VESZPRÉMFEST NYITÓNAP JOE BONAMASSÁVAL

VeszprémFest nyitónap Joe Bonamassával
Szöveg: Gróf István, fotók: Veszprémfeszt

Jó hatvan éve, a hatvanas évek közepén, végén brit földön születtek a nagy blues-rock gitár-hősök, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Rory Gallagher, majd társaik Amerikában, és persze idehaza is. Aztán lecsengett a divat, az akkori egyeduralkodók, akik akkoriban megtöltötték a stadionokat, a lemezgyáraknál évtizedes szerződésük volt, átadták a helyüket más zenei irányzatok képviselőinek. Fél évszázaddal később, az ezredfordulón, de főképp a 2010-es években kiteljesedve, berúgta az ajtót egy fiatal amerikai srác, és újrateremtette a gitár-héró fogalmát. Joe Bonamassának hívják ezt az úriembert. Tizenhét stúdió, és – mivel életeleme a koncertezés – tizenkilenc live lemezt készített ez idáig, és még innen van az ötvenen a háromszoros Grammy-díjra jelölt zenész. Magyarországon 2008-ban a Nyugati Teátrumban, 2010-ben a Pecsában, 2013-ban a Kongresszusi Központban és 2018-ban a Budapest Parkban lépett fel eddig a blues-rock műfaj szerelmesei előtt. Mostani európai körútján számos ország számos városában fellépett/fellép, és különleges tudásáról, mi több, szolidaritásáról tett tanúbizonyságot – az írországi Corkban Rory Gallagher halálának harminc éves évfordulójára időzített koncertjén a műsora az ír csodagitáros számaiból állt. Az idei Veszprémfesten elsőként Bonamassa mutatkozott be, és mivel szakadt az eső, és hideg is volt, a rendezők a Veszprém Arénába irányították át a közönséget. Nemcsak a parkolásban volt ez segítség, hanem a koncerteket is kényelmesen, légkondicionált teremben élvezhettük.

Előzenekarként a többek között a Bill Wyman & The Rhythm Kings és Tom Jones előtt már bizalmat kapott Jumping Matt and His Combo lépett fel: Jumping Matt, alias Pribojszki Mátyás - szájharmonika, ének, Csizmadia László - basszusgitár, Molnár Dániel - dobok, Hamvas Viktor - billentyűk felállásban. Az együttes a 2025-ben megjelent albumáról, a Forwardról mutatott be döntően dalokat. Volt köztük rock’n’roll, boogie, szving, lassú blues, lengőbasszussal kísért médium-blues, ballada. A Jump, Jump, Jump című szvingben Mátyás bemutatta herflijén, hogy mit érez, amikor énekli: feel allright. A Come on Pretty Baby-ben visszamentünk hatvan évet a zenében, míg a Beyond The Golden Gate-ben Pribojszki mellett Hamvas és Csizmadia is elengedett egy-egy szólót. Az azt követő boogie-ban Matyi felidézte a Canned Heates Alan Wilson ördögi harmonikaszólóit, avagy talán saját magát a Zydecola Boogieban? Az ugribugriból (jump) nem lehetett kikeveredni, a Jumping Matt Jumps című nótájukban a tízlyukú Hohner mellett Viktor őrületbehajló zongorabűvölete is premier plánba került.

Pontban kilenc órakor teljes hangerővel felcsendült a megszokott intro, a Soul Finger, majd a színpad sötétje kivilágosodott: ott állt a héttagú csapat, és belevágott a Hope You Realize It (Goodbye Again) című dalba. A színpad hátsó részén, egy dobogón helyezkedett el balra Calvin Turner basszusgitáros, középen Lemar Carter dobos, és az emelvény jobb oldalán a két színes bőrű vokalista lány, Jade MacRae és Dannielle De Andrea. A jó húsz méter széles színpad elején balra állt Josh Smith gitáros, aki jelenlegi főnökével egy időben indította be karrierjét, és most is koncertezik bandájával, járva a világot. Középen állt, de inkább szélességében bejárta a színpadot a fekete vasalt ingben, világos öltönyében Bonamassa, míg tőle jobbra ült négy klaviatúrányi hangszerarzenáljával a veterán billentyűs, Reese Wynans. A Dust Bowl egy lassú beat-dal volt, amit Bobby Blue Bland szerzeménye, a tiszteletreméltó énektudással interpretált Twenty Four Hour Blues, majd a Guitar Slim nevéhez köthető Well, I Done Got Over It dögös médium tempós blues követett, melybe a vokalista lányok is már beszálltak. Joe-nál nemcsak a blues és rock, hanem a dallamos slágerek, az érzelmes balladák előadása is a legoptimálisabb hangerővel és hangszínen történik. Az improvizációk – volt valamennyi nótában – mindig más jellegűek voltak, alkalmazkodva az adott dal hangulatához, és sohasem hallhattunk visszatérő sémákat ismételni.

A híres Gibson Les Paul mellett éles-szemű barátom további öt, más Gibson és Fender gitármárkát is azonosított, melyeket a gitártechnikus adott oda Bonamassának az új szám kezdésénél. A Self Inflicted Wounds volt az a dal, amire azt mondtam a koncert előtt, ezt mindenképpen hallanom kell élőben. Bonamassa erőteljes, érzelmes tenorja, csodálatos, egyre feljebb tornázott gitárrögtönzései és dallamvezetése mellett MacRae kisasszony gospeles hangulatú, hátborzongató magasságban előadott éneke életre szóló élményt adott. Joe, ámbár mindig hangoztatja a brit blueszenészek elsőbbségét tanítómesterei sorában, ismét amerikai, most kortárs kolléga, Ronnie Earl eksztatikusra kivitelezett nótáját dolgozta fel (I Want To Shout About It), melyben Josh Smith is lehetőséget kapott improvizálásra Reese Wynans-szal és a másik háttérénekessel, De Andreával egyetemben. Mindig hálás egy zenésznek Freddy King dalt a repertoárra venni, ez alól Bonamassa sem volt kivétel: a Pack It Up-ban nemcsak ő, hanem Reese Hammondon, Josh gitáron is remekelt, minekutána bemutatta a zenekara tagjait főszereplőnk. Nem sokat beszélt – szokása szerint –, de a k*rva esőt többször is emlegette: a Vár tövében, szabadtéren valóban hangulatosabb lett volna az est. Egy slágergyanús, Clapton populáris korszakára emlékeztető nóta után egy őrjítő gospeles hangulatú, felelgetős opusban (It’s Hard But It’s Fair) Joe változatosságképpen a „hápogtatót” helyezte előtérbe, majd zárószámként belevágtak a Led Zeppelin How Many More Times számának tizenhét perces interpretálásába. A piano-mezzoforte-forte dinamikai fokozatokat gyakran használta az együttes ebben a szerzeményben is. Bizony, a hangulat befolyásolására nem is lehetett volna jobb eszközük a hangnemváltásokon kívül: a gitáros a halk részben moll-dallamokra fűzte fel gondolatait, a főtéma pedig kemény dúrban szólt Lemar Carter dobszólójával megspékelve.
A visszatapsolás eredményét kár lett volna kihagyni: a folk-rock ballada, a Sloe Gin mindent összefoglalt, amit Joe Bonamassa adni tudott: erős, szépen frazírozott magas éneket, dallamos, ívesen vezetett, magasan szárnyaló gitárhangzást, komplett összhangot tartó zenekari hangzást. És ezt így nem sokan tudják kínálni manapság a piacon. Mi megkaptuk. Szerencsénkre.
Megjelent a bluesvan.hu portálon 2025.07.13-án

A HATODIK ESTE A BLUESRAJONGOKÉ VOLT A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁLON

A hatodik este a bluesrajongoké volt a Lamantin Jazz Fesztiválon
Szöveg és fotók: Gróf István

Amikor közelebb jöttek, láttam Fekete Jenő gitárján a meglepetést, amit a koncert előtt mondott. Fekete filccel ott virított az aláírás: Lurrie Bell. Hát igen, mennyi csoda megtörtént már a Lamantin fesztiválokon eddig! És mennyi fog még?

Zsófi és a Csődület volt a péntek esti előzenekar neve, és idomulva a nap zenei stílusához, bluest játszottak. Fodor Zsófi, a banda névadója viccesen említette, hogy a fiúk a Zsófi és a Csődörök néven futtatta volna magát, de ezt a zsűri nem engedélyezte. Zsófi zongorázott, Fülöp László- gitározott, Pávai Barna- énekelt és basszusgitáron játszott, dr. Peller György- szaxofonozott, míg Adorján Gábor- dobolt. Négy klasszikus urban-blues volt terítéken, elsőként ezek himnusza, a Sweet Home Chicago, majd a király, Muddy Waters klasszikusa, a Hoochie Cooochie Man, ezt Albert Collins dala, az If You Love Me Like You Say követte, végül ismét Muddy koncertzáró sztenderdje, a My Mojo Workin' hangzott el. Hibátlanul, ám kissé szűziesen játszottak: lehetett volna több a kakaó!

Mindhárom szólista szerepet kapott az improvizációk során, de a héten már fellépett Fülöp Laci gitárjátéka volt figyelemreméltó.

A nap első főzenekar a Little G Weevil and His Band volt, Little G. Weevil alias Szűcs Gábor- gitár, ének, Mr. Jambalaya, alias Nemes Zoltán- zongora, K.C. Brown, aka Czigány Attila- szájharmonika, Varga Laca (László)- basszus és Szabó Tamás aka Szabó Tamás (végre)- dob felállásban. Gabeszról már rengeteget írtunk, többek közt, hogy 2004-ben Amerikába ment szerencsét próbálni, 2013-ban Memphisben megnyerte az International Blues Challange-t, a The Teaser c. nagylemeze sokáig dobogós volt az amerikai blues-lemezlistán, majd hazaköltözött. A southern-blues irányzatot követi azóta is, hat további nagylemezt adott ki itthon.

A műsorukat mind saját számokból válogatták össze. Az intro-ban, a Gee Paid the Rent-ben melegítettek be a szólisták, a gitár, a herfli és a zongora, majd a One Little Cup gyors, hatásos kiállásokkal megspékelt rock'n'rollját nyomták le Mr. Jambalaya dominanciájában. A legutolsó lemezükről szólt a Scam Me Scam Me Not c. talkin' blues, melyben Gabesz déli-blues intonációja nagyon autentikus és élvezhető volt. Egy Észak- alabamai, feketék által énekelt munkadal, a Keep Going megint az énekre alapult, de Attila öblös harmonika- imprói szintén nagyon odaillettek. Nemes Zoli zongorajátékát nem csak hallani, hanem látni is élvezet volt. Szokása szerint az állvány helyett, főleg a belemelegedett rögtönzések idején a térdén egyensúlyozta piros Nord Electro villanyzongoráját, hihetetlen határozottan, erőteljesen, „belakva" mind az öt és fél oktávot. A dinamikailag is árnyalt, lehalkuló, majd újra visszaerősödő muzsika, illeszkedve a szöveghez, drámaian lett felépítve. A Doctor Hay c. slágeresebb daluk, sétáló basszussal megtámasztva szintén a If I May c. 2023-as albumukról szólt . Gabesz gitárjátékáról eddig nem beszéltem: a hatalmas rutin, az ösztönös blues érzés, és a technikai biztonság az alapja ennek, mely a One Last Time-ban is lenyűgözött bennünket. Két szám erejéig a New Orleans-i zenei irányzat hazai apostolához, az e stílusban játszó Jambalaya zenekar zongoristájához került a mikrofon.

Előbb egy Dr. John stílusában írt számot, a Whatever Happens címűt énekelte, zongorázta el Nemes Zoli, majd egy Pete Johnson által 1938-ban írt klasszikus chicagói boogie- woogie-t a játszott el, ördögi bravúrral. Végre eljött az idő, hogy hallhassunk egy igazi dögös lassú bluest. Az Apple Picker Blues erre szolgált.

Gabesz B.B. King koreográfiája szerint építette fel a nótát. Közepes hangerővel a verzék, erősebben a refrén, még erősebben a rögtönzések, majd egyszerre csak lehalkult az egész: suttogott az énekes, piszmogott a gitár, és a harmonika is akusztikusan szólt: Brown a mikrofont otthagyva, „csupaszon" zenélt, szívta- fújta, kérdezte, felelt a hangszerén, megidézve Sonny Boy Williamsont, majd az egész banda maximális hangerőn nyomta a tuttit, extázisig. Az egymásnak felelgetős blues-elemeket is előszedték a játékosok: a harmonika-gitár szinte párbajt vívtak a következő dalban, majd a Weird Dancing Woman-ben elszabadult a pokol: a Mojo Workin' ritmusára hengerelt a rock'n'roll, mindhárom szólista kitett magáért alaposan. A ritmusszekció hátul hozta az alapokat: Laca és Tamás ugyan nem kaptak (nem akartak?) szólózási lehetőséget, de nagyon profin nyomták.

A ráadás Gabesz hazajövetele utáni első, talán legsikeresebb lemezének nyitódala, a lengőbasszussal kísért, szövegközpontú Moving volt. Alaposan feltették a lécet az utánuk következő bandának, talán a légkondit is lemuzsikálták a plafonról.

Fekete Jenő kérdezte tőlem az este, még az előzenekarra várva, hogy mindig itt, a Krúdy Klubban voltak megrendezve a Lamantin fesztiválok az előző években, mert bár sokszor itt volt, de nem erre a helyszínre emlékszik. Igen, voltak más helyek is a bőségesebb időkben az elmúlt évek folyamán, így a főtéri nagysátor, vagy a szimfonikusok Bartók terme is, válaszoltam, de a Krúdy Klub is minden heti sorozatban helyszínül szolgált. Előkerült Lurrie Bell és csapata neve, ahol előzenekarként ők játszottak a Muddy Shoes-zal 2016-ban. Azzal búcsúzott, hogy „Na, majd nézd meg a gitáromat, ha játszom rajta, meglepetésben lesz részed"!

