NEW ORLEANS, A ZENE VÁROSA-FILMEN

NEW ORLEANS- A ZENE VÁROSA- FILMEN

Köszöntöm a Zene és Film sorozatunk második előadásának zeneszerető nézőit. Mint azt az előző alkalommal is jeleztem, nem ezek az első zenés filmek itt, az agora Savaria moziban. Jómagam 2012 ősze óta fedeztem fel a Mayer Rudolf igazgató úr jóvoltából az előadásokat, a Doors-tól, Jimi Hendrix-től, az ex- Beatles zenészek, a Rolling Stones koncerteken keresztül (ebből négyet is megnézhettünk itt) Miles Davis jazz-trombitás életrajzi filmjéig. No, de vágjunk bele a sorozat talán legpezsdítőbb, legmegfogóbb dokumentumfilmjének bemutatásába.

Feltételezem, nem sokan lehetnek azok a nézők, akiknek New Orleansról, Louisiana nagyvárosáról ne a karneválok, a zene, a tánc jutna eszébe. Nos, ezt a jól ismert szellemi nevezetességet járja körül a 2019-ben elkészített, majd egy évre rá nálunk is bemutatott majd kétórás dokumentumfilm, amelyet a szakmában elismert, 2001 óta jazz-filmeket forgató Michael Murphy rendezett. Az Up from the Streets: New Orleans: The City of Music mindent elmond a város és a zene kapcsolatáról. Nevezetesen azt, hogy három évszázad alatt a francia telepesek, a néger rabszolgák, a még itt élő indiánok, a karibi kreol bevándorlók, (ezek francia, spanyol gyarmatosítók és fekete rabszolgák utódai) és a legkésőbb érkező britek nemzetiségi olvasztótégelyében micsoda, egymás művészetére ható, egymásét megtermékenyítő, és merőben új stílusokat kialakító zene- és táncművészetet alakult ki. A világhíres,

minden év húshagyó keddjén megrendezett Mardi Gras – fesztivál is az indián időkből eredtethető. Meg kell még említeni a nagy olvasztótégelyben az afrikai eredetű babonás törzsi vallás, a woodoo átütő hatását, valamint a XVIII. században Kanadából ide, Louisianába visszavándorló francia származású cajunok zenei befolyását is. A kulcsszavak, amelyet a hatszoros Grammy –díjas jazz- trombitás Terence Blanchard, mint a film narrátora mond be a film elején a város szellemi életéről, az a kreativitás és spiritualitás.
Ámbár a ma félmilliós város (a 2005-ös Katrina- hurrikán óriási pusztításai következtében - amelyre a film is utal- csökkent a lakosságszám) a XIX. sz közepéig egy nagy falu volt, közepén a Kongó- térrel - ahol a szabad színesek, mert voltak ezek is szép számmal, miután „kivásárolták” szabadságukat - és a rabszolgák ezrei- akkor meglepően megengedő módon, különösebb zaklatások nélkül- zenéltek, táncoltak, énekeltek a templomból jövet- menet és ott, vasárnaponként. Érdekes adalék ennek a zenének a kialakulásában, hogy a Szent Ágoston templomba, a színesek lakta Tremé- negyed központjába hajszálnyival, három paddal többet sikerült megvásárolniuk a színeseknek, mint az ezt megakadályozni szándékozó fehéreknek az un. padok háborújában. Fontos volt ez a momentum, hiszen a rabszolgák a mise után 5 óra „szabadnapot” kaptak, és elindult a Congo Square-en a zenélés, a ritmusával dübörgő afrikai dobok hívták az feketéket és kreolokat. A jazz elődje akkor született meg. Egy másik fontos adalék a város kiemelkedő zenei életének kialakulásában az, hogy a fejlett keleti városokat, Bostont, New Yorkot, Philadelphiát megelőzve, New Orleansnak már 1790-től volt Operaháza. A kiszűrődött zenéket, áriákat fütyölték városszerte az arra tekergő fiatalok. Ugyanitt alakult ki száz évvel később az európai hagyományokat beépítő rezesekkel, fúvósokkal a feketék marching band-je, a rezesbandák divatja, melynek következő állomása már a jazz kialakulása. A stomp, a rag(time), majd a dixie- land megszületése mind ennek a műfajnak különböző állomásai, melyeket Jerry Roll Morton, Kid Ory, King Oliver személyén keresztül mutat be a film.

Kiemelten láthatjuk Louis Armstrong színrelépését a városban, aki egyrészt a jazz- számokban először „tervezte meg” a hangszerenkénti szólók- improvizációk rendjét, másrészt fekete muzsikusként a „jazz utazó nagykövetének” szerepében nép- szerűsítette, elismertette ezt a fajta zenét, nem kevés ellenállással megküzdve pályája elején. A mindig mosolygó öreg Satchmo keservesen megdolgozott azért, hogy a feketék zenéje elismert legyen a fehérek világában, és az sem volt semmi eredmény, hogy turnéja alkalmaiból bandájával megszállhatott hotelekben. (Hatalmas szobra az Armstrong-tér közepén található!)
A filmben rengeteg (talán a kelleténél több) interjút hallhatunk - láthatunk, és köztük a bejátszott zenei részletek támasztják alá nagyon példásan az előtte elmondottakat. A korai jazz időszakából való a város szórakoztató-negyedében, az egykori piroslámpás Storyville mostani helyszínén, a French Quarter-ben, a Bourbon Streeten a máig üzemelő Preservation Hall, ahol az itt fellépő Preservation Jazz Hall Band már élő bejátszással örvendeztet meg. Dr. Michael White klarinétos ma is hallható korszerű dixieland zenéje a film egyik legnagyobb zenei élményét adja. A Marsalis zenész- klán több képviselője, Branford (akinek Bandje szintén hallható) és Wynton is riportjai révén feleleveníti a jazz különböző korainak virágzását városukban. A narrátor Blanchard is, konferálása mellett- zenei aláfestésként gyakran megszólal zenekarával. Igen gyakran kitér a csak napjainkban lanyhuló, az egykori néger rabszolgákat, és felszabadult, már hírneves zenész utódaikat is ért rasszista megnyilvánulásokra-, zenekarával. Ezek egyike a Lennon- McCartney dal, a Blackbird is, amelyet- énekelj csak, feketerigó- már felnőtt fejjel „értett meg” Terence is. A következő nagy zenei korszak New Orleans zenéjében szintén a feketék műve- a spirituálé, a gospel. Nagyjai között bemutatja Mahalia Jacksont, e műfaj királynőjét, fellépését közvetítve, melyben Martin Luther King kampányát segíti, és annak negyedmillió résztvevővel a temetésén is énekelve. És megszólal többször is Irma Thomas is.

A már a múlt század ’50-es éveiben kibontakozó blues és rock and roll korszak szintén nagy muzsikusokat termel ki az amerikai Dél egzotikus városából. Professor Longhairrel kezdi a dokumentumfilm a bemutatásukat, a szintén fekete Fats Domino-val folytatja, majd elérkezik a New Orleansi zongoristák ez esetben fehérbőrű királyához,

Dr. Johnhoz. Külön állomása e műfajnak az a nemcsak előadóművész, hanem zeneszerző- arranzsőr Allen Touissaint, aki a mai napig stúdiót is üzemel a városban. A közelmúlt rock-zenei hírességei között többször megszólal Keith Richards (The Rolling Stones), Robert Plant (Led Zeppelin), Sting, Bonnie Raitt, de nagyon igazságosan a zenei producerek is helyet kapnak (Ben Jaffe, Quint Davis) a filmben, akik ezt a fajta zenét mentik tovább a koncertszervezéseik, hangversenytermeik üzemeltetése során. És a zenei korszakok felidézése folytatódik: az amerikai rock-zene egyik, talán zenetörténeti hatásában a The Band-hez hasonlítható legendája, de funky zenében jeleskedő The Meters néhány klipje lenyűgöző élményt ad. Személy szerint nekem nem kedvencem a funky, de ez a négy, nagy-tudású tapasztalt zenész, amit ott előad, az nem akármi. A film a banda billentyűse, Art Neville később világhíressé avanzsált The Neville Brothers csapatát mutatja be néhány felvételén, és a hozzátartozó riportokon keresztül. A Neville- zenészklán ugyanolyan híressé vált a városban, mint a jazzben a Marsalis – család. És hogy ne csak a dicső múltról, a ma is pezsgő zenei jelenről legyen szó, a jövő zenéjét is felidézi a film: a ma divatos hip-hop zene, és annak New Orleansi ága, a bounce neves képviselőit, többek között DJ Jubilee-t szólaltatja meg Michael Murphy. A film egyik kulcsmondatát az egyik Neville fivér mondja ki napjainkban: „New Orleansban az a csodálatos, hogy mindenki ismerőse mindenkinek, akkor is, ha azelőtt sohasem találkoztak.”
Most, bevezetőm legvégén elárulom nagy titkomat: részben személyes élményeimet elevenítette fel a film: az ezredfordulón Amerikában élő öcsémékkel ellátogattunk a Mississippi- delta városába, ahol két napot töltöttünk el, többek között egy éjszakába nyúló estét a szórakoztató negyedben, a Bourbon Street-en és környékén, ahol megkóstoltunk néhány jellegzetes ételt a város másik híres nevezetességéből, a cajun konyhából. A jó értelemben vett, a rasszok vegyüléséből csak nyerő színes, kozmopolita város mély nyomot hagyott bennem. E film megtekintésével ajánlom mindenkinek, hogy részese legyen ennek a csodának.
Gróf István
Fotók: 1. jegy.hu, 2. travelo.hu 3. life.hu 4.telex.hu 5. ma7.sk
Elhangzott a szombathelyi Savaria Filmszínházban a film vetítése előtt 2022.03.28-án

EGYIPTOMI ANZIX, AVAGY HA NINCS LÓ, A TEVE IS JÓ LESZ!

Egyiptomi anzix, avagy ha nincs ló, a teve is jó lesz (útibeszámoló)
2022.03.28.Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr.Kerekes Enikő

A hosszú Covid-világjárvány ideje alatt a hozzánk hasonló világcsavargókkal együtt mi is alig vártuk, hogy eljussunk végre egy egzotikus országba, ahol februárban már melegen süt a nap. A legtöbbje még zárta határait január közepén-végén, de Egyiptom nem! Nos, úgysem voltunk még ott. Az első netes információk lelohasztották kedvünket - ötcsillagos hotelek, all inclusive ellátással: evés, ivás, pihenés. Nem a mi autóbérlős, csavargós világunk. Ahogy tovább informálódtunk, kibontakozott a lehetőség, hogy a viszonylag kedvező alapárra rápakolva az ókori nevezetességekhez is hozzáférhetünk fakultatív utakkal. Belevágtunk!

Negyven évvel ezelőtt egy Vörös-tenger melletti kopár sivatagra építették rá Hurghada nyaralótelepülést, amely mára már negyedmilliós nagyvárossá nőtt. Semmi fontos látnivaló nincs itt - a nagymecset és a kopt nagytemplom, amelyeket a piaccal és a kikötővel egyetemben azért meglátogattunk, alig pártíz éves. A luxushotelek csoportja majd 10 km-re északra, a tengerpart mellett, jól elkülönítve épült fel, fénnyel, pompával, minden kényelemmel felszerelve. Hotelünk 800 férőhelyes, hatalmas, szép, de a tetszetősen, a modern építészetet a népi arab motívumokkal elegyített épülettömbök szobái mégis csak negyedéig voltak belakva: oroszok, lengyelek, románok, (kelet)németek és magyarok vidám nevetéseitől volt hangos a hall (itt lehetett csak internetezni), a bárok, az éttermek, és a gondozott, a még nem használható kék medencéket övező kertek. Nos, innen tettük meg kirándulásainkat a történelmi helyekre.

A főtemplom 1971-ben épült. Időszámításunk előtt!

Első, és legemlékezetesebb ezek közül a karnaki-luxori utazás volt. Hajnalban indultunk az egyébként jól kiépített, érdekes módon a jobb és bal pálya között 50-100 m távolságot tartó autópályán, a vörös sziklás sivatagon kívül városokon, falvakon is áthaladó utunkon, mire megérkeztünk Karnakba. Már a buszparkolóból is látszottak a monumentális épületromok, de mire odaértünk, földbe gyökerezett a lábunk.
A főtemplom 1971-ben épült. Időszámításunk előtt! Azaz 4000 éves. A jobbról-balról a tizenvalahány kosfejű szfinx övezte promenádon áthaladva értünk el Ámon-Ré templomához, aztán II. Ramszesz hatalmas szobrához, majd a 132 db 18-21 m magas, több tíztonnás kőoszlopból álló, nyitott, III. Amenhotep építette oszlopcsarnokhoz. A híres szkarabeusz szobor már a szent tó partján volt, ugyanúgy, mint a modern világban innen elterjedt tűtornyok, a Hatsepszut fáraónő építette két hatalmas obeliszk. És persze az oszlopok, a falak teli vannak a középbirodalom legszebb vésett kőfaragásaival, némelyiken még felsejlik a zöld, halványpiros színezés. Modern korunk tudománya még most is csodálkozva ismeri el, hogy hogyan tudták ezeket a öt-hat ember által körülölelhető, hatalmas oszlopokat felállítani ilyen sokaságban és esztétikusan.
A törökországi társasutazásunkhoz hasonló „üzleti látogatás" célpontja egy alabástrom-műhely- és bolt volt,

majd a Királyok völgyének meglátogatása következett a Nílus túlpartján. A piramisoktól és templomoktól eltérően egy harmadik fajta temetkezési szokást, a kősziklás hegyek közötti uralkodói nyugvóhely kialakítást mutatta be a karnaki korokhoz képest egy fél évezreddel későbben, az i.e. XVI- XI századból. A monumentális és szemet gyönyörködtető sziklákba vájt sírkamrák közül háromban, így II., és VII. Ramszesz sírkamrájába látogathattunk be. Érdekes volt, hogy mindhárom nagy kirándulásunkon fiatal, magyarul tökéletesen beszélő, egyetemet nálunk végtett arab fiatalemberek voltak az idegenvezetőink, akik az oda-vissza úton meséltek Egyiptom történelméről, mai viszonyairól, szokásaikról, társadalmáról, és a kötelező látnivalókat becsülettel bemutatták, de a hazafelé utat mindegyikük siettette, plusz látnivalókat, fotószünetet nem engedélyeztek. A magyar turisták kérésére a hegyvidéki látogatás után azért beiktattak egy hosszabb nílusi hajókázást és egy banánültetvénnyel, terráriummal kiegészített falusi farm meglátogatását, ahol helyi paraszti ételkóstolóval kedveskedtek nekünk. E vidék híres Hatsepsut királynő csodaszép templománál nem „értünk rá" megállni,

ellenben a 3400 éves, két 18 m magas fáraószobornál, a Nílus-parti Memnon kolosszusoknál igen. Hazafelé már gyorsabban haladtunk, ehhez persze hozzájárult, hogy nem kellett három kötelező rendőrségi útellenőrzésen átesni, melyek, a várakozástól függően 10-30 percesek voltak, és gyakran csak „konvojban" engedték a turistabuszokat haladni. Már visszafelé fedeztük fel se nem idegenvezető, se nem sofőr útitársunkat, aki hajnaltól az éjszakai megérkezésig velünk volt, és jobb oldalzsebe gyanúsan kidudorodott: ő volt a kötelezően hozzák beosztott fegyveres rendőr. Vigyáztak ránk, ami jól esett, hiszen ezen a tájékon is voltak már több száz áldozattal járó terrortámadások, ugyanakkor mi már kissé nehezen toleráltuk ezt. (Legkevesebb 3 millió rendőr dolgozik a 104 milliós országban, és senki sem szereti őket.)
Mind Luxor, mind az útba eső Qena negyedmilliós város, amelyeken áthaladni órákat vett igénybe - mint kiderült, pénteken, a muszlimok ünnepnapján utaztunk, és nemcsak a helyi állandósult csúcsforgalmak miatt, hanem a nagyon hatásos forgalomlassító, százszámra beépített fekvőrendőrök miatt is. Ahogy ekkor megbizonyosodtunk róla, nem túlzás az a statisztikai adat sem, hogy a Nílus és csatornái mellett Egyiptom egymillió km2-es területének töredékén összezsúfolva él a népesség, hiszen a zord sivatagokban semmilyen élőlény, még cserjék sem élnek meg.

Sivatagi flúgos futam, avagy a nyugger Ali baba szafarija

Nem hagyhattuk ki mi sem a „Szuper szafari naplementével" fantázianevű programajánlatot, amelyben egy autentikus beduin falu meglátogatását is kínálták a szervezők. Délben indult a program, ezúttal nem kivénhedt Mercedes buszokkal, hanem Toyota dzsipekkel vittek el a hotel elől. Mindegyikbe 8-8 ember fért el szűkösen az oldalüléseken, de sokat nem zötykölődtünk, mivel hamarosan a Keleti-sivatagba, Egyiptom négy sivataga közül a Vörös-tenger partjáig húzódó, mintegy 200.000 km2-es, inkább hegyes-köves, mint homokos területére értünk.

A szafari bázisközpontban az első attrakció a quadozás volt. Nem sokat teketóriáztak, öt perc alatt elmondták, hogyan működik a masina, majd „próbakört" futottunk, aminek utána egy gyors, és egy kevésbé vagánykodó csoportra oszlottunk, hogy a közel egyórás verdázásunkat megtegyük. A bukósisak és az arab kendő (a por ellen) a felszerelés része volt, már csak a gázkart kellett húzni rendesen, hogy le ne maradjunk a többiektől. Feleségem inkább mögém kérezkedett fel egy kétülésesre, minthogy egyedül próbálkozzon. A nyugger Ali Baba (mármint jelen sorok írója) az első 5 percben csak nehezen érezte a kormányzást, majd belejött. Mit mondjak: nem volt mindig derű és kacagás a sivatagi, 10-30 cm-es szélfútta homokdombos nyomvályúkban egyensúlyozva 40-el száguldozni, de a végére élveztük, és feleségem még pár klipet is készített, veszélyeztetve magát, hogy lepottyan.
Rövid pihenő után visszaültünk a dzsipekbe, és most már nem betonúton, hanem a hegyes-dombos sivatagban mutatta meg bátorságát-vagányságát Petőfi-kinézetű fiatal sofőrünk, megrikoltatva még a huszonéves utastársainkat is. Hegyre fel, a tetőn bele a semmibe, ahol aztán lefelé szállva megtaláljuk valahogy a stabil útvonalat. Jó félórás túránk után megérkeztünk a beduin faluba, ahol a helyi emberek - ez a szisztéma elterjedt a harmadik világban - bemutatták életkörülményeiket, szokásaikat, ételeiket. Lehetett tevegelni, lovagolni, terráriumba a helyi állatvilágot megtekinteni, megkóstolni a lepénykenyeret, a szövési technikát ellesni, fűszer- és gyógynövényeket szagolni, kóstolni, és persze, hogy kerek legyen a történet, vásárolni is lehetett belőlük. Legtöbbünknek a 30 m magas szikladűnére, mint kilátópontra való felmászás, és onnan körbetekintés adta a legnagyobb élményt. A sivatagi flúgos futamot megismételtük visszafelé, a bázisközpontba menet, ahol vacsorát kaptunk, és egy 20 perces folklórműsort nézhettünk meg, amelyben volt férfi táncos, erotikus hastáncot lejtő hölgy, végül tüzes íjakkal táncoló bűvész is. A leghangulatosabb videófelvételemet pedig ezután, a hazamenetel előtt készítettem a lenyugvó nap megvilágította sivatagi tájról.

A csodálatos tengeri vízivilágba való betekintést ígérte a Vörös-tengeri hajókázás üvegfenekű hajóval és a snorkelezés. A kikötőben jó néhány luxusjacht és pár „igazi" tengeralattjáró (ezek 10-15 m mélyre is lementek) mellett a mienkhez hasonló seascope-ok voltak. Talán egy kilométerre a parttól lelassított a hajó, majd az utasok lemehettek az „alagsorba", ahol kétoldalt, a padokon ülve az üvegfalon keresztül bámészkodhattak kedvükre.

A másfél-két méter mély tengerben ha besütött a nap, szépen láthattuk az eddig mesterséges akváriumokban látható mozgalmas tengeri élővilágot - immár a természetben. Nemcsak halak, korallok, hínárok, virágállatkák tűntek fel, hanem hosszú tengeri kígyók vonulását, és egy elbújni igyekvő hatalmas morénát is elkaptunk. A majd egyórás bámészkodás után következhetett a helyben biztosított eszközökkel a snorkelezés, ha nem lett volna viszonylag hideg és hullámzó a tenger, és lett volna lehetőség utána ruhát cserélni a 14-15 fokos időben. Ezért a turisták ötöde szánta csak rá magát a fürdőzésre. Zömük, így néhány vagány helyi fiatalasszony is nyakig beöltözve, földig érő ruhákban, kendővel csak „simán" fürdött, és csak 2-3 kalandor vette fel a pipát és az uszonyokat - eredmény nélkül. Mi is, Európából érkezett útitársainkhoz hasonlóan, csak figyeltük a bátor fürdőzőket.

Piramisok árnyékában

Utolsó fakultatív utunk hajnali 2-kor indult Hurghadából, mivel Kairó és a Gizai piramisok 480 km-re voltak tőlünk. A nem túl szép, 22 milliós nagyváros perem-, majd belső kerületein átvágva hihetetlenül hamar, szinte a város határában szembeötlöttek a piramisok. A három nagy kúp, a Kheopsz, a Khefren és a Mycerinus uralta a horizontot: elképesztően hatalmas építmények. A közelükben parkolt le buszunk, a legnagyobbat nem tudta befogni sem a fényképezőgép, sem a videokamera lencséje. A 137 m magas, 232 m hosszú, 51 fokos szöget bezáró Kheopsz alsó lépcsőire mi is felmásztunk. Ott látszott csak igazán, hogy a távolról tökéletesen illeszkedő kúp testén azért nem centiméterre pontosan illeszkednek a többtonnás kőtömbök. Én a 3-ik, nejem az 5-ik „emeletre" mászott fel, nevetségesen lenn, 3-6 m-re a földfelszíntől. A „hósapkásnak" tűnő Khefrent és a legkisebbet csak távolról fényképeztük, nem úgy a mellettük fekvő Nagy Szfinxet, amely „csak" 20 m magas és 50 m hosszú, de a közelből feltekintve rá hatalmas építmény.

Az emelkedett hangulatunkat beárnyékolta a kaotikus kép: mindenhol tapintatlanul nyomuló, eladni szándékozó teve-, hátasló-, és kocsitulajdonosok, gyümölcsöt, emléktárgyakat, idegenvezetést kínáló egyiptomiak, akik egy része azért megtalálta számítását. A másik furcsa élmény a hatalmas szmog volt: az alattunk fekvő Kairóból nem sokat láthattunk miatta. Delhiben - ott jártunkkor - az akkor a környéken betakarított cukornádültetvények tarlóégetésének, itt meg a homokviharoknak tulajdonították ezt - hihetően. A szokásos üzletlátogatásunk aznap egy parfümériába vezetett, ahol sok új érdekességet láthattunk, érzékelhettünk, és a tulaj sem „dolgozott" hiába. Kairó belvárosába nem mentünk be, az „öreg, kifutó" Egyiptomi Nemzeti Múzeum pedig látnivalók nélkül fogadott volna, hiszen most építik az új, mindennél nagyobb, modernebb, és látnivalókban gazdagabb Múzeumot.
A kopt (őskeresztény) városrészt azonban nem hagytuk ki: a Szent Sergius templomban több tábla emlékeztetett arra, hogy a Szent család a gyermek Jézussal Heródes elől Egyiptomba menekülve, Kairóban töltött pár hónapot, és ebben a templomban is jártak. A kereszténység a lakosság még most is 15 %-át teszi ki Egyiptomban, de a VIII. századtól az iszlám (85 %) terjedése kisebbségbe szorította őket. A csuklójukra tetovált kereszttel különböztetik meg magukat a koptok, és fontos, hogy vallásukat szabadon gyakorolhatják.

"Kinőtték" a régi fővárost, és újat építenek helyére

A hazafele úton az idegenvezető mutatta a buszból az új, most is épülő Kairó főváros hatalmas épületeit, melynek egy része már áll. Mint a brazilok, a malájok, és most az indonézek is, „kinőtték" a régi fővárost, és újat építenek helyére. Érdekes volt megtapasztalni, hogy az arab világ egyik legősibb történelmével, legnagyobb lakosságával rendelkező nemzet Dubait tekinti követendő példaként, és nem az autentikus világot megőrizni szándékozó Marokkót, Tunéziát. A világ legmagasabb felhőkarcolója épül fel majd itt, és a hipergyorsvonat sínjeit is már fektetik, amin a Kairó-Asszuán közötti 640 km-t 4 óra alatt fogja megtenni a szerelvény.

Általános megjegyzésként még két dolgot feltétlenül meg kell említenem. A szegénység, az alacsony foglalkoztatottság miatt a borravaló adása - nem adása örök téma, és nemcsak itt, Egyiptomban. Valóban jóval kevesebbet, a hazai kereset 10-15 %-át viszik haza a férfiak (a nők zömében nem dolgoznak), a nyugati fizetéseknél még riasztóbb ez az arány. A fehér utazóval szemben minden arab - hol szelíden, hol rámenősebben - felhívja viselkedésével, szinte kikönyörgi a borravaló adását. A room boynak, aki törülközőkből szobrokat varázsol a bevetett ágyra, a bárpultosnak, aki a második koktélt kacsintva teszi eléd, hogy a harmadikat már csak az odanyújtott egydolláros után adja oda, vagy a pincérnek, aki 3-2-1-re veszi le a fedőt a frissen gőzölgő sültről, az autóbuszsofőrnek, aki 2X8 órát vezet koncentrálva: jár a tip. Nekünk nem sok, még ha naponta többször is adunk, de nekik a megélhetéshez szükséges.

A másik dolog a muszlim család felépítése: a fiú, akinek még manapság is az anyja nézi ki a jövendőbelit, összegyűjti a pénzt, vagy az apjától kér, hogy az após-anyósnak kifizetve pár teve, birka árát, megnősülhessen. A fiatalasszony házat kap, és otthon kell lennie, hogy a háztartást vigye és gyerekeket szüljön. A jómódú muszlim férfinak 4 felesége is lehet, persze mindegyiknek külön lakás, külön eltartási kötelezettség jár. Olyan nincs, hogy ne a gyerekek legyenek a család középpontjában. Olyan, hogy nem akarunk gyereket, egy iszlám házaspárnál nem fordulhat elő. A férfiaknak, akiknek el kell tartani a családot, netán a megöregedő szülőket, a megözvegyült testvér, sógornő családját is, nehéz előteremteni mindezt, ráadásul ott van a nálunk már 2004-ben megszüntetett sorkatonai szolgálat, amelynek időtartama 3 év, a középiskolát végzetteknél 2, míg az egyetemi tanulmányokat befejezőknél 1. A katonaság teljesítése alapfeltétel, hogy munkát kapjon, hogy a társadalomban megjelenjen, mint állampolgár. Enélkül még elutazni sem szabad otthonról. Érdekes, hogy lehet vegyes házasság is a muzulmánok és keresztények között, de csak úgy, hogy a muszlim fiú elveszi a keresztény lányt, de a gyerekek a muzulmán hitet kapják. Fordítva nem lehet.

Minthogy már több iszlám vallású államban jártunk, itt is megtapasztaltuk: a vallás, a család a társadalom ereje, erkölcsi alapja. Hogy ez irigylésre méltó, vagy maradi, vagy hogy az Európába való betelepülésük folyamatosan emelkedő, hittérítésük erőszakos, így felbontja eddigi értékrendünket, az még mindig megosztja a közgondolkodást és vitákat indukál. Meglátni, megtapasztalni világukat azonban mindig élmény!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022. 03.28-án

RONNIE WOOD ÉLETÉRŐL SZÓLÓ DOKUMENTUMFILM

RONNIE WOOD ÉLETÉRŐL SZÓLÓ DOKOMENTUMFILM-BEVEZETŐ ELŐADÁS

Jó estét kívánok a zenerajongó nézőknek! Ma este egy új, tematikus sorozat indul itt, a Savaria moziban Zene és film címmel. No, nem mintha nem láttunk volna zenés filmeket eddig itt, a szombathelyi moziban az intézmény vezetőinek jóvoltából. Én 2012-től járok rock- koncert- filmekre ide, a Led Zeppenintől a The Rolling Stones négy koncertfilmjén, Janis Joplinon, a két Beatle, George Harrison-on és Paul McCartneyn keresztül Miles Davisig sok jó filmet láttam. No, de térjünk rá mai programunkra, a Ronnie Wood munkásságát bemutató életrajzi filmre.

Körkép: Anglia, az 1960-as évek első harmada. A hazai skiffle mozgalomból és az amerikai rock’n’rollból kinőtt egyrészt a beat- zene, majd a másik ágon az amerikai blues-veteránok brit- szigeti látogatása folytán előtérbe került rhythm and blues, melyek elterjedése nem várt, soha se látott divatot gerjesztett eleinte a szigetországban, majd Európában, de visszacsatolt Amerikába is. ’963-68 között egyértelműen London volt a pop-zene fővárosa, és a brit sztárok lemezeikkel is uralták a világpiacot. Erősebb, vadabb, merészebb megszólalása volt a briteknek, mint az esztrád-hagyományokat azért egy kicsit még mindig számításba vevő, sokszor nyálas amerikaiaknak. Nos, ebben a világban, mikor, ha eldobtál egy kavicsot a West Enden Londonban, biztosan egy gitárost, vagy énekest találtál volna el. Nem tucatszám, hanem száz-szám alakultak meg a beat- bandák ekkor, akiknek nem csak az ambíciójuk volt nagy. Bizony, sokat adtak a zenei megszólalásra, az igényességre, a többiektől való különbözőségre. Mint itthon, Budapesten is, ott is bandákba szerveződtek az egy- egy zenekar mögött elkötelezett rajongók. A legtöbbször verekedéseket inspiráló angyalföldi, óbudai, kőbányai munkás- származású srácok - Liversing, Scampoló, Radics Béla-rajongók- nem tűrték meg maguk között a csíkos nadrágban, bodorított, befésült hajjal, elegáns bőrcsizmában pompázó Belvárosiakat, és ez ugyanígy volt Angliában is. Akkoriban ott a fiatalok két, egymással rivalizáló banda- szervezetbe tömörültek: voltak a rockerek, a bőrcuccokban motorozó vad legények, a kemény zenét előtérbe helyezve, és a divatos kakastaréj- háréval, színes trapéz- kord-nadrágokban pompázó modok. Érdekes módon, ők is szerették a hard- rockot. Nos, ez utóbbiak között szerzett kiemelkedő vezető banda-szerepet a Small Faces együttes is, akik 1967 óta a Kinks, a The Who, a Tremeloes együttesek versenytársai voltak. Ebben a térben jelent meg az észak- londoni zenekarok között a vízi-cigány származású Ronnie Wood is a The Birds együttesével. A szülői, testvéri megszólalásokat, bejátszásokat most nem említem, legyen ez meglepetés. 1964-ben 4 kislemezt sikerült kiadniuk (erről van a filmben dokumentum is!), sőt, arról is, amikor ugyanabban az évben az ifjú gitáros álmai együttesét, a The Rolling Stonest 1964-ben a Richmondi Blues Fesztiválon, a filmen éppen a Carol c. dögös Chuck Berry nóta interpretálásával meghallgathatta. 1967-től főhősünk egy pszichedelikus rock-banda tagja lett, majd ugyanabban az évben nagyot lépett előre a ranglétrán: alig 20 éves, amikor az akkor világhíres Yardbirds együttest otthagyó csodagitáros, Jeff Beck zenekarába lép, mint basszusgitáros. Itt két, a nemzetközi lemezpiacon is elismert nagylemezzel és több-száz sikeres koncerttel a háta mögött már Anglia- szerte elismert muzsikus. Sőt, az 1969-es három amerikai turné is sokat segített zenei elismertségén. Itt történt meg az, hogy a helyiek nagyágyúja, a kaliforniai hippi-csapat, a The Greatful Dead előtt kellett játszaniuk, de az elő-zenekar lemuzsikálta az enerváltan játszó hazaiakat. Rod Stewart énekes mellett lett be-, és felfutó rock-zenész, Jeff, a gitárfenomén árnyékában. Ebből a korszakból már jó-néhány színes koncertfilm- bejátszást is élvezhetünk a filmben. A vezető szerepet kezéből kiengedni nem akaró Jeff Beck-et aztán az első adandó alkalommal otthagyta a két zenei ász, az egyre népszerűbb, reszelős hangú énekes, Rod Stewart és főszereplőnk, Ronnie Wood, és a Small Faces együttesben kötöttek ki, megváltoztatva nevüket szimplán The Faces-re.

’969 és 1973 között öt stúdióalbumot adtak ki, jobbnál jobbakat. Világsztárok lettek. Lassan Rod Stewart is kinőtte magát, mint szólóénekes, (I’m Sailing- Vitorlázok közismert első slágere!) önállósította a magát, így Ronnie Woodnak kapóra jött előbb egy külsős lemezfelvételen való közreműködés a The Rolling Stones ’74-es albumán. Majd, nemsokára véglegesedett a helye a világhíres banda soraiban.
És akkor jöjjön egy rövid kis Rolling Stones karriertörténet- a gitárosok munkamegosztására fókuszálva. A banda első zenei korszakában, 1964-65-ben 4 nagylemezt adott ki, főként az amerikai blues-faterok és rock’n’roll sztárok számait feldolgozva. Keith Richards gitározott, és az akkor még nem túl összetett improvizációkat is ő hozta. A másik gitáros, a szőke Brian Jones 12 húros akusztikusán hozta szépen a kíséretet, míg a kemény bluesokban az üvegnyak- gitározás is az ő reszortja volt. Egyenrangúak voltak. Ugyanez vonatkozott a 1966-67 közötti eklektikus, pszichedelikus korszakukra, az Utóhatás, a Gombok között és a Sátáni őfelsége albumokra azzal a kitétellel, hogy itt már sem blues, sem imprók nem voltak, inkább érdekesen megszólaló dalok. A visszatérés a gyökerekhez, de saját számok formájában, igényes szövegekkel, blues- rock zenei alapokra helyezve a Beggars’s Banquet c. nagylemezzel indult 1968-ban, és az egyik legsikeresebb, 1972-ig tartó Rolling korszak volt. Miután Brian Jones 1968 nyarán tragikus hirtelenséggel elhunyt, ’69-től már a fiatal, 21 éves Mick Taylor lett az új gitáros, akit John Mayall ajánlott be maga mellől a Stones-ba. Taylor beállásával felborult a két egyenrangú gitáros pozíciója is a csapatban. Ő, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Rory Gallagher nyomdokain a nagy gitárnyüstölő nemzedék tagja volt, és kiváló teljesítményével a gitárszólókat tette az akkori számok középpontjába. 1975-ben, miután egy újabb eklektikus korszak vette kezdetét a Gördülő Kövek életében- elég, ha csak az Angie c. nyálaskára utalunk- Mick Taylor, a blues-hagyományok feladására hivatkozva, otthagyta a bandát. Ekkor- miután több név is képbe került-, jött előtérbe Ronnie Wood neve, aki ekkor még 27 éves volt, de már mindent tudott a szakmából. Nos, Ronnie csatlakozásával- és erről a filmben Keith Richards is szót ejt - visszaállt a kér egyenrangú, egymás alá játszó gitáros posztja, amely azóta is így van.

Érdekes kitétel a teljes jogú Stones-tagság elnyerésének procedúrája: erre bizony éveket kellett várnia Ronnie Woodnak. De pl. Daryll Jones-nak, aki az 1994-ben kilépett Bill Wyman basszus- gitárosi posztjára lépett, a mai napig nem sikerült ez. Az előd zenészekhez hasonlóan akusztikus gitáron, elektromos- gitáron, slide –gitáron is kitűnően játszik és általa lett szélesebb körű hangzása a Stones-nak a Ronnie által gyakorta megszólaló pedál- steel gitár használatával. És persze említsünk meg néhány végig lejátszott dalt, így a Shapes Of Things-t a Jeff Beck Grouptól, A Stay With Me-t a The Faces-től, vagy a Stonestól a ’978-as Some Girs albumról a hosszúra nyújtott When The Whip Comes Down-t. Már csak ezekért is megéri beülni a moziba. Hát persze a zene….! Mert hát ezért jöttünk el!
A dokumentum- filmben Woody a stúdióban játszott tizenkét-húroson instrumentálisat, hathúroson énekelt balladáját kísérve, elektromos- és steel- gitáron, sőt, szájharmonikán autentikus bluest.És akkor egy másik, nem ismert szál a filmben: Ronnie Wood a képzőművészet szakmájában is járatos volt, és nem sokon múlt az, hogy a zene helyett a festészetet választotta. Többször is nyomon követhetjük a filmen, hogy a zenész fest, rajzol, előttünk válik a modell teste elevenné. Azért a zenészek riportjaié a főszerep: Mick Jagger a maga intelligens, jótét lelkével társa pozitívumait, Keith a világ kegyetlenségét nem elfedő nyíltsággal barátja – zenésztársa küzdelmét a függőségekkel, majd sikeres zenei együttműködésüket ecsetelte, de Charlie Watts, a dobos, avagy a többi zenésztől eltérően kissé többet magára vevő Rod Stewart is megszólalt. Örömteli színfolt volt a riporteralanyok között a csinos blues- énekesnő, Imelda May jelenléte, aki Ronnie pályájának elején együtt zenélt vele. Megszólal 2012 óta felesége, két gyönyörű gyermeke édesanyja, Sally Humphreys is.
Maga a film, az egyszemélyben riporter Mile Figgis rendezése egy szó szoros értelmében vett dokumentumfilm. Annak előnyeivel- kendőzetlen, szókimondó, néha tragikus-, és annak hátrányaival – vontatott, nem túl eseménydús. De ettől nagyszerű. Sorozatunk egyik következő filmjében, a Barta Tamás emlékfilmben már anya- fiú lelki kapcsolatok, társadalmi szembeállás teszi a filmet mozi, és nem teljesen dokumentum- filmmé.
A Lajtán- inneni hallgató talán fel sem fogta, hogy a whiskyzés, majd az LSD fogyasztás, netán a füvek szívásán túl milyen szörnyű kábítószeres függőségek alakultak ki a ’80-as, ’90-es években a világ vezető rock- zenészeinél, akik egy részének élete bizony rá is ment. Nos, Scorsese George Harrison életműfilmjében a Beatles- fiú csajozós, kábítószeres múltja csak szőr mentén lett felemlegetve, itt azonban a kegyetlen valósággal szembesülnünk kell.
Jó időben, jó helyen voltam! Az Isten a tenyerén hordott!- kezdte a riportot a sokáig alkohol-, drog-, és szex-függő zenész. A filmet végignézve elmondhatjuk: valóban megtörténtek a dolgok- szépíteni nem szükséges. De szerencsére mindezek rendbe jöttek az idők folyamán. Egyes szám első személyben elmondva. Nézzék meg! Jó szórakozást a film megtekintéséhez.
Gróf István
Elhangzott 2022.03.21-én a szombathelyi Savaria Agora filmszinházban a film vetítése előtt
Fotók: felső: filmplakát, középen: laudersound.com, lenn: gettyimages

ZENE ÉS FILM SOROZAT A SZOMBATHELYI AGORA SAVARIA MOZIBAN

"ZENE ÉS FILM" címmel sorozat indul a szombathelyi Agora Savaria Filmszínházban 2022. március 21-től.A filmek előtt bevezetőt mondok.
A szombathelyi mozi sokoldalú és művészetpártoló menedzserei által behozott és lejátszott zenés filmek vetítésének személy szerint 2012 óta vagyok követője. A Led Zeppelin reunion koncertfilmjétől a két Beatle, Paul McCartney és Geogre Harrison, majd a The Rolling Stones négy!! koncertfilmjén, Janis Joplin-on, Aretha Franklin-en keresztül Miles Davis.ig hosszú a sor, amelyeket levetítettek a kis-, de inkább a kiváló akusztikájú nagyteremben. A filmélményeim egy részét- szám szerint tizet- beleszerkesztettem a Fülig a zenében c.könyvembe is, egy része pedig a vaskarika.hu, avagy a jazzma.hu portálokon olvasható. Tervezem a bevezetők szövegét itt, a blogarchívumomban lehozni.
Sótony, 2022. március 20.
Gróf István