FORRÓ HANGULATÚ BULI A POFAGYALU HAZAI NAGYMESTERÉTŐL- A PROBOJSZKI MÁTYÁS BAND KONCERTJE A KRÚDY- KLUBBAN

Forró hangulatú buli a pofagyalu hazai nagymesterétől - A Pribojszki Mátyás Band koncertje a Krúdy Klubban
2016.12.16. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

A júniusi Magyar Narancsban közreadott elemzés szerint bajban is van a magyar blues, meg nincs is. Bajban van azért, mert ennyi jó blueszenész - köztük egyre többen fiatalok is - még sohasem működött, mint manapság, de szereplési lehetőségek, koncertek, lemezfelvételek ritkán adódnak, és még az élvonalbelieknek is nehéz az egzisztenciális létük. De nincsen bajban azért, mert a zenészek feltalálják magukat, a műfaj határait más zenei műfajokkal társítják, jó értelemben jobban eladhatóvá teszik a szeretett bluest, esetleg más művészeti ágakkal is társulnak.
Nos, a bátran a jövőbe tekintők között található az a Pribojszki Mátyás szájharmonikás is, aki a műfaj legjobbjai között található nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is. Ugyanúgy, mint legutóbb, 2012 decemberében, a Lamantin- klub szervezésében most is rendesen megtöltöttük koncertjére a színház Krúdy Klubját.
A tágabb határokat feszegető, így a soult, a groove-ot, a rock'n'rollt, a zydecot is a bluesba beültető művész december 14-én zenekarával lépett fel. (Az akusztikus, country-bluest inkább a Szász Ferivel duóban játszó Grunting Pigs formációval tolmácsolja). Szerda este Molnár Dániel dob, Csizmadia „Csizi" László basszus, és 15 éve zenésztársa, „Második" Szász Ferenc gitárossal a háta mögött lépett fel a 44 éves zenész. A színpadi showra a bluesban ezeddig nem sokat adtak az előadók, de manapság már erre is oda kell figyelni: Pribó harmonika-mikrofonja ugyanúgy, mint erősítője, hangfalai az '50-es éveket idézték külsejükkel, és hajviselete is, ruhája is ezt a kort sugallta. A hosszú mikrofonzsinór adta lehetőséget, miszerint be lehet menni a közönség asztalai közé, és ott, akár egy borospohár száján át harmonikázni, nem hagyta ki ezúttal sem Matyi.

Az idén megjelent My Stories c. albumukat bemutatandó érkeztek Szombathelyre, mely ősbemutatója júniusban volt Pesten, a Kobuci- kertben. Egy dögös, lengőbasszussal kísért rock'and'blues-zal kezdtek, majd még az előző nagylemezük legvadabb boogiját, a Zydecolát pörgették le, megadva az alapot a továbbiakra. Így mind a gitáros, mind a harmonikás bemelegítésként óriásit rögtönzött. Molnár Dani is elemében volt, belemelegedve olyan erővel kavart dobjain, hogy kis híján a lábgép felmondta a szolgálatot. Majd jöttek az új nagylemez dalai: elsőként az önéletrajzi ihletettségű, címadó My Stories c. ballada, majd ezt a Bad Weather Blues Again követte. Itt Pribojszki a kis tízlyukú diatonikus hangszerét egy kétsoros, gombos kromatikusra váltotta, és Szász ismét komolyakat rögtönzött. Talán egy kicsit többet variálhatott volna a hangszín- beállításokon, színesebbé téve zenéjét. A szám lelke a monoton lengőbasszus: Csizi akkordfelbontásra épített brummogó-lépdelő menetei sohasem voltak egyformák.
Ezután egy kőkemény blues, a lemezen Bob Margolin gitárossal, Muddy Waters egyetlen fehér zenészének vendégszereplésével rögzített nóta következett Pribo szédületes tekeréseivel, hogy menetrendszerűen egy lassúbbal folytatódjon. A Soul Stealing Mama c. érzelmes blues-ban a zenekarvezető csodálatosat szólózott, a jó öreg Sonny Boy Williamson technikáját, a wah-wah effektust felelevenítve, de Feri szólói is a maguk lágyságával, finomságával felmelegítették a szívünket. Aztán a következő számban inkább az ösztöneinkre hatott a Big Fat Mama c. szédületes rock'n'roll, melyben - valljuk be őszintén - felemásra sikeredett a zenésznek a közönség megénekeltetése. Ellenben Pribojszki hangja a négy évvel ezelőtti koncerthez képest is sokat érett: a Memphis Soul c. soul- balladában ez ragyogóan bebizonyosodott, melyben szólóját már köztünk, az asztalok között fújta- szívta.
Majd ismét a muzsikus harmonikajátéka volt a főszereplő a western-es harmonikaszólóval bevezetett, amolyan Sonny Terry- mester által tökélyre fejlesztett vonatzakatolást utánzó effektekkel díszítő Mistery Train-ben. Az est talán legemlékezetesebb perceit kaptuk ebben a számban. Ismét stílus-, ezáltal hangulatváltás következett egy Louisiana-i zydeco-dalban, ahol a főnök első körben mély hangolású herflin játszott, majd a „laza- vonal" folytatódott a vidám hangulatú, country-s hangszerelésű Banging On Your Door-ban is. Az est fénypontja a lemezen nem szereplő Bessie Smith dal, a Tain't Nobody Business című lassú tizenkettes blues átdolgozása volt. A hét év híján 100 éves felvétel a blues minden szépségét visszaadta nekünk a Pribojszki Band jóvoltából.

Mátyás ragyogóan énekelt a magas tartományokban reprodukálandó, nem könnyű számban. Eleinte zavaró volt a közönség egyik laza résztvevőjének bele-belekiabálása a drámaian felépített kiállós részekben, de a zenekar tagjai, majd mi is tudomásul vettük, hogy az illető még nálunk is jobban átadta magát a zenei élvezeteknek. Pribo hozta formáját a hangszerén is, de „Második" Szász volt az ász a számban a katarzisig eljutó, majd azt is levezető 5-6 perces gitárimprójában. Ahogyan azt B.B. Kingék az '50 -es évek elején felépítették, ezt a tananyagot ötösre sajátította el a banda: a blues összes bánata, öröme átjött Feri gitározásával. A mindinkább lehalkuló, visszafogott, ritkán pengetett, kíséret nélkül szóló-síró gitár aztán a csúcsponton kitört: drasztikus hangerővel beletépett a fülünkbe, közvetítve a zenei drámát.
Persze mással nem, „csak" egy lábdobogtató boogie-val lehetett levezetni a feszültséget: Matyi nagy fehér duplasorosa pörögve-gurulva zsongott nótájukban jó kis Canned Heat-es hangulatban. Az egysíkú blues-séma monotonságát csak széleskörű stílusparádéval lehet leküzdeni - gondolta a zenekarvezető, és egy ízig-vérig kemény soul- blues-zal fejezte be a koncertjét. Ezúttal a Bobby „Blue" Bland szerzeményének átdolgozása, a Good Time Charlie c. kevésbé ismert szám szólt. Matyi koromfekete kétsorosa nemcsak jól ment fekete ingéhez, hanem igen jól is szólt. Ebben a számban is emlékezeteset alkotott Szász Feri: a nem könnyű „reszelős" soul- akkordozás után ötletdús szólója következett, amit megszínesített egy jó kis szájgitár- menettel is. Itthon ilyesmit csak Tátrai Tibusztól szoktunk hallani.

A meghajlások után persze, hogy visszakértük őket, szerencsénkre. Egy alaposan átkomponált, ritmusváltásokkal (bigin -> rock'n'roll) is megvariált Elvis sláger, a Hound Dog zárta volna a sort, ha abbahagyjuk a tapsolást. De nem tettük: a hála egy ragyogó Albert King szerzemény, a visszafogott, jazz-es hangszerelésű I'll Play The Blues For You volt, mely a még korábbi, How Many More? albumukon is szerepelt. Pribojszki igazán profi harmonika- játékkal búcsúzott el tőlünk: a hangszer jazz-mesterének, Toots Thielemans játékának hangulatát adta vissza benne.
Ismét forró, igazán profi, mégis közvetlen, klubhangulatú bulit adott nekünk a Pribojszi Mátyás Band. Köszönjük, hogy megálltak a Békéscsaba- Memphis- Budapest- Balatonalmádi négyszögben tett útjaik között Szombathelyen is!

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2016.12.16-án, és 2017.01.09-én a bluesvan.hu portálon

A REHAB SIKERES VOLT!- ELHALLGATOTT ZENEKAROK BEATKONCERTJE A MOMKULTBAN

A rehab sikeres volt! - Elhallgatott zenekarok beatkoncertje a MOMKultban

Szöveg és fotók: Gróf István

December 3-án este 7-re megtelt középkorúakkal a budai MOMkult nagyterme, de sokan voltak a 60-es, sőt, 70-es korosztálybeli rajongók is: zömében nekik szólt ez a szombat esti koncert. Hát persze, e sorok írójával egyetemben akkor voltak tinédzserek, mikor az estére meghirdetett bandák fénykorukat élték. Kisfaludy András filmrendező, ötletgazda, az akkori Kex együttes dobosa határozta el a rendezvény megszervezését főként azért, mert ezek a bandák egyáltalán nem, vagy évtizedekkel később, immár nosztalgia céllal jutottak lemezkiadási lehetőséghez. Ezt az este megnyitásakor el is mondta az egykori beatzenész. Az elképzelések szerint hetediknek a Scampolo is fellépett volna, de Danyi Attila a napokban történt halálával meghiúsult annak az esélye, hogy legalább egy alapító taggal felléphessenek a koncerten. A témában is sokat forgató dokumentumfilmes ezután átadta a szót a két konferansznak, Körtvélyessy Zsolt színésznek, és Kiss Joe rádiós DJ-nek, akik rendesen „képben voltak" erről a korszakról.

Az Óbudán befutott Liversing együttes kezdte a sort: az első, 1964-65-ös felállásukból Túry Árpád énekes és Homonnay Zsombor dobos, a második, zeneileg felkészültebb csapatból Pataki László billentyűs képviselte az eredeti bandát, de a többi, hozzájuk beszálló zenész, így Kelemen András, a sokat foglalkoztatott kísérőgitáros, Kálóczy Egon basszeros és Makó Béla szólógitáros is a 70-es években már ismert zenészek voltak. A népszerű, botrányairól elhíresült külvárosi zenekar akkori repertoárját a brit rhythm & blues bandák dögös, kemény felvételeiből állította össze, és ez így volt most is. Egy pörgős rock'n'roll után a Them által ismertté tett ballada, az It's All Over Now, Baby Blue következett, és, hogy aztán igazán vége legyen mindennek, a Rolling Stones '64-es smirglidurva száma, az It's All Over Now következett. Talán a visszajelzések voltak bátortalanok, vagy a rendezői utasítás volt túl kemény, de a negyedik szám -s persze tapsvihar - után levonultak a színpadról. Szerencsére néhány megszállott zenebarát, mint amilyen Kovács László, a Moiras kiadója jóvoltából 500-500 vynil lemezt megjelentetett a Liversing hagyatékából: egy 1965-ös, és egy 1967-es koncertfelvételeket tartalmazó hanghordozót. Így megmaradt az örökség egy része...

A következő fellépő, a Bajtala Trió még ennyi időt sem töltött a színpadon. Óriási meglepetésre az echte jazz-zenész Szakcsi Lakatos Béla zongorista és Kőszegi Imre dobos bevállalták a bulit, és játszottak egykori kortársuk, a '60-as évek közepén a legendás soulos, jazzes beatzenét játszó Bajtala János szerzeményeiből néhányat. Az énekes-basszusgitáros az a Gönczi "Apuka" György volt, aki szintén megmutatta magát már a '70-es években, és azóta is a színpadon van. Ámbár elhangzottak többek között a Ne menj el, a végén pedig a közismert Cigánylány c. Bajtala- szerzemények, valahogy nem sikerült felmelegíteni nekik sem a hangulatot, és ezt megérezve (talán?) idő előtt levonultak a színpadról. Kiss Joe az átszerelés közti szünetben (ezek nem voltak hosszúak, a megszokottak töredéke alatt megtörténtek) az amerikai beat-nemzedék himnuszából, Allen Ginsberg Üvöltés c. verséből idézett. „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban,...kik lemeztelenítették agyvelejüket az Ég előtt a Földfeletti alatt...", rokonságba állítva az ötvenes évek végi amerikai lázadókat a '60-as évekbeli hazai ifjúsági kultúrforradalom időszakával.

A harmadik fellépő az akkori Liversinggel rivalizáló, kemény blues-alapú muzsikát játszó Atlas együttes volt, akik az 1967-es szófiai Világifjúsági Találkozón hallották meg a feketék új zenéjét, a soul-t. Nos, az akkori sztárok, Bíró Gábor "Doki" gitáros, Szabó György "Manó" szájharmonikás visszavonultak, és Flamm Ferenc énekes vezetésével, valamint két, akkor még kuriózumnak tartott fúvóssal kiegészülve az új stílusra álltak rá. A régi csapatból az akkori gitáros- énekes, az azóta a musical- színpadokat is meghódító Makrai Pál, és a dobos, Szekeres Gábor képviseltette magát. Hozzájuk csatlakozott két ragyogó hangú női vokalistával egyetemben a Murad Abbas - Stencli Tamás fúvósszekció, Vincze Pál billentyűs és Szkladányi András basszeros. A hangzás tökéletes, a zene profi, az előadás színvonalas volt. A Szombat éjjel- Innék egy pohár sört, és a Félek, hogy egyszer meghalok ugyanúgy elhangzott, mint a Nézz rám, a Merre vagy?, az Álomország. c akkori slágereik, és ráadás számként a Töröld le a könnyeidet! c. közismert nótájuk. Pali hangja mit sem kopott, a fúvóskórus és a vokalisták megadták stílusjegyeikkel a recsegő, dübörgő soul alaphangulatát. Ők már eljutottak addig, hogy hét számot lenyomhassanak. Nagy veszteség volt az akkori rajongók számára, hogy nem lehetett lemezeiket megvenni akkor. Erre 2001-ig várni kellett, ráadásul az elkövető a lelkiismeretét megnyugtatni szándékozó Hungaroton volt.

Ezután a '60-as évek végének legendás jazz-rock bandája, a (Nagy) Syrius lépett fel. Az eredeti ötösfogatot egyedül Pataki Laci képviselte, minthogy közülük hárman már elhunytak, Ráduly Misi pedig felhagyott az aktív zenéléssel. A Syrius-Zappa emlékzenekar néven futó banda a Bécsbe települt billentyűs- zeneszerző mellett Bensó Pál- dobok, Somos András- fuvola, Szkladányi András- basszus, Abbas Murad- harsona, Stencli Tamás-szaxofon, Szakács Tibor- trombita, Vincze Pál- billentyűk, Vasicsek Öcsi János- ének felállásban elevenítette fel a legendás progresszív zenekar számait, kiegészülve Török Ádám fuvolistával és Vojnits Attila szájharmonikással. Az Elfáradtam én már c. dallal kezdtek, egy, az eredetiben nem hallható ragyogó harmonikaszólóval megpaprikázva, majd a The Vampire hangzott el, melyben a másik vendégművész, Török Ádám remekelt fuvolaszólójával. Tavaly alkalmam volt meghallgatni kétszer is a Syrius Legacy Bandet, akik fiatal, konzervatóriumot végzett jazz- muzsikusok. Nos, ők ragyogóan teljesítettek, az akkori elképzeléseknek- mondhatni- most is megfeleltek, és ugyanez mondható el a Syrius-Zappa emlékzenekar esetében is. Első ránézésre-hallásra talán megoldhatatlan Orszáczkyék- Patakiék örökségének reprodukálása úgy, hogy „áthallható" legyen, de ez mégiscsak sikerült. Ez a csapat is jóval fiatalabb volt, mint az addig hallottak átlaga. Persze Jackie hangja más, de Öcsi jól visszaadta a nagy előd stílusában a dalokat, így az Ördög álarcosbálját is. A koncertjük egy meglepetésszámmal, Pataki erre az alkalomra írt művével, az Emlékkel zárult.
A banda munkásságának megismerése szerencsére -Charles Fisher ausztrál menedzser jóvoltából is-, talán időben megtörtént: az ott kiadott nagylemezüket nehogy szégyenben maradjon, a hazai Hanglemezgyártó Vállalat is kiadta azt követően. És aki akarta- akarja, hozzájuthat mind az 1971-es ausztráliai felvételekhez, akár az említett Az ördög álarcosbálja hazai nagylemezükhöz, de a Széttört álmok (1972) szvit zenéje és a háromnegyedig készre hozott második nagylemezük (1973) bootleg anyaga is elérhető.

A szünet után a '60-as évek végi hazai avantgarde- progresszív vonal egyeduralkodójának, a Kex együttesnek Kex Remake néven futó emlékzenekara játszott. A csapat létrehozója-lelke- motorja- gitáros- énekese Tóth János Rudolf, aki oly sok műfajban otthon van: a Bergendyvel soul-rockot, Hobóékkel bluest, a Magyar Atommal rockot, az Ütött-kopott angyallal vokális stílust nyomott, és természetesen ott volt az eredeti Kex tagjai sorában is, igaz, csak rövid ideig. „Angyal"-társaival, Lee Oliver és Fejér Simon Pál gitáros- énekesekkel a frontvonalban, Fekete István trombitással, az egyre ritkábban előbújó Zsoldos Tamás basszerossal, a fellépést most nem felvállaló Kisfaludy helyett Móré Attila dobossal, Oláh Bence orgonistával, női- férfi vokállal (Kiss Flóra és Szakonyi Milán) a háttérben. Tóth Janó az Ez volt a Kex-szel kezdett, mely egy emlékező-ismertető dal saját tollából.
Ezután, változatos hangszereléssel, kidolgozott zenei részletekkel, jól előadott énekkel jöttek a Kex- slágerek. a Zöld- sárga, a József Attila versére írt Tiszta szívvel, az A Család, és a többiek, majd a végén a Kanapé. A dalokra mind- mind ráismerhettünk, annak ellenére, hogy Tóthék néhányszor alaposan átvariálták őket úgy, hogy ezáltal más köntösben jelentek meg. Az A család klasszikus 3/4 -es kamaradarabjából hard-rock nóta kerekedett ki, az akkori Free-sláger, az All Right Now elemeit is felelevenítve benne, a következő számban a pöttyös nadrágos trombitás akkorát rögtönzött, hogy bármelyik jazzer becsületére vált volna, de a három elöl álló gitáros- utaltak is rá-, Crosby, Stills, Nash & Young módjára olyan acapella kórusokkal rukkolt elő, hogy beleborzongtunk. Az együttes egyetlen kislemezzel és 4 rádiófelvétellel érte meg Baksa Soós János zenekarvezető- énekes-showman disszidálását 1971 nyarán, ezúttal a zenekar végét is. A már említett Moiras kiadó adott ki szintén igencsak korlátozott példányban néhány bakelitet, majd CD-t tőlük 35 évvel később, 2006-ban. A Kex Remake CD-je tavalyelőtt óta hozzáférhető.

A R & B, a soul- rock, a Detroit- soul, a fúziós jazz és az avantgarde után utolsóként a hard- rockot játszó Taurus együttes programja következett. Érdekes módon nem együtt, hanem külön- külön léptek fel. A betegségét még nem kihordó Balázs Fecó, az egyetlen színpadképes élő tag a zenekarból három számát, a Kőfalak leomlanak, az Anyám, vigasztalj engem! és a Lány, akire szerelemmel nézhetek c. saját szerzeményét énekelte el a maga orgonakíséretével. Becsületére váljon, hogy elvállalta a fellépést, mert mi, vasiak, emlékezhetünk, milyen nehezen emésztettük meg az augusztus végi sitkei koncerttől való távollétét. Az meg igazán a becsületére vált, hogy behívta maga mellé a Taurus, a Korál, és még számtalan sok rock-banda nagyszerű szövegíróját, Horváth Attilát, akit Fecóval együtt megtapsolhattunk. Fecó után többezer wattal megnövekedett a MOM nagytermének levegője: a Szólíts meg vándor c., ugyancsak Fecó-dal dübörgött fülünkbe az Anda Bálint gitáros- énekes, a széles texas-kalapban fellépő Felkai Miklós gitáros, Bajzát Zsolt frissen odacipelt új Hammond XK1-esen munkálkodó billentyűs, és az előző bandával is játszó ritmus-szekció, a Zsoldos- Móré duó alkotta zenekar.

Mint a Kex Remake esetében, már náluk sem érződött a műsor első felében tapasztalható szorongás: jöttek a jól ismert dalok egymás után, és a nagyívű gitárszólók Radics Béla módjára. Mert lássuk be, az utolsó rész inkább az Ő emlékének szólt. A megátkozott ember, a Napfényes napok, A lángszívű lány, A bika jegyében már a korán eltávozott gitárfenomén következő bandájának, a Tűzkeréknek a repertoárjából szólt. Mind Anda, mind pedig Felkai gitárimpróival alaposan tűzbe hozta a közönséget, pedig már majdnem négy órája ültünk a helyünkön. Emlékezetes volt a Bika jegyében c. dalban a nagy példaképek megidézése: a Cream Politician, egy Zeppelin- őrület és a Deep Purple Black Night-jának betéteit hallani! A koncert végére Deák Bill Gyula is tiszteletét tette: együtt énekelte a számokat az emlékzenekarral. A műsor végén Béla legnagyobb slágere, a Zöld csillag hangzott el, a híres, sorsidéző mondatokkal: „Ha elmegyek, csillag leszek én is." Így is lett, folyamatosan tündöklő csillag lett a hazai rockhorizont egén. Bár csak ne vált volna be a jóslata! Szerencsére a két, még „időben" kiadott Taurus kislemez után megjelentek olyan bootleg- kiadások is, melyeken a Taurus dalait, de még több, melyeket Radics Béla koncertfelvételeit is be lehet szerezni. A kalózfelvételek ez esetben hasznosnak bizonyultak.

Az utolsó akkordok elhangzása után beigazolódott Kisfaludy András elvárása: a kármentés sikeres volt, a rehabilitáció megtörtént. És aki nem hallotta ott, aznap este ezt a zenei történelemírást, annak sincs oka a kesergésre: nemcsak hangfelvétel történt a később kiadandó lemezek érdekében, de mozifilm is készült az estéről, sőt, a kincstári televízió is műsorra fogja tűzni a felvételeket. Megérdemeljük!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.12.08-án

A HAMMOND MOZARTJA- RAPHAEL WRESSNIG ÉS ZENEKARA

A Hammond Mozartja - Raphael Wressnig és zenekara adott koncertet a Muzikumban

2016.11.18. szöveg és fotók: Gróf István

Harmadszor látogatott el az idén hazánkba Raphael Wressnig osztrák Hammondos, akit fiatal kora ellenére háromszor (2013, 2015 és 2016) terjesztettek fel a „Best organ player of the Year” címre, amit a Downbeat amerikai jazz-újság kritikusai előlegeztek meg neki. Tavasszal szintén a Muzikumban volt Igor Prado gitárossal az oldalán, nyáron Pribojszki Mátyás blues- harmonikás Kobuci-kerti lemezbemutató koncertjének volt meghívott vendégelőadója, a hétvégén pedig ismét a budapesti klubban a The Soul Gift Band kíséretében játszott.

Az egyébként a hazai Marquee- klubnak is nevezhető Muzikum vezetői az őszi- téli- tavaszi időszakban magukra vállalják a hazai blues népszerűsítését, havi 6-8 koncertet szervezve, és ez, bizony, derék tett a műfaj népszerűsítése érdekében.
Wressnig 1979-ben a közeli Grazban született, és hamar a jazz és a blues szerelmese lett. Példaképei Jimmy Smith és Jack McDuff voltak a jazz, Booker T. és Billy Preston a blues -soul- rock oldaláról. Nem mindennapi tehetségének és orgona- tudásának volt köszönhető, hogy 23 évesen, 2002-ben lemezt adhatott ki az ugyancsak osztrák gitáros, Oliver Mally zenekarával. 2006-tól a már befutott amerikai gitáros, Larry Garner oldalán sajátította el sok más műfaj sajátosságait, színesítve és kiszélesítve muzsikája határait. Ekkor járta be a világot Amerikától Ázsia tájain keresztül Európa valamennyi országáig, és jammelhetett többek között Ronnie Brooks-szal, Louisiana Reddel, Johnny Vidacovich-csal vagy Pete Yorkkal is.

Két, idén kiadott lemezét, a The Soul Connection c. stúdióalbumát, valamint a Captured Live, trióban lejátszott, koncertfelvételeket tartalmazó lemezét volt hivatott bemutatni a nyolc éve vele együtt-muzsikáló olasz Enrico Crivellaro gitárossal, és az ugyancsak osztrák Silvio Berger dobossal.
Wressiggel és a hozzá köthető műfajok átjárhatóságával két, éppen Szombathelyhez kapcsolható emlékkép villant fel bennem. Az egyik 1978 telén történt, amikor a szombathelyi szimfonikusok egyik vasárnap délelőtti matiné- hangversenyén Muszorgszkij Egy kiállítás képei c darabjának bemutatása volt a népszerűsítés tárgya. Először zongorán, majd Ravel hangszerelésében a jól ismert nagyzenekari változat került bemutatásra. A tájékozott, nyitott és bátor szervező ezután harmadikként magnóról lejátszotta az Emerson, Lake & Palmer trió ritka zenei élményt adó progresszív rock átiratát is. A közönség nagyon élvezte a harmadik előadást is, ellentétben a színpadon ülő zenészekkel, akik közül a bátrabbak azonnal, a többiek pedig szép lassan, valamennyien elhagyták helyüket, méla undorral és megvető gőggel tekintetükben. Hát igen, ez akkor volt. Manapság igen gyakran szerepelnek „komolyzenészek" ennél jóval gyengébb színvonalú esztrád- műsorokban is szívesen: feltételezhetően a kereset-kiegészítés motiválja őket erre.
Talán nem ez az indítéka a manapság egyre gyakrabban tapasztalható gyakorlatnak, miszerint „komoly" jazz-zenészek játszanak bluest, soult, rockot. 2013-ban, mint a Lamantin- tábor hallgatóinak doyenje „kérdőre vontam" néhány ott oktató jazz- pedagógust: az esti koncertek közül egyedül a blues-napiakon nem láttam ott őket a közönség soraiban. „A három akkordos blues-séma nem a mi világunk. Ez kevés nekünk"- szóltak a válaszok. De lám, nemcsak Wressnig, de hazai pályatársa, Premetz Mátyás orgonista Kéknyúl formációjával egyértelműen a blues, a funk, a soul felé is tart, ugyanúgy, mint Jász András szaxofonos, akinek Kulturfunk című CD-jét hetek óta nem tudom kibányászni a lejátszóból. És alig várom a decemberi beat- koncertet, ahol Szakcsi Lakatos Béla Kőszegi Imrével az oldalán Bajtala János soul- nótákat fog játszani.

A The Soul Gift band egy szédületes instrumentálissal, egy Stanley Turrentine számmal kezdett, amiben főként Enrico gitár-rögtönzési jöttek át leginkább. Ezt két Wressnig-szerzemény, a Slivovitz for Joe rock- blues és a Banana Boogaloo swing követte, szédületes orgona- imprókkal a közepén. A számok előtti felkonfban az orgonista utalt példaképére, az ugyancsak osztrák származású jazzfenoménre, Joe Zawinulra és Joe Vidacovichra, zenésztársára, akinek ajánlotta előbbi felvételét, majd a páratlan élményt adó hazai szilvapálinkára is, ami szintén a dallal kapcsolatban lett megemlítve. A trióban nem lévén basszus, ezt a Kéknyúlban már megismert módon az ötvenes években tökélyre fejlesztett Hammond B3 csodahangszer lábpedáljain hozta a muzsikus. Majd Ivory Hunter örökzöldje, az I Almost lost My Mindc. lassú blues következett, jazzes gitár- és orgonaimprókkal. Érdekes volt, ahogy az édeskés dallam hogy kapott energiát Raphael ujjai alatt. Elegáns volt, de azért a keménység is kijött belőle. Muddy Waters Mojo Workingjének ritmusát, hangulatát véltem felfedezni a következő dögös bluesban, Tommy Tucker Hi Heel Sneekers c dalában. Itt a nitty-gritty blues lüktető energiája jött át az orgonista örökmozgó nyolcadait hallgatva.
Szünet után a az előző, Soul Gumbo nagylemezéről egy szaggatott ritmusú, funky groovos szám, a Weak Sauce következett, magától adódóan kiváló alkalmat teremtve mindkét szólóhangszer extázisig fokozódó rögtönzéseire. Meg is tették bizony, nagyon keményen. A következő, ismét az új lemezen szereplő country-dal átdolgozásban Enricóé, a padovai születésű gitárosé volt a főszerep, aki a színpadot elhagyva, a közönség sorai között nyomta hangulatos szólóit, de a szólisták alá tökéletesen aládolgozó dobos, a nem tolakodóan, de precízen játszó Silvio Berger remek ritmusváltásos játéka is kiemelkedő volt a számban. Mintha a báty, John Lee Hooker Boogie Chillenjét idézte volna fel az unokaöcs, Earl Hooker szédületes boogie-jában, ahol a hangulat ismét az extázisig fokozódott. Egy Wressnig saját dal, ezúttal a színes műfajválasztékból egy kemény Memphis-soul dal, az It's Your Thing zárta a koncertet, a kemény, energikus vonalat erősítve. Az orgonista, ámbár nagyon jól érezte magát zenélés közben, mégsem nyújtotta el a végtelenségig a szólóit, 6-8 percesnél nem voltak hosszabbak számaik, melyben természetesen Enrico megszólalásai is benne foglaltattak, aki nemcsak „reszelt", hanem akkordozott bennük.

A meghajlások után a három ráadás szám közül az első egy Bo Diddley- ritmusú őrület volt, majd a Mustard Greens című saját szerzemény következett, amely szintén tovább fokozta a hangulatot. Ezt nemcsak Enrico óriási gitárnyüstölésének, hanem Raphael dinamikailag hatásosan felépített orgonaszólójának is köszönhető volt, melynek végén a muzsikus nem átallotta felgyújtani hangszerét. A több milliós Hammond- matuzsálem szerencsére nem égett oda, és a billentyűs utoljára lejátszhatta rajta minden idők legsikeresebb jazzorgona- darabját, Jimmy Smith Organ Grinder's Swingjét.
Stílusok keveredését, egy fűszeres mixet hallhattuk ezen az estén, érzelmes, egyben energikus, briliáns kivitelben. Olyat, mint a louisianiai vegyespörkölt, a gumbo. De hát ez lemezének a címe is!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.11.18-án, és a bluesvan.hu portálon 2017.01.09-én

KÖTETBEMUTATÓ ZÁRTA AZ ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEKET

A Nádasdy-vár házasságkötő termében mutatták be az Évezrednyitó beszélgetések ötödik kötetét. Ezzel végleg véget ért a Gróf István által vezetett másfél évtizedes múltra visszatekintő előadás-sorozat.

Az Évezrednyitó beszélgetések című közéleti, kulturális beszélgetések anyagából készült ötödik kötet bemutatóján Kondora István, Sárvár város polgármestere mondott köszöntőt. Ezt követően Ambrus Lajos, József Attila-díjas költő méltatta a kötetet és Gróf Istvánnal, a könyv és a rendezvénysorozat szerkesztőjével beszélgetett.
A kötet, amelyet a város önkormányzata adott ki, és a Sárvári Milleneum Alapítvány gondozott, az utóbbi években zajlott kilenc beszélgetés anyagát tartalmazza – mutatta be a kötetet Gróf István. Megerősítve azt a döntést, hogy valóban véget ért a millennium évéhez kapcsolódva elindult sárvári évezrednyitó.
Ambrus Lajos szerint az előadás-sorozat a nemzeti oldal önismeretéért és a konzervatív-polgári gondolat bemutatásáért is sokat tett. Sárvár fejlődése bizonyítja, hogy sikereket ez a világlátás ér el. A József Attila-díjas író úgy érzi, az elért eredményeken túl a gondolkodó közösségeknek is lesz még tennivalója a jövőt illetően.

A kötetbemutató a sorozat legutolsó állomása volt, az öt kötet azonban tovább őrzi a több mint másfél évtized alatt elhangzott beszélgetések anyagát, a sárvári rendszerváltás hangulatát.

szöveg: x.y., fotók: Grófné Dr. Kerekes Enikő
Megjelent a Sárvári Hírlap 29. évfolyamának 20. számában, 2016.10 28-án

ÖTCSILLAGOS ZENE A MARRIOTT HOTEL BÁLTERMÉBEN- MINI KONCERT BARTÓK EMLÉKÉRE

Ötcsillagos zene a Mariott Hotel báltermében - Rendhagyó Bartók-estet tartott a Mini

2016.10.12. - 20:00 | Gróf István - Fotók: Tóth 'Diza' Dénes

Papp Gyula és Török Ádám 1971 óta ápolja Bartók világát, és már gyermekkorukban felfigyeltek a géniusz magyar zenész csodálatos műveire, a Kárpát-medence és a magyarság gyönyörű népzenéjére. De nemcsak ezek a darabok szólaltak meg az október 9-i koncerten. Az 1969-ben alakult Mini együttes a legsikeresebb, progresszív rockot játszó korszakából, a 1971-73 közötti aranyéveiből állította össze a koncertanyagát, és legsikeresebb felállásával, a Török Ádám- Papp Gyula- Nagy István és a Németh Tamást most váltó Tóth Dénes összetételben lépett fel a nem éppen rockkoncerteknek helyet adó, ötcsillagos szálló elegáns báltermében. A „Bartók on Rock- Mini Acoustic World" elnevezést viselő zenei projekt megalkotásának apropóját pedig Bartók Béla születésének 135. évfordulója, valamint a halálát követő 70 év elteltével a szerzői jogok elévülése adta.
A széles báltermet majdnem betöltöttük, mikor Török Ádám a mikrofonhoz lépett, és felkonferálta azt, amit már említettem: a prog- rock legfényesebb korszakából, a nagy Syrius méltó kortársától, az akkori Mini dalaiból játszanak le egy csokorral, és persze a Bartók-átdolgozásokból. A középen álló zenekarvezetőtől jobbra ült Nagy István, a basszgitáros, mögötte a zenésztársainál jóval fiatalabb beugró dobos, Tóth Dénes, és a széles színpad jobb oldalán pedig Papp Gyula billentyűs. A stage bal oldalán 4 csinos leányból álló vonósnégyes foglalt helyet, akik erre az alkalomra álltak össze a nagyhirű rockbandával, élükön a győri Kézdy Luca jazz hegedűssel. A beharangozott, a produkciót segítő két női vokalistát azonban hiába vártuk.
Nagy Pista jól ismert 6/8- os basszus felvezetésével a Kereszteslovag visszatér a városba címmel két korai, '73-as dalból összegyúrt számmal kezdtek. A stúdió-minőségben eljátszott dalokban - Ádám izgalmas fuvola- és Gyula igényes zongora rögtönzéséivel felforrósítva-, különösen a kompozíció második részében nagyon jól hangzott az eddig nem megszokott cselló- brácsa duó kíséret, borúsabbá, balladisztikussá téve a hangulatot. Ennek fokozására egyébként a zenekar mögötti kivetítőn bejátszott fotók, klipek segítettek sokat, akár összefüggtek a dalok tartalmával, akár hangulati aláfestést adtak nekik.
A műsort a Sirályok az éjféli napon című összeállítással folytatták. A szürrealisztikus, ködös-borongós hangulatú első rész a maga dallam-, hangszín-, és ritmusváltásaival hazai progresszív dalirodalom egyik legerősebb opusza. Kategóriájában talán Mick Abrahams Blodwin Pig zenekarának San Francisco Skethes c. négytételes szvitjéhez lehetne hasonlítani. A kevésbé ismert második, dzsesszesebb részben aztán Papp Gyuszi is - rögtönzései során- megmutatta, milyen volt az az igazi, régi és megunhatatlan Hammond-hangzás. Az Este a székelyeknél 1973-1993-2013 c. kompozícióban már nem kellett a vaskalapos Bartók- örökösöknek megváltoztatni, - mint ezelőtt-, a darab címét Éjféli találkozás Béla bácsival-ra, hiszen 70 év után szabadon felhasználhatók már a zeneszerzők szerzeményei. A zenekarvezető kijelentése, miszerint ha Bartók ma élne, biztosan progresszív rockot hallgatna, talán nem is olyan elrugaszkodott képzelődés. A fő dallamot minden alkalommal másként variáló fuvolaszóló, a gyors részekben pattogó zongoraakkordok, és a billentyűs visszafogott, precíz szabadvariációi, a vonósok, különösen a szólószerepet vállaló és azt kiválóan megoldó Kézdy Luca hegedűs rögtönzései bizonyossá tették: ugyan a zenészek alázattal nyúltak az örökséghez, maradandó új alkotást produkáltak ebből.

A sokszor több mint 10 perces zenedarabok sorában a viszonylag kései, 2013-as születésű Emlékút a balladafolyón című, aktualizált Török-szerzemény volt felejthetetlen számomra, amely egy emlékezés az elhunyt zenészkollegákra, akik „már mind, mind fent játszanak az égi klubban a csillagok között", beleszőve már Somló Tamást és Laux Józsefet is közéjük. A kivetítőn pedig sorra jelentek meg azok, akiket megénekelt a melegszívű zenész. A Bartók-életmű újabb átdolgozott műve, a Rondók következtek ezután. A valóban nehezen feldolgozható és reprodukálható darabok előadása nemcsak ezért volt különleges. Az átdolgozás során egyrészt a fuvolaszólamok voltak a meghatározók, amelyekkel Török bácsi - ahogyan a zenész magát tréfásan, önironikusan nevezi - ragyogóan megbirkózott, és természetesen a zongora, melyet a művet átdolgozó-áthangszerelő, immár a közeli Sopronban megtelepedő Papp Gyula szólaltatott meg a bartóki hangzásvilágot rögtönzéseibe beépítve. A nóvum és az eredeti műhöz való hasonulás a vonósnégyes feladata volt, amelyet ők ezúttal is kitűnően oldottak meg. Telitalálat volt a fotó- és klipháttér a falon. Bartók fiatalkori (még egy serdülőkori fürdőnadrágos fotó is előkerült) és időskori archív képein kívül Miro színes reprói, a Mini zenekar egykori és kései fotói, valamint modern fotómontázsok egészítették ki vizuális élményekkel a zenei élvezetet. A Bartók- varázslat után ismét két korai remekmű, a Haloványkék gondolat és a Ne félj! egyvelegét adták elő, szintén izgalmas hangszereléssel. A meglepetést - ismervén Ádi és Gyuszi zenei képességeit és várható teljesítményét - ezúttal is Luca szolgáltatta: az egykor John Mayallal is együtt muzsikáló Sugarcane Harris hegedűs jazzes-bluesos, ördögi technikáját elevenítette fel a majd' extázissá fokozódó virtuóz hegedű-improvizációjával.

Az ős- Mini nem túl hosszúra tervezett műsorát legnépszerűbb dalával, az estén érdekes módon már elhangzott Vissza a városba c. balladával fejezte be, ezúttal nem két és fél perces változatban, hanem Kézdy, Török és Papp kiváló hangszerszólói, rögtönzései jóvoltából jóval hosszabban. Anakronisztikusnak tűnő megállapítás az, amit Török bácsi az (rock)irodalomban először és utoljára leírt, miszerint nem vidéken élni jó, hanem „vissza a városba, mert ott meleg van, nyugalom és fény". Lehet benne igazság...
Az Art Anzix Színház szervezésében megvalósuló produkció az idei ősz egyik legnagyobb rockzenei durranása volt. Örülök, hogy részese lehettem ennek a páratlan élménynek még akkor is, ha a helyszín és talán a kelleténél is több sznob miatt a megszokottnál kissé sterilebb volt a hangulat. Talán Török bácsinak is nehezére eshetett úgy visszafognia magát - persze csak a konferálás terén-, ahogyan azt ezen az estén tette. Mindenesetre nagyon várjuk az elhangzott anyagból lementett és elkészülő lemezt.

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 10.12-én

WOODSTOCK HŐSEI ISMÉT MAGYARORSZÁGON- A TEN YEARS AFTER AZ A 38 HAJÓN

Woodstock hősei ismét Magyarországon - A Ten Years After lesz az A38 hajó vendége

2016.09.21.Gróf István - Fotók: internet

Az angol blues-rock egyik alapköve, a Ten Years After, amely fénykorát a 60-as évek végén illetve a 70-es évek elején élte, ma is ugyanolyan energiával hasít, mint fénykorában. Szeptember 25-én az A38 hajón lépnek fel.
A fanyalgók és a feltétel nélkül lelkesedők nagy dilemma előtt állhatnak ez alakalommal: az előbbiek szerint az egykori frontember, Alvin Lee nélkül nem Ten Years After a banda, aki már 2004 óta nem is tagja a zenekarnak, haknizó öreglegényeket pedig már hallhattak eleget. Igen ám - hangzik a kontraérv-, a világ változik, az új zenészek mindig trónkövetelőként lépnek fel, és a verseny néha jól dől el. 2004 és 2014 között az a Joe Gooch gitáros- énekes vezette az akkor szintén sokat turnézó bandát, aki - hallhatták sokan itthon is - ragyogóan helytállt a csapat blues- rock repertoárjának tolmácsolásában.

2014-től újból változott a frontember személye: az a 31 éves londoni Marcus Bonfanti lett a csapat ásza, aki 2012-ben, 2013-ban és 2014-ben elnyerte a British Blues Awards kategóriagyőzelmét. Bonfanti 16 éves kora óta zenél, és a brit blues csodagyerekeként emlegetik. A hab a tortán pedig az, hogy a vele ellentétben igazi matuzsálem, a 71 éves Colin Hodgkinson lett az új basszusgitáros, aki véleményem szerint minden idők legjobb fehér blues- rock basszerosa. Colin 15 éves kora óta, azaz 56 éve nyüvi hangszerét, többek között a brit blues keresztapjával, Alexis Korner-rel, de Spencer Davis bandájában ugyanúgy, mint Jon Lord projektjében is szerepet kapott. Talán nehezen hihető, hogy leginkább az ő neve vonz az esemény meglátogatásakor.
A Ten Years After pályafutása közismert, dióhéjban azért annyit, hogy 1966-ben alakult meg Robin Hood városában, Nottingham-ben, mint az akkor divatba jövő blues- rock formációk egyike, a Cream, a Taste, a Jimi Hendrix Experience társaságában. Gitár-centrikus, az extázisig fokozódó hosszú rögtönzésekkel, kemény blues-zenére alapozott dübörgő rock volt ez, melyet a zenekarvezető- énekes- gitáros, Alvin Lee a tökélyre fejlesztett. Legpompásabb albumaik az 1968-as Undead, a '69-es SSSSH és a '70-es Cricklewood Green, legismertebb nótáik - reméljük, újra hallhatjuk őket vasárnap is - a smirglinél durvább I'm Goin' Home, a Hear Me Calling, a Love Like a Man, az I Woke Up This Morning és a I'd Love To Change The World.
Sikereikre jellemző volt, hogy a zene tekintetében is protekcionista amerikaiak a legendás háromnapos Woodstock-i fesztiváljukra a 31 zenekarból mindössze hármat hívtak meg a rock-nagyhatalomnak számító Nagy- Britanniából: a The Who-t, a Keef Hartley Bandet és a Ten Years Aftert. A rengeteg turnézásba felőrlődő (Amerikában összesen 28 országos hangversenykörutat, közte sok több hónaposat tartottak) banda 1975-ben feloszlott, és tagjai szólókarrierbe kezdtek, melyből a nyers rock'n'roll és a balladák felé orientálódó Alvin Lee jött ki a legsikeresebben.
'83-ban egy évre, '88-tól 2004-ig egy-egy koncertturné idejére újból összejöttek, majd 2004-2014 között a már említett Joe Gooch-el az élen stabilizálták magukat, és még új lemezeket is adtak ki. 2014-től pedig ismét a már említett izgalmas tagcserékkel, újabb stúdió albummal tarsolyukban lép fel Pesten a Marcus Bonfanti- gitár, ének, Colin Hodgkinson- basszus és a két ősalapító, Ric Lee-dob, és a Chick Churchill-orgona összeállítású négyesfogat. Izgalommal várjuk őket!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 09.21-én

KORAŐSZI FOLKLÓR-RÁADÁS ANGLIÁBÓL A TINÓDI FOGADÓ UDVARÁN

Koraőszi folklór-ráadás Angliából a Tinódi fogadó udvarán

Szöveg: Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor

Már-már hagyományosnak tekinthetők a Tinódi fogadó udvarára szervezett szabadtéri folk-estek, melyeknek előadói idén döntő többségben – Markó Péter szervező ismeretségi köréből – Angliából érkeztek. Így volt ez pénteken este is, mikor is a Phil Underwood vezette The Creole Brothers formáció két tagja, a tangóharmonikás/énekes/zenekarvezető mellett Charlie Skelton hegedűs mutatta be programját a hazai közönségnek. Az eredeti felállásban egy gitáros is szerepel, de ő nem volt itt ezen az estén, pedig, utólag megállapíthattuk, nem ártott volna néha a „zömökebb hangzás” miatt egy kis gitár-, vagy akár zongoratömörítés sem.

Új helyen, a teljesen megtelt kerthelyiség bal oldali sarkában felállított miniszínpadon az első perctől kezdve megadták azt a forró alaphangulatot a kortalannak tűnő zenészek – talán már a hatvan körül is járhattak –, amely végigkövette az egész estét. A zenészek elsősorban cajun zenét játszottak. Ennek a műfajnak a kialakulása eléggé kacifántos. A XVIII. század közepén a kanadai Új-Skócia tartományból az ott letelepedett gyarmatosító franciákat kiverték az angol seregek, akik kénytelenek voltak odébbállni párezer kilométerrel délre, a Louisianai-öböl partjára, ahol fővárosukat, New Orleanst megalapították, és amely később többféle új zene, a jazz, a blues, a dixieland, a ragtime megszületésének a helyszíne is lett. Az ottlakó, francia kulturális elemeket művészetükbe beépítő fehérek lettek a cajunok, akik ünnepnapjaikon cajun-zenére járták, a szinesbőrű, vagy keverék ottlakókat pedig kreoloknak nevezték, zenéjüket pedig zydeco-nak. Sok volt az egymásrahatás persze, és a cajun zene igazán azért az afroamerikaiak hatására lett erősen ritmizált, jól táncolható zene. A jellegzetes egysoros, diatonikus, gombos tangóharmonika (melodeon) használatát pedig az ottlakó németektől szipkázták el. Az eredeti cajun–bandák háromtagúak voltak: hegedű, tangóharmonika és a triangulum, mint ütőhangszer, mely utóbbi a feketék által játszott változatban az erőteljesebb hangzású washboard, azaz mosódeszka volt.
Phil és Skelton rögtön két vérbő cajun dallal indított, persze franciául énekelve azokat. Hamar megszerettük a harmonika toló-húzó játékmódjára épülő délszaki ritmusokat, a tapsok nem maradtak el. De hogy a brit legények a hazairól se feledkezzenek meg, egy-egy angol népdalfeldolgozást is lejátszottak, amelyeknél Underwood vagy szintén hegedűt vett kezébe, vagy a más hangzást adó hazai tangóharmonikát használt. És mivel az angol népdalok nagy része a brit világbirodalom kiépítését elősegítő flottáról szólt, hát persze, hogy megjelentek a hazavágyódást megéneklő szomorú tengerészdalok is, a hajóra festett vörös rózsákat megidézve. Skelton, a kalapos, lófarkas hegedűs egy saját balladáját is bemutatta nekünk, szintén a sailor, a tengerész élete köré fűzve. Virtuóz technikája Mága Zoltánt, tipikus angol folk-zenei stílusjegyei pedig a ’70-es évek legnépszerűbb brit folk-rock bandáját, a Fairport Conventiont idézte. A szünet előtti szintén hazai angol népdalban pedig Phil mutatta meg harmonikáján, hogy nemcsak kísérni, dallamot játszani, hanem kiválóan rögtönözni is tud.

Szünet után megint jöttek felváltva a vidám trópusi, franciául énekelt cajun-dalok és az esős, borongós hangulatú hazai énekek. Az előbbiek közül a két hegedűvel, több szólamban megszólaltatott blues, az utóbbiak közül – szintén a vizek világából –, ezúttal a tengerre kihajózó, de onnan a vihar miatt vissza nem térő halászok tragédiája volt megkapó. Egy újabb blues-ban, a Boscow Bluesban a kalapos zenekarvezető rögtönzött egy jót ismét harmonikáján, majd Petőfi Befordultam a konyhába nótája hasonlatával bizonyítva, miszerint hamar lehet egy műdalból „majdnem” népdal, Chuck Berry fergeteges rock and rollja, a Johnny B. Goode hangzott el, mintegy hangulatfokozóként. A stíluskavalkád – persze egységes hangzású népzenei hangszerelésbe öltöztetve – tovább folytatódott: hol Bartók hegedű-duóinak egyikét idézték fel (mindketten hegedűjüket használva), hol érzelmes ¾ es keringőt játszottak, hol a legismertebb brit népdal, a Van Morrison által is feldolgozott Rollin’ Home ismert dallama csengett jól ismerten a fülünkbe, hol az egy kicsit már giccsbe hajló amerikai doo-wah slágert énekelték el, énektudásukat is bizonyítandó az előadók.

Mint a kezdéskor, a záráskor is egy ízig-vérig louisianai cajun-nóta, a Saturday night jelezte a hallgatóságnak, hogy a banda fő profilja ez a délszaki zene. Elmondhatjuk, hogy jó időben, jókor voltunk ott, a Tinódi kerthelyiségében ezen az estén: élmény volt hallgatni ezt a kellemes zenét.







megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2016. 09.21-én