Az 1988-tól virágkorát élő első autentikus magyar blues-banda, a Palermo Boogie Gang legendás ötös-fogatának volt vezéregyénisége Fekete Jenő, majd annak feloszlása után a Muddy Shoes alakulaté. Majd' 30 éve a hazai bluesszféra megkerülhetetlen alakja ő, pedig még hol van a nyugdíj kortól? Most a Fekete Jenő és a Banda elnevezésű formációval állt elébünk. Ő gitározott és énekelt, 28 éve muzsikustársa, Bacsa Gyula zongorázott, Tomor Barnabás basszusgitározott és Móré Attila dobolt.

A Sensitive Kind c. J. J. Cale fülbemászó dallal kezdtek. A ritmusa a híres Santana-nóta, a Black Magic Woman-éhoz hasonlított, járt is a lábunk a ritmusára. A Key to the Highway egy 1940-es Big Bill Broonzy lépegetős blues sztenderd, amelyet Little Waltertől Eric Claptonig sokan feldolgoztak. Jenőék maradjanak ki belőle? Két dal következett a gitáros- zeneszerző 2019-ben megjelent szólóalbumáról, a Sáraranyról, a címadó ballada, majd vidám twist-ritmusban a Hol volt, hol nem. Majd kezdett felpörögni a műsor. A brit Stan Webb vezette Chicken Shack együttes fedezte fel újra Freddy King amerikai blues-gitárost, és hozott neki népszerűséget. Nem csoda, hogy a Banda is felfedezte az őstehetségben rejlő erőket, és három dalával bizony megremegtette a színház falait. Az I'm Tore Down-ban Jenő engedte el a fürge ujjak tízpercét,

de Gyula is - aki a top három blues zongoristák egyike ma is - belekóstolt a fehér Roland klaviatúrájába. Levezetésként a 110 éves country-blues, a Deep River Blues hangzott el, alig hangosított, unplugged hangszerelésben. Jó kis countrys gitárfutamok hozták a változatosságot a koncerten, hogy aztán újra Freddy mester dögös rock-bluesa, a Goin' Down következzen. Hálás választás arra, hogy extázisközelbe hozza a közönséget. Jenő a csúcson lejött gitározni a közönség közé, és Bacsa is megmutatta azt, hogy Memphis Slim a tanítómestere. Nem virtuózkodott, de nagyon dögösen játszott. Kár, hogy kissé halkan szóltak a billentyűk, vagy csak ott, ahol én ültem, ott hatott így? Móré Attila kifogástalanul hozta a ritmust, a kontyos, hosszú szakállú Tomor Barna pedig változatosan pengetett: sohasem negyedekben brummogott fel-alá hangszerén, ritmizálta nyolcadokkal, szinkópákkal, triolákkal. A Don't Ask Me no Questions c. dalt az ezt repertoáron tartó B. B. Kingnek ajánlották.

Fekete megemlékezett arról, hogy magyarországi koncertén a mester előzenekarként kitüntetésképpen élte meg ezt, majd 30 éve. A lassú, elégikus saját nóta, a Kottadal után egy harmadik Freddy King nótával, a Big Legged Womannal búcsúztak a fiúk. Jenő ismét legitározta a maximumot úgy, hogy vagy féltucat lány táncra is perdült a színpad előtt. A visszataps után a még ma is aktív, koncertező és lemezt készítő Buddy Guy nagy slágere, a Mary Had a Little Lamb hangzott el. Fémesen, Stevie Ray Vaughan- módjára szólt a gitár, gördült-gurult a zongorakíséret: méltó befejezése volt a felpörgött koncertnek.

Amikor közelebb jöttek, láttam Jenő gitárján a meglepetést, amit a koncert előtt mondott. Fekete filccel ott virított az aláírás: Lurrie Bell. Hát igen, mennyi csoda megtörtént már a Lamantin fesztiválokon eddig! És mennyi fog még?
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.05-én, valamint a bluesvan.hu portálon 2025.07.30-án.

BERNSTEIN ÖRÖK- JUHÁSZ GÁBOR EGYÜTTESE LÉPETT FEL A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL ÖTÖDIK NAPJÁN

Bernstein örök - Juhász Gábor együttese lépett fel a Lamantin Jazz Fesztivál ötödik napján
Szöveg: Gróf István, fotók: Büki László 'Harlequin'

A szerdai százwattok után visszacsendesedett a Krúdy- klub kicsiny színpadáról sugárzott zene. Visszaléptünk majd 70 évet: 1957-ben mutatták be a világ musicalirodalmának egyik legsikeresebb darabját, Leonard Bernstein West Side Storyját.

A szerdai este aztán valóban a fiatalság lépett dobogóra előzenekarként. Borbás Anna- ének, Horváth Szabolcs Péter- zongora, Zumbok Benedek- basszusgitár és Lőrincz Gergő dob a névsor, és a dalokat - ahogy ezt igazán kell csinálni a hallgatóknak - igazi jazz-sztenderdekből válogatták. A Tea for Two-ban az énekesnő a verze után igazán élvezetesen improvizált, altját hallva kész profi. Ennél már csak a zongorista volt profibb: a világtalan muzsikus mindent tud, amit a jazz-zongorázásról tudni kell. Latin bossa-nova, Joe Henderson Recorda Me című evergreen-je hasonló teljesítményekre sugallta az énekesnőt és a zongoristát, és a basszeros is lenyomott utánuk egy szólót. Érdekes, hogy mára teljesen elfogadottá vált az öthúros basszus használata: a plusz H húrral még mélyebbre tudnak menni a kíséretben. A gyors sodrású Cherokee c. sztenderd (1938) szvingje megint a maximumot hozta ki mind Borbásból, aki most is rögtönzött egy időben korlátolt terjedelműt, majd Horváthtal sem lehetett bírni a billentyűk mögött, számtalanszor „végigboronálta" a klaviatúrát.

Utánuk következett a nap főelőadója, a Juhász Gábor Trió feat. Holló Aurél. Juhász Gábor 2006-ban alapította meg saját együttesét, azelőtt az Off Course és az Új Rákfogó tagja is volt, és olyan nagyágyukkal játszhatott együtt, mint Erik Truffaz vagy Randy Brecker. Mostani, 11 éve „bejáratott" triójában a rutinos Jeszenszky György dobol és a fiatalabb Kovács Zoltán nagybőgőzik. A meglepetésember az a Holló Aurél, aki a Kossuth-díjat kiérdemelt Amadinda ütőegyüttes tagja volt, és a komolyzene, a hazai kortárszene kísérletezője mellett a pop-rock műfajában is" szerencsét próbált". A hab a tortán - sokoldalúságát kifejezve - újabb „kalandja" a jazz világában. Gábornak nem kellett sokat győzködni két évvel ezelőtt, hogy beálljon mellé. Hangszerarzenáljával a színpad bal oldalán telepedett le, középen hátul a bőgős, jobbra a dobos, a dobogó közepén pedig a zenekarvezető- gitáros állt.
Juhász Gábor Gramofon, és Artisjus- díjas, 1990 óta a Konzin tanító, a hazai jazzvilág egyik vezető zenésze együttesével három komplett műsort állított össze az utóbbi években, melyeket lemezre is rögzítettek, és melyeket a koncerteken elő lehet húzni a kalapból. Koncepciózus műsorok ezek, megvan a témájuk, melyre felépítve megírták, megszerkesztették a darabokat. Ezek egyike az idén összeállított Stories from the West Side c. album, melyet triója kibővítésével, Holló Aurél vibrafonossal vettek lemezre.
Műsoruk gerincét a híres musical adta: hat darabot játszottak le. A Maria-val kezdtek, Juhász bejátszotta a dallamot, Holló is, majd a gitáros rögtönzése kitartott hangokkal, triolákkal díszített futamokkal jött.

Holló rögtönzése légies, lágy volt, és Jeszenszky sem cserélte le seprűit dobverőkre. Az I Feel Pretty-ben a szerelmes lány lelkületét adta vissza sikeresen a kvartett. A zabolátlan boldogság kifejezéséhez Aurél is hozzájárult: a négy helyett most két ütőt használva teljesedhetett ki még jobban improvizációs készsége. Latinosra fordult a zene, a Gee, Officer Krupke c. műben nemcsak Gábor a lefelé moduláló dallamban csiholt ki szédületes variációkat gitárján, hanem a gyermeklélek örömét Holló is áttranszponálta nekünk a másik odaállított ütőshangszerén, a marimbán. No, nem az általam nemrégen megszeretett, Guatemalában használatos háromszemélyesen, hanem egy kamarahangszeren. A közismert Tonight c. szép balladát a gitár uralta, míg a musical legnépszerűbbjét, az America címűt a vibrafon. Őrjítő ritmusban, három-, és négynegyed váltakozása teszi izgalmassá, varázslatossá, és méltán közismertté a dalt. Nem csoda, hogy Presser Gábort is megihlette ennek feldolgozása az Amadindával együttesen. A Somewhere volt az utolsó darab a Bernstein-műből a koncerten. A dallam után Juhász bluesosra vette a rögtönzést, nagyot tekert, és most Kovács bőgőszólója is kerekebbre sikerült.

Két sajáttal zárták a bulit a zenészek, mindkettő a zenekarvezető 1978 című albumáról származott: a Tangó, Szentbékálla latin ritmusában a hangszereseket fantáziájuk elengedésére inspirálta. A gitáros főképp a nyolcadokban virgázott-tekert, a vibrafonos ismét visszaredukált a kétfilces ütőkre, miközben hangnem- és ritmusváltások dobták fel a zene élvezetét. A záródarab a Tavasz, Pécs, Dylan c. szerzemény volt. Hát persze, hogy felismertük a folk-rock trubadúr Blowin' in the Wind c. darabját, melyet a szerző „lopott témának" titulált, de mint tudjuk, ez csak téma beépítése a darabba. A gitár most a 6/8-os ritmusban lágyabban mozgott, és a vibrafon is variált, a pedál használatával hosszabb hangokat, a különböző keménységű (itt piros és fehér színűek voltak) ütőkkel más hangszínt hozott ki. Szóval alaposan rátettek a végére.
A Juhász Gábor Trió Holló Auréllal nagyot muzsikált az este. Várjuk a pénteki napot, mely megint merőben más zenéket hoz majd: a blues világába vezet bennünket.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.04-én

JAZZ- ROCK ŐRÜLET A LAMANTIN FESZTIVÁL NEGYEDIK NAPJÁN

Jazz-rock őrület A Lamantin Jazz Fesztivál negyedik napján
Szöveg: Gróf István, fotók: Büki László 'Harlequin'

Mike Gotthard és csapata zenéjében semmi sem hasonlított a kedd esti Lamantin koncerteken hallottakhoz, egy dolog azonban klappolt: az életkoruk. Mike Gotthard ugyanannyi idős, mint Tálos Áron. 35 évesek, és már régóta befutott muzsikusok, de a további kibontakozás lehetősége még javában előttük lebeghet. A fesztivál egyik krónikásaként azért azt is meg kell említenem, hogy 2019-ben a Juhász Márton Quartetben együtt játszott a két fiatal, akkor jobban „egy húron pendültek".

Szeretnénk azt hinni, hogy Zalalövő vasi település, de nem. Igaz, pár kilométerre fekszik csak az Őrség falvaitól. Pedig de szeretnénk mi, vasiak, hazainak tekinteni Misit, de annyi legyen elég, hogy Zsoldos Báró Zoltán kezei között tanult gitározni Körmenden, és a kőszegi Ocho Macho zenekart erősítette annak idején. Őstehetség volt, ehhez kitartó szorgalom párosult, végül összejött neki az is, hogy légüres térbe, a jazz-rock gitározás ez idáig betöltetlen hazai egyeduralkodójának székébe ülhetett. 2019-ben készített interjúmban arról vallott, hogy a gyermekkorában édesapja révén egyértelműen a blues és a rock volt az irányadó nála, és nem tudatosan, hanem ösztönös érdeklődés révén következett be az átállás a jazz irányába, melynek azóta megszállottja.
Várva várt koncertjüket - ismét sorok álltak a jegyvásárló pult előtt - már telt ház előtt az előzenekar, Huszti Boldizsár triója kezdte: H. B. trombita, Zumbok Benedek- basszus és Lőrincz Gergő- dob felállásban. Szokatlan sound-ja volt műsoruknak: valami ezoterikus, földön kívüli lebegés határozta meg mindkét, a trombitás által írt darabot. Az első funkys ritmusban, kiváló fúvós-rögtönzésekkel, slappolt basszussal, visszafogott dobokkal lett tálalva, míg a második lírai darab volt, szordínós trombitával, misztikus basszusjátékkal, kézzel simogatott dobokkal. Technikailag tökéletes, dinamikájában változó, hol lelket simogató, hol azt felkavaró zene volt.
Ezt követően Mike Gotthard és csapata adott 80 perces koncertet Mike Gotthard- gitár, Borlai Gergő- dobok, Gudics Martin- basszusgitáros és Tempfli Erik- billentyű felállásban.

„Itt vagyok mindjárt 30 évesen, és még egy csomó minden nem történt meg abból, amit szeretnék. És van olyan is, amikor végiggondolom, hogy basszus, azért mennyi minden történt az elmúlt időszakban, csak amióta felkerültem Pestre"- nyilatkozta öt évvel ezelőtt. Igen, elkészült, de még lemezre nem vett, és már megjelent számok hangzottak el a koncerten.
A kezdő, Flotation című - mely az utóbbi kategória része, de a Youtube-on már hallható -, rockos lendületben repesztette a falakat, főleg Gotthard jóvoltából, majd az azt követő Nine Wheels c. 2021-es daluk is még kézben tartható hanghordozóra vár. Kőkemény funk volt ez, feszes dobbal, basszussal, senkihez sem hasonlítható gitárszólókkal és rögtönzésekkel.

Gotthard elmondta, hogy a népszerű metál-pop-rock-jazz-funk dobos, menedzser, Borlai Gergő 11 éve zenész-, és szerzőtársa, és ha a zenekarvezető a Number One a csapatban, akkor szorosan mellé áll rangsorban az ütős is. A három ezt követő felvétel már az Intellectual Brutality c., 2016-ban készült lemezükről szólt, melynek producere már akkor Borlai volt. A Heater c. szintén kemény funk-rock nóta következett, alaposan összedolgozva, összecsiszolva: szinte hihetetlen, hogy ebben a felállásban csak három alkalommal játszottak, legutóbb májusban. Gotthard mellett Gudics is bemutatta tudását, és egy többperces basszus-impróval kápráztatott meg. Az e-piano - ez a hangszín "megy" ehhez a stílushoz - csak akkordokat szúrt be, kísért. Ez megfordult a Pick- a- Boo c. szerzeménynél: végre az ex-Syrius Legacys Tempfli is odatette magát a pianójával, és kitűnően, ötletdúsan rögtönzött. A feszes ritmusú felvételen érdekes volt Gergő dobolását hallgatni: a szaggatott ritmust sosem rutinszerűen, sémát követve, gépiesen verte, hanem állandóan variált, ötletelt, emelve az előadás így is magas színvonalát. A lemezük címadó szerzeménye még dögösebb nóta lett: rockos riffekkel indított, Martin a basszus húrjait pengető ujjbegyei bizony szaporáztak, és Erik olyan akkordokat játszott olyan hangszínen, mintha fúvóskórus kísérte volna a bandát. Misi sziporkázott újra, a könnyebben fülünkhöz szokott rockos meneteivel.

A záró opus egy blues volt, smirgli-durva zeppelines gitár-riffekkel nyitva. Jimmy Page effektjei és szelleme futott át a termen, de a főszereplő ebben a számban számomra Tempfli lett, ezúttal ragyogó, jazzes zongorarögtönzésével, amit később orgonára váltott. A hangulat a plafonra hágott, mikor a zenekar a befejezéshez ért: jó két percen keresztül "ölték meg" a számot, eddig tartott a coda. A visszataps után a Less Me c. vad funky-soul daluk hangzott el, melyben a visszhangosított gitár-sound megint új variációval lepte meg a hallgatóságot.
A mai kor igényes zenéjét kaptuk az este Mike Gotthardtól és csapatától a blues, a rock, a jazz és a funk tökéletes háziasításában. Nem felejthető!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.03-án

TAROLT A LENDÜLETES SZVING A TÁLOS ÁRON TRIÓ KONCERJÉN A LAMANTIN FESZTIVÁL HARMADIK NAPJÁN

Tarolt a lendületes szving a Tálos Áron Trió koncertjén a Lamantin Jazz Fesztivál harmadik napján
Szöveg: Gróf István, fotók: Székely-Török Erika (3. kép), Gróf István

Amikor 1929 végén megjelent New Yorkban a szving, az új irányzat, majd négy évtizeden át szinte uralta a jazzvilágot. Előbb az előkelő szalonokban big band formációkkal, 15-20 főnyi zenekarokkal taroltak a Duke Ellington, Count Basie, Glenn Miller vezette bandák, majd a kisebb klubokba, csehókba is elkerült ez a sodró ritmusú zene, nyílván kevesebb zenészt igényelve. A zongora nagyon sokáig a dobbal, bőgővel, a bendzsóval együtt ritmushangszer volt, csupán nyúlfarknyi rögtönzésekre kerülhetett sor rajta, de a kamarazenében előjött a vezető- szólóhangszer szerepe. Sorra alakultak a zongora-bőgő-dob triók. Az 1949-ben összeállt Oscar Peterson Triója volt sokáig e műfaj etalonja. Persze nálunk is divattá lett (Szakcsi Lakatos Béla, Csík Gusztáv), ma pedig reneszánszát éli.

Nos, a mindössze 35 éves Artisjus-, és Junior Príma-díjas Tálos Áron korán megmutatta tehetségét. 25 évesen mesterdiplomázott a Zeneakadémián, azóta aktívan zenél: a Flight Modus zenekarban dobol, a Borbély Műhelyben és persze saját zenekarában, a Tálos Áron Trióban - melyet kedden este mi is hallhattunk Szombathelyen - zongorázik.

A Lamantinon megszokott forgatókönyv szerint a főműsorban fellépők előtt a tábor lakóiból verbuválódott előzenekar lépett porondra elsőként. Az Újpesti Srácok az ottani zeneiskola inkább egykori, mint mostani hallgatói. Az eddig megszokottól eltérően, miszerint rövidnadrágos, strandpapucsos, rágógumit rágó fiatalok mutatkoznak be álmaik színpadán, a kedd estiek - egy kivétellel - őszen álltak elénk, név szerint Fülöp László- gitár, Bertram Bik- zongora, Pávai Barna- basszus, Adorján Gábor- dob, kiegészülve Székely István szaxissal. Három sztenderdet nyomtak le, a szaporább Stella by Starlight-ot, melyben a zongora, de főleg a szaxofonrögtönzések sikeredtek jóra, majd a My Foolish Love c. balladát, ahol a gitárosé volt a főszerep, majd a Blues For Alice című Charlie Parker nótát, ahol ismét az altszaxofon hozta a számot.

A Tálos Áron Trió a zenekarvezető-zongorista, aki a színpad bal oldalán felállított Fazioli hangversenyzongora mögött ült, a jobb oldalon helyet foglaló Csízi László- dob, és a közöttük álló Tóth István- nagybőgő felállásban lépett fel a Weöres Sándor Színház klubtermében. A fél órája még üres terem székei gyorsan megteltek, a hőség tovább emelkedett. Visszatérve a zongorára: idén a Savaria Szimfonikus Zenekar kölcsönözte a Fazioli világmárkájú hangszert. Kedves gesztus. Voltak idők, mikor a „komolyzenészek" kevélyen átnéztek a más zenei stílust játszó kollégákon, semminek tekintve munkájukat. 1978-ban nekünk is matiné-bérletünk volt a hangversenyterembe, amikor is népszerű műveket játszottak, elemeztek egy-egy délelőtt. Egyik vasárnap Muszorgszkij Egy kiállítás képei darabja volt soron, ahol a zongorára írt darab után persze következett az ismertebb változat Ravel hangszerelésében. A vagány szerkesztő ezután bejátszotta felvételről e darabot az Emerson, Lake and Palmer trió progresszív rock- feldolgozásában is. A bátrabb zenészek az első hegedűssel az élen már a kezdő akkordokat sem várták meg, kimentek a színpadról, a másik harmada e közben somfordált ki, a „maradék" végighallgatta a csodálatos zenei feldolgozást. Csak feltételezni remélem, hogy ők élvezték a muzsikát. Azóta nagyot változott a világ, elfogadják egymás térnyerését a zenészek, de sokat kellett várni, mire a 2011-ben sor került a Hattyúdal című Szörényi Levente koncerten lelkesen, önfeledten játszó 60 tagú óbudai Danubia Szimfonikus Zenekar játékára, Kesselyák Gergely vezetésével.

A koncert majd két órája alatt a ráadásokkal együtt sok, tizennégy darabot mutattak be a zenészek, zömében saját szerzeményeket. Mégsem egy hasonlóval, hanem egy Miles Davis cover-rel, a Solid-dal indítottak, majd sikeres lemezük címadó felvétele, a Little Beggar következett. A szving nyolcadok lüktetését felváltotta Bartók szelleme: a dallam maradt kvint- terjedelemben, ezt játszotta tisztán, világosan Tálos a bőgő ellenpontos játékával izgalmassá téve. Első albumukról következett a groteszk dallamvezetésű, ritmusváltásokkal variált szám, a Lights, majd egy hangsúlyosabb ritmikájú, hard groove következett: kifinomult improvizációk a jobb kézből, hangsúlyos kettők- négyek a ritmusszekcióban, élvezetes játék Keith Jarrett Trió profizmussal.
Most megszülető, még lemezen meg nem jelent számok is elhangzottak, bemutató jelleggel, mint a Turns című is. Kár lett volna kihagyni: a darab végén szinte extázisba hajtotta háromakkordos ostinatóval dobosát és bőgősét a zongorista. Egy szép balladával folytatták a koncertet, ismét szilaj Bartók-hangzást felidézve annak középső részében, a végén hatásos zongora-bőgő uniszónóval. A Christmas c. Tálos szerzemény nem a karácsonyról szólt, ezt meghallhattuk a bekonferálás után, hiszen egy ízig-vérig 100 éves szvinget hallottunk, kiállós zongorával, lüktető nyolcadokkal, balkezes improvizációval, István igényes bőgőszólójával. A változatosság kedvéért egy blues következett, félelmetes energiával kiszakadt zongora- rögtönzéssel. Majd a nagy amerikai dalíró, Jimmy Van Heusen ismert sztenderdje, a Here's That Rainy Day bővítette a koncert repertoárját, hogy újra a 2016-ban megjelent első, a Floating Islandról hallgassuk meg a Mind the Gap című opust.

Talán a koncert legforróbb perceit élhettük át: Áron keze alatt égett a Fazioli, egyszerűen nem tudta abbahagyni a klaviatúrán fel-alá játszott futamait. Hogyne élveztük volna mi is, és tapsoltuk meg vele együtt Csízi változatos dobszólóját is. A To Be Contained drámai hangulatú, kortárs-zenei jegyeket felvillantó zongorajátékkal, a koncertzáró Sonny Rollins nóta, az Oleo gyors sodrású bopja ezzel ellentétben a felszabadult jókedvet, örömet közvetítette Tálos ördögi futamaival, és Tóth lendületes bőgőszólójával.
Nemcsak a halántékunkat törültük, a lelkünkben rejlő forróság is arra biztatott minket, hogy a három nagyszerű zenészt nem csak egyszer, hanem másodszor is visszahívjuk a színpadra. Igaz, a másodikra már csak a zongorista jött ki, de Tálos virtuozitása, gondos, formába öntött precíz játéka, kimeríthetetlen zeneszerzői ötlettára nem felejthető. És még előtte az élet! Mi lesz itt még!?
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.02-án