IAN SIEGAL ÉS HOLLANDUSAI A KOBUCI KERTBEN

Ian Siegal és hollandusai a Kobuci Kertben
Hamisítatlan Chicagó-blues fújta el az esőfelhőket Óbudán

2022.05.28. szöveg és fotók: Gróf István

Ian Siegal neve nem ismeretlen a hazai rock- és bluesrajongók előtt:

az éppen csak 50 éves énekes-gitáros többször járt Magyarországon, és nemcsak Budapesten, de Szombathelyen és Bükön is játszott az elmúlt 8 évben, hol saját bandájával, hol a brit-holland-magyar supergroup-pal, a Braindogs-szal. Kinézete David Bowie-é, ízlése Muddy Waters-é, hangja Tom Waits-é, gitározása Son House-é, az ezekből összegyúrt brand-je azonban teljesen egyéni, jellegzetes, felismerhetően siegali. Nos, ezen a viharfelhőkkel ijesztgető, de csupán szemerkélő esőt hozó májusi estén majdnem telt házat vonzott a produkció a megszokott „felállásban": a nézők kétharmada a zenére volt kíváncsi, a többiek vidáman beszélgettek-iddogáltak baráti körükben a pultok előtt. Az előzenekar, a Kék Karaván betegség miatt lemondta a fellépést, így mindjárt a Ian Siegal's All Star Blues Band kezdett.

A holland blues zenéről csupa jót lehet mondani. A Nagy Brit Blues Boom idején, a kései '60-as, korai '70-es években ott nyomult a britekkel egy vonalban a Livin' Blues együttes, valamint a Cuby + The Blizzards, de Oscar Benton vagy a Lamantin Jazz Fesztiválon is fellépett Hans Theessink neve is közismerten cseng a bluesrajongók fülében. Nos, az őszi-tavaszi turnéjára Ian a Németalföldről toborozta legénységét: a Braindogsból is ismert Mischa den Haring gitáros szokásos kis kerek kalapjával fején állt a színpad bal szélén, mellette a szólógitárt basszusra cserélő Dusty Ciggaar (Istenem, miért?) brummogott hangszerén, középen a bandafőnök énekelt-gitározott, míg jobbra tőle a Csurka- frizurás Big Pete harmonikás-énekes tanyázott. Ő eredetileg a Peter van der Pluijm nevet kapta a keresztségben, de talán jobban rögzíthető így, a művésznevén. A kisebbik Ciggaar fiú, Darryl szokás szerint a hátsó sorban püfölte a bőröket.
Bő másfél órás műsorra az '50-es évek közepi Chicago-blues nyomta rá bélyegét. Sem Tom Waits, sem Lou Reed, sem városi folk, sem hard-rock nem volt műsoron, de még Ian új lemezéről sem sok: inkább Muddy Waters, Little Walter és Willie Dixon volt a „viselet" az est folyamán.

Két instrumentális darabbal kezdett a csapat, majd a harmadik nótában Ian is beszállt énekelni. A pattogós ritmusú Muddy-örökzöld, a Walking Through the Park c. nótában, mint a kezdő számokban is, Pete volt a főszereplő herflijén, majd a „soha többet kokaint" idéző Siegal éneke vitte el az ezt követő szép lassú bluest. Dusty basszusmeneteire dobogva élvezte a közönség Big Pete kedvenc harmonikásának, Little Walternek shuffle-jét. Két számra ismét kiment „torkot pihentetni" Ian, így Bobby Rush She's So Find-ja, majd egy den Haring mesteri akkordjaival emlékezetessé tett jazz-es swing hangzott el Pete énekével. Két rock'n'roll után, melyek közül a másodikat - mint ahogy időnként Ringo Starr is kapott néha szót a Beatles-ben - Darryl Ciggaar énekelte el.

A hangulat fokozását egy Canned Heat hangszerelésű boogie-val érték el a fiúk- megállapítva, hogy Big Pete sokat tanulhatott harmonika- soundjának kialakításában az említett banda herflisétől, Alan Wilsontól, majd a tetőfokot Muddy Waters csodálatos blues-ával, a Nine Below Zero-val karcolták. A rövid, hátrafésült hajjal, elegáns fehér zakóban, ugyanakkor óriási vaslánccal, a derekán libegő hosszú sállal fellépő, ezáltal az összképet gúnyosan beborító Siegal most megmutathatta, hogy a slide gitározás nagymestere is egyúttal, és hogy hatalmas gitárimprójával a hangulatfokozáshoz is nagyon ért. Egy power trióban előadott keverés után, melynek főszereplője Mischa volt, megállapíthattuk, hogy jó, jó, de azért dögösebb szólókat is hallhattunk volna, és hogy kár volt Dustyt hátrarakni basszusozni. Jó kis Muddy, és harmonikása, Little Walter bluesok zárták a koncertet, melyek egyikében megmutatták, hogy az egyszólamú blues énekléstől - mint a magyar népdalok esetében is - el lehet térni: Pete, Mischa és Dusty jóvoltából "hátat borzongató" tercek, kvintek jöttek Ian mögé a besötétedett színpadról.

A visszataps után mi mással, mint Waters papa I Can't Satisfied-jával, majd a másik király, Howlin' Wolf dalával, a How Many More Years-el köszöntek el a fiúk, hogy másnap a turai kastély kertjében tegyék tiszteletüket.
A zenei divathullámok, stílusok jönnek-mennek, zömében kihalnak, vagy jobb esetben elhalványulnak, és archívumban végzik. Ahogy Willie Dixon, a műfaj egyik felvirágoztatója mondta: a blues a gyökér, a többi zene pedig a gyümölcs. Ezen az estén éppen ezt bizonyították be Siegal-ék is!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.05.28-án

DUNA-ÁTÚSZÁS CHRIS FARLOWE-VAL- A MINI ÉS A COLOSSEUM SZUPERKONCERTJE AZ A 38 HAJÓN

DUNA-ÁTÚSZÁS CHRIS FARLOW-VAL- A MINI ÉS A COLOSSEUM SZUPERKONCERTJE AZ A 38. HAJÓN

Török Ádámban és bandájában még sohasem csalódtam az utóbbi 50 évben, 1969 és 2019 között, kábé 20 koncertjüket meghallgatva, és reméltem a legjobbakat szerda estére is. A Colosseum nálam a sorban az első, és a legnagyobb is volt a késő ’60-es- korai ’70-es évek brit prog-rock mágusai közül, őket már 1995. május 13-án a BS-ben hallhattam. Azt sejtettem, hogy az 70 év körüli mag (Farlowe- Clampson- Clarke) az új srácokkal kiegészülve profi műsort fog adni, csak azt nem tudtam, hogy az új anyagaik beilleszkednek-e az elvárt jazz- rock stílusukba, és előveszik-e régi, slágernek nem éppen mondható, de közismert dalaikat a Those Who Are , a Valentine Suite, vagy a The Daughter of Time opusairól. A bejáratnál még óvatosan kerülgettem kirakott vadonatúj albumukat: ki tudja, miket játszanak rajta? Na, de elmúlt a félelem, amint meghallgattam őket, hiszen a 2022-es lemezük szerves folytatása az 50 évvel előtti zenéjüknek. Pedig nem sok nagy banda kései lemezén tapasztaltam ezt. (Talán a Led Zeppelin In Through the Out Door, vagy a Deep Purple Perfect Stranger anyaga volt hasonlóan „megnyugtató folytatás”).
Török Ádám ezúttal a Supersession nevű társulatával lépett fel az akkor már zömében 50-60-70-es korosztályú rajongókkal megtelt hajógyomorban. A középen a mikrofonnál álló zenekarvezető- fuvolista- énekessel szemben, a rendezői balon Németh Károly ült megszokott billentyűi mögött, a Szakcsi Lakatos Béla által elsőként itthon a fuziós jazzban, a funkyban használt és a ’70-es években divatossá vált e- pianójával, mögötte Pfeiler Ferenc dobos, mellette a számomra nagy meglepetést okozó Lukács Peta gitáros. A főnöktől jobbra a már a kisfiú kategóriát lassan kinövő Fehér Ádám gitáros, távolabb pedig Németh Alajos basszeros állt a színpadon. Fehér Ádi meglepetésként volt ott, Kézdy Luca pedig meglepetésként nem! A mindössze háromnegyedórásra tömörített programjában 5 dalt hallhattunk meg. Az első három lassú ballada volt, tipikus Török- szerzemények, így az Asztalhoz leültem, az Apák és fiúk, majd az instrumentális Körbe- körbe. A két gitáros, eltérő stílusban nagyokat rögtönzött a nóták közepén: Peta inkább bluesos, mondhatni brit stílusban, a csodagyerek Ádi pedig inkább jazz-es felhangokkal, a ritkábban virgázó amerikai stílusban. Törökbácsi magabiztosan énekelt, és fuvolajátéka sem kívánt semmi kívánnivalót maga után. Meglepetés volt Lojzi basszus –szólója, mely ugyan nem impró volt, hanem megkomponált, hosszan lejátszott futam. A negyedik nóta már igencsak lázba hozta a nézőket:

a Gőzhajó szaggatott ritmusa feldobta a hangulatot. Török nemcsak kiválóan énekelt ebben is, hanem mesteri progresszív fuvolaszólókból is lenyomott párat. A hangulat az ez eddig kísérő szerepben zenélő Németh Karcsit is „kihozta a sodrából”, és egy hatalmas zongorarögtönzéssel hozta vissza tekintélyét. A záródal ismét ballada- ez a Mini igazi műfaja, ez a brendjük-, a Vissza a városba volt. A magyar rock történelem egyik legszebb és leghatásosabb száma ismét könnyeket csalt szemünkbe, akaratlanul: ritkaság, hogy egy alkotásban ennyire passzoljon a zene és a szöveg egymáshoz, az ereszkedő hangsor drámai módon ösztönözze az énekest, a zenészeket az előadásuk átélésére. Persze a jutalom a mienk lesz: beleborsózik a hátunk.
Alig félórás átszerelés után léptek elő a világhíres szextet tagjai. Balról jobbra a Dave Greensladet váltó a fiatal Nick Steed a billentyűi mögött ült, az örökifjú Dave „Clam” Clampson gitáros, majd a másik ász, Chris Farlowe, az üvöltő dervis mellett a Dick Hextall- Smithet váltó Kim Nishikawara szaxofonos, míg a színpad legjobbján az elnyűhetetlen öreg rocker, Mark Clarke basszusgitáros állt. Tengernyi dobja mögött a nemrég meghalt zenekarvezető, Jon Hiseman nyomába lépő Malcolm Mortimore helyezkedett el az első sor mögött. Visszaérkeztek a legendák: a Colosseum Return of a Legend Tour-ja Budapestre ért végre. Az első hangok után megéreztük, hogy nem lesz itt baj a zenével: azt halljuk majd, amiért eljöttünk.

Egy viszonylag új, 1997-es hard- rockos szerzeménnyel, a No Pleasin’-nel kezdtek. Már az új albumukról, az idén kiadott Restoration-ról szólt a Story of the Blues című Steed-, majd a Need Somebody c. Clarke-szerzemény. A Colosseum- sound felismerhető volt, a speciális hangszerelés maradt a jól bevált. Mégis, az elején úgy éreztem, hogy- a dobost ne számítsuk, ő precízen, megfelelő hangerővel, aktivitással hozta a ritmust, talán a negyedórás dobszóló maradt el a Hiseman-i időkből- hogy a két szólista, a billentyűs és a szaxis nem nőtt fel az elődökhöz. Kim-et hallgatva mintha az E-Street Band-es Clarence Clemons, vagy a Rolling Stones-os Bobby Kays rockos, mégis kissé popos stílusa jött volna át, míg a szintén a Jack Bruce-al egy időben kezdett Normen Beaker Bandjéből jött orgonista pedig csak „lapított” az elején. Meglepetés volt Chris Farlowe-t, az antisztár kinézetű, alacsony, ősz, kissé pocakos, kissé görbült hátú énekest, a fehér soul királyát élőben énekelni hallani, humorát díjazni. Azért csak a 82-iket tapossa, de hangja mit sem változott. Ők még Joe Cockerrel, a Blood, Sweat and Tears-es David Clayton-Thomas-szal, a Deep Purple-s Ian Gillan-nel hatalmas, átütő erővel énekeltek, tenorjuk erős, érces, de rekedtes volt. Mondta az összekötőszöveget percekig, és közben előadta, hogy egy valamirevaló bluesman-nek nemcsak a Mississippi a folyó, hanem a Duna is, amelyben úszni fog….A Bakerloo Blues Line-ban a karrierjét megalapozó, majd a Humble Pie-ban világsztárrá avanzsáló, majd a Colosseum alapító tagjaként közismert Clam Clampson gitáros- énekes zeneszerző három odakészített gitárjával mindent eljátszott, amit kellett egy, a Clapton- iskolán nevelkedett gitár- hérónak. Hol heavy- metálban, hol bottleneck-el játszott bluesban, hol jazzesen szólaltatva, változatosan muzsikált, és kiválóan énekelt is. Ez irányú meglepetés a (végre) hagyományosan hosszú-hajú, farmerben, csizmában előadó rocker, Mark Clarke volt, aki a ’70-es években még nem jutott el a zeneszerzés- énekes szólista szerepig.

Most ellenben, a Chris mögötti vokálokat, és saját számait is kitűnő énekhangon produkálta nekünk, arról nem is beszélve, hogy a zenélését olyan átéléssel közvetítette, hogy társaival, a szóló- gitárossal, vagy nekünk hátat fordítva, a dobossal irányította a zenei betétek sorrendjét. Basszusgitározása az utóbbi időben tapasztalt legmagasabb szintű játék volt, amit hallottam. Nemhiába következett a nagy kortárs Jack Bruce szerzeménye, a Lope Radder to the Moon ezután, hatalmas csúcsteljesítményt nyújtva a szólistáknak is, de Marknak is. A szaxofon- billentyűk (volt benne egy kis szinti-játék is, de nem szőnyeghullámban!)- gitár gyakran uniszónóban tekerték, majd egyenként bontakoztak ki. Itt már megtapasztalhattuk Nick és Kim tehetségének és ötlet-dús játékának hozadékát is. A Hesitation c. Clempson szólóénekével (szintén nagyon jó tenor- hangja van) elhangzott nóta után megint a gyökerekig nyúltak vissza, Hextall – Smith kezdőbandájának, a Graham Bond Organization-nak Walking in the Park c. dalával, hogy mintegy szendvicsbe téve az új lemez nyitó Clem számot, a First in Line-át tegyék műsorukra. A vége-felé azért eljöttek a nagy „slágerek” is, T- Bone Walker többszázszor feldolgozott Stormy Monday c. bluesa. Hiába, az öreg Chris éneke adta meg azt a többletet, ami miatt ez lett (talán az Allman Brothers átdolgozása vetekedhet velük) a legsikeresebb, a maga negyedórájával. Azt, hogy a Valentine Suite-et is műsorra tűzik, nem gondoltam volna. Nehéz, szinte kortárs zene ez, 3 tétellel, komolyzenei felkészültséget kívánó zenészi teljesítményekkel. Direkt lemértem: az eredeti 26 perces, ők most 20 percbe sűrítették. Nishikawarán kívül, aki tenorja után a szopránszaxiját is alaposan megrázta, egyértelműen Steed volt a darab főszereplője. Zongora, szintetizátor, e- pianó, Hammond- orgona, (nem eredeti volt, hanem valamilyen súly-, és méretkorlátozott utódja, de persze a Leslie mögötte már originál volt), minden megszólalt.

Persze a másfél óra után nem engedtük el őket. A ráadások első darabja is régi felvétel, a Lost Angeles, majd a Bruce- szerzemény, a Theme For An Imaginary Western, a szűnni nem akaró visszatapsolás és hújjogás után pedig az új lemezről az If Only Dreams Were Like This. Clempson annyira nem nézte az óráját, hogy negyedórán keresztül, mint szólista nem engedett senkit sem játszani, és hol Deep Purple, hol Jimi Hendrix, hol Cream dalokból idézett fel motivumokat, gyakran összejátszva Markkal, az egyszerre bemozgós kétgitáros táncival feldobva saját magukat, így minket is. A két órás, mindent beleadó buli után a zenészek kiültek a terem szélére az asztalokhoz, hogy aki szeretné, megörökítsék nevüket az előkészített hanghordozókra. Ahogy dukált régen, és jól esik manapság is. Én sem hezitáltam egy percig sem, megvettem az új lemezüket, és a régiekkel együtt szignáltattam őket. Így volt kerek az este, így ez lett koncertlátogató kalandjaim egyik legemlékezetesebb eseménye.
Gróf István
Fotók: Varga György
Megjelent a bluesvan.hu portálon, némileg rövidítve 2022.05.14-én

KOPASZKUTYA- FILMBEVEZETŐ ELŐADÁS

KOPASZKUTYA- FILMBEVEZETŐ ELŐADÁS

Tisztelt zeneszerető közönség! Elérkeztünk a Zene és Film sorozatunk utolsó adásához, amely két dologban is rendhagyó lesz az előzőkhöz képest. Egyrészt az eddigiek külföldön élő szereplőket mutattak be, míg a mai hazaiakat. Másrészt ez nem beszélgetésekkel tarkított dokumentumfilm lesz, hanem egy játékfilm, amely egy zenekar, jelesül a Hobó Blues Band megalakulásának, kezdeti szárny- próbálgatásainak, majd befutásának történetét meséli el egy akkor szintén még kezdő éveit a szakmában töltő Szomjas György filmrendező rendezésében.
Először a társadalmi környezetről: 1980-ban vagyunk, a gulyás- kommunizmus legszebb éveiben. A pártállam kontrollja, a cenzúra minden művészeti ágban működött, a vétó gyakran használt eszköz volt: mindez Aczél György elvtárs, az MSZMP Központi Bizottsága titkárának az irányítás alatt folyt. Persze a fekete Pobeda már nem jött, és néhány ügyes metaforával, bújtatott hasonlattal azért sikerrel próbálkozhattak Bródy Jánosék, Sztevanovity Dusánék. Talán a fiatalabbak között is ismert lehet a 3 T rendszere, amelyben a tiltott, a tűrt és a támogatott művészek, alkotások lettek besorolva. A beat-, majd a rockzene vonatkozásában, annak erős társadalmi hatása, lázító eshetősége miatt különösen figyeltek rá. A Magyar Hanglemez- gyártó Vállalat a kiadandó lemezek, az Országos Rendező Iroda a koncertek, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió pedig a sugárzásra kerülő műsorok tekintetében erős kontroll alatt tartotta a könnyű- zenei – ahogy akkor nevezték- szakmát.
A ’70-es évek második felében alakult ki három, jól elkülöníthető zenei irányzat a magyar popzenében. A ’60-as évek nagy előadói, zeneszerzői, szövegírói, Szörényi, Bródy, Koncz Zsuzsa, Zorán, Kovács Kati, Zalatnay megtalálták a saját maguk megújításához szükséges egyedi, mégis divatos hangzásukat, mely népszerűségüket fenntartotta. Főleg a Hanglemezgyártó jóvoltából beerősödött az inkább német, mint brit- amerikai eredetű divathullám, a diszkó, a szórakoztatóipar fentről irányított új és sikeres üzletága (Neoton Família , Szűcs Judith, Kati és a Kerek Perec). Harmadikként pedig az évtized végére beérett a csöves nemzedék divatja, a kőkemény rock diadalát beharangozó, az 1976-tól induló Piramis érkezésével. A tagadás tagadása, a semmi nem kell nemzedéke új, erős, és még a kulturális irányítás által is kikerülhetetlen szereplőjévé vált. Az azért már a profitorientált lemezgyár, a koncerttermeket színültig telerakó rendező irodák, a tömegkommunikációt sugárzó intézmények sem tekinthették semmisnek a bőrcuccos srácok igényeinek kielégítését. A diszkó és rock háború arcvonala megmerevedett. A Fekete bárányok koncertet, amelyet 1980. augusztus 23-án, szombaton 16 és 22 óra között rendeztek meg az óbudai Hajógyári szigeten felállított színpadon 25000 fiatal előtt, elhallgatni már nem lehetett. Sőt, az Express utazási Iroda vállalta magára a jegyértékesítés feladatát. A három, addig a három T-s rendszerben messze az utolsó, a tiltott zónába kategorizált kitagadott banda, a P. Mobil, a Beatrice és a Hobó Blues Band fellépése már önmagában is óriási eseménynek számított. A rock- hullám izmos, Magyarországon rendkívül piac- és exportképes zenekarai egymás után alakultak meg, így az Edda, a V-Moto Rock, a Korál, a Dinamit, és arany-, sőt platinalemez- sikereket arattak. Ebbe a folyamatban csatlakozik be filmünk, a Koposzkutya cselekménye is.

A krumplibogár egykori nevét felvevő Colorado- együttes- minő hasonlóság, a P. Mobil az alakuláskor a Gesarol, azaz a krumplibogár elleni vegyszer nevét viselte- nyomja az akkori rock- blues slágereket, így Chuck Berry a Presser könyvében is megemlített, és emble- matikusnak tartott Johnny B. Goode c. őrületét, de az angol szöveg egyszer csak magyarra vált, és már hazai fordításban hallhatjuk Földes Lászlótól, közismert nevén Hobótól. Majd a csapat tagjainak bemutatása következik: Béla, a menedzser, akit a valóságban Schuszter Lóránt, a P. Mobil vezetője, mint egy Kusturica- filmből kölcsönzött szakadt ingyenélő figurája játszik. Majd Hobó, az együttes énekese, aki a szövegeket is írja, a később hozzájuk csatlakozó Deák Bill Gyula, a féllábú énekes, Póka Egon, a bassz- gitáros, Szénich János , a csajozós szólógitáros, Pálmai Zolika, a dobos, Szász Lacika, a technikus. Megelevenedik a 80-as évek, a homlokba-húzott svájcisapkás fogatlan kocsmatöltelékek, a lepusztult, málló vakolatú házak, a szoba- konyhás lepukkant garzonlakások, nagymamával, vagy feleséggel, gazella-testű kis csajok, akik két mondat után már oda is adják magukat a szépet nem tevő rocker- fiúknak, balhék, veszekedések a családon belül, generációktól függetlenül. Igen, a proli vidék, a külváros, Kőbánya. A film meséje nem bonyolult: a sikerekért harcoló, ezért mindent fel- és beáldozó menedzser a átlagos külvárosi bandából befutott zenekart akar építeni, amely már a TV-ben is fellép. Ehhez imázst kell váltani: a blues- és rock’n’roll zenét magyar nyelvű szövegekkel kell megjeleníteni, ami az addig szerepet nem játszó, nagy tömegeket megmozdító csövesek, azok életérzéseit kifejező tartalmat jelenít meg. „Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, nem a királyok kutyája!” – szól a főcímdal. A terv meg is valósul, meg nem is, a karrier beindul, de egy másik bandájáé, a P. Mobilé is a film utolsó jelenetében. Majd meglátják…

Szomjas György, az akkor 40 éves, fiatal Balázs Béla, majd Kossuth- díjas rendező, aki mögött a Szevasz, Vera, a Talpuk alatt fütyül a szél, a Magyar vakáció, mint sikeres generációs filmek már ott voltak, bajban volt a leforgatott Kopaszkutya engedélyeztetésével. Aczél elvtársnak úgy adta el, hogy egy kis könnyű, nyári zenés film. A kultúra-mogul válasza - ámbár átlátott a szitán- szerencsére az volt, hogy had menjen! Pedig a filmben nemcsak konkurens, filmbeli együttesünknek példaképként megjelenő zenekarok, így az Omega is megjelent, és elhangzott a másik oldal, a diszkó Santa Maria c. slágere, hanem számos külföldi rock-, és blues-ikon egy- egy aranyköpése is feltűnt a filmben- idézetek formájában, amelyek nem éppen a szocializmus építésével összhangban nyilatkoztak meg. Emlékezetesek Jim Morrison, Muddy Waters, Mick Jagger, Keith Richards, Frank Zappa, Ringo Starr mondatai, de két idézet nálam különösen is bennragadt: Jagger 22 évesen azt kiabálta, hogy nehogy már 45 évesen a Satisfaction-t énekeljem. Hát, mi tagadás, a jövő hónapban itt, a szomszédos Bécsben pedig azt fogja énekelni, és akkor 77 éves lesz. Ellentétben Hobó akkori mondatával, amikor azt mondja, hogy a Johnny B. Goode 80 évesen is a kedvence lesz. Még három évet kell várnia, hiszen ő is 77 esztendős, és még mindig a kedvence e szám.
A film politikai bátorságára vall Allen Ginsberg amerikai beat- költő rövid szereplése a filmben.”Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan…” sorok nekünk, a Nagy Generáció tagjainak egyfajta himnuszunk volt, ami nem éppen illett bele az akkor elfogadott társadalmi környezet elvárásaiba. A film hatásának is részben tulajdonítható, hogy míg 1980-ban a másik szocialista országban, Lengyelországban, a gdanski hajógyárban Lech Walesa sztrájkot, sikeres forradalmat indukált, addig nálunk a csöves generáció a bulikon vidáman balhézott ugyan, de 1988. március 16-ig nagyobb felfordulás nem volt. Mindenesetre megjelenhetett az ellenzéki értelmiség, így Földes Laci is, kifejthették tevékenységüket, és az „Értelmiség összefog a munkásosztállyal” címszó alatt valóságos, sikeres zenei karriert futhatott be az a Hobó Blues Band is, amely 1980-tól évente nagylemezeket jelentethetett meg az Erdős Péter uralta Hanglemezgyár égisze alatt, a tűrt kategóriából felkapaszkodhattak a támogatottakéba.
És végül a zenékről, hiszen ezért jöttünk ide ma. Az említett Chuck Berry rock mellett hallhatjuk a Hobó Blues Band előadásában a Kőbánya Bluest, Muddy Waters Hoochie- Coothie Man-jét magyar szöveggel, a Kopaszkutyát, az Édes Otthont, a Tetovált lányt, a Ki vagyok én címűt, a Hosszúlábú asszonyt az ismert H.B.B slágerek közül, valamint a Verem a habot és a Bella Donna címűeket a nem publikáltak közül, hogy a film végén felhangozzon a jól ismert P. Mobil dal, az Utolsó cigaretta. Nézzék, hallgassák! Jó szórakozást!
Gróf István
Fotók- sorrendben: filmarchiv.hu, zene.hu
Elhangzott a Agora Savaria Filmszínházban, 2022. 05.09-én, a filmelőtt bevezetőként

BUENO VISTA SOCIAL CLUB: ADIOS- filmfelvezető

BUENA VISTA SOCIAL CLUB- ADIOS- FILMFELVEZETŐ

Jó estét kívánok a zeneszerető nézőknek!
Napjainkban, amikor a médiumokban felkapott hírekből vagy sikertörténet, vagy életműveket elkaszáló következmény lehet, ráadásul ezen hírek fele fake- news, azaz hazugság, igazán érdekes volt egy történetünkbe illő, 25 évvel ezelőtti, 1997-ban megtörtént eset. Ry Cooder, a már befutott amerikai sztárgitáros megbízást kapott Nick Gold világzenei producertől egy kubai- közép- afrikai vegyes zenekar összeállítására, és azok lemezfelvételére. Az afrikaiakat nem, de a kubaiakat sikerült összetrombitálni úgy, hogy a zömében már nyugdíjas-korú muzsikusok egy kvázi all stars bandává avanzsálva, nagyszerű zenét produkáltak a lemezre. Ekkor alakult meg az egykori havannai táncos szórakozóhely, a Buena Vista Social Club zenekara.

A lemez, melyet mindössze 6 nap alatt rögzítettek, és 14 dalt tartalmazott, olyan népszerű lett, hogy egymillió példányban adták el, és 1998-ban Grammy- díjat nyert. A német filmművészet fenegyereke, Wim Wenders ez évben egy dokumentumfilmet forgatott róluk, egyedi történeteikről, amely szintén nagyon népszerű lett, Oscart is nyerve. Innentől nem volt megállás: a ’40-es, ’50 es évek kubai zenéjét, a bolerót, a danzón-t, a sont, a guariját játszva az Orquestra elindult a világhír felé. Az áttörés az első, amsterdamival és a New York-i Carnegie Hall-beli koncertekkel kezdődött, és majd két évtizeden át, meg sem állt egészen 2016-ig. Ekkor Fidel Castro halálának 9 napos gyászünnepén léptek fel otthon, Havannában utoljára. Nos, ezt a történetet meséli el mai filmünk, a Buena Vista Social Club: Adios c. alkotás is. Hogy ez a film merőben eltér-e a Wim Wenders féle alkotástól, arra azt kell mondanom, hogy egyáltalában nem: ugyanazt a történetet meséli el ugyanazokkal a szereplőkkel- ez idáig ez nem meglepő,- de hasonló riportokkal, vágóképekkel, dalokkal. Úgy hogy elég az egyiket megnézni a kettő közül: most mi ezt fogjuk tenni. Mindezekről, e szegény ország gazdag múltú zenéjének leghűbb tolmácsolóiról informálnak minket 110 percben. Talán ebben, a Lucy Walker rendezésében 2017- ben készült filmben több a közelmúlt kubai történelmét bemutató rész.

A kubai zene fejlődése ámbár évszázadokon keresztül ment végbe, a son cubana, a kubai dal mégis mindössze 70 éves. 1492-vel, amikor Colombus Amerika földjére ér, kezdődik a történet: a spanyol konkvisztádorok megengedhetetlen kegyetlenséggel irtják a helyi indián őslakosokat, a maradékkal aztán vegyülnek, hogy később, a XVII.-XVIII. század elején- közepén a néger rabszolgák behurcolásával színesedjen az etnikai összetétel. 1880-ra teszik a jellegzetes karibi zene első megjelenését, főként az afrikai dobokra építve, amelyek használatát- veszélyt érezve rendkívüli népszerűségétől, és lázító hatásától- 1900-ban megtiltják a „konga” törvényekkel. 1922: már a cubano zene megkülönböztető szó kerül a zenei köztudatba. A ’40-es évek szving, a big band korszakában a rézfúvósok színesítik a szigetország jellegzetes zenéjének hangzását, majd 1950 körül lesz világszerte ismert a kubai tánczene. A karibi hangulat, a napfény, a vidámság, a tengerpart, a ritmusokra épülő, és rendkívül expresszív dallamvilágú zenéje, az erre ösztönösen ráépülő tánc egy kis fehér rummal, szivarral, gyönyörű lányokkal megspékelve világszerte ismert, és irigyelt lett. A rasszizmus Kubában is jelen volt, az amerikaiak által segített- kihasznált Batista rezsim alatt kifejezetten, amit az 1958-as Fidel Castro- féle forradalom nagy-részben eltörölt. A félgyarmati múltat harcosan elvető, de az embargók miatt még szegényebben elő kubaiak büszkén vállalták életkörülményeiket: boldogan éltek- élnek ma is. Az 60, 70 éves autó-matuzsálemek, a kopott, málló falú házak, a mindenhol kötélen száradó ruhák tömkelege, a fiatalok utcasarki csoportosulása, bulizásai mind- mind a kubai életforma megnyilvánulásai. A nagyvárosok, Santiago, Havanna vonzotta a tömegeket, ahol a dohánygyári, mezőgazdasági robot után táncolni, zenét hallgatni lehetett, és ennek egyik kopottas, mára kiábrándító, de egykor népszerű helyszíne volt a fővárosi Buana Vista Social Club. A szép-kilátás klub 1932-ben létesült, de 1939-ben átköltözött a népszerűséget szerző Avenue 31-re. Akkor még kétféle rendszerben működtek a szabadidős helyek, voltak a sociedades de blanco, és a sociedades de negros, azaz a fehérek, ill., a feketék társaságai. Ez utóbbiak őse a cabildo- a testvériség gyülekezet volt, amelyet még a rabszolgák szerveztek. A mi szóban forgó klubunk persze a feketéké volt, ahol akkor Arsenio Gonzales volt a zenekar- vezető, és ahol már együttesünk zongoristája, Rubén is játszott már. A forradalom után, 1962-ben már az új balos kormány, a fajilag integrált társadalom mielőbbi kiépítésének céljából az össze kulturális és szociális klubot bezárta, így a Bueno Vistát is. Ma egyébként egy konditerem működik a helyén.

És most következzenek a „Los Superbuelos”- szupernagyapák: kivételesen elsőként egy hölggyel: Omara Portuondo- énekesnő, szül 1930-ban, félvér, a Las d’Aida női ének- quartetben énekelt nővérével, aki aztán Floridába emigrál, ( a Winston cigaretta- reklámfilm nagyon amerikai, és emlékezetes), rendkívül termékeny előadó, 38 lemezen énekelt idáig. Ibrahim Ferrer- énekes (1927- 2005), akit Omara ajánlott régi munkakapcsolatukból, Pacho Alonzo bandájában kezdte, de 1998-ban éppen cipőtisztítóként kereste kenyerét. Mai divatos szóval a csapat frontembere lett, sokan miatta mentek el a koncertjeikre. Manual „ Guarijo” Mirabal- trombitás most is fújja velük, de Rubén Gonzáles, a színes inges bajszos zongorista (1919- 2003) már nem. Hihetetlen, hogy a banda alapításakor a termeszfertőzés miatt- mármint azok megrágták- még hangszere sem volt. Juan de Marcos Gonzales- Che Gevara- típusú, katonaruhás énekes, ütős, szóvivő, karmester, Jesus „Aguaje” Ramos- zenekarvezető, pozános, Orlando „ Cachaito” Lopez- bőgős, aki egyedül végig a18 évben a social Clubbal zenéltek. Compay Segundo- gitáros, és tres- játékos (ez egy hathúros gitárféleség Kuba keleti részéből, Santiago-ból) énekes (1907- 2005), aki 89 évesen lépett be a projektbe. Frontemberré lépett elő Eliades Ochoa- texas- kalapos énekes- gitáros, mellette meghatározó zenekari tag Barbarito Torres- a spanyol lantos, Pio Leyva – az ázsiai habitusú, szemüveges énekes(1917-2006), valamint Amadito Valdes- ütőhangszeres, de a banda nyitott volt a fehérek felé is: Joachim Cooder, Ry fia is játszott velük, mint ütőhangszeres.

A film a 2000. évvel kezdődő világ-turnéjukba is betekintést ad. A két kezdő, a holland és az amerikai, valamint a befejező,a havannai koncertekről már szóltunk, a londoni Hyde- parkiról még nem, sem az Obama elnök Fehér Házba invitált előadásukról sem. És a turrnék közben sajnos jönnek a veszteségek: 2003-ban Segondo és Rubén szintén, Ibrahim 2005-ben ment el közülük. Érdekes színfolt lesz a filmben a kubai partokhoz közeli, ezért a nagyfokú kubai migrációval terhelt 2015-ös Miami- turné- vegyes fogadtatással, ellen- tüntetésekkel. És akkor jöhet a hazai vonatkozás: személy szerint kitüntetésnek vehettem, hogy ott lehettem a Veszprémfeszt keretében a Veszprém Arénában megtartott koncertjükön 2012 júliusában. Itt már az új zongoristával, Ronaldo Lunával és Carlos Calunga énekessel léptek fel, de az első generációból itt volt az akkor 82 éves énekesnő, Omara, a kalapos gitáros, Eliades, Torres, a lantos, Jesus, a trombonos. Az előzenekar a hazai Gyöngyhalász együttes volt, akik rendesen megállták a helyüket a híres banda előtt. És akkor jöjjenek a dalok, amelyből- hál’ Istennek sok el fog hangozni a filmben: a Dos Gardeniers, a Chan- chan, a csupa ritmus Candela, a tűzben égek Ferrerrel a főszerepben, a lant- szólamok uralta El Carretero, és a többiek, de az általunk is jól ismert forradalmi ének, a Guantanamera is elhangzik.
A film egy ízig- vérig eredeti dokumentumfilm a legendás együttes megalakulásáról, virágzásáról, mindennapjairól, még ha néhány filmkritikus szőrösszívűen nyilatkozik meg, mint pl. Scott Tobias. ” Ez egy ráadás, amelyet azután rendeznek, miután a ház fényei kialudtak, és a közönség nagy része kiment az épületből”, de jobban megközelíti a valóságot Gail Tolley, aki szerint „ A film megközelítése szokványos, de a karakterek annyira zseniálisak, hogy nehéz lenne, hogy ne ragadjanak belénk. Ezt hamarosan megtapasztalják. Jó szórakozást!
Gróf István
Fotók sorrendben: mediamarkt.hu, zeneszoveg.hu, empic.com, music.hu, charivari.com
Elhangzott az Agora Savaria Filmszinházban a film vetítése előtt felvezetőként 2022. 05.02-án

ALINE- A SZERELEM HANGJA- FILMBEVEZETŐ ELŐADÁS

ALINE- A SZERELEM HANGJA- FILMBEVEZETŐ ELŐADÁS

Tisztelt zeneszerető nézők! A mai estén nem a blues, nem a rock és nem a jazz-zene lesz filmünk fő vonulata, hanem a szórakoztató muzsika, a popzene, és annak is a már 80-as évekbeli, tökéletesre dolgozott változata. A ’60-as évek elején Nagy- Britanniában be- robbant beat-, majd a rhythm and blues zene forradalmasította az addig csak szórakoztatásra szánt, táncoláshoz talpalávaló funkciókat hordozó tánczenét, mely az osztrák- magyar operett, a nagy-ívű olasz dalok, a francia sanzonok és a dél- amerikai táncok dallam- és ritmus- világára épült. A forradalom mibenléte abban volt, hogy az új dalok hangzásvilágát, de még-inkább a szövegeit a kor társadalmában szerepet még nem kapott, ezért lázadó fiatalok a saját fazonjukra alakították. Ők határozták meg a divatot, azaz alulról, lentről jött az inspiráció, és ők határozták meg a trendeket is: a lemezgyárak, a koncertszervezők ezek mentén dolgoztak, és bizony, óriási sikerekkel. A ’60-as évek végén már- főleg az amerikaiak- megpróbálták felülről- oldalról irányítani a show- bizniszt, de ez már inkább a ’70-es évek második felére datálható. 1978-ban az USA-ban 14.2 milliárd $-t költöttek lemezekre, kazettákra, hanghordozókra az emberek, először többet az ország történetében, mint a filmekre. Az ABBA, Elvis Presley, de még a Pink Floyd is az Aranyláz idején futottak fel, a popüzlet globalizálódott. Létrejöttek az óriás- lemezkiadó cégek, az EMI, a Columbia, az RCA és a többiek, amelyek milliószámra ontották az újabbnál újabb divathullámokat generáló menedzserek által- mondhatni felülről- megálmodott termékeit. Nos, ebben a világban fogant a francia- kanadai származású Celine Dion zenei világa, amelybe ma lejátszott filmünk fog betekintést adni. Kanadai származású világhírességek szép számmal akadtak addig is a modern zene- történelemben: elég, ha Oscar Peterson, Paul Anka, Neil Young, vagy a Bachmann- Turner Overdrive neveit említjük.

Céline Marie Claudatte Dion 1968-ban született egy 14 gyermekes nagycsalád legfiatalabb gyerekeként egy quebeci kisvárosban. A család tagjai rendszeresen zenéltek- énekeltek a helyi klubokban. Egy születésnapi ünnepségen lépett színpadra, és okozott meglepetést az ötéves Celine is. Mindössze 12 éves volt, mikor felvételeit René Angélil- neves zenei producernek elküldte a család, aki rögtön felfedezte a kislányban a eljövendő énekes-sztárt. Egy év múlva első, francia nyelvű nagylemeze megjelenése után a francia- kanadai államban a listák élére került, majd újabb egy év múlva, 14 évesen a tokiói Yamaha fesztiválon- ismerjük, a mi Neoton Famíliánk is itt lett első a Holnap hajnalig c. számával- aranyérmet nyert. Még 15 sincs, mikor Párizsban vendégszerepel, majd Európa, Ázsia, Ausztrália is éveken belül a lábai előtt hever. Az 1988-as dublini Eurovíziós fesztiválon, svájci színekben szintén francia nyelvű dalával megnyeri a versenyt. Ekkor 20 éves. De még mindig hiányzik Amerika, a legnagyobb felvevőpiac meghódítása. 1990-ben, miután megtanult angolul, elkészíti első angol nyelvű nagylemezét is, de az átütő nem ezzel, hanem a Szépség és a szörnyeteg c. film betétdalával érte el a következő évben, melyért egy Oscar, és egy Grammy- díjat is kapott.

Magánéletének fejleményeit a filmben végigkövethetjük, ellenben zenei pályafutását itt most tovább elemezve: sikeri csúcsát az 1993-ban kiadott The Colour of My Love c. albumával érte el, amely 5X-ös platinalemez lett az Óceán mindkét oldalán. 1996-ban újabb csúcs- lemezt, az ezúttal a szélesebb közönséghez szóló, népszerű slágereket rögzítő album, a Falling Into You került a lemezboltok polcaira, ezúttal a 11X-es platinalemez dicsőségével. Ámbár készített ebben az időben francia nyelven is lemezeket, világsikert ezekkel nem ért el, bárhogyan is szerette volna is a gall elkötelezettségű művésznő. A ’90-es évek újabb remeke a Let’s Talk About Love c. korong, amely „csak” 10x-es platinalemez lett a kiírás szerinti 10 millió darabos eladással. Az évtizedet a Decade of Song c. karácsonyi nagylemezzel zárta, 7 milliós eladással, összeségében pedig életműve addig 100 milliós lemezprodukcióval büszkélkedhetett. A szerelemet, mint dalainak központi témáját lassan azonban elcsépeltnek, közhelyesnek, divatjamúltnak kezdték titulálni, így a 2000-es évtől- magánéleti változásai mellett, amelyet a filmből szintén végig- követhetünk- diszkréten visszavonulót fújt. A 2002-es nagylemeze még a listák csúcsain élvezkedik, de a 2003-ban, valamint a 2004-ben kiadottak már nem. A szkeptikusok szerint a pénzkeresés lehetett a 4 és féléves, 2003-2007 között megtartott 600 előadásból álló Las Vegas-i show –sorozat leszerződésének a hátterében. Akár ez igaz is lehet, mindenesetre a sztár ezáltal továbbra is a központban szerepelt. Ugyanakkor egy 2010. májusában közzétett ottani felmérés szerint Celine Dion a legnépszerűbb zenész az Egyesült Államokban, megelőzve a The Beatlest, Elvis Presleyt, a U2-t is. A nem fiatal, de még nem is idős, 43 éves művésznő 2011-2014 között újabb négyéves szerződést ír alá a Vegas-i Ceasar’s Palace –ban teljesítendő show-ira, miközben újabb lemezeket készít. Férje, támasza elvesztése után is koncertezik, turnékon vesz részt, így a 2019 tavaszán elkezdett Courage World Tour-t is csak a covid –járvány tudta leállítani 2020 tavaszán. Ahogy nyilatkozta, a turné folytatására készen áll.

Na, de térjünk rá filmünkre! Az Aline- a szerelem hangja c. filmet Celin Dion élete ihlette, de bizonyos részletek eltérhetnek a valóságtól- kapjuk meg a tájékoztatást a mű elején. A rendező, aki egyúttal a forgatókönyv írója is, és a főszerepet is játssza, Velérie Lemarcier - ez estben úgy találta jónak, hogy álnéven szerepeljen mind Celine Dion, mind pedig férje, menedzsere, René Angélil. Elég bizarr megoldása az alkotónő- színésznőnek, hogy ő maga 57 évesen játssza el Celine történetét annak öttől ötvenéves koráig. Főként a kislány- szerepekben groteszk kissé.
Quebec, Kanada, 1932: az összeházasodott francia származású szülők nem akarnak gyereket. Ez vicc, hiszen 36 év múlva a 14-ik, kései gyerekként megszületik Aline Dieu. Akár Európában is játszódhatna ez a rész: család ünnepek, közös étkezések, majd zenélés, éneklés. Eleinte csak a családnak tűnik fel a kislány gyönyörű hangja, majd a kívülállóknak is. A sorsdöntő mikro-kazettán- a film fontos dramaturgiai pontja- amely a neves kanadai menedzser Guy Claude Kamar kezébe kerül, aki azonnal megérzi a nagy lehetőséget, hogy befutott énekesnőt „faragjon” belőle. Felgyorsulnak az események: Montreal- nagylemez, Párizs- fellépések, angolul tanulás (a slágereket ezen a nyelven kell tolmácsolni), fogsorszépítés, majd idővel szerelem az öregedő, pocakosodó menedzserbe, Eurovíziós győzelem. Heti 7 fellépés, túlhajszolt életmód, de arra mégis lesz idő, hogy a film másik hatásos jelenetében, a fagylaltosban a lány meg- találja azt, amit mi is látni fogunk. És pörög a film, az egyik esemény a másik után rohan: a férjhez-menés, boldogság, majd a hullámhegy végén újabb hullám- völgy: a hangja. Kisbaba sem akar lenni, de aztán ez is sikerül, mint minden Aline Dieau életében. Érdekes megtapasztalni a filmben, hogy az óriási korkülönbség miatt- és ez a fiatal lányt idősebb korban eljátszó színésznő hozadéka!- nem érezzük egy percig sem bizarrnak szépen fejlődő kapcsolatukat. Közben a nem túl sok zenei betét mellett hallhatunk egy pár tipikus amerikai poént is elcsattanni, nekünk szokatlan módon, a valahonnani közönség nevetésével is díjazva azokat.
A csecsemőnevelés kontra mindennapi fellépések ellentmondás, mint az előző, Tina Turner filmben is láthattuk, csak az anyai szerep visszafogásával oldódhat meg ebben az őrült showbiz világában, amely egyre feljebb és feljebb viszi szereplőnket: hatalmas kastély, medencével, limuzin sofőrrel, mindennel, ami elzárhatja a külvilágtól ahhoz, hogy csak a munkára koncentrálhasson az énekesnőt. Az öröm és bánat pedig rendszeres váltakozásban megjelenik, hogy az amúgy sem érzelem- mentes filmben a dramaturgiát felerősítse: édesapja halála, újabb gyerekek születése, majd a legfájdalmasabb, férje halála. Érdekes, talán a fikció világába tehető rendezői epizód teszi emberibbé- közvetlenebbé, ezáltal szerethetővé a film történetét a végén: kozmetikusa segítségével Aline-nek újból kinyílik a szeme…….A művész újra a realitások földjén áll, hogy ebből merítkezve újra sikereket sikerre halmozzon koncertjei folytatásaihoz.

És a film a végére teli lesz szebb és szebb dalokkal. Mert ezekről is beszélnünk kell! A gyermekként énekelt Mammy Blue, az egymásra találáskor beénekelt What a Wonderful World, a férje elvesztésekor elhangzó Love Me Tender, a viharos időkben beénekelt River Deep, Mountain High mellett persze a zömében a szerelem inspirálta saját dalai a főszereplők. Felhangzik a filmben a nagy-ívű Power of Love, az ír népdal- hangszerelésű My Heart Will Go On, az örök sláger New Day Has Gone, az All by Myself vagy a Peabo Bryson-nal duóban előadott The Beauty and The Beast. Nézzék a filmet és hallgassák a zenét. Jó szórakozást!
Gróf István
Fotók: sorrendben: Getty Images/Ethan Miller, index.jpg, nbcnews.com, atempo.sk
Elhangzott az Agora Savaria Filmsznházban 2022. 03.25-én a film vetítése előtt.

VEGYES FELVÁGOTT SZOMBAT ESTÉRE AZ MMIK-BAN

Egy táncolva elgondolkoztató buli - hiperkarma, Frenk, Ripoff és Szarka Gyula az MMIK Music Club-ban

2022.04.11. - 07:00 | Gróf István - Fotók: Herczeg Ákos Samu

A hiperkarma zenekar április 9-én nyugat felé vette az irányt, és meg sem állt Szombathelyig, ahol az MMIK Music Club-ban lépett fel idei első vidéki koncertjén! Előzött: Szarka Gyula, Ripoff Raskolnikov és Frenk.

Először azt hittem, hogy a hiperkarma előtt a meghirdetett három előadó, Ripoff Raskolnikov, Szarka Gyula és Frenk együtt, azaz közösen ötlenek ki valamiféle újdonságot, ami simán belefért volna a megvalósítható álmok kategóriájába. Aztán amikor a szocreál előcsarnokba értünk, és a beállások folytak, rájöttem, hogy ki-ki a saját csapatával, és a saját műfajában ad majd elő.

Az elsőként fellépő Szarka Gyula Bandája főleg legutóbbi nagylemezéről, az Ének a konyhából c. korongról játszott el hat nótát. Szarka Gyula- gitár, ének, Nagy Szabolcs- zongora, Varga Bori- szaxofon, vokál, Varjú Attila- dob, Bese Csaba- basszus és Csiba Juli ének, vokál összetételben álltak, azaz ültek a még igencsak gyülekező nagyérdemű elé. A bő félórás koncerten hallhattuk egyrészt a Ghymes-i hagyományokat - így reneszánsz hangszerelést, népzenét, népi balladákat-, másrészt a merészebb, rockos elemeket zenéjébe beépítő gitáros-énekes a dalok szövegeit költőktől kölcsönözte: Petőfitől Szőcs Gézáig terjedt a megzenésített versek szerzőinek sora. Mindjárt elsőként Petőfi Sándor Kocsmadala, reneszánszos- Ghymeses hangszerelésben szólított meg, a kólát, üdítőket poharukban szorongató közönséget figyelmeztetve, hogy az "iddogálunk naphosszában a kocsmában" slágeres refrént énekeljük együtt. Szabolcs zongoraszólója dobta fel a versek közötti részeket. A Csabai vastagkolbászban című receptnóta Zalán Tibor versét megzenésítve már rockosabban-vaskosabban szólalt meg, majd a desszert, a Fagylaltdal következett, ezúttal a zenekarvezető szövegével és zenéjével. A kellemes, fülbemászó dalt Csiba Juli énekelte. József Attila Kenyérdala, „zümmögöm előtte a lágy kenyér dalát"- refrénnel, egy lassú, szövegcentrikus ballada volt, Gyula szép tenor énekével és Szabolcs igényesen megkomponált zongoraszólamával. Visszavártuk és vissza is jött a Gyhmes-sound a Petőfi-adaptáció Pató Pál úr c. dalban. Haj, ráérünk arra még - énekeltük a zenészekkel, énekesekkel együtt a nagy költő igencsak ironikus sorait, elfelejtve annak célzatait. A záródal Szőcs Géza: A flekken vége c. szösszenetének hangulatos feldolgozása lett. Egy marosvásárhelyi étkezde gyenge kínálatára hívta fel a figyelmet a dicső kommunizmus fénykorában a költő, ahova surlógrádicson (gyakran felmosott lépcsőfeljáraton) kellett felmenni. A dal kőkemény hard-rock riffekkel indított, és ez az erőteljes hangszerelés végigkísértet, mintegy az odasült, kemény lacipecsenyére passzítva.

A gyors váltásban a folk-rock banda után a blues-rockot művelő Ripoff Raskolnikov Band ült be, kevesebb improvizáció, több kidolgozott hangszerszóló felkiáltással. Egy erős válogatás következett a legjobbakból, max. 4 perces időtartammal, profin kidolgozott befejezésekkel (nem szokott ez mindig így lenni!). Az összeállítás: Ripoff - elektromos-, akusztikus- és slide gitár, ének, a „továbbszolgáló" Nagy Szabolcs- zongora, Varga Laca- basszus, és az "új fiú", a fiatal, amerikai Danny Bain- dob. Egy Nagy Szabi-számmal, egy beates hangulatú városi balladával, a The Way The Wind Blows- al kezdtek, benne persze a szerző ötletdús zongorafutamaival. A következő dalnál, a Walking On the Hillside címűnél már Mark Knopfler lágy, mollos, de sodró lendületű gitárakkordjai is felelevenedhettek, miután „bedurvult" a hangzás: a Get Away, Ripoff akusztikus gitárra átváltása ellenére egy szaggatott ritmusú rockdal következett ismét Nagy Szabolcs briliáns billentyűszólójával. Az osztrák-magyar gitáros jól ismert nótája, a talán legsikeresebb Odds and Ends albumról idézett Abalone Earrings Tom Waits-es hangulatával, Laca precíz kontrabasszus pötyögéseivel, és persze Ripi jó kis reszelős énekével elkápráztatta az egyre szaporodó közönséget, az pedig a ráadás volt, hogy a fekete öltönyös, kalapos főszereplő végre egy jót improvizált is gitárján a szám végén. Újabb ritmusvariációkkal bővítette a sokoldalú hangzásvilágát a zenekar: a The Edge c. shuffle, melyben a kemény alapot Laca lengőbasszusa és Danny feszes dobjai biztosították, Szabolcs Pinetop Perkins-es zongoraimprója és Ripoff slide-szólója volt a tejszínhab.

Megint egy fülbemászó Raskolnikov-klasszikus, az It's Not Easy hömpölygött-áradt a színpadról, elsőosztályú hangszereléssel, melyből mind a gitáros, mind a billentyűs is kivette a részét. A koncertzáró dal mi lehetett volna más, mint egy dögös rock'n'roll. A zenekarvezető újra felidézte a rockgitározás daliás napjait, és olyat tekert hangszerén, hogy a végén - feladva elegáns ülőpozícióját -, belemelegedve rögtönzéseibe, felállt székéből, és állva fejezte be a számot. Ráadás nélkül nem engedtük el őket, a Never Felt This Good Before c. slágerükkel tették emlékezetessé az estet. A Vas megyében letelepedett művész egy három koncertből álló sorozat kezdőállomásán, Szombathelyen indította a közös koncertezést Szarka Gyula és Frenk zenekaraival. A debütálás igencsak ígéretesnek indult mindhárom együttes számára.

A hangerő emelkedett, a reflektorfények színesedtek, az ülőhelyzet állóra váltott, mikor már majdnem teltházzal, szintén gyors átszerelés után Frenk (Torma Gábor) és öttagú bandája a színpadra lépett. A csodazenész, aki huszonéves korában már elismert név volt a szakmában és a hazai alternatív csapatok közül a hiperkarmában, a Kispál és a Borzban, a Quimbyben, a Balatonban, majd a Budapest Bárban is megfordult, mielőtt saját bandát alapított, azonkívül, hogy rendkívül kreatív zeneszerző és szövegíró, ízig- vérig profi előadóművész: dobon, gitáron, billentyűkön játszik és énekel. A városi dalok, a rock'n'roll, az alternatív dalok jó hangtónussal előadó énekesének sokoldalú egyéniségét én legutóbb a hazai Tom Waits emlékzenekarban, a Briandogsban is megismerhettem, ahol éppen dobolt, nem úgy, mint ezen az estén, ahol gitározott. Talán a legtalálóbb jelző rá, hogy David Bowie hazai megfelelője, ami polgárpukkasztó és provokatív stílusára, és félreértett feminin viselkedésmódjára is vonatkozhat. Az est folyamán nagy segítségére volt Vastag Gábor gitáros- énekes is, a Kutya vacsorája underground banda kiválósága. A szintén csak gyenge egy órát kapott banda vastapssal vonult le a színpadról, főleg a fiatal közönség rajongó lelkesedésével kísérve.

Az est fénypontja a ritkán fellépő, régen hallott kultbanda, a hiperkarma volt. A Nyárváró Miniturné szintén szombathelyi nyitókoncertjén egy tűt sem lehetett elejteni már a nézőtéren, a „dühöngőben", a büfében pedig már csak huszonvalahanyadik lehettem a sorban. A Bérczesi Róbert - gitár, ének, Kiss Tibor Sztivi- gitár, Hámori Benedek- dob, Gerdesits Máté basszeros és Koltay Kurszán- billentyűs alkotta kvintett egy találó vélemény szerint táncolva elgondolkoztató, és elgondolkozva táncoltató. Ezt láthattuk is: műsorukra már készültek az elkötelezett hiperkarmások: az első sorokban pólójukban pompáztak a rajongók. A 2019-ben Artisjus-díjat kapott zenekaralapító most a völgyek után újra a hullámhegy tetején táncol: egyedi, szinte verseknek minősíthető szövegeivel közös kántálásra biztatja közönségét, mint azt Szombathelyen is megtapasztalhattuk.
A rendezők kiválót húztak a zenekar szombathelyi startjával és a másik koncert "idecsoportosításával", Bérczesi Robiék pedig zajos sikert aratva, újabb magabiztos show-t produkálva indulhatnak turnéjuk következő állomására.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.04.11-én

TINA TURNER FILM

TINA TURNER FILM- BEVEZETŐ ELŐADÁS

Köszöntöm a zeneszerető nézőket a Zene és Film sorozat III. előadásán. Most ott kezdem, ahol az előző, New Orleans-i filmnél befejeztem, a személyes élménnyel: 1985. április 2-án, a Budapest Sportcsarnokban élőben hallhattam mai filmünk hősnőjét, Tina Turnert, a három vokalistájával és dübörgő rock- zenekarával. Felejthetetlen emlék volt. Na, de kezdjük zenéje alapjaival, a blues és soul zenével.
A blues hozzávetőleg 100 éve született meg az Egyesült Államok déli államaiban, és a XX. század 60-s, 70-s éveiben élte virágkorát. A blues, ez az afrikai eredetű, de az európai zenei kultúra hatását sem nélkülöző műfaj a déli államok ültetvényein született, és termékenyítő -leg hatott a jazz-re, a rock'n'roll-ra, a soulra, végül is az egész pop- és rockzenére. Az 1863-s rabszolga-felszabadítást követően az áhított és hirtelen szabadság nemigen oldotta meg a feketék problémáit. Centekért robotoltak kis földjeiken a Mississippi-delta vidékén, és egyetlen vigaszuk a szabad vándorlás, a boldogabb élet lehetőségének keresése volt. A blues létrejöttében döntő körülmény az emberiség egyetemes történelmének egyik legsötétebb fejezete, a fekete ember szülőföldjéről való elhurcolása és rabszolgasorba taszítása volt. A felszabadítást követően a feketék zöme Délen maradt. A fárasztó és magányosan végzett földművelés közben alakult ki a dal. Ezt a 12 ütemű ritmikus dallamot a 20-s, 30-s évektől gitárral kisérték elő-adóik. Ez volt az un. Delta-, más néven a country- blues. A korszak nagyjából az 50-s évek elejéig tartott, mikor Chicagóba, és a nagy ipari centrumokba vándorolt zenészeknek immár nagyobb tömegnek kellett zenélni, és ezért erősíteni kellett a hangszereket. Ehhez nagyobb létszámú együttesek is kellettek. Ez volt az elektromos-, vagy Chicago- blues. A fekete érdekeltségű rádióállomások a 40-s években jöttek divatba, lefedve az egész Egyesült Államok területét. A Baton Rouge-i 100. 000, az Atlantai 250.000, és a legnagyobb, a Memphisi WDIA 500 ezer Watt teljesítményű adója 1 és negyedmillió fekete hallgatónak nyomta a bluest. A lemezkereslet fellendülést hozott a nyomorgó blues- zenészek azon részének, akik sokáig és magas színvonalon játszottak.

A 30-s, 40-s évek Amerikájának is megvoltak a népzenekutató Bartókjai, Kodályai. John Lomax és fia, Alan Lomax Ford teherkocsi- jukkal jártak blues-t gyűjteni a déli államokba, mivel csak a magneto- fonjuk 160 kg-osak voltak. 1933-ban Leadbelly volt első felfedezettük, de a fiatal Muddy Waterst is ők állították reflektorfénybe. Rátalálásuk Robert Johnsonra főnyeremény volt számukra. 1936. november 23-án, egy szerdán délután egy texasi kisváros hotelszobájában 16 számot vettek fel vele.
„A blues egyszerre lelkiállapot és az azt megszólaltató zene is. A magára maradt jajveszékelése, a független üvöltése, az életerős szenvedélye, a frusztrált dühe, a fatalista nevetése. Ez mind a blues”- idézzük a fehér Paul Olivier szakírót, aki így fojtatja: „A blues némelyikünk számára végtelen elbűvölő, másoknak ez egy elnyomott faji kisebbség szimbóluma. Egyes afro- amerikaiaknak a büszkén vállalt hagyomány része, másoknak a megaláztatás bélyege. Vannak, akik a tiltakozás zenéjét látják benne, mások az önszánalomét. Akik játsszák, a blues egy ihletforrás. Jelentősége mindenki számára más és más.”- írja A Blues Története c. könyvében.
Azonban az 50-s évek végén a fekete blues- muzsikusokat, - John Lee Hooker szavaival- egyre inkább komálták a fehérek. B. B. King szomorú visszajelzéseiből pedig az derült ki, hogy a korabeli fekete fiatalok lassan az árulás műfajának tartották emiatt a bluest, és új stílusok felé, ők a soul, míg a fehérek a rock’n’roll felé nyitottak. Az 50-es, 60-as évek rhythm and bluesából kiágazó e két másik műfajá- ban óriási energia szakadt fel,milliók hallgatták és vették a lemezeket. A soul, úgy tűnik, átvette a bluestól a fekete fiatalok nemzedékéhez szóló zene szerepét, miközben kifejező- erejét részben belőle merítet- te. 1967 volt a soul születésének éve. A gospel- technikákat a blues hangszerelésével és a kereskedelmi popzene szövegeivel vegyített soul zene rendkívül népszerűvé vélt a fekete fiatalok körében. Még a folk- beatre és a rock- bluesra hangolt Woodstocki fesztiválra is betört az új műfaj, ahol a híres Sly & Family Stone kápráztatta az ottani közönséget. No, de ennyi bevezető után térjünk át ma filmünk főszereplőire, előbb a volt pályatárs, volt férj, Tina volt felfedezőjére.

Izaer Turner 1931 novemberében a Mississippi állambeli Clarksdale-ben született, ahol baptista tiszteletes apját egy- szolgálatával elégedetlen- fehér megölte. A kölyökkorú Ike pénzt kellett, hogy keressen: gitározni, majd zongorázni tanult, és előbb a fehér country-zenét kagylózta, majd a sajátjuk zenéje, a blues követ- kezett, ami igazából a vérében volt. Ezeket már élőben hallhatta, hiszen a gitáros Robert Nigthawk és a harmonikás Sonny Boy Williamson a helyi bárokban zenéltek. Legjobban mégis a zongorista Pinetop Perkins nyers boogie zenéjét szerette hallgatni, amelyeket meg is tanult, és 1948-ban, 17 évesen már saját bandával, a Kings of Rhythm-el zenélt. A nagy nap, mely szokás szerint a szerencsés véletlennek volt köszönhető, 1951 tavaszán jött el: Memhisből utazott ide koncertezni B.B. King, a feltörekvő blues-muzsikus, aki rádiós DJ-ként is működött, és már neve volt a szakmában. Turneréket meghallgatva kijelentette, hogy „nektek lemezt kell készíteni”. A terv megvalósult, mivel az év végén Sam Philips, Elvis későbbi felfedezője Memhisben lemezre vette Ike és bandája első lemezét a Rocket 88-at. Ez közepes siker lett, mindenestre 2 évvel később egy bizonyos Little Richard nevű énekes- zongorista hangról- hangra lelopta Ike bevezető zongora- szólamát a Good Golly, Miss Molly dalában, amely ellenbe hatalmas világsláger lett. A korong a híres chicagói blues-kiadó, Leonard Chess címkéje alatt jelent meg. Ike eltökélte, hogy karriert épít, és tudatosan készült erre a szerepre. Havonta egyszer Clarksdale-ből átbiciklizett Memhisbe- ez 120 km csak oda-, hogy megmutassa magát a zenei körökben. 1954-től aztán Ike Memphis után St. Louisba tette át székhelyét, ahol a helyi klubokban már menő, keresett sztár lett a zongoráról gitárra váltó zenészből. Főleg a feketék lakta East- St. Louisban, ahol folyt a whisky, döftek a bicskák, dörögtek a revolverek, a hotelszobákban meg virágzott a prostitúció. És akkor itt érnek össze a szálak 1955-ben Anne Lea Bullock-kal, a későbbi Tinával, hogy karrierjük majd két évtizedig egybefonódjon.

1939 novembere: megszületik a fekete Richard és a néger- indián Zelma Bullock harmadik gyermeke, Anne- Lea a Tennessee állambeli Nut Bush településen. Ebben az évben támadták meg a németek Lengyelországot, fedezte fel a francia Joliot Curie a nukleáris atommag-hasadást, és kapta meg trombitáját 13 születésnapjára Miles Davis. Tina anyja inkább bevállalós, mint otthonülő nő volt, hamarosan a közeli Knoxville-be ment szerencsét próbálni, majd később az apja is otthagyta a gyerekeket, így a 7 sajátja után 3 unokáját is a nagymama nevelte. Mint a többi déli államban, Tennes- see-ben is hivatalos volt a faji elkülönülés, és a fekete-bőrűeknek nehéz volt a felemelkedés. Anne- Lea storyja lehetne szokásos fekete- amerikai élettörténet az ’50-es évekből is: 10 évesen a helyi baptista templomban kitűnik énekhangjával, 13 éves korában a helyi kosár- csapat szurkoló- kórusának vezére, 15 évesen pedig egy Chevrolet hátsó ülésén elveszti szüzességét. Közben már a Memphisi WDIA rádióműsorát, abban is leginkább B.B. King blues-műsorait hallgatja. Egy évvel később az álmos kisvárosból kikívánkozik a nyüzsgő nagyvárosba, és St. Louisba megy-menekül. Ott egy bárban, ahol nővére az egyik pincérnő, ismerkedik meg élete főszeplőjével, Ike Turnerrel, aki akkor már, ha országosan nem is, de a régióban neves zenész, jómódú ember, és a nők csüngenek rajta. Ike-nak, mint jó-fülű zenésznek rögtön feltűnt Anne Mea különleges, nyers, mégis tiszta hangja, és a műsorába leszerződtette.
Elkezdődött a pokolbéli viszonya vele. Eleinte énekesnőnek szegődött, majd később, mint a többi vele dolgozó énekesnő esetében, szeretőnek is. Tinának tetszett a lehengerlő, magabiztos férfi, és életminősége is sokat javult. Közben megtörtént a megint tipikus fekete-amerikai lánytörténet: a zenekar szaxisától Tina terhes lett, és ’58 augusztusában, 19 évesen meg- szülte fiát. Azonban egy idő után egyre közelebb hozta az érte rajongó Tinát hozzá: összeköltöztek és már három kisgyerek ott nevelkedett házukban, mikor 1960 januárjában Tina újra terhes lett, ezúttal Ike-tól. Ebben az évben történt meg a nagy szakmai ugrásuk is: a A Fool In Love c. slágerük már felkerült a listákra, és nem a Kings of Rhythm, hanem Ike & Tina néven szerepeltek a lemezborítón, mely keresztnevet a férfi találta ki párja számára. Ray Charles What Do I Say c. nótája óta ez volt a második feketék játszotta lemez, amely befutott az amerikai listákon.

A másik zenei újdonság pedig az volt, hogy az eddigi férfiak alkotta vokál helyett jó alakú, csinos énekesnőket alkalmazott Turner, akiket Ikettes-nek hívott.(Mint Szikora Gidái). Az énekes-pár kisfia ez év októberében született meg, de most nem két hét, hanem csak 2 nap állt Tina rendelkezésére, hogy a csecsemőjével legyen, utána már a színpadin kellett állnia, és teljes bedobással énekelnie. A következő évben, ’61-ben második országos slágerük, az It’s Gonna Work Out Fine is befutott, ezért Ike úgy határozott, hogy Kaliforniába, Los Angalesbe, a tűzhöz közelebb költöznek. Az események részint felgyorsultak: Ike Mexikóban (hivatalosan Amerikában nem!) feleségül vette Tinát. Másrészt lelassultak: a brit invázió 1964-ben beindult, és az énekes-pár nem tudott a slágerlistákra felkerülni egyetlen dalukkal sem, pedig sokkal próbálkoztak.
A duó életében 1965-ben történt egy számottevő előrelépés: Phil Spector, a felkapott producer elénekeltette Tinával- Ike-ot kihagyva- a River Deep- Mountain High c. világslágert, mely a brit listák előkelő 3-ik helyén landolt, és meg- nyitotta a zenei vállalkozás kapuit az akkor a világ zenei divatjának fővárosává növő londoni fellépések, és az európai színpadok felé. A londoni Royal Albert Hall-ban már megtiszteltetés volt fellépni, és 1966-ban a The Rolling Stones elő-zenekarának lenni még inkább. 1867-68- 69: Ike – felfedezi a kábítószerezést, fürdik a pénzben, Tina- szenved, kitörni vágyik, öngyilkosság. Csak idegen számokkal páváskodnak már: Otis Redding I’ve Been Loving You Too Long, a Beatles Come Together, a Rolling Stones Honky Tonk Woman,

a Creadence Clearwater Revival Proud Mary- mind világslágerek, majd nagylemez. 1970- Tina- tüdőgyulladás, belföld, Las Vegas Európa helyett, 1971- 72- leszálló ág, dalaik nem kerülnek fel a Top 50- be sem, de 73-ban Nut Bush City Limits- Tina saját száma ismét hasít- első Grammy díját ekkor kapja. Ike továbbra is dőzsöl, iszik, nőzik, kábítózik, azaz élvezi a sikereket, Tina dolgozik, és a buddhizmusba menekül: napi 3-4 órát imádkozik, kántál. ’74: a britek egyedül őt hívják a Tommy rockopera filmszerepére. ’75- Tina próbálkozik az elszakadással, ’76-ban sikerült végleg ezt véghezvinni: válóperes ügyvédhez fordult. A zenei szakma egészét, így a menedzselést, a jogdíjak tekintve abszolút nem volt képben,- igazából nem is érdekelték. Ike autoriter vezetőként a minimális szabadságot adta csoportja tagjainak, így Tinának is. Nem kezelhette saját idejét, pénzét, a férje utalta a megfelelőnek ítélt zsebpénzt. A válóper benyújtása után Ike többször is utánanyúlt, megpróbálta visszaszerezni az aranytojást tojó tyúkot, de Tina bátorsága, elszántsága révén ellen- állt: szabad lett, úgy, hogy egy vasa sem volt, sőt, a volt férje utána küldte a négy gyereküket is, hogy az asszony nevelje őket. Közel 37 éves volt akkor! 1977: helyi klubokban kellett fellépnie, hogy eltarthassa gyerekeit. 1978- nagylemeze, a Rought nem lesz Amerikában sláger, inkább Európában.

A nagy visszatérés 1979-ben történt meg, mikor is egy huszonéves, addig zöldfülű ausztrál fickó, Roger Davies kapja meg a menedzseri feladatokat, aki Tina Turner pályáját soha nem látott magasságokba vezeti a ’80-as években. Egy Dél- afrikai Köztársaságbeli 5 hetes turné volt a debütálása, és az ottani sikerek folytak tovább világszerte. A hideg, merev új hullámos zenei divat- korszakában Tina megolvasztotta a közönség szívét: az évben hol Rod Stewart-al, hol a Rolling Stones turnéján volt meghívott sztárvendég. 1983-ban egy anyagilag a maximumot kihozó szerződést írnak alá a Capitol lemezcéggel, amely kiadja legnagyobb pop- slágereit, a Let’s Stay Togethert, a What’s Love Got To Do It-et, a Tipical Male-t, a Private Dancer-t, a Simply The Best-et. Előadásmódja soha sem volt ennyire intuitív: hol csak a dallam körül repdesett, hol lecsapott, egyszer felvitte a hangját, és ordított, sikoltott, hol elcsendesedett, alig hallhatóan énekelt, hogy aztán újra szárnyra kapjon, é az egekig csapjon egy felfelé ívelő dallammal. Lemezeit Európában vette fel, és zajos koncertsikereinek többségét is itt érdemelte ki. Nem csoda, hogy idős korára idetelepült a kontinensünkre: ma is svájci lakos. No, de vissza: 83-84: a Private Dancer nagylemezét 40 millió példányban adták el, három kontinensen végigkoncertezve vele, majd Las Vegasban átvéve egyszerre 2 Grammy- díjat is . „A sikerek mögötti igazi erő az, amit magamban találtam- valami, ami mindannyiunkban ott van, egy kis darab Isten”- mondta Daniel és T.J. Martin filmjében a főszeplő. A film nem egy emocionálisan túlfokozott, zenés film, hanem elegáns, klasszikus dokumentumfilm, amelyben azért ottmarad az érzelmileg is hatásos jelleg.

Tina, ahelyett, hogy egyszer s mindenkorra lezárta volna az Ike- ügyet magában és a nyilvánosság előtt,- Bodnár Judit Lola cikkét idézve- gyakorlatilag szimbólummá, története inspirációvá vált nők milliói számára. Tina egyetlen dologért harcolt, azt meg is tarthatta: a nevét, mely sokkal inkább volt márka és az ő évtizedes munkájának szimbóluma, mintsem a pocsék házasságuk emlékeztetője. A filmhez készült interjúk felvételekor Turner nyolcvanéves volt. Dokumentum- filmes hatása erősebb tud lenni, mintha játékfilmmé dramatizálták volna. Az átélt nehézségek kontrasztjai nem tompítják le a hatást, az énekesnő leplezetlen, őszinte személyiségéhez jól illeszkedik ez a stílus. Meglátják! Jó szórakozást!

Gróf István
Fotók:1. Wikipedia, 2. thurstontalk.com, 3.lyricstranslate.com, 4. playbill.com 5. youtube.com 6. dolly.hu 7. magyarnemzet.hu
Elhangzott a szombathelyi Savaria Moziban 2022. 04.04-én, a film vetitése előtt.