A hatodik este a bluesrajongoké volt a Lamantin Jazz Fesztiválon
Szöveg és fotók: Gróf István
Amikor közelebb jöttek, láttam Fekete Jenő gitárján a meglepetést, amit a koncert előtt mondott. Fekete filccel ott virított az aláírás: Lurrie Bell. Hát igen, mennyi csoda megtörtént már a Lamantin fesztiválokon eddig! És mennyi fog még?
Zsófi és a Csődület volt a péntek esti előzenekar neve, és idomulva a nap zenei stílusához, bluest játszottak. Fodor Zsófi, a banda névadója viccesen említette, hogy a fiúk a Zsófi és a Csődörök néven futtatta volna magát, de ezt a zsűri nem engedélyezte. Zsófi zongorázott, Fülöp László- gitározott, Pávai Barna- énekelt és basszusgitáron játszott, dr. Peller György- szaxofonozott, míg Adorján Gábor- dobolt. Négy klasszikus urban-blues volt terítéken, elsőként ezek himnusza, a Sweet Home Chicago, majd a király, Muddy Waters klasszikusa, a Hoochie Cooochie Man, ezt Albert Collins dala, az If You Love Me Like You Say követte, végül ismét Muddy koncertzáró sztenderdje, a My Mojo Workin' hangzott el. Hibátlanul, ám kissé szűziesen játszottak: lehetett volna több a kakaó!
Mindhárom szólista szerepet kapott az improvizációk során, de a héten már fellépett Fülöp Laci gitárjátéka volt figyelemreméltó.
A nap első főzenekar a Little G Weevil and His Band volt, Little G. Weevil alias Szűcs Gábor- gitár, ének, Mr. Jambalaya, alias Nemes Zoltán- zongora, K.C. Brown, aka Czigány Attila- szájharmonika, Varga Laca (László)- basszus és Szabó Tamás aka Szabó Tamás (végre)- dob felállásban. Gabeszról már rengeteget írtunk, többek közt, hogy 2004-ben Amerikába ment szerencsét próbálni, 2013-ban Memphisben megnyerte az International Blues Challange-t, a The Teaser c. nagylemeze sokáig dobogós volt az amerikai blues-lemezlistán, majd hazaköltözött. A southern-blues irányzatot követi azóta is, hat további nagylemezt adott ki itthon.
A műsorukat mind saját számokból válogatták össze. Az intro-ban, a Gee Paid the Rent-ben melegítettek be a szólisták, a gitár, a herfli és a zongora, majd a One Little Cup gyors, hatásos kiállásokkal megspékelt rock'n'rollját nyomták le Mr. Jambalaya dominanciájában. A legutolsó lemezükről szólt a Scam Me Scam Me Not c. talkin' blues, melyben Gabesz déli-blues intonációja nagyon autentikus és élvezhető volt. Egy Észak- alabamai, feketék által énekelt munkadal, a Keep Going megint az énekre alapult, de Attila öblös harmonika- imprói szintén nagyon odaillettek. Nemes Zoli zongorajátékát nem csak hallani, hanem látni is élvezet volt. Szokása szerint az állvány helyett, főleg a belemelegedett rögtönzések idején a térdén egyensúlyozta piros Nord Electro villanyzongoráját, hihetetlen határozottan, erőteljesen, „belakva" mind az öt és fél oktávot. A dinamikailag is árnyalt, lehalkuló, majd újra visszaerősödő muzsika, illeszkedve a szöveghez, drámaian lett felépítve. A Doctor Hay c. slágeresebb daluk, sétáló basszussal megtámasztva szintén a If I May c. 2023-as albumukról szólt . Gabesz gitárjátékáról eddig nem beszéltem: a hatalmas rutin, az ösztönös blues érzés, és a technikai biztonság az alapja ennek, mely a One Last Time-ban is lenyűgözött bennünket. Két szám erejéig a New Orleans-i zenei irányzat hazai apostolához, az e stílusban játszó Jambalaya zenekar zongoristájához került a mikrofon.
Előbb egy Dr. John stílusában írt számot, a Whatever Happens címűt énekelte, zongorázta el Nemes Zoli, majd egy Pete Johnson által 1938-ban írt klasszikus chicagói boogie- woogie-t a játszott el, ördögi bravúrral. Végre eljött az idő, hogy hallhassunk egy igazi dögös lassú bluest. Az Apple Picker Blues erre szolgált.
Gabesz B.B. King koreográfiája szerint építette fel a nótát. Közepes hangerővel a verzék, erősebben a refrén, még erősebben a rögtönzések, majd egyszerre csak lehalkult az egész: suttogott az énekes, piszmogott a gitár, és a harmonika is akusztikusan szólt: Brown a mikrofont otthagyva, „csupaszon" zenélt, szívta- fújta, kérdezte, felelt a hangszerén, megidézve Sonny Boy Williamsont, majd az egész banda maximális hangerőn nyomta a tuttit, extázisig. Az egymásnak felelgetős blues-elemeket is előszedték a játékosok: a harmonika-gitár szinte párbajt vívtak a következő dalban, majd a Weird Dancing Woman-ben elszabadult a pokol: a Mojo Workin' ritmusára hengerelt a rock'n'roll, mindhárom szólista kitett magáért alaposan. A ritmusszekció hátul hozta az alapokat: Laca és Tamás ugyan nem kaptak (nem akartak?) szólózási lehetőséget, de nagyon profin nyomták.
A ráadás Gabesz hazajövetele utáni első, talán legsikeresebb lemezének nyitódala, a lengőbasszussal kísért, szövegközpontú Moving volt. Alaposan feltették a lécet az utánuk következő bandának, talán a légkondit is lemuzsikálták a plafonról.
Fekete Jenő kérdezte tőlem az este, még az előzenekarra várva, hogy mindig itt, a Krúdy Klubban voltak megrendezve a Lamantin fesztiválok az előző években, mert bár sokszor itt volt, de nem erre a helyszínre emlékszik. Igen, voltak más helyek is a bőségesebb időkben az elmúlt évek folyamán, így a főtéri nagysátor, vagy a szimfonikusok Bartók terme is, válaszoltam, de a Krúdy Klub is minden heti sorozatban helyszínül szolgált. Előkerült Lurrie Bell és csapata neve, ahol előzenekarként ők játszottak a Muddy Shoes-zal 2016-ban. Azzal búcsúzott, hogy „Na, majd nézd meg a gitáromat, ha játszom rajta, meglepetésben lesz részed"!
Az 1988-tól virágkorát élő első autentikus magyar blues-banda, a Palermo Boogie Gang legendás ötös-fogatának volt vezéregyénisége Fekete Jenő, majd annak feloszlása után a Muddy Shoes alakulaté. Majd' 30 éve a hazai bluesszféra megkerülhetetlen alakja ő, pedig még hol van a nyugdíj kortól? Most a Fekete Jenő és a Banda elnevezésű formációval állt elébünk. Ő gitározott és énekelt, 28 éve muzsikustársa, Bacsa Gyula zongorázott, Tomor Barnabás basszusgitározott és Móré Attila dobolt.
A Sensitive Kind c. J. J. Cale fülbemászó dallal kezdtek. A ritmusa a híres Santana-nóta, a Black Magic Woman-éhoz hasonlított, járt is a lábunk a ritmusára. A Key to the Highway egy 1940-es Big Bill Broonzy lépegetős blues sztenderd, amelyet Little Waltertől Eric Claptonig sokan feldolgoztak. Jenőék maradjanak ki belőle? Két dal következett a gitáros- zeneszerző 2019-ben megjelent szólóalbumáról, a Sáraranyról, a címadó ballada, majd vidám twist-ritmusban a Hol volt, hol nem. Majd kezdett felpörögni a műsor. A brit Stan Webb vezette Chicken Shack együttes fedezte fel újra Freddy King amerikai blues-gitárost, és hozott neki népszerűséget. Nem csoda, hogy a Banda is felfedezte az őstehetségben rejlő erőket, és három dalával bizony megremegtette a színház falait. Az I'm Tore Down-ban Jenő engedte el a fürge ujjak tízpercét,
de Gyula is - aki a top három blues zongoristák egyike ma is - belekóstolt a fehér Roland klaviatúrájába. Levezetésként a 110 éves country-blues, a Deep River Blues hangzott el, alig hangosított, unplugged hangszerelésben. Jó kis countrys gitárfutamok hozták a változatosságot a koncerten, hogy aztán újra Freddy mester dögös rock-bluesa, a Goin' Down következzen. Hálás választás arra, hogy extázisközelbe hozza a közönséget. Jenő a csúcson lejött gitározni a közönség közé, és Bacsa is megmutatta azt, hogy Memphis Slim a tanítómestere. Nem virtuózkodott, de nagyon dögösen játszott. Kár, hogy kissé halkan szóltak a billentyűk, vagy csak ott, ahol én ültem, ott hatott így? Móré Attila kifogástalanul hozta a ritmust, a kontyos, hosszú szakállú Tomor Barna pedig változatosan pengetett: sohasem negyedekben brummogott fel-alá hangszerén, ritmizálta nyolcadokkal, szinkópákkal, triolákkal. A Don't Ask Me no Questions c. dalt az ezt repertoáron tartó B. B. Kingnek ajánlották.
Fekete megemlékezett arról, hogy magyarországi koncertén a mester előzenekarként kitüntetésképpen élte meg ezt, majd 30 éve. A lassú, elégikus saját nóta, a Kottadal után egy harmadik Freddy King nótával, a Big Legged Womannal búcsúztak a fiúk. Jenő ismét legitározta a maximumot úgy, hogy vagy féltucat lány táncra is perdült a színpad előtt. A visszataps után a még ma is aktív, koncertező és lemezt készítő Buddy Guy nagy slágere, a Mary Had a Little Lamb hangzott el. Fémesen, Stevie Ray Vaughan- módjára szólt a gitár, gördült-gurult a zongorakíséret: méltó befejezése volt a felpörgött koncertnek.
Amikor közelebb jöttek, láttam Jenő gitárján a meglepetést, amit a koncert előtt mondott. Fekete filccel ott virított az aláírás: Lurrie Bell. Hát igen, mennyi csoda megtörtént már a Lamantin fesztiválokon eddig! És mennyi fog még?
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.05-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése