LEGALÁBB A BLUES TRAIN PONTOSAN ROBOGOTT

Legalább a Blues Train pontosan robogott
Horváth Tibor akusztikus zenekara játszott az MMIK aulájában
Szöveg: Gróf István - Fotók: Kiss Alex

A három, évtizedek alatt meghatározó vasi blues-rock zenészből kettő, Zsoldos Báró Zoltán és Varga Péter Cserga már csak alkalmanként állnak pódiumra, ellenben a „frissen" nyugdíjba vonult Horváth Tibor pedig - szabadideje megsokszorozódván - most is ugyanolyan elánnal nyomja kedvelt zenéjét, mint anno, immár két alakulattal is. A Blues Jam elektromos hangszereléssel, némileg „emészthetőbb" repertoárral járja a helyszíneket, míg a Blues Train akusztikus hangszerelésben, a gyökereket felidézve muzsikál.

Ez utóbbi banda volt az MMIK aulájában rendezett koncert vendége pénteken este. Rétegzene révén, a nézőtér nem volt zsúfolt, a pódiumot körbeölelő fotelek azonban igen, de a kitűnő zene, annak profi tálalása, a jó hangulat mindent kárpótolt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a múlt század 60-as, 70-es éveiben megkülönböztetett amatőr vs. profi szembenállás (akkor az amatőrök voltak a fiatalság kedvencei a kultúrpolitika által támogatott hivatásosokkal szemben) jó ideje megszűnt, manapság az amatőröknek is profin kell játszania ahhoz, hogy a zenei piacon megélhessenek. Jó példa erre Horváth Tibor és csapata: 12 gitár - melyből öt csak a zenekarvezető körül állt tartóján - volt hivatott a különböző hangszíneket odaillő hangszerrel előadva megszólaltatni. Akkor még nem beszéltem a többi hangszerről. A másik - manapság ez nem elterjedt - pedig az, hogy a muzsikusok nem nézték az órájukat. Az este 7 után kezdődő koncerten két etapban 25 szám hangzott el, így már a 22 órai villogóra állították a szombathelyi jelzőlámpákat, mikor elhagytuk a helyszínt.

Az unplugged (eredeti jelentése a hálózati dugóból kihúzva) hangszerelésben muzsikáló szépszámú banda a következő összetételben játszott: Horváth Tibor: gitárok, harmonika, mandolin, ének; Kustos Ervin- akusztikus gitár, harmonika; Harangozó Gyula- ak. basszusgitár; Keresztesi Krisztián- ak. és elektromos gitár; Mersics György- dobok; Kiss Gábor- ének, ak. és elektromos gitár és Németh Ádám- billentyűk, ének. Robert Johnson country- (Walkin' Blues), majd Muddy Waters Chicago-bluesa (I can't be Satisfied) Tibor

fémtestű dobró gitárján, slide-ozva adta meg az eredeti hangzását a daloknak, majd a Rock, Me, Baby c. nótában elektromosra váltott a banda. A herfliző Tibi és Krisztián gitár-uniszónója nagyon bennünk maradt. Azelőtt a főnök énekelte a számok többségét a bandában, az erősebb, teltebb hangú Kiss Gabesz érkezése sokat emelt a produkción. Bessie Smith gospelja következett, melyet Gábor énekelt, de a négytagú vokál nagyon kellett mögé, hogy a 30-as évek Amerikája déli államainak valamelyik templomában érezhessük magunkat. Egy slágeresebb Clapton-adaptációval (Lay Down Sally) és egy Dylan társszerzett balladával (Wagon Wheel) - melyben Ervin gyönyörűen szólózott harmonikáján - visszatértek a blueshoz: két számban is Horváth vitte el hátán a dalokat szájharmonikájával és dobro-gitárjával. A másodikban Gyurka is elengedett egy szólót. