A hatodik este a bluesrajongoké volt a Lamantin Jazz Fesztiválon
Szöveg és fotók: Gróf István
Amikor közelebb jöttek, láttam Fekete Jenő gitárján a meglepetést, amit a koncert előtt mondott. Fekete filccel ott virított az aláírás: Lurrie Bell. Hát igen, mennyi csoda megtörtént már a Lamantin fesztiválokon eddig! És mennyi fog még?
Zsófi és a Csődület volt a péntek esti
előzenekar neve, és idomulva a nap zenei stílusához,
bluest játszottak.
Fodor Zsófi, a banda névadója viccesen említette, hogy a fiúk a
Zsófi és a Csődörök néven futtatta volna magát, de ezt a zsűri nem engedélyezte. Zsófi zongorázott,
Fülöp László- gitározott,
Pávai Barna- énekelt és basszusgitáron játszott,
dr. Peller György- szaxofonozott, míg
Adorján Gábor- dobolt. Négy klasszikus urban-blues volt terítéken, elsőként ezek himnusza, a
Sweet Home Chicago, majd a király,
Muddy Waters klasszikusa, a
Hoochie Cooochie Man, ezt Albert Collins dala, az
If You Love Me Like You Say követte, végül ismét Muddy koncertzáró sztenderdje, a
My Mojo Workin' hangzott el.
Hibátlanul, ám kissé szűziesen játszottak: lehetett volna több a kakaó!
Mindhárom szólista szerepet kapott az improvizációk során, de a héten már fellépett
Fülöp Laci gitárjátéka volt figyelemreméltó.
A nap első főzenekar a
Little G Weevil and His Band volt, Little G. Weevil alias
Szűcs Gábor- gitár, ének,
Mr. Jambalaya, alias
Nemes Zoltán- zongora,
K.C. Brown, aka
Czigány Attila- szájharmonika
, Varga Laca (László)- basszus és
Szabó Tamás aka Szabó Tamás (végre)- dob felállásban. Gabeszról már rengeteget írtunk, többek közt, hogy 2004-ben Amerikába ment szerencsét próbálni,
2013-ban Memphisben megnyerte az International Blues Challange-t, a
The Teaser c. nagylemeze sokáig dobogós volt az amerikai blues-lemezlistán, majd
hazaköltözött. A
southern-blues irányzatot követi azóta is, hat további nagylemezt adott ki itthon.
A
műsorukat mind saját számokból válogatták össze. Az intro-ban, a
Gee Paid the Rent-ben melegítettek be a szólisták, a gitár, a herfli és a zongora, majd a
One Little Cup gyors, hatásos kiállásokkal megspékelt rock'n'rollját nyomták le Mr. Jambalaya dominanciájában. A legutolsó lemezükről szólt a
Scam Me Scam Me Not c. talkin' blues, melyben Gabesz déli-blues intonációja nagyon autentikus és élvezhető volt. Egy Észak- alabamai, feketék által énekelt munkadal, a
Keep Going megint az énekre alapult, de Attila öblös harmonika- imprói szintén nagyon odaillettek. Nemes Zoli zongorajátékát nem csak hallani, hanem
látni is élvezet volt. Szokása szerint az állvány helyett, főleg a belemelegedett rögtönzések idején a
térdén egyensúlyozta piros Nord Electro villanyzongoráját, hihetetlen határozottan, erőteljesen, „belakva" mind az öt és fél oktávot. A dinamikailag is árnyalt, lehalkuló, majd újra visszaerősödő muzsika, illeszkedve a szöveghez, drámaian lett felépítve. A
Doctor Hay c. slágeresebb daluk, sétáló basszussal megtámasztva szintén a
If I May c. 2023-as albumukról szólt . Gabesz gitárjátékáról eddig nem beszéltem: a hatalmas rutin, az ösztönös blues érzés, és a technikai biztonság az alapja ennek, mely a
One Last Time-ban is lenyűgözött bennünket. Két szám erejéig a
New Orleans-i zenei irányzat hazai apostolához, az e stílusban játszó
Jambalaya zenekar zongoristájához került a mikrofon.
Előbb egy
Dr. John stílusában írt számot, a
Whatever Happens címűt énekelte, zongorázta el
Nemes Zoli, majd egy
Pete Johnson által 1938-ban írt
klasszikus chicagói boogie- woogie-t a játszott el, ördögi bravúrral. Végre eljött az idő, hogy hallhassunk egy
igazi dögös lassú bluest. Az
Apple Picker Blues erre szolgált.
Gabesz
B.B. King koreográfiája szerint építette fel a nótát. Közepes hangerővel a verzék, erősebben a refrén, még erősebben a rögtönzések, majd egyszerre csak lehalkult az egész: suttogott az énekes, piszmogott a gitár, és a harmonika is akusztikusan szólt:
Brown a mikrofont otthagyva,
„csupaszon" zenélt, szívta- fújta, kérdezte, felelt a hangszerén, megidézve
Sonny Boy Williamsont, majd az egész banda maximális hangerőn nyomta a tuttit, extázisig. Az egymásnak felelgetős blues-elemeket is előszedték a játékosok: a
harmonika-gitár szinte
párbajt vívtak a következő dalban, majd a
Weird Dancing Woman-ben elszabadult a pokol: a
Mojo Workin' ritmusára hengerelt a rock'n'roll, mindhárom szólista kitett magáért alaposan. A ritmusszekció hátul hozta az alapokat: Laca és Tamás ugyan nem kaptak (nem akartak?) szólózási lehetőséget, de nagyon profin nyomták.
A ráadás Gabesz hazajövetele utáni első, talán legsikeresebb lemezének nyitódala, a lengőbasszussal kísért, szövegközpontú
Moving volt. Alaposan feltették a lécet az utánuk következő bandának, talán a légkondit is lemuzsikálták a plafonról.
Fekete Jenő kérdezte tőlem az este, még az előzenekarra várva, hogy mindig itt, a Krúdy Klubban voltak megrendezve a Lamantin fesztiválok az előző években, mert bár sokszor itt volt, de
nem erre a helyszínre emlékszik. Igen, voltak más helyek is a
bőségesebb időkben az elmúlt évek folyamán, így a
főtéri nagysátor, vagy a
szimfonikusok Bartók terme is, válaszoltam, de a
Krúdy Klub is minden heti sorozatban helyszínül szolgált. Előkerült
Lurrie Bell és csapata neve, ahol előzenekarként ők játszottak a
Muddy Shoes-zal 2016-ban. Azzal búcsúzott, hogy „Na, majd nézd meg a gitáromat, ha játszom rajta, meglepetésben lesz részed"!
Az 1988-tól virágkorát élő
első autentikus magyar blues-banda, a Palermo Boogie Gang legendás ötös-fogatának volt vezéregyénisége
Fekete Jenő, majd annak feloszlása után a
Muddy Shoes alakulaté. Majd' 30 éve a hazai bluesszféra megkerülhetetlen alakja ő, pedig még hol van a nyugdíj kortól? Most
a Fekete Jenő és a Banda elnevezésű formációval állt elébünk. Ő gitározott és énekelt, 28 éve muzsikustársa,
Bacsa Gyula zongorázott,
Tomor Barnabás basszusgitározott és
Móré Attila dobolt.
A
Sensitive Kind c.
J. J. Cale fülbemászó dallal kezdtek. A ritmusa a híres Santana-nóta, a
Black Magic Woman-éhoz hasonlított, járt is a lábunk a ritmusára. A
Key to the Highway egy 1940-es Big Bill Broonzy lépegetős blues sztenderd, amelyet Little Waltertől Eric Claptonig sokan feldolgoztak. Jenőék maradjanak ki belőle? Két dal következett a gitáros- zeneszerző
2019-ben megjelent szólóalbumáról, a
Sáraranyról, a címadó ballada, majd vidám twist-ritmusban a
Hol volt, hol nem. Majd kezdett felpörögni a műsor. A brit Stan Webb vezette
Chicken Shack együttes fedezte fel újra Freddy King amerikai blues-gitárost, és hozott neki népszerűséget. Nem csoda, hogy a Banda is felfedezte az őstehetségben rejlő erőket, és három dalával bizony megremegtette a színház falait. Az
I'm Tore Down-ban Jenő engedte el a
fürge ujjak tízpercét,
de Gyula is - aki a top három blues zongoristák egyike ma is - belekóstolt a fehér Roland klaviatúrájába. Levezetésként a 110 éves country-blues, a
Deep River Blues hangzott el, alig hangosított,
unplugged hangszerelésben. Jó kis countrys gitárfutamok hozták a változatosságot a koncerten, hogy aztán újra Freddy mester dögös rock-bluesa, a
Goin' Down következzen. Hálás választás arra, hogy
extázisközelbe hozza a közönséget. Jenő a csúcson
lejött gitározni a közönség közé, és Bacsa is megmutatta azt, hogy
Memphis Slim a tanítómestere. Nem virtuózkodott, de nagyon dögösen játszott. Kár, hogy kissé halkan szóltak a billentyűk, vagy csak ott, ahol én ültem, ott hatott így? Móré Attila kifogástalanul hozta a ritmust, a kontyos, hosszú szakállú
Tomor Barna pedig
változatosan pengetett: sohasem negyedekben brummogott fel-alá hangszerén, ritmizálta nyolcadokkal, szinkópákkal, triolákkal. A
Don't Ask Me no Questions c. dalt az ezt repertoáron tartó
B. B. Kingnek ajánlották.
Fekete megemlékezett arról, hogy magyarországi koncertén a
mester előzenekarként kitüntetésképpen élte meg ezt, majd 30 éve. A lassú, elégikus saját nóta, a
Kottadal után egy harmadik Freddy King nótával, a
Big Legged Womannal búcsúztak a fiúk. Jenő ismét legitározta a maximumot úgy, hogy vagy féltucat lány táncra is perdült a színpad előtt. A visszataps után a még ma is aktív, koncertező és lemezt készítő
Buddy Guy nagy slágere, a
Mary Had a Little Lamb hangzott el. Fémesen, Stevie Ray Vaughan- módjára szólt a gitár, gördült-gurult a zongorakíséret: méltó befejezése volt a felpörgött koncertnek.
Amikor közelebb jöttek, láttam Jenő gitárján a meglepetést, amit a koncert előtt mondott. Fekete filccel ott virított az aláírás: Lurrie Bell. Hát igen, mennyi csoda megtörtént már a Lamantin fesztiválokon eddig! És mennyi fog még?
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.05-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése