ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS V. RÉSZ

Nem kaptuk el a spanyolnáthát! - Andalúziai kalandnyaralás - V. rész

2016.04.07. G.K. Enikő, fotók G. K. István

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

Másnap hosszú út állt előttünk, a Sierra Nevada hegységbe indultunk kirándulni. A Földközi-tenger felé vettük utunkat, hogy aztán Beznár városa után letérjünk a főútról, és a keskeny kanyargós úton felkapaszkodjunk a hegyekbe, a híres fehér falvakhoz. Alpujarra, ami ennek a vidéknek a neve, arról nevezetes, hogy itt a hegyoldal az év nagy részében nem kopár, hanem zöld, hiszen minden talpalatnyi hely művelve van.

A Sierra Nevada kietlen és magas csúcsai nem csábították letelepedésre az őslakosokat, ellenben a mór hódítók egy része, azok, amelyek Afrikában is magasan, az Atlasz hegységben éltek, új otthonra leltek ezen a vidéken. A hegyoldalban teraszokat alakítottak ki, amelyek alkalmasak lettek zöldségek és gyümölcsök termesztésére, az öntözést pedig a Sierra Nevada el nem apadó forrásai biztosították. Így vált a hegyoldal egy igazi paradicsommá és otthonná a mórok egy része számára. Granada elfoglalásakor a katolikus királyok megígérték, hogy a mórok hitüket továbbra is szabadon gyakorolhatják, de ezt az ígéretet nem tartották be, és egyre erőszakosabbá váltak a keresztény hit felvételét illetően. Mivel a Sierra Nevada hegységben lakó mórok nem akartak keresztelkedni, a király megtorlással élt velük szemben, és elkergette őket a falvaikból. Elrendelte, hogy minden faluban csupán két mór család maradhat, azért, hogy a betelepülő keresztényeket megtanítsák a helyi mezőgazdasági kultúrára, a többi családot pedig elűzték.
A hegyi falvak megmaradtak olyanoknak, mint amilyenek pár száz éve voltak, talán annyi a változás, hogy míg régen alig lehetett őket észrevenni, most hófehérre festett házaikkal már messziről felfedezhetőek. Az építészetük teljesen egyedi, és úgy simulnak a hegyoldalba, hogy minden ház egy irányba néz, azért, hogy a napsütést a lehető legjobban ki tudják használni. A házak szinte egymás tetejére épülnek, az utcák pedig kifürkészhetetlenül kacskaringósak és meredekek, nem is tudom, hogy az idősebbek hogyan tudnak ezeken közlekedni gyalogosan.
Jó sokáig utaztunk a szerpentines úton, a szikkadt talajon olajfaültetvények és nagyra nőtt medvetalp kaktuszok váltották egymást, néha áthaladtunk egy-egy kisebb településen is. Orgiva városát elhagyva kezdődött lényegében az igazán kanyargós út a magasba, a Poqueira- szurdok mentén.

Az első falu, amelybe beérkezünk, Pampaneira, ennél magasabban csak Bubion és Capileira található. Amikor a falu főterén leparkoltunk és felnéztünk a hegyoldalra, szó szerint a fejünk fölött láttuk a másik két falut a hófehér házakkal, a napfényben csillogó kanyargós keskeny úttal - úgyhogy nagyon hamar eldöntöttük azt, hogy tovább nem kapaszkodunk a magasba. Pampaneirát ellenben nagyon alaposan bejártuk. Felmásztunk a legmagasabban fekvő házakig a meredek utcákon, sétáltunk és kávéztunk a tereken, amelyek tele vannak éttermekkel és javarészt isteni serrano sonkát és sajtokat árusító üzletekkel meg ajándékboltokkal - hiszen az utóbbi időben a turizmusnak köszönhetően nagyon sokat fejlődött ez a vidék. Pampaneira a túrázók kiindulópontja, innen érhető el Spanyolország legmagasabban fekvő faluja, Trevélez, amelynek érdekessége az, hogy a település legalacsonyabban és a legmagasabban pontja között 200 méter a szintkülönbség.
Pampaneirában a legérdekesebbnek a vízelvezető csatornák tűntek, ezek olykor az utca közepén futottak, fedetlenül, tele vízzel, olyanok voltak, mintha a falu útjain patakocskák zubognának. Ezek a csatornák összegyűjtik és elvezetik a hegyekből a vizet, ugyanakkor el is látják a házakat ivóvízzel. Állítólag nem tisztázott még, hogy a mórok vagy a korábbi lakók, a rómaiak építhették ezeket a csatornákat, de talán nem is ez a fontos, hanem az, hogy ma is remekül működnek.
Kora este érkeztünk vissza Granadába. Hogy méltóképpen búcsút vegyünk a várostól, a belváros egyik terén, az egymás hegyén-hátán található éttermek egyikében költöttük el megszokott menü vacsoránkat, és figyeltük a hastáncos nők és flamenco gitárosok előadását. Érdekes volt az, ahogyan az önjelölt művészek előadásuk befejeztével körbejártak a vacsorázó vendégek között, és mindenki, még az is, aki nem figyelt a zenére, dobott némi pénzt a gitártokba. Így már megéri utcazenésznek lenni Spanyolországban!
Reggel korán indultunk el Granadából, egyrészt hogy a tumultust elkerüljük, de legfőképpen azért, mert közel 500 km-es út állt előttünk Valenciáig. Granadát a Sierra Nevada-hegységet északról megkerülve hagytuk el, így még tudtunk egy búcsúpillantást vetni a csodálatos Alhambrára, és a titokzatos Albaicín negyedre. Mivel autópályán haladtunk, és csak egy-egy rövid pihenőre álltunk meg, a vártnál is korábban érkeztünk be a városba. Valenciában ugyanahhoz az angol szállodalánchoz tartozó hotelt választottunk ki szálláshelynek, mint Granadában, főleg kedvező ára miatt, de legfőképpen azért, mert a külvárosban volt, és átutazó üzletembereknek szánták. Arra számítottunk, hogy a város peremén hamar ráakadunk a szállodára, ennek ellenére közel egy órát keringtünk az üres irodaházak, raktárak között, mire megtaláltuk. Szombat lévén teljesen kihaltak voltak az utcák, egy lélek sem volt a környéken, akitől érdeklődni lehetett volna.

De mindez nem szegte kedvünket, hiszen hamarosan Valencia belvárosában álltunk, még napsütésben. Valencia, azon túl, hogy Spanyolország harmadik legnagyobb települése, jelentős kikötőváros, a Földközi-tenger legforgalmasabb kikötőjével rendelkezik. A városban minden van, ami a turistákat odacsábíthatja: történelmi városrész, strandok, kertek, valamint az, ami miatt mi is odalátogattunk: a neves spanyol építész, Santiago Calatrava által megálmodott és megépített ultramodern épületek. Ez utóbbiakkal kezdtük, hogy még napvilág végig tudjuk járni a Művészetek és Tudományok Városa (La Ciudad de les Artes y las Cientas) nevet viselő városrészt, amely a Turia folyó kiszáradt medrében létesült, hatalmas területen. A komplexum több futurisztikus épületből áll, ezek közül a planetárium, a L'Hemisfèric volt az első, amelyik megépült, és úgy néz ki, mintha egy hatalmas krokodilszem nézne ki a vízből.

A következő látványos épület a Tudományok Múzeuma, amely messziről egy méretes bálna csontvázának tűnik. A sorban az óceanológiai intézet, a L'Oceanogràfic következik, amely Európa legnagyobb akváriuma a maga 110.000 négyzetméteres területével és több mint 500 fajta állatnak ad otthont. A Művészetek Palotája, amely operaház is egyben, egy óriási hófehér jachthoz hasonlít a távolból, és említést érdemel még a 2009-ben átadott L'Ágora elnevezésű épület is, amelyik különböző kulturális és sporteseményeknek ad otthont. Ez utóbbi olyannak tűnt, mintha egy hatalmas halfej állna ki a vízből, levegő után kapkodva. Az épületekbe bemenni nem tudtunk, de azokat kívülről szemlélve is csodálatos élményben volt részünk.
Az 1951-ben született építész, Santiago Calatrava nem csak Spanyolországban ismert, művei nagyon sok országban megtalálhatóak, így Olaszországban, Svédországban, Kanadában, az Egyesült Államokban is, de Ő tervezte Velencében a Canale Grande fölött átívelő Ponte dela Constituzione elnevezésű gyalogos hidat is. Régen Valenciát a Turia folyó szelte ketté, de a gyakori árvizek miatt az 1900-as évek közepén a folyót kivezették. A folyó medre mára kizöldült, parkok, játszóterek, és különböző sportpályák és épületek helyezkednek el benne, fölöttük ívelnek át a régi és új építésű hidak. Itt, a kiszáradt folyó partjától nem messze fedeztük fel a Torres de Serranos épületét, mely a két, épen megmaradt régi városkapu egyike, ez állítólag Európa legnagyobb gótikus kapuja.

A belvárosban is rengeteg a látnivaló, és ha megtaláljuk a város főterét, a Plaza del Ayuntamientot a városházával, akkor onnan már könnyűszerrel felfedezhetőek a többi nevezetes terek és épületek is. Valenciában található Európa legrégebbi piaca, a Mercado Central, amely még most is működik, de szombat délután ez is zárva tartott. A város székesegyháza egy mecset helyére épült, - a mórok Valenciában is közel 500 évig voltak jelen-, és egyes oldalai barokk, míg más oldalai gótikus vagy román stílusjegyeket visel magán. A befejezetlen, nyolcszögletű harangtornyot meg lehet mászni némi belépődíj ellenében. A székesegyházban éppen esküvő volt, egymás után érkeztek meg a hatalmas elegáns autók a még elegánsabb násznéppel és az ifjú párral. Egy kis ideig mi is megihletődve bámészkodtunk az összegyűlt tömegben a násznép bevonulásán, és hallgattuk a harangok ünnepi zúgását. Mire beesteledett, elmondhattuk, hogy sikerült Valencia legnevezetesebb látnivalót megtekintenünk, és még egy kis sörözésre is szakítottunk időt. Meg is állapítottuk, hogy Andalúziához képest ezen a vidéken jóval borsosabbak az árak.
A szálloda újbóli megtalálása - immár a vaksötétben- rettenetesen nehéz volt, és már kezdtünk kétségbe esni. Hiába volt GPS, nem mentünk semmire vele, azon a környéken nem voltak házszámok, és utcanév is csak egy-kettő. Végül egy kedves benzinkutas vitt el bennünket a szállásra, több mint egy órás körbekeringést követően.
Nem sokat dorbézoltunk egyetlen valenciai esténken, mert másnap újra kemény nap állott előttünk, Barcelonába kellett megérkeznünk kora délután a Központi Pályaudvarra, hogy leadjuk a kis Nissan Micrát, amely a szívünkhöz nőtt útközben, és amellyel annyi csodálatos közös és izgalmas élményben volt részünk.
Megjelent a www.ongo portálon 2016.01.02-én, és www.vaskarika.hu portálon 2016.04.07-én

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS IV.

Lám, nem kaptuk el a spanyolnáthát IV. rész
Andalúziai kalandnyaralás
2016.01.22. - G.K. Enikő

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

A Granadába vezető út különleges alakzatú és színű kopár dombok és hegyek között vezetett, de az olajfaültetvények is végigkísértek bennünket utunkon. Olykor elhaladtunk olyan települések mellett is, ahol érdemes lett volna megállni egy kis időre. Ilyen volt Alcálala Real is, ahol a város fölé magasodó dombtetőn egy szépséges vár, a Forteress de la Monta falai már messziről láthatóak. Sajnos, az állandó időhiány miatt nem akartunk letérni a főútról, így csak elsuhantunk a vár mellett, távolról megcsodálva azt.
Granada közeledtét a Sierra Nevada hegység hó sipkás csúcsai már messziről jelezték. Ottani szállásunkat, a Pension Martinezt kedvező ára miatt választottuk ki. Időközben az is kiderült, hogy a panzió nem is volt egy rossz választás, - már ami az elhelyezkedését illeti - hiszen Granada kellős közepén, a belvárosban található, és a Carrera de la Virgen nevű széles és elegáns sugárúttól pár perc sétával elérhető. Ezen az egy adottságon kívül azonban nem sok mindennel büszkélkedhetett, mert maga a panzió egy lift nélküli kopott bérházból lett kiépítve. Az egykori lakásokból lettek a szerény, de amúgy kényelmes szobák kialakítva, a miénk ráadásul a 2. emeleten volt. Ugyan a parkolóhelyért kemény csatákat kellett vívni a lakókkal, de valahogy mindig sikerült helyet találnunk. Soha nem hittük volna, hogy egy autó olyan szűk helyen is elfér és parkolni képes, mint ahogyan az Granadában kiderült.
Szállásunk elfoglalása után rögtön nekivágtunk felfedezni a várost, legfőképpen azért, hogy tudjuk, másnap merre vegyük az irányt az Alhambra felé. A város-annak ellenére, hogy alig több mint 200 ezer lakosú-, sokkal nagyobbnak tűnt. Ellentmondásos érzések kavarogtak bennünk, mert a sugárút és közvetlen környéke modern és elegáns volt, és egyelőre nem éreztük itt a történelem jelenlétét. Az utcák tömve voltak vidám és hangos fiatalokkal, a hangulatos terek pedig helybeli és távoli tájakról érkező színes bőrű utcazenészekkel, pantomim művészekkel valamint békésen újságot olvasó vagy beszélgető nyugdíjasokkal. A korai szeptemberi esti hangulatban Granada központja teljesen más volt, mint a korábban látott városok: a monumentális Sevilla, vagy a titokzatos Córdoba. Olyan volt, mint bármelyik európai nagyváros, minden lüktetett, vibrált, az utakon átívelő zebrák vörös neonos szegélye, a hatalmas színes reklámok, a fényes és elegáns kirakatok. Mivel kimerítő és fárasztó nap állt mögöttünk, az egyik téren, a Plaza del Campillon, a lenyűgöző méretű szökőkút szomszédságában megelégedtünk egy eredeti isteni kebab menüvel a helybeli török kifőzdében, és átadtuk magunkat a bámészkodásnak, a csodálatos és színpompás esti látványnak.

Granadát az egyik legszebb spanyol városként tartják számon. Egy spanyol mondás úgy tartja, hogy aki nem látta Granadát, az nem látott semmit. Ugyanezt jelentheti az a felirat is, amely az Alhambra falán található, miszerint „Nincs nagyobb szenvedés az életben, mint ha valaki Granadában vak". A három vadregényes domb lábánál elhelyezkedő város jóval később kóstolt bele abba a jóllétbe, amiben Sevilla és Córdoba már korábban, a római időkben is részesült. Akkor kezdett befolyásos és virágzó településsé lenni, amikor Córdoba 1031-ben az Omajjádok bukásával a háttérbe szorult. A Reconquista - azaz Spanyolország visszaszerzése a betolakodó móroktól- nagyon hosszú időt, közel 750 évet vett igénybe. A mórok nem szívesen és könnyen adták vissza az Ibériai félsziget általuk elfoglalt részét, és Marokkótól kértek segítséget a keresztények feltartóztatása érdekében. A segítség meg is érkezett egy szaharai népcsoport, az Almoravidák képviseletében, akik harcosaikkal és tevéikkel egymás után foglalták el az ibériai városokat. A 12. század közepére azonban meggyengült hatalmuk, és a keresztényeknek sikerült Andalúzia nagy részét véglegesen visszaszerezniük. Elsőként Córdoba adta meg magát, majd másfél év után Sevilla. Granada maradt az utolsó bástyája az európai iszlámnak. A Córdobai Kalifátus elestét követően az akkori uralkodó Granadába tette át székhelyét, és I. Mohamed néven megalapította a Naszrida dinasztiát, valamint a Granadai Emirátust, amely 250 évig uralkodott. Az uralkodó az Alhambra dombjára jelölte ki az új palota megépítésének helyét. Aztán amikor 1479-ben IV. Sixtus pápa rendeletet adott ki a Granada ellenes keresztes hadjáratról, az Emirátus sorsa is megpecsételődött, és a katolikus Spanyolország részévé lett. A mórok és zsidók kiűzése után a város gazdasága hanyatlásnak indult, talán ezért is sikerült az Alhambrának sértetlenül átvészelnie az évszázadokat, és megmaradnia majdnem eredeti állapotában.

Kora délelőtt vágtunk neki gyalogosan a Paseo de la Alhambra nevű meredek útnak, ahová egy helyi autóbuszjárattal érkeztünk meg. Ugyan azt olvastuk minden fórumon, hogy érdemes az utazás előtt jóval korábban interneten megvásárolni a jegyeket, mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel. Lehet, hogy szerencsénk csak a véletlen műve volt, mert pár perces sorban állást követően már bebocsátást is nyertünk, és a főkapun beléphettünk Andalúzia -sőt, Spanyolország- talán leglátogatottabb műemlék-együttesébe.
Az Alhambra, amely a világ egyik legismertebb látnivalója és 1984-óta a Világörökség része, nem csupán egy épület, hanem egy zárt uralkodói város, egy palota-együttes a Granada fölé magasodó Sabica domb tetején, és az iszlám művészet szépségét és kifinomultságát hirdeti lépten-nyomon. Az Alcazaba, a Naszridák palotái és a Generalife a mór építészet, míg a Szűz Mária templom és V. Károly kétemeletes négyzet alakú palotája a katolikus spanyolok alkotása.
Ha valaki nem látta saját szemével az Alhambrát, nem is igazán tudja leírtak alapján elképzelni azt. Annyi ott a látnivaló, a kifinomult szépség, hogy sem leírva, sem szóban nem lehet elmesélni az ott látottakat. Én sem próbálom meg, fölösleges is lenne talán. Granadát valóban mindenkinek látnia kell. Ami nekem a legjobban tetszett, azok egyértelműen a Naszidák palotái voltak, a legtöbb turista számára ezek jelentik magát az Alhambrát. A paloták közül az El Mexaur a legrégebbi, benne olyan csodálatos látnivalókkal, mint az Aranyozott terem, a Követek terme, vagy a Színes Üvegablakok tornya. Innen visz az út a Comares palotába, ahol az elbűvölő szépségű Mirtusz udvar fogadja a látogatókat. Ez az Alhambra legnagyobb palotaudvara, amelyben a négyszögletű mélyzöld színű vízzel teli medencét mirtuszbokrok veszik körbe. A következő palota az Oroszlános palota, benne a leghíresebb látnivalóval, az Oroszlános Udvarral. A 12 márványoroszlánnal díszített szökőkút egyik érdekessége az, hogy bár az iszlám tiltja az emberek és az állatok ábrázolását, itt valami miatt ez alól kivételt tett. A legrégebbi épület, amely az Alhambrához sorolható a IX. században épült Alcazaba erőd, sárga falai szinte körbeölelik a palota együttest. A 27 méter magas Őrtoronyba felkapaszkodva csodálatos kilátás nyílik a városra és a Sierra Nevada hegységre.

A katolikus királyok, miután megszerezték a hatalmat, mély tisztelettel adóztak az Alhambrának, vigyáztak rá és karban tartották azt. Csakhogy Károly spanyol király, ugyanaz, aki a Córdobai nagymecset esetében is - talán tudatlanságból- beleegyezett abba, hogy annak egy részét lebontsák egy keresztény templom felépítése miatt, sajnos, az Alhambrát sem tisztelte eléggé, túl fényűzőnek vélte azt. Látva Károly palotáját és a Szűz Mária templomát látva ugyanazt éreztem, amit Córdobában- a mórok által épített karcsú paloták és az erődítmény közé a keresztény spanyoloknak sikerült elhelyezniük a kevésbé odaillő épületeket. Hiszen a király, hogy építhessen egy reneszánsz palotát és templomot magának, az egykori Alhambra mecsetet romboltatta le. A királyi palota amúgy egy rendkívül és látványos reneszánsz épület, érdekessége az, hogy bár kívülről négyszög alakú, a belső udvarába belépve olyan érzésünk támad, mintha egy bikaviadal arénájában lennénk, a küzdőtéren, ugyanis az szabályos kör alakzatú. Mindez nem is véletlen, ugyanis a király nagy rajongója volt a hasonló rendezvényeknek.
A palota-együttest elhagyva a domb átellenes felén található a Generalife, amely egy szépséges gondozott kert, épületekkel és medencékkel, és a granadai királyok pihenőhelye volt egykoron. Az Alhambrával egy csodálatos sétaút köti össze, amely mellé a szivárvány minden színében pompázó virágokat és bokrokat ültettek. A Generalife maga is több részre tagozódik, közülük a leghíresebb a Felső és Alsó kert, a Színház, a Szultán feleségének udvara, amelyben állítólag az emír felesége találkozgatott titkokban szeretőjével. Csodálatos medencéket és ritka növényeket lehet látni fallal körülvett udvarokban, amelyek közül a leghíresebb a Medence-udvar.

Több mint fél nap kellett ahhoz, hogy az Alhambrát bejárjuk, és hiába pihentünk meg a látogatás vége felé minden egyes udvarban, vagy hűsöltünk az árnyékban egy-egy padon, eléggé elfáradtunk. A délutánt arra szántuk, hogy felfedezzük az Albaicín negyedet, hogy majd a dombról leereszkedve Granada óvárosában megtekintsük a katedrálist és a királyi kápolnát. Amíg férjem egy picit sziesztázott, hogy erőt gyűjtsön az újabb túrához, én a közeli belvárosban sétálgattam. Szeptember eleje lévén az árnyékolóval fedett elegáns sétálóutcák tömve voltak leárazásokat hirdető reklámokkal, a kirakatok pedig potom áron kínálták áruikat, amelyek szinte kiabáltak utánam, kérették magukat a megvásárlásukra. Engem általában hidegen hagytak az ilyen és hasonló akciók, főleg ha „turista" vagyok, de itt, Granadában, végérvényesen elkapott és ledöntött lábamról a konzumterror. Egyszerűen nem tudtam legyőzni, így sikerült annyi, szebbnél szebb szandált és cipőt összevásárolnom, hogy alig tudtam a hátizsákomban becsempészni a panzióba a férjem elől. Ha nem repülővel utazunk haza, és nincs súlykorlát, valószínűleg egy életre elláttam volna magam cipőkkel. De az is lehet, hogy ha „jobbik énem" éppen nem sziesztázik, hanem mellettem van, akkor ellenállok a kísértésnek.
A délutáni programnak, ahogyan elindultunk, máris akadt egy érdekes színfoltja. A város főutcáján hömpölygő, tüntető tömeg haladt fegyelmezetten, csak diszkréten hangoskodva, rendőri kordon között. A tüntetőkről utólag kiderült, hogy egy baloldali párt szimpatizánsai. Spanyolország gazdaságának komoly, már-már megoldhatatlan problémát jelent a munkanélküliség, a munkanélküliek száma 5-6 millió fő között van. Ennek ellenére nagyon sok külföldi keres és talál is ott munkát. Érdekesnek tűnt számomra az, hogy a legnépesebb bevándorló kolónia a románoké, közel 900 ezren élnek Spanyolországban, és számuk jóval meghaladja a történelmi okokból is jelen levő marokkói bevándorlókét. Jómagam is mindegyik spanyol városban találkoztam románul társalgó embereket.
A gigantikus méretű granadai katedrális - amelyet még körbejárni is kimerítő vállalkozás lett volna - építése az 1500-as években kezdődött el, majd később folytatódott, ezért magán viseli úgy a gótika, mint a reneszánsz jegyeit. Mivel a királyi kápolna, amely a katedrálissal egybeépült, csak később,16 órakor nyitott ki, elhatároztuk, hogy előtte felmegyünk az Alhambrával szemközti domboldalon található Albaicín negyedbe. A katedrálistól nem messze indult egy helyi buszjárat fel a dombra, amely tele volt hozzánk hasonló hátizsákos turistákkal. Nem igazán tudtuk, hogy hová megyünk, így ott szálltunk le, ahol a többiek, és jól is tettük, mert egyenesen a San Nicolas kilátóhoz keveredtünk, ahonnan fenséges kilátás nyílik az Alhambrára. Az Albaicín negyed Granada egyik legrégebbi és állítólag legbohémabb negyede. Amikor délelőtt az Alhambra palotáiban jártunk, az ablakokból már sikerült rácsodálkoznom erre a negyedre, de legfőképp a domb felső részén található Sacromonte nevű részre, ahol a nagyra nőtt agavék között barlanglakásokban él a helyi cigánykolónia. A barlanglakások manapság azon kívül, hogy otthonként is funkcionálnak, idegenforgalmi látványosságok, hiszen flamenco esteket tartanak ezekben a turisták részére borsos áron.
A kilátóról újra megcsodáltuk a lemenő nap vörös színébe öltözött Alhambrát, majd gyalogosan indultunk el az egyre magasabbra kanyargó szűk utcákon, a hófehérre meszelt házak között. Számomra érdekesnek tűnt az, hogy az ablakok magasan, 2 méter fölött helyezkedtek el, hogy ennek mi a magyarázata, nem tudom. Aztán a szép takaros házak kezdtek elmaradozni, egyre kopottabbak és gondozatlanabbak lettek, a környék lepusztulttá vált, látszott, hogy szegényebb emberek lakta városrészbe keveredtünk. Legszívesebben felmentem volna a barlanglakásokig, de már a nap vége felé jártunk, ugyanakkor rajtunk kívül nem sok ember volt az utcákon, ezért visszafordultunk a város felé. Hamarosan beértünk egy, a belváros felé vezető útra, a meredek macskaköves sikátor mindkét oldala tele volt marokkói áruval teli boltokkal, amelyek színes kelméket, bódító illatú fűszereket és csodálatos réz lámpákat árusítottak. De voltak ott tapas bárok, kiskocsmák és kávézók is, amelyekben igazi arab mentateát is lehetett inni a sör mellett.
Mire beértünk az óvárosba, a Királyi Kápolna már kinyitott. A kis mauzóleumon Ferdinánd és Izabella sírja osztozik lányukkal, Őrült Johannával, valamint vejükkel, Szent Fülöppel együtt, sok személyes tárgyuk is ki van állítva. A kápolna épületétől kezdődik lényegében a granadai "medina", szűk utcácskákkal, üzletekkel, éttermekkel, ahonnan a fenséges illatok és érdekes látnivalók miatt nagyon, de nagyon nehéz kikeveredni....

fotók: G.K.István
megjelent a www.ongo.hu portálon 2016.01.02-án, valamint a www.vaskarika.hu portálon 2016.01.22-én

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS III. RÉSZ

Nem kaptuk el a spanyolnáthát!
- Andalúziai kalandnyaralás - III. rész

2015.12.27. - 02:00 | G.K. Enikő - Fotók: G. K István

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

Córdoba felé útközben még akadt némi látnivalónk, ahová kitérőt terveztünk: Carmona, valamint Écija városa. Carmonába egy rövid kitérővel érkeztünk be. A műemlékekben gazdag településnek 27 ezer lakosa van. Az óvárost a Puerta de Sevilla nagyméretű városkapun közelítettük meg, és kapaszkodtunk fel a legfontosabb látnivalókhoz. A várost történelme során különböző népek lakták, ezek hátrahagyott kultúrája képezi a város gazdag művészeti örökségét. Carmona másik ismert kapuja a Córdoba felé vezető út kezdetét is jelenti, ezért értelemszerűen a Puerta de Córdoba nevet viseli.
Következő állomásunk Écija városa volt, amely amúgy is útba esett. A tornyok városa nevet is viseli, mert nagyon sok barokk temploma van az óvárosban, közülük a legfontosabbak az Iglesia de Santa María, valamint az Iglesia de Santa Barbara. A település teljesen másként nézett ki, mint az addig látottak, mivel az épületek itt fehér és okkersága színbe öltöztek, a régi palotákat pedig csodálatosan szép falfestmények díszítették. A város pálma- és olajfákkal díszített főterén, a Plaza de Espanan sétálva olyan érzésünk volt, mintha egy mexikói városkában lennénk, a gyarmati motívumok és színvilág miatt.
Andalúziai utunkat utólag átgondolva megállapítottam, hogy egyértelműen Córdoba volt az, amelyik a legjobban elnyerte tetszésemet. Talán azért, mert átlátható és emberléptékű város, csodálatosan szép látnivalókkal. Szűk, kanyargós utcácskái, alacsony fehér házai az óvárosban még mindig a mór múltat idézik. Lakosainak száma napjainkban 350-370 ezer körüli, de valamikor régen a 10. században a kalifátus központjaként Európa legnagyobb városaként tartották számon. A Guadalquivir folyó partján fekvő város központi részét egykor fal vette körül, melynek hét nagy kapuján át lehetett ki- és be közlekedni. Lakosai -muszlimok, zsidók és keresztények- bár különböző vallásokhoz tartoztak, békében éltek egymás mellett, és mindent megtaláltak a városban, amire szükségük volt: mecseteket, piacokat, fürdőket és hivatalokat. A mór uralom idején Córdoba volt Európa kulturális és művészeti, de legfőképpen a tudományok központja is. Andalúzia városaiban a 13. század végéig páratlan tudományos munka folyt, amelyben az eltérő vallású tudósok gyakran együtt dolgoztak, és ennek hatására egy kiemelkedő, közös civilizációt sikerült létrehozniuk. Egy híres francia orientalista állítólag azt mondta: „Bárcsak az arab muszlimok meghódították volna Franciaországot, akkor Párizs olyan lett volna, mint Córdoba a muszlim Spanyolországban!
A városba kora délután érkeztünk meg. Szállásunkat, a Hostel Alcazart csak hosszas keresgélés után találtuk meg az egyforma méretű és alakú házak között, pedig többször is elmentünk mellette. A fehér, egyemeletes ház családi panzió , legnagyobb előnyét az jelentette, hogy közvetlenül az egykori királyi palota, az Alcazar mellett volt, és nem utolsósorban parkolóhelyet is biztosított számunkra. Ugyan a szoba nagysága csak egy kicsivel haladta meg a franciaágy méretét, mégis takarosnak tűnt, és volt benne légkondicionáló is, ami nélkül valószínűleg nem éljük túl az éjszakát. Mégis, legfőképp az aznap este felfedezett és megkóstolt mézédes spanyol desszertbor - a sherry- volt az, ami segített feledtetni és enyhíteni a szobaméret adta kényelmetlenségeket.
Egy rövid pihenő után már a palota kertjében sétálgattunk. Az épület vastag falai és tornyai a mór időből maradtak fenn, a 13. században a spanyol XI. Alfonz építette tovább. Az ő szobra egyébként az Alcazar bejárata előtti parkban látható. A 14. században a palota a katolikus királyok számára lett felújítva, később a Szent Inkvizíció székháza, majd börtönépület lett belőle. A négyzetes alaprajzú palota négy tornyából már csak három áll, körülötte pedig egy csodálatosan gondozott kert terül el, szökőkutakkal, csobogókkal, medencékkel, és virágokkal. Hogy a séta még kellemesebb legyen, a fákon elhelyezett rejtett hangszórókból halk flamenco gitár szólt. A kert végében áll Izabella királynő méretes szobra, amint Kolumbusz Kristófot fogadja annak hajóútja megkezdése előtt. Mielőtt elhagytuk a palotát, tájékoztattak bennünket, hogy este 10 órától a kertben „ajándék" fény- és hangjáték várja az aznap odalátogató turistákat.
Rövid séta után ott álltunk a córdobai nagymecset falai alatt, amely a város legnevezetesebb látnivalója. A látogatási idő már lejárt, így másnapra halasztottuk az épület belsejének megtekintését, de azért körbejártuk a 23 ezer négyzetméteren elterülő hatalmas épületet. A Mesquita, amely most székesegyház, a mai napig Európa legnagyobb mecsete, és egyik legszebb példája az iszlám építészetnek és művészetnek. A mecset helyén régen, a római korban egy szentély állt, majd később a vizigótok temploma. Ez utóbbinak a maradványai még most is megtekinthetőek a templom padlóján kialakított mélyedésben. A 8. században, amikor a mórok betörtek az Ibériai félszigetre és uralmuk alá vonták Córdobát, és egy ideig a templomot közösen használták a keresztények és a muzulmánok. 50 év békés közös imádkozás után I. Abdal Rahman a keresztényektől megvásárolta a templomrészüket, majd azt lerombolva kezdte el építeni a mecsetet. Az iszlám templom csak hosszú idők után érte el jelenlegi impozáns formáját, mert minden egyes mór uralkodó bővítette azt, épített hozzá valamit saját ízlése szerint. Az arab uralom megszűnése után lett a mecset katolikus katedrális, azóta a Szűz Mária Córdobai Katedrálisa nevet viseli. Ezt követően minden egyes püspök azt szerette volna, ha a mecset a keresztény hitnek és szertartásoknak minél jobban megfeleljen, ezért folyamatosan alakítgatták az épület belsejét, igaz, ekkor még önmérsékletet gyakoroltak. 1523-ban az akkori püspök kérelmet nyújtott be Károly spanyol királyhoz, hogy újra átalakíthassa az épületet. A király, aki soha nem látta a mecsetet és annak szépségét, engedélyezte az átalakítást, nem tudva, milyen kárt tesz ezzel. A püspök leromboltatta a mecset közepét, és beépítettek oda egy díszes székesegyházat, ami így együtt nagyon szokatlan látvány. A műemlékben így együtt láthatóak az iszlám imahely vörös-fehér csíkos árkádjai, ragyogó márványoszlopai és a katolikus templom gazdag reneszánsz és barokk dekorációi.

Még napjainkban is vannak viták a Mesquita hovatartozása körül. 2010-ben a córdobai nagymecset látogatói furcsa és szokatlan jelenségre figyelhettek fel: néhány osztrák állampolgárságú muzulmán leterítette imaszőnyegét a díszes márványlapokra és buzgón imádkozni kezdett. A biztonsági őrök megpróbálták kivezetni őket a mecsetből, (katedrálisból) de ellenállásba ütköztek, és kisebbfajta verekedés kerekedett ebből. Az eset nagy visszhangot váltott ki a spanyol sajtóban, amely a keresztyén értékek elleni támadásként értékelte a történteket. Ugyanakkor 2014. decemberében az andalúziai Turisztikai Hivatal panaszolta be a katolikus egyházat, miszerint a mecset iszlám múltját el akarják végérvényesen törölni, mivel az odalátogató turisták az épületről „csak" mint a „córdobai katedrálisról" kapnak tájékoztatást a prospektusokból. Talán az lenne a megoldás a mecset-katedrális körüli viták elcsendesítésére, ha a spanyol kormány múzeummá nyilvánítaná az épületet, ugyanúgy, mint ahogyan a török kormány tette azt az eredetileg keresztény templomként működő, majd muzulmán dzsámivá átalakított Hagia Sophiával, megtiltva benne a nyilvános imádságot. És persze, lehetne egy másik út is, az, ha keresztyén és muzulmán együtt imádkozhatna az oly sok mindent megélt csodálatos oszlopok között.
A mecset épületétől térkép hiányában nem a központ felé indultunk el, szerencsére, mert a város kevésbé látogatott részén olyan csodálatos látnivalót sikerült felfedeznünk, mint a Plazza de la Corredera, amely egy nagyméretű, jellegzetes téglalap alakú zárt tér, körbevéve egyforma díszítésű és színű árkádos emeletes házakkal. A városban régen ezen a téren tartották a bikaviadalokat, onnan kapta a nevét.
Hosszas bolyongás után megtaláltuk a város főterét, és egy turista információs irodában szerzett térképpel felfegyverkezve immár magabiztosan vágtunk neki a szálláshoz vezető útnak.
A nagymecset körüli utcácskák tömve vannak éttermekkel, bárokkal, és mi sem tudtunk ellenállni a csábító illatoknak. A legtöbb vendéglő turistamenüt is kínál 10 euro körüli áron az étlapon, ami levesből, főételből és gyümölcsből vagy süteményből áll. Igaz, hogy nem hatalmas adagokról van szó, de legalább néhány tipikusan spanyol ételt sikerült megkóstolnunk.
A beharangozott esti, az Alcazarban tartandó programra rengeteg turista gyűlt össze. Először Córdoba történelmét vetítették ki a szervezők a palota falára, majd mindannyian hátravonultunk a kertbe a medencék köré. Csodálatos hang-, és fényjáték vette kezdetét, a szökőkutak zenére, különböző színű megvilágításban lejtettek táncot, hol magasra, hol középre lövellve vízsugaraikat. A kert összes medencéjét végigjártuk, az egyiknél befejeződött, a másiknál meg elkezdődött az újabb, de az előbbitől teljesen különböző vízi csoda. A legszebb -legalábbis számomra- az volt, amikor egy flamenco gitár dallamra a vízsugarak őrjítő vörös színbe öltöztek, és ugyanolyan szenvedélyes táncot jártak, mint a spanyol táncos-lányok.
Másnap reggel a belvároshoz közeli kávézó teraszán elfogyasztott isteni olíva olajas bruschetta és kávé után a napot a Mesquitában kezdtük. Előtte a mecset külső, amúgy elengedhetetlen kellékében, a narancsfákkal teleültetett udvaron sétáltunk. Régen pálmákat ültettek a mecsetek udvarára a narancsfák helyett, és a muszlim vallásban megszokott rituális tisztálkodásra szolgáló medencék is vannak a fák alatt.
A mecset belsejének látvány lenyűgöző, nyolcszáz kecses oszlop tartja a fehér-piros csíkos boltíveket. Órákat lehet bolyongani a végtelennek tűnő oszlopok között, vagy csak egyszerűen leülni egy padra, és csendben elmélkedni. A Károly király által engedélyezett átalakítással a mecset belsejéből egyszerűen kiemeltek 96 oszlopot, a helyükre épült meg a katedrális, amely most tele van zsúfolva aranyozott szobrokkal, festményekkel, domborművekkel. A Mesquita két központi eleme a Mirháb, amely nem más, mint egy jelképes kapu, és Mekka felé kell néznie. A muzulmánoknak itt nyílik lehetőségük Allahhal közvetlenül beszélgetni, fohászkodni, hiszem az iszlámban nincs közvetítő ember és isten között, mint más vallásokban. A katedrális legfontosabb része a Királyi kápolna, a díszes oltárral.
A Mesqiutával szemben látható a folyón átívelő 225 m hosszú, 16 lyukú Puente Romano mór híd, amely római alapokra épült. Átkeltünk a masszív hídon a folyó túloldalán fekvő modern városrészbe, hogy megtekintsük az oda épült mór erődöt, a Calahorrát.
Úgy terveztük, hogy délután a Córdobától 8 km távolságban levő, a Sierra Morena előhegyeinek lankáira épült Medina Azahara archeológiai központba megyünk ki autóval. Az egykori települést 929-ben építette III. Abda Rahman kedvenc felesége, Zahara részére. Régen itt egy hatalmas város állt, mecsetekkel, palotákkal, kertekkel, könyvtárakkal és kormányzósági épületekkel. A Córdobai Kalifátus idején élte fénykorát mindkét város. A kalifa innen, Medina Azaharából irányította Andalúzia egy részét, de a halála után kitörő polgárháború tönkretette a várost, és az elnéptelenedett. A régészeti ásatásoknak köszönhetően nagyon sok épület helyreállítása megkezdődött, és az ásatási terület látogatható. Odaérve kiderült, hogy magához a romvároshoz autóval felmenni nem lehet, azt ott kell hagyni egy modern múzeumépület előtti parkolóban. Külön turistabusz megy fel a hegyoldalba, óránként, viszi- meg hozza a látogatókat. Nem sokan voltunk a buszon, amely jó negyedóráig kanyargott a kopár domboldal mentén az ásatási területig. Egy óra alatt sikerült körbesétálnunk a szépen helyreállított épületeket, azok méretét és díszítését látva sejteni lehetett, hogy milyen pompában ragyoghatott egykor a város.
Nem szeretném folyamatosan ismételni önmagam a kánikulára panaszkodva, de a hőség délutánra elviselhetetlenné vált. Már-már az óriás méretű - még ki nem száradt- agavék szúrós levelei alatt is a menedéket kerestük a nap égető sugarai elől. És hogy az augusztusi córdobai forróságot érzékeltessem: férjem napszemüvegének szára egyszerűen megolvadt a parkolóban hagyott kocsiban!
A városba visszatérve gyalogosan elmentünk egy, a város másik végében található csinos palotába, a Viana herceg családi fészkébe, amely jelenleg múzeumként látogatható. Az épület csodálatos virágokkal, mediterrán bokrokkal és lugasokkal kápráztat el. A legtöbb udvaron medence és szökőkút is van, és rengeteg kertész serénykedett itt: öntözgették és metszették a növényeket. Az épület szobái értékes bútorokkal, keleti porcelánokkal és szőnyegekkel vannak berendezve.
A Judería, Córdoba zsidó negyede az arab negyed közvetlen szomszédságában van az óvárosban. A Puerta de Almodóvar kapun át, Seneca szobrához közel lehet megközelíteni. A kapunak nincs köze a híres spanyol filmrendezőhöz, Pedro Almodóvarhoz, névazonosságról van csupán szó.
Spanyolországból 1492-ben kiutasították a zsidókat, és a számos zsinagógából mára csak három maradt meg, ezek közül az egyik Córdobában található. A zsidónegyed utcáin rengeteg kis bolt van, amelyek ajándéktárgyakat árusítanak, vagy helybeli iparművészek különleges és ízléses termékeit.
A mór negyedben végigsétáltunk a híres "virágok utcáján", itt a házak falait tetőtől talpig kék színűre festett vagy agyagcserepekbe ültetett muskátlik díszítik. Megcsodáltuk a mór építészeti jelleget megőrző fehér házakat a kovácsoltvas erkélyekkel, belestünk a házak virágokkal teleültetett, színes marokkói lámpásokkal megvilágított belső udvaraiba, a patiókba, ahol olykor még szökőkút is csobogott. Jó volt látni, hogy az épületek arab stílusú ablakai és ajtajai ugyanolyanok maradtak, mint régen, és a kopogtatók is ugyanazok: a Marokkóban és Tunéziában megismert Fatima keze, amely az iszlám hit szerint a ház lakóit megvédi a bajtól és szemveréstől. Még azokon a házakon is, amelyeken felújítás történt, korhű nyílászárókat helyeztek el, igazi andalúz stílusban.
Még egy rövid sétát tettünk a sejtelmesen megvilágított Mesquita körül, és távolról megcsodáltuk az Alcazar kertjéből kiszűrődő aznapi fényjáték fényeit. Másnap hosszú út állt előttünk, a célpont Granada volt, de előtte még volt néhány látnivaló.
Elhagyva Córdobát, Spanyolország legfontosabb olívabogyó termesztő vidéke felé haladtunk. Igyekeztünk a forgalmas útvonalakat kikerülni, hogy minél többet láthassunk az utunkba eső településekből és a tájból.
Spanyolország- mondhatni- egy olívaolajat termelő nagyhatalom Görögország és Olaszország mellett. 2014-ben közel 1 millió 800 ezer tonna olajat állítottak itt elő, és ennek közel 70 %-át Andalúziában. Jaén provinciának, ahová igyekeztünk, 80%-át borítják olajfaültetvények, ami 13 ezer km2-nyi területet jelent. Bármerre néztünk az út mentén, mindenhol végeláthatatlan sorban álltak az olajfák a szikár talajon. Azokon a farmokon, ahol nagy mennyiségű olívaolajat állítanak elő ipari mennyiségben, az olajfák szorosan egymás mellett állnak, és ezeket folyamatosan öntözik. A termés betakarítása gépekkel történik, amelyek egyszerűen megrázzák a fákat egészen addig, amíg a bogyók leesnek a földre. Ugyancsak gépek segítségével, nagyméretű centrifugákkal nyerik ki az olajat a bogyókból. A kistermelők ezzel szemben kézzel szedik le az érett termést, és malomkövek között préselve nyerik ki belőlük annak nedvét.
Így, utólag, látva a zöldellő olajfaültetvényeket, rájöttem, hogy mi is volt az, amit én a magasból, a repülőgépről „gabonakörökként" azonosítottam be. A gabonaköröknek hitt hatalmas, kör alakú zöld képződmények öntözött olajfaültetvények voltak!
Első megállónk Úbeda városában volt, amelyet az útikönyvek a reneszánsz ékköveként tartanak számon. Autónkat az újváros egyik utcájában hagytuk, nem messze az egykori Hospital de Santiago impozáns épületétől, és gyalogosan indultunk neki a látnivalók megtekintésének. A város modern főterén egy kis rendőri segítség után meg is találtuk az óváros legszebb terét, a téglalap alakú Plaza de Váquez de Molinát, amelynek mindegyik oldalán olyan csodálatos épületek találhatóak, mint a Capilla del Salvator is. Az egykor családi temetkezőhelynek készült épület díszes kupolája már messziről feltűnik, körülötte pedig reneszánsz paloták sorakoznak. Úbeda híres kerámiáiról, érdemes megtekinteni a helybeli alkotásokat. Mi is betévedtünk az óvárosba menet egy híres keramikusművész, Tito mester szobrokkal, szebbnél szebb kerámiákkal és szökőkutakkal díszített alkotóműhelyébe, igaz, csak nézelődni. Gondolván, hogy „minden út Rómába", pontosabban a Santiago kórházhoz vezet, felpattantunk egy helyi autóbuszra, hogy időt nyerjünk. Hatalmas tévedés volt, mert a 35 ezres városkában közel egy órát keringett a busz, számunkra teljesen ismeretlen utcákon és tereken. Végigjártuk az összes, külvárosi domboldalban rejtőzködő utcácskát, ahol a helybeliek tömött szatyrokkal szálltak fel, piacra igyekezve. Végül a sofőr segítségét kértük, hogy az egykori kórház közelében valahol álljon meg. Amúgy nagyon megható volt, ahogyan a busz összes utasa megpróbált nekünk segíteni és lelkesen magyarázták, hogy merre kanyarodjunk, hogy autónkat megtaláljuk.

Időnyerés helyett jócskán késésben voltunk, de következő állomásunk, Baeza városka szerencsére csak 40 km távolságra volt Úbedától. Baezáról egy másodperc alatt kiderült, hogy ott minden az olívaolaj körül forog. Ha nem tudtuk volna ezt előtte, ez akkor is kiderül, mert tömény olíva-illatfelhőbe burkolózott a város. Én rendkívül élveztem a helyzetet, mert az olajbogyót minden formájában szeretem és fogyasztom, így nagyokat szippantottam a levegőből. Autónkat egy kávéház mellett hagyva elindultunk megmászni a dombot, amelynek tetején láthatóak a legszebb műemlékek. A város jelenlegi főterétől nem messze található a híres Plaza de los Leones nevű tér, amelynek közepén egy régi szökőkút áll, tőle nem messze pedig a Puerta de Jáen kapu. Hangulatos utcákon, gondozott kőházak között sétálva értünk fel az impozáns méretű Santa Iglesia katedrálishoz, de útközben még megcsodáltuk a Palacio de Jabalquinto díszes homlokzatát.

Baezát elhagyva az Autovia del Olívaron -mi más is lehetne az út neve- olajfákkal teleültetett dombok között vezetett az utunk a tartomány központjába, a százezer lakost számláló Jaénbe. A település először egy modern város benyomását keltette, mert a külvárosban tömbház negyedek és parkok váltakoztak egymással az út mentén. Jaén ipari város, ez az egyik legjelentősebb olíva feldolgozó központ, ezért a munka reményében nagyon sokan települtek ide Spanyolország távolabbi vidékeiről is, ezért gombamód megszaporodtak a lakónegyedek. A város leghíresebb látnivalójához itt is fel kellett kapaszkodni a dombokra. Autónkat egy mélygarázsban hagytuk az óváros szélén, és gyalogosan indultunk el a meredek utcákon. A jaéni katedrális magas tornyai már messziről látszanak, el sem lehet tévedni a városban. A gótikus és barokk jegyeit is viselő épület, amely egymagában áll a hatalmas szellős téren, 300 éven keresztül épült. A katedrálison kívül még a 11. században épült fürdő az, ami a város látnivalói között szerepel. Egy, a főtér melletti kis szatócsboltban sikerült hideg ásványvizet és sört vásárolni, így már elképzelhető volt, hogy azoknak hála túléljük a napot és beérkezhetünk következő szálláshelyünkre, Granadába.

De még mielőtt délre vettük volna az irányt, tettünk egy vargabetűt, hogy eljussunk egy olyan helyre, amelyet mindenképpen szerettünk volna látni a róla készült képek alapján. A 650 méter magas dombon fekvő Priego de Cordoba városa, Arcos de Fronterához hasonlóan hófehér házainak és szűk utcáinak köszönheti népszerűségét. A Sierra Subeticas Nemzeti Park szélén épült város szintén egy hamisítatlan andalúz település. Legfontosabb látnivalója az egykori mór vár. A felújított falak mentén sétálva fantasztikus kilátás nyílik a környező dombokra és hegyekre. A városka legszebb része az, amelyik közvetlenül a mély szakadék szélére épült, az utcák ott néhol olyan keskenyek, hogy még gyalogosan is súrolja a könyökünk a szomszédos házakat. A fehérre meszelt házak falán Córdobához hasonlóan különböző színű muskátlik virágzanak cserepekben, így mindegyik utca magán viselhetné a „virágok utcája" megtisztelő nevet.
A város narancsfákkal és jázminbokrokkal teleültetett főterén egy kávézóban megpihenve gyűjtöttünk erőt ahhoz, hogy lehetőleg még sötétedés előtt beérjünk abba a városba, amelyet Andalúzia ékköveként tartanak számon, azaz Granadába.

Megjelent a wwww.ongo.hu portálon 2015 november 26-án és a www.vaskarika.hu portálon 2015. december 27- én

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS II

Nem kaptuk el a spanyolnáthát! -
Andalúziai kalandnyaralás - II. rész

2015.11.24 G.K. Enikő
Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

Autónkat szerencsésen viszontlátva, és Gibraltárt elhagyva egy időre búcsút vettünk a tenger látványától. Észak felé haladtunk, Andalúzia fővárosába, Sevillába, de előtte még volt egy útikönyvek által ajánlott látnivaló: Arcos de la Frontera városa...

Sevilla és a mór hatás

Ha valaki hamisítatlan andalúz települést szeretne látni, annak ide, a turistáktól mentes, homokkő sziklaperemre épített városkába el kell mennie. Olyan, mintha egy félszigeten állna, mert a magas homokkőhegy köré a Guadalate folyó vájt magának mély medret. Hófehér, muskátlival és különböző, csodálatos illatozó virágokkal dekorált házaival, zegzugos, meredek macskaköves utcáival, csodálatos tereivel - ahol a helybeliek békésen kávéznak vagy söröznek - olyan, mint egy mesevilág, amilyent csak a filmekben látni. Felfedeztünk egy nagyon szép gótikus templomot az óvárosban, a település legmagasabb pontján pedig egy kastély romjait, amely a helybeli gróf lakóhelye volt egykoron. A szikla peremén sétálva csodálatos kilátás nyílik a folyó völgyére, valamint a San Cristobal hegy kopár csúcsaira.
Utunk innen már egyenesen Sevilla felé vezetett. Mivel a főútvonalról lejöttünk Arcos de la Frontera megtekintése miatt, közel 40 km-en keresztül autóztunk olyan vidéken, ahol egy település sem volt közel és távol, csak végeláthatatlan mezőgazdasági területek. Ha ott lerobbanunk a kocsival, vagy kiürül a tank! Még belegondolni is rossz.
Már sötétedett, mire beértünk a több mint 700 ezer lakosú Sevillába. A várost még Hercules alapította, és fénykorát azután érte el, miután Kolumbusz felfedezte Amerikát. Mivel a Guadalquevir folyó által közvetlen csatlakozása van a Földközi-tengerhez, a kereskedők hajói csak a város engedélyével haladhattak tovább, miután kemény sarcot fizettek, és ez jól jövedelmezett a városnak.
Szálláshelyünk, a Hotel San Pablo újfent a külvárosban volt, így könnyűszerrel megtaláltuk. A hatalmas szállodának rajtunk kívül nem sok vendége volt, nagy volt a csend. Talán ennek, vagy az előző nap fáradságának köszönhető, hogy másnap reggel, pontosabban délelőtt 11-kor ébredtünk, úgyhogy igencsak csipkedtük magunkat, hogy legyen elég időnk a város felfedezésére.
GiraldaA szállodától egy közvetlen, a belvárosba induló autóbuszjárat is volt, így nagyon hamar megérkeztünk az óvárosba. A látnivalók aránylag közel vannak egymáshoz, a katedrális és tornya, az egykori minaret- a Giralda-, valamint az Alcázar pedig közvetlenül egymás mellett található. Mivel a katedrális ebédidőben éppen zárva tartott, az Alcázarral kezdtük az aznapi programot.

Hogy az ember megértse az olyan épületeket, mint maga az Alcázar is, ismernie kell Andalúzia történelmét. Spanyolország déli része a 8.-15. század között mór uralom alatt volt. A mórok - akik tulajdonképpen berberek és arabok voltak - Észak-Afrikából érkeztek az Ibériai félszigetre. Nem igazán kellett hatalmas erőfeszítést tenniük a két földrész közelsége miatt, hogy átkeljenek a vízen. Közel 700 éves uralkodásuk alatt sikerült egy csipetnyi Perzsiát, arab hangulatot belopniuk az öreg kontinensre, és olyan csodálatos épületek felépíteni, mint a malagai Alkazaba, a sevillai Alcázar, a cordobai Nagymecset, de minden közül talán a leghíresebb, a granadai Alhambra. A mór stílus összetéveszthetetlen, jellegzetes eleme a hármas árkádsor, az idővel egyre csúcsosabbá váló patkóív forma, valamint a kazettás mennyezet. A falak és olykor a mennyezet díszítése csipkeszerűen aprólékos faragásokkal díszített, és egyes motívumok miatt olykor úgy tűnik, mintha egy cseppkőbarlangban lennénk.
Mivel a Korán tiltja az emberábrázolást, a csempéket illetve falfestményeket növényi vagy geometrikus formákkal díszítették. A palotákat most is csodálatos ápolt kertek veszik körül, pompás szökőkutakkal, talán azért, mert a Korán szerint a paradicsom olyan, mint egy fényűző kert, amelyet elbűvölő patakok öntöznek - és valóban, mindegyik kert maga a paradicsom, a tökéletes hely. A patakok és szökőkutak csobogása nyugtató, a víz hűsíti a levegőt, az ég kékjének visszatükröződése a vízzel teli medencékben pedig a végtelenség érzetét kelti a halandóban. A mórok uralkodásának Granada spanyolok általi elfoglalása vetett véglegesen végett, de ottlétüknek a megannyi csodálatos épület méltó és maradandó emléket állít.
Az Alcázar Sevilla talán legnépszerűbb látnivalója, 1987 óta a világörökség része. Eredetileg mór erődnek épült, és Európa legrégebbi kastélyai között tartják számon. A palotákból, teraszokból, sétányokból és kertekből álló épületkomplexum 913-ban épült, a legkitűnőbb mór kőművesek által, akiknek helybeli, spanyol mesterek is besegítettek. A belső terek a Kisasszonyok kertje és a Bábok kertje nevet viselő zárt udvarok közé rendeződnek. A leghíresebb terem a követek terme, csodálatos csempékkel és freskókkal díszített. De mindegyik terem elbűvölő, gyönyörű bútorokkal vannak némelyek berendezve, másokban pedig nagyméretű falikárpitok láthatóak. A kert téglalap alakú szökőkútjai és medencéi pedig megunhatatlan látványt jelentenek.

Itt van a világ legnagyobb katedrálisa, belsejében nyugszik Kolumbusz Kristóf

Sevilla a látnivalóin kívül arról is híres, hogy Spanyolország legmelegebb városainak rangsorában az előkelő 2. helyezést foglalja el, csak Córdoba az, amelyik megelőzi. Embert próbáló meleg volt, közel 40 fok, nem a legideálisabb idő városnézésre. Sietségünkben elkövettük azt a hibát, hogy innivaló nélkül mentünk be az Alcázarba, és ott vásárolni sem volt lehetőségünk semmiféle szomjoltót. Annyira szomjaztunk, hogy titokban már a medencék és szökőkutak körül ólálkodtunk egy korty vízért, ami persze lehetetlen próbálkozás volt a látogatók sokasága miatt, az egészségügyi okokról nem is beszélve. Életünkben először történt meg velünk az, hogy egy műemlék látogatását, ahová nem is volt olcsó a belépőjegy, a szomjúság miatt hamarabb fejeztük be.
Időközben kitárta kapuit a monumentális méretű sevillai nagytemplom, amely a világ legnagyobb gótikus katedrálisa, egyben a 3. legnagyobb templom a világon. Ugyanazon a helyen áll, ahol egykoron az Alhomádok fő mecsetje, annak minaretjével, a Giraldával, amely Sevilla szimbóluma. A katedrális belseje felfoghatatlan értékű művészi kincseket rejt, belsejében nyugszik Kolumbusz Kristóf. Udvarán narancsliget van, a Giraldáról pedig, amely nem más, mint az egykori muzulmán mecset minaretje, pazar kilátás nyílik a városra.
A katedrális és az Alcázar szomszédságában van a 16. században épült Indias Irattár épülete, amely eredeti és értékes dokumentumokat őriz az amerikai spanyol gyarmatokról. Az épületben állítólag 80 millió oldalnyi dokumentumot őriznek az összességében 8 km hosszú polcokon. Ugyancsak itt, az Alcázar szomszédságában ettük életünk legfinomabb mexikói ebédjét, a csirkés enchiládát, olyat, amilyet még Mexikóban sem sikerült, és még igazi Corona sört is ittunk hozzá!
A nap vége még nagyon messze volt, így a távolabbi látnivalókhoz is sikerült erőt gyűjtenünk a hamisítatlan mexikói étteremben. A Spanyol teret kerestük fel, de útközben felfedeztük annak a régi Dohánygyárnak az épületét, amely évekig több tízezer dohánygyári munkásnőnek adott munkát. Ebben a gyárban dolgozott Bizet operájából ismert szépséges cigánylány, Carmen is, aki a combjai között sodorta a cigarettákat, és nem a kezével. Az épület méretét tekintve lenyűgöző, Spanyolország második legnagyobb építménye a területét tekintve. Kívülről szépen díszített, de elhagyatottsága miatt komor hangulatot áraszt. Mivel a hatalmas kovácsoltvas kapu valami miatt nyitva volt, bemerészkedtünk az udvarra, de az épületbe nem tudtunk bemenni.

További, a hőségben való hősies gyaloglás után megtaláltuk az 1929-es világkiállításra épült spanyol teret,- Plaza de Espana-t,- amely nem egy szokványos tér. Szinte egybenő a szomszédos Maria Luisa térrel. Ez utóbbit a megözvegyült Mária Lujza hercegnő adományozta saját kertjéből Sevillának, és ez lett a város tüdeje hatalmas fáival, szökőkútjaival. A két teret csak egy keskeny sétány választja el egymástól, amelyen konflisok és azokat húzó fáradt lovak pihennek, turistákra várva. Sevilla két világkiállítást is rendezett, az elsőt 1929-ben, a gazdasági válság kitörése előtt, a másodikat pedig 1992-ben, Kolumbusz Amerikát felfedező utazásának 500. évfordulója alkalmából. A Spanyol tér a világkiállításon Spanyolországot jelképezte, és a félkör alakú monumentális épület falán az ország mindegyik tartománya szerepel, apró színes mozaikokból kirakva, a történelmükre jellemző eseményeket bemutatva. A térre vízzel teli medencék, és azokon átívelő keskeny hidak is épültek, amelyeken akár csónakázni is lehet.
Csónakázás helyett mi a Maria Luisa park padján pihentünk meg, egy óriási fikuszfa árnyékában hűsölve, a konflist húzó paripák mellett.

Spanyolország legrégebbi arénája és a világ legnagyobb fából készült építménye
Toro del OroMajd, mivel néhány látnivaló még váratott magára, újra útra keltünk. A Guadalquevir folyó partján, amely „Pestre és Budára" osztja Sevillát, hamarosan megtaláltuk a Torre del Oro (Aranytorony) épületét, amely régen aranyszínű csempékkel volt borítva, és a régi városfal részét képezte. Napjainkban egy múzeum működik benne. A toronytól nem messze található Sevilla bikaviadal-arénája, a fehér és okkersárga színekben pompázó Plaza del Toros Maestranza, amely tavasztól őszig minden vasárnap viadalok helyszíne. Ez Spanyolország legrégebbi arénája, és talán a legszebb is. Múzeum is működik benne, amely mindennap látogatható, de mi csak kívülről néztük meg, no meg egy kicsit az előterét is, legfőképpen a remekül működő légkondi miatt, és mondhatni, eléggé nehéz volt megválni a hűsítő levegőtől. Az arénától nem messze, a folyó partján áll Carmennek, egy kicsit távolabb pedig egy matadornak a szobra.
Lassan visszakanyarodtunk eredeti kiindulási helyünkre, a katedrális elé, mert még felfedezésre várt a város egy másik érdekes része, a Barrio Santa Cruz, azaz az egykori zsidónegyed. Ebben a városrészben laktak a város zsidó származású lakosai 1300-ig, amikor is a zsinagógák bezárásra kerültek, a lakásokat elkobozták, és azokat a zsidókat, akik nem tértek át a keresztény hitre, megölték. A negyed szűk kacskaringós macskaköves utcáin, a hófehér házak és jázminillatú kertek között végigmenni kellemes kikapcsolódás. Olyan utcanevek vannak itt, mint Élet, vagy Halál, meg eldugott kis terecskéi a házak között, amelyeket jóformán csak a helyiek ismernek. A központibb része tele van tapas- bárokkal, és ajándék boltokkal, jó ott leülni akár egy kávéra is.
Modern építészetre fogékony férjem a buszmegálló felé sétálva észrevett egy különleges építményt, amelyről később kiderült, hogy az a Metropol Parasol, a legnagyobb fából készült építmény a világon, és amelyet egy német építész készített finn nyárfából. Utólag olvastuk, hogy megépítése és költsége is sok vitát és ellenérzést váltott ki a város lakóiból.
A szokatlan forróság, a rengeteg élmény, no meg a sok gyaloglás miatt -hiszen óhatatlanul is több km tettünk meg aznap- alig tudtunk visszavánszorogni a szállodába, és még altatódalra sem volt szükségünk az alváshoz.
Másnap reggel még egy kis kerülőt tettünk a városban, hogy akár távolról is, de megtekintsük az 1992-es Világkiállítás helyszínét, ahol a Makovecz Imre által megépített csodálatos pavilon első helyezést ért el. Ehhez előbb át kellett mennünk a Guadalquevir folyón átvezető hat híd egyikén, hogy „Budáról" vegyük szemügyre az Isla Cartuja szigetet, ahol az elmúlt évek alatt az egykori Expo területe az enyészeté lett. Áthaladva egy másik modern hídon, amely a Puente del Almillo (hárfa-híd) nevet viselte, és amelyet az a spanyol építész tervezett, akinek alkotásait Valenciában is terveztük megnézni. Búcsút vettünk Andalúzia fővárosától, hogy észak-kelet felé, Córdoba irányába folytassuk utunkat.
fotók: G.K.István
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2015. november 13-án, és a www.vaskarika.hu portálon 2015 november 24-én

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS I.

Nem kaptuk el a spanyolnáthát! –
Andalúziai kalandnyaralás – I. rész
2015.11.08. G.K. Enikő


Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

A távolságok miatt egyértelműen az autóbérlés mellett tettük le a voksunkat, és mivel a fapados légitársaságok indítanak járatokat Malagába, ünnepélyesen ezt a várost neveztük ki utunk kiindulópontjának. Ronda, Sevilla, Córdoba, Úbeda, Jaén valamint Granada a kötelező látnivalók közé lett besorolva, és beterveztünk egy egész napos kirándulást a Sierra Nevada hegységbe.

Malaga, Picasso, Banderas
Mivel még egyikünk sem járt Barcelonában, úgy véltük, itt az ideje megajándékozni önmagunkat a katalán fővárosban néhány napos városnézéssel, és ott, 1000 km-rel odébb fejezzük be körutunkat. Ugyan a Malagában bérelt autó más városban való leadása jelentős költségtöbbletet igényelt, mégis, kevésbé terhelte meg költségvetésünket, mint egy belföldi repülőjáratos, vagy a spanyol nagysebességű vonaton való utazás. Arról nem is szólva, hogy személygépkocsival lehetőségünk nyílt megállni Valenciában, hogy férjem, aki a modern építészetet feltétel nélküli híve és csodálója, szemtől-szembe találhassa magát az egyik legnépszerűbb spanyol építész, Santiago Calatrava futurisztikus épületeivel.

Malagában egy késő augusztusi délelőtt szállt le a gépünk. 13 napos utunk alatt összesen két kellemetlen élményünk volt, és érdekes módon mindkettő repülőtéren: érkezéskor és hazautazáskor. Malagába érkezve ugyanis a bérautókkal foglalkozó információs pultnál közölték velünk, hogy a cég, amelynél lefoglaltuk a kocsit- ki is fizetve azt - számukra ismeretlen. Arra gondoltunk, hogy átvertek bennünket, a pénzünket lenyúlták, de még ennél is rosszabb volt a gondolat, hogy ott állunk hatalmas csomagokkal, és utunk az előre lefoglalt szállásokkal együtt kártyavárként dől össze. Hosszas telefonálgatás után sikerült tisztázni, hogy a cég nem egy fantom, hanem egy alkuszcég, és a parkolóház legalsó szintjén van szerény irodája... Hatalmas örömmel vettük birtokba a kis Nissan Micrát, autónak úgy még nem örült senki, mint mi akkor és ott.
Malagai szállásunkat tudatosan a város peremén, közel a repülőtérhez foglaltuk le, hogy a másnap reggeli indulás a következő úti célhoz ne csússzon el egy esetleges belvárosi kaotikus közlekedés miatt. Csak azzal nem számoltunk, hogy amennyiben a várost látni szeretnénk, mégiscsak be kell mennünk a történelmi városrészbe. Szerencsére egy széles, pálmafákkal szegélyezett sugárút egyenesen a látnivalókhoz vezetett. Malagát elsősorban a tengerpart közelsége miatt keresik fel a látogatók, de bővelkedik történelmi emlékekben is. Ugyanakkor a város szülötte Pablo Picasso, ami miatt Malagában hemzsegnek az önjelölt és igazi képzőművészek, egyfajta zarándokhellyé vált. Picassón kívül napjaink kedvelt spanyol színésze, Antonio Banderas is itt látta meg a napvilágot.

Ahol Madonna is forgatott
Hiába volt augusztus vége, a hőmérő higanyszála erről nem akart tudomást venni, és a 35 fok közelében táncolt. Hogy erőnket tartalékoljuk, a városnézést rögtön a Gibralfaro hegy megmászásával kezdtük, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a kikötőre és a távoli hegyekre. A meredek út végig a 14. században mórok által épített Gibralfaro vár falai mentén halad, a legszebb kilátás a viszonylag épen megmaradt bástyáról nyílik. Nekem külön botanikai kalandot is jelentett az út, mert minduntalan a fantasztikus kék virágokkal teli ólomvirág bokrok, a nagyméretű agavék és a csodás színekben pompázó mediterrán növények terelték el figyelmemet a nem mindennapi kilátásról. Közvetlenül a bástya alatt a mélyben látható a Plaza del Toros bikaviadal aréna, amelyet körbe is jártunk később. A nagyméretű, 14 ezer ember befogadására alkalmas aréna egyik érdekessége, hogy Madonna itt forgatta Take a bow című dalának a videoklipjét.

A város legnevezetesebb látnivalóját, az Alcazaba erődítmény meglátogatását kihagytuk, mert a legszebb mór erődök azokban a városokban vannak, amelyeket a következő napokban szerettünk volna felfedezni, de azoknak, akik nem utaznak az ország belsejébe, mindenképpen érdemes megnézni. A 8.-9. században épült, valamikor több száz toronnyal díszített erőd még most is lenyűgöző látványt nyújt, és meghatározza a városképet.
A római kori színház maradványai melletti sörözőben újra erőre kaptunk, és a történelmi belváros zegzugos utcáin sétálgattunk. Megcsodáltuk a hatalmas egytornyú Catedral la Manquitat, amely Európa harmadik legnagyobb katedrálisa. Már a neve is azt jelenti, hogy"egykezű hölgy", ugyanis a tervezett két torony helyett csak egy épült meg végül.
Picasso kávézókkal és bárokkal körülvett szülőházába, amely a Plazza Merceden található, nem mentünk be, és úgy terveztük, hogy a malagai Picasso múzeum helyett inkább a barcelonai gyűjteményt nézzük meg.
Este, visszatérve szálláshelyünkre megelégedéssel nyugtáztuk, hogy mégsem volt rossz a választás, amikor mellőztük a szűkös belvárosi apartmanokat, mert a hűsítő medence partján, egy pohár malagai bort szürcsölgetve, úgymond "királyul" éreztük magunkat.

Ronda, ami gyönyörű
Másnap annyi látnivalót sűrítettünk a 24 órába, hogy versenyt futottunk az idővel. Az autókkal telezsúfolt út közvetlenül a tengerparton haladt, a népszerű nyaralóhelyeken át. Hamarosan elértük Ronda városa felé vezető leágazást. Annak ellenére, hogy a város 50 km-re található a hegyek között, a kanyargós-szerpentines út miatt jóval többnek tűnik ez a távolság. Nem szeretném azt a - gondolom sokszor elhangzott - szóviccet ismételni, hogy Ronda nem ronda, hanem gyönyörű, de ez valóban így van. Szépségét elsősorban természeti adottságainak köszönheti, mivel a harmincezer lakosú városkát kettévágja a Guadalevin patak, amely a sziklába az évezredek alatt egy 160 méter mélységű szurdokot vájt ki. A Tajo-szurdokon egykoron az arabkori öreg híd vezetett át, az új híd, a Puente Nuevó - amely Spanyolország talán legtöbbet fényképezett hídja címet is kiérdemelte - 1793-ban került átadásra.

Autónkat egy mélygarázsban hagyva nekivágtunk a hosszú, emberekkel és kirakatokkal zsúfolt sétálóutcán a látnivalók felderítésére. Az utca végén rögtön megnyílt a tér, és megpillantottuk Ronda talán leghíresebb épületét, a Plaza del Toros bikaviadal aréna hófehér falait. Az arénában még napjainkban is tartanak bikaviadalokat, de némi belépőjegyért az bármikor látogatható. Az épület előtt állítottak a helyiek szobrot Cayetano Ordoneznek, a leghíresebb spanyol matadornak, de a viadalok másik főszereplőjéről, a bikáról is látható ugyanott egy méretes szobor. Hiába vonzott olyan hírességeket a bikaviadal Rondába, mint Hemingway vagy Orson Welles, engem, állatvédő lévén nem nyűgözött le a gondolat, hogy belülről is megnézzem az épületet, de férjemet annál inkább. Így amíg ő a küzdőtéren és a nézőtéren, illetve a múzeumban nézelődött, addig én az arénától pár méterre található kanyon szélén sétálgattam, és irigykedve néztem azokat a merészebb turistákat, akiknek volt idejük arra, hogy leereszkedjenek a szakadék legaljára.
Mivel a kisváros közel van a felkapott nyaralóhelyekhez, turistabuszok százai szállítják ide az érdeklődőket, hogy fakultatív program keretében megtekintsék a várost, emiatt az 1m2-re jutó emberek száma jóval meghaladta a tűrőképességemet. Mondtatom úgy is, hogy folyamatosan cikázva, ide-oda ugrálva kellett közlekednem, hogy ne legyek kéretlen szereplője egy-egy családi fotónak.
A legszebb panoráma a kanyonra a régi és új városrészt összekötő kőhídról, a Ponte Nuevóról nyílik, de nagyon nehéz nyugodtan nézelődni, hiszen a keskeny hídon személygépkocsi közlekedés is van. A kanyon két szélén, olykor a sziklába vájva, takaros hófehér házak, kávéházak és panziók sorakoznak. A hídon átkelve az óváros szűk utcáin, és a kétszintes, szakadék szélére épült több száz éves palotákkal körbevett parkokban érdemes sétálni.
Hiába csak 750-800 m tengerszint feletti magasságban fekszik Ronda, az út visszafelé még kanyargósabbnak tűnt, sehogyan sem akart véget érni. Nagy erőfeszítés volt részemről, hogy kordában tartsam magam, hogy a bennem rejlő házisárkány ne szabaduljon ki belőlem, mert tudom, hogy egy sofőrnek piszkosul idegesítő dolog, ha a „vigyázz", „fékezz" vagy „lassabban!" bekiabálásokat kell hallgatnia kilométereken át. Csak akkor nyugodtam meg, mikor a mélyben és messzeségben felcsillant a tenger kékje.

Gibraltár addig marad az angoloké, amíg ott majmok élnek
Az út továbbra is a tenger partján vezetett, és hamarosan megpillantottuk a The Rock nevet viselő, Gibraltár semmivel össze nem téveszthető alakzatú szikláját. Hogy magunkba szippantsunk csöppnyi Angliát, úgy terveztük, hogy egy rövid időre beugrunk a városállamba.
A közel 30 ezres lakosságú Gibraltárban az úgynevezett llatinos népcsoport, valamint angolok élnek. Az előbbiek a spanyol, portugál, marokkói, olasz, és még ki tudja milyen nyelvekből kialakult tájnyelvet beszélnek. Természetesen az uralkodó itt is II. Erzsébet angol királynő, és saját fizetőeszközzel, a gibraltári fonttal rendelkeznek.
Autónkat a parkolási mizéria gondolatától rettegve a határ előtt, La Linea de la Conception város meglehetősen koszos lakónegyedében hagytuk, bízva abban, hogy pár óra múlva is ugyanott fog állni. Innen pár száz méteres séta után, útlevelünk felmutatásával át is értünk az angol városállamba. Közben át kell még sétálni a Gibraltárba érkező repülőgépek kifutópályáján, ami elég bizarr érzés. Ha repülő érkezik, egy sorompóval lezárják a gyalogosok és autósok előtt az utat, és mindenki közelről végignézheti a gép landolását. Nekünk sajnálatos módon nem volt hasonló élményben részünk.

Egy közeli buszmegállóban felpattantunk egy hamisítatlan angol emeletes buszra, hogy bejussunk a városközpontba, és nagyon jól tettük, mert az bizony gyalogosan messze van.
A sziklára, amely az ott élő majmok miatt a fő turista attrakció, nem mentünk fel. Európában ez az a hely, ahol még szabadon, természetes környezetben élnek majmok, de úgy vélem, a turistáktól kapott nassolni valók nélkül igencsak nehézkesen tengetnék mindennapjaikat. A hiedelem, pontosabban szóbeszéd szerint Gibraltár addig marad az angoloké, amíg ott majmok élnek, úgyhogy igencsak vigyáznak rájuk, állítólag még saját majomkórházuk is van. Mi a gibraltári látogatást egy rövid belvárosi sétára és egy „fish & chips", azaz „hal és sült krumpli" tipikus angol ebédre redukáltuk, megcsodáltuk a rendkívül gondozott házakat és utcákat, a piros színű angol telefonfülkéket, a pazar kirakatokat.
Autónkat szerencsésen viszontlátva, és Gibraltárt elhagyva egy időre búcsút vettünk a tenger látványától. Észak felé haladtunk, Andalúzia fővárosába, Sevillába, de előtte még volt egy útikönyvek által ajánlott látnivaló: Arcos de la Frontera városa...

/Folytatjuk/
fotók: G.K.István
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015. november 8-án
és a www.ongo.hu portálon 1015. november 13-án

Lamantin-blues Szombathely 2012

Lamantin-blues – Szombathely, 2012

Szerző, Fotó: Gróf István | 2012-07-01

Vasban, Szombathelyen évtizedekig csak a szimfonikus zenekar működése jelentette a minőségi színpadi kultúra kínálatot az itt élőknek. Reméljük, még sokáig jó kezekben marad ez az intézmény. Egy éve a város színházi társulata kezdte meg működését a megyeszékhelyen. Azt itt már tudjuk, hogy jó irányban fog szaladni a szekér. És itt van a Lamantin jazz-fesztivál is, mely immár 14. alkalommal ad minőségi kulturális programot a régióban élőknek.
Szép a hagyomány, jók a programok, és évről-évre egyre szervezettebb, egyre színvonalasabb. Idén szerdán, 27-én este rendezték meg – a szokásoknak megfelelően – a jazz-fesztiválon belül az úgy nevezett blues-napot, melyet, keményvonalas rajongója lévén, nem hagyhattam ki ezúttal sem.

A délutáni tűző napsütésben – mely azért be-, átsütött a szombathelyi Főtéren felállított sátorba –, a hazai Muddy Shoes kezdett. Ezúttal nem piszkos, dögös rhythm and bluest, hanem a ’40-es, ’50-es évek letisztult klasszikus nagyvárosi bluesát játszották, amolyan T-Bone Walker stílusban. Fekete Jenő, a banda vezéralakja is a bluesfater által is használt Gibsonját nyaggatta, míg Nagy Szabolcs, a zenekar másik ásza a billentyűk közül főleg a hagyományos zongorahangzást használta. Jenő az egyik utolsó mohikán a hazai blues-rock színpadon, aki mellé talán hozzászámolhatjuk az osztrák Ripoff Raskolnikovot (álnév!) is, aki azt teszi, amit négy évtizede. Fittyet hány a showbiz világára, megy a saját útján, vállig érő, lófarkas loboncával pengeti igényes, soha nem öncélú rögtönzéseit, melyet mindig ülve ad elő, a lelkéből szakítja ki. A pénztárca megtömésének gyakorlatához neki semmi köze sincs.

Közel hasonló értékrendet képviselt a következő előadó, a holland Hans Theessink is: hosszú hajjal, egyszerű öltözékben ült a színpadra, a technikusok szolgálatait sem kérve: dalonként változtatta, saját maga tekerte-kapcsolta erősítője gombjait is. A németalföldi blueshagyományok erősek voltak már a ’60-as években is: Ted Oberg Living Blues nevű bandája a brit oroszlán barlangjában aratott sikereket ugyanúgy, mint Oscar Benton, vagy a Cuby + Blizzards is. Hans ugyanez a korosztály. Hogy mégis a mai napig is színpadon van, és 25 nagylemezt jelentetett meg eddig, az a tehetségen és a kemény munkán túl kitűnő promóciós hátteret, pragmatikus menedzselést is igényel, és ez az a pont, ahol – például a mi hasonló stílusban játszó Szűcs Gáborunkkal összehasonlítva –, a hollandnak jóval többet kellett engednie a kommerszzene kontójára. Kábé annyit, amennyit e műfaj királyai, az amerikai Doc & Merle Watson is tettek. A country, a folk, a blues, a skiffle műfaját keverve, alig erősített akusztikus gitárral kísérte dalait, melyben volt Leadbelly delta-blues, melyet 12 húros gitáron, és Chicago-i Bo Diddley-blues, melyet fémtestű dobroval adott elő. Ilyenkor gyakran slide-ozott is, azaz üvegnyak-technikával játszott, míg a country és folk daloknál a fingerpicking technikát alkalmazta. Precízen a színpadra készített négy gitárját és harmonikáit, a dalokhoz válogatva, gyakran váltva vette nyakába. A műsora végén olyan ismert dalokat is előadott, mint Chuck Berry Maybelline, vagy a Rolling Stones No Expectation című dalai, melyekben Hans meg akart énekeltetni bennünket. Ez azonban nem sok sikerrel járt. Az előadó kevésbé szuggesztív egyénisége, vagy a közönség lélektensége, avagy, és ez a hihetőbb, mindkettő miatt, nem tudni.

Rövid szünet után jött az est fénypontja, Sugar Blue amerikai szájharmonikás és bandája. Az amerikai delta-blues a gitár mellett második legfontosabb hangszere az aprócska, tízlyukú szájharmonika. Az akkori, ’940-es évekbeli mesterek, Sonny Boy Williamson, Sonny Terry örökségét magukévá téve robbantak be a köztudatba az elektromos Chicago-blues elterjedés idején, az ’50-es, ’60-as években a mikrofont használó, ezáltal a hajlításokkal izgalmas hangszínt kihozó másodnemzedék pofagyalusai, így Little Walter, Junior Wells, James Cotton. A harmadik generációban már helyet kaptak a fehérek is, hogy csak John Mayall, vagy Paul Butterfield nevét említsük. A XXI. század ma élő két legnagyobb hangszeres ásza a fehér Charlie Musselwhite és a most nálunk fellépő fekete Sugar Blue.
James Whiting, ahogy hangzik hivatalosan a neve, a New York-i Harlem negyedben nőtt fel, a híres Apollo zenei színház mellett, ahol édesanyja is zenészkedett. A most 63 éves sztár (ránézésre letagadhat vagy tizenötöt!) tehetsége korán megmutatkozott, és 1975-től, 26 éves korától már a blues sok fekete mesterével készít felvételeket, így Johnny Shines-szal, Memphis Slimmel. Pár év múlva Párizsban összefut a Rolling Stones legénységével, akik az akkor készülő lemezein foglalkoztatják a fiatal tehetséget. Azóta világsztár – megérdemelten. A szombathelyi koncertjére négy kísérőzenésszel érkezett: a testes, fekete Rico McFerland gitárossal, aki, szemmel láthatóan ugyanabban a koszos pólóban állhatott ki elénk, amelyikben tegnapelőtt az Óceánt átrepülte. A soulos, funky-s számokban helyénvaló, preciz volt gitár-akkordjátéka, az improvizációi ellenben túlzottan tekerősek, virgásak, lélek nélküliek voltak. A kevesebb több lett volna – szoktuk mondani. A fiatal, lófarkas fehér billentyűs, Damiano DellaTorre ellenben igazi mestere hangszerének: hol bluesos, hol jazzes, hol funkys stílusban játszott, mindegyikben magas fokon. És ami meglepett: ugyanabban a Muddy Waters bluesban egészen eltérő módon rögtönzött zongorán, és azt követően Hammond orgonán úgy, hogy a hangszerek jellegzetes hangzásvilágát a legoptimálisabban kihozza.

A fiatal basszusgitáros lány csak egy volt a zenészek közül, de a karibi, koromfekete dobos – akinek nem szívesen néztem volna meg összeszurkált vénáját, – sem állt az ütőstudományok magaslatán: cinjeit állandóan, sokszor feleslegesen használva, vad csörömpöléssel dolgozott. A funkys, soulos lassú balladákban, de a gyors rock-számokban is kijött a mester technikai tudása: a magas hangfekvésben is gyors akkordbontásokat használva tisztán, élesen szólaltak meg hangszerének hangjai. Ezekben a dalokban úgy kísérte őt a gitár és az orgona, hogy sokszor az volt az érzésem, hogy egy 4–5 tagú fúvós szekció, trombitával, pozannal, szaxikkal tömöríti a hangzást. A hagyományos blues-számokat, melyeket persze legelőször sajátított el Sugar Blue, mély átéléssel, igaz lélekből szívta-fújta a harmonikái számára dél-amerikai diktátorokhoz hasonló bőr keresztövet viselő muzsikus: Muddy Waters közismert Hoochie Coochie Manjét majd’ negyedóráig játszották, a pianotól a fortéig, a lassú versektől az extázisig fokozódó refrénig. A három utolsó dal a Lip Service című saját sikerdala, a Rolling Stones az ő harmonikaszólójával rögzített Miss You-ja, majd a nagy előd, Junior Wells Messin With The Kid című őrülete.
Vastaps, meghajlások, majd a főnök, aki legtöbbször elsőként hagyja el a terepet, most a tagok levonulása után fenn téblábolt a színpadon. Majd – és erre senki sem számított –, csendre intette a közönséget, és – másfél órás előadás után! – egy szólóban elfújt és énekelt Sonny Boy Williamson gyökér- blues-zal köszönt el közönségétől. Méltó befejezés! Köszönjük, Kék Cukor! És jövőre várjuk a folytatást, benne ismét vérbeli, profi amerikai blues-muzsikosokkal, itt, Szombathelyen.

Megjelent a www.lathatalansarvar.hu portálon

Tízezer lépés olyan sok- 50 éves szülinapi Omega-koncert

Tízezer lépés olyan sok… – 50 éves szülinapi Omega-koncert Szombathelyen

Szerző: Gróf István | 2012-04-23

Fél órával a buli kezdete előtt teli volt a Március 15-e tér bejutni vágyó Omega-rajongókkal. Akkori aggodalmam beigazolódott: a karzaton is csak az ajtón kívül kaptunk pótszéket, látni persze onnan semmit nem lehetett.

„Nagy Magyar Gagyi” – kétszer annyi jegyet eladtak, mint amennyi ülőhely van – pattogtam. Később – bármennyire nem kívánta derekam a háromórás fűnyírás után az ácsorgást –, hamar elszállt a dühöm lenn a "dühöngőben", és zömében kortársak között, hagyományos módón élvezhettem a rock koncertet.
Szombathely felé menet filmszerűen lezajlottak régi találkozásaim az Omegával. Az első élményem még 1963 nyarán, általános iskolát végezvén, a balatonszemesi parkban ért, ahova szomszédom hívott meg Omega-bulira. A hangulatos este után az anyám kötötte kedvenc pulóveremet otthagytam a padon, így vissza kellett mennem a többszáz méterre levő parkba. Stoppoltam, kis Fiat 500-as, szőke fiatalember megáll, elvisz, és közben érdeklődik, milyen volt a buli. Lelkes válaszomat respektálta, majd elköszönt: Benkő Laci vagyok! Következő snitt: ’66 karácsony másnapja. A polgári család három generációs ünnepe este, a részvétel kötelező, kivéve a lázadó kamaszt: nehezen értették meg, hogy az egyetemi színpadon az Omega játszott aznap este, és nekem oda el kellett mennem: Még Varsányi szólózott, Macky – ugyanúgy nézett ki, mint most – ritmusozott és énekelt, de akkor legalább a fele repertoárt Benkő énekelte. Hollies: Bus Stop, Rolling: Paint It Black, Four Tops: Reach Out – beat, rock, blues, soul – minden volt ott, ami a brit listákról lejött, egy az egyben. Élmény három: eltávozás a Jugó határon, a világ végén működgető kaszárnyából, irány a nagyvilág, Pest. Bercsényi Klub, Omega-buli. Már Presser az új billentyűs, mennek már a „magyar” számok is, a koncert csúcspontja azonban a Nem tilthatom meg negyedórás verziója, Pici és Laux Józsi hatalmas orgona-, és dobszólójával.
Na, de vissza a mába! A már beharangozott program szerint a műsor három részre tagozódott: az első az Omega Szimfonikus Zenekar blokkja volt, melyben a 20–25 tagú társulat Omega-számokat dolgozott fel meglepően frissen, ötletes hangszerelésben. Hál’ Istennek nem sírtak giccsesen a hegedűk, nem zengett a hárfa, a fuvolák is inkább dúrban lebegtek. Gömöry Zsolt vendégbillentyűs volt az, aki a szólista szerepét átvette, ezt profi módon téve. A Nyári éjek asszonya, a Fekete pillangó, a Nem tudom a neved jöttek egymást követve a dalok, persze a vége felé már Benkő Lacival és Debreczeni Ferivel a szintetizátorok és a dobszerelés mögött. Klasszikus legyen az Omega, tűzte ki magának ezt a célt a csapat, és aznap este tudtára adta a világnak, hogy ezt az igyekezetet be is váltotta.

A második blokkban, melyet ki tudja miért, Rapszódia címmel különböztettek meg, a Kóbor-Band lépett fel, vendégzenészekkel kiegészítve. A szintetizátoros Gömöry Zsolt mellett szólista szerepet kapott a kitűnő gitáros, Szekeres Tamás, valamint JC Connington brit énekes is, aki más hangfekvésben énekelt, mint a bandavezér Kóbor, és ez tette izgalmasabbá a sokszor duettel befejezett számokat. A mindkét fülében fülbevalót hordó vendégénekes mellett egy minden kétséget kizáróan lány, a papíron brit, de mint kiderült, tősgyökeres magyar rocklady, Katy Zee basszusozott. Remélem, hallunk még róla többet is. A blokkban szereplő számokat a ’70-es évek utáni valamennyi korszakukból, az Omega progresszív, a space-, és synth rock, valamint a hard rock korszakából válogatták: a Metemorfózis II. lemez, az Időrabló, az Új Babylon több dala is elhangzott.

A harmadik blokkban jelent meg a mindaddig még nem szereplő Molnár Gyuri Elefánt gitáros és Mihály Tomi basszgitáros a színpadon. A szimfonikusok szép csendben elhagyták a színpadot, és elkezdődött az, amiért legtöbbünk eljött: a nosztalgiabuli. Hányan szerettük volna látni Lénát az ágyunkon annak idején – most megláttuk őt, a füstködön átsejlett alakja. Majd jött a vad Mindhalálig rock and roll, ezt Mihály Tomi Jégmadár balladája fékezte meg, aztán az Addig élj, Kóbor énekével és dalszövegével kiemelten következett. A Tízezer lépést már kórusban énekelte a közönség, az Őrültek órájával ez elakadt, majd a Petróleumlámpával folytatódott. Ekkorra már Elefánt is levette ezüstfehér cilinderjét és köpönyegét, és megmutatta, hogy ujjaiban benne maradt még a rock’n’roll. Kóbor is megszabadult fekete-piros köpönyegétől, és szőke loboncát 40 éve ugyanúgy vetette jobbra-balra, miközben Jagger módjára rohangált a színpadon. Hogy nem fáradt el a 69 éves énekes, az kész csoda. Benkő Laci, a hazai pálya előnyét kihasználva (Szombathelyen született), házigazdaként konferált, és nagy igyekezetében még a város polgármesterét is színpadra citálta. Debreczeni Ciki Ginger Baker szereléséhez hasonló mennyiségű dob és cin mögé bújva, keményen és határozottan hozta a négyeket, és fel sem tűnt addig, míg ki nem jött a meghajláskor, hogy ő közülük a legmagasabb. A polgári módon megnyiratkozott Mihály Tomi csendben tette a feladatát, és a basszuspengetés mellett a vokálozás elsőszámú feladatát is elvégezte. A szűnni nem akaró vastaps hatására a feltétlenül elvárt sláger, a Gyöngyhajú lány hangzott el ráadásként, de még ekkor sem engedtük el őket. A második ráadás a Régi csibészek volt, a nem tudom, hányezer magyar és jópárszáz osztrák sógor egy torokból énekelte a refrént. A sikeres buli koronájaként harmadik ráadásként az Ezüsteső hangzott el, majd a zenészek elköszöntek tőlünk.

Lehet, sőt sejteni lehet, hogy többet nem fogjuk látni őket így, egyben. Nem is baj ez: szépen búcsúztatok el itt ma, tőlünk – élőben. A lemezeitek azonban még sokat fognak kopni a jövőben, ezt sokunk nevében ígérhetem. Minden jót, Omega!

megjelent a www.lathatalansarvar.hu portálon