az osztrák, magyar, mind az olasz áldozatok száma megrendítően sok volt. Akkori szemtanuk szerint az Isonzo vize is piros volt akkor. A pihenés órái következtek ezután, miután a tengerpartra, Grado Pineta-ba csorogtunk le a hegyekből. Pár órát a tengerparton élvezkedtünk,

majd maga Grado kikötővárosának bebarangolása következett.

A kis Velencének becézett, lagunákkal, csatornákkal szabdalt óváros szűk utcáin a nagy Velence hangulata áradt. A kis butikok csábításának nejem sem tudott ellenállni, gondolkodás nélkül vett ruhát itt. Hosszú, 10 km-t meghaladó, gátra épített országúton (már- már a floridai Key West hidakon éreztük magunkat) szeltük át a lagúnákat a szigetvárosból kifelé.

Késő délutánra a nem messze fekvő Palmanova városában landoltunk. A különleges, szabályos kilencszögletű, bástyákkal, várfallal övezett erődváros közepén szálltunk meg kis panziókban, ahol még az első emeleten levő szobánkba is lifttel lehetett felmenni. Meglepett, hogy itt először nem volt csúcsforgalom: néhány tucat turista őgyelgett csak a sugárirányban, koncentrikusan épített utcákról a Piazza Grande felé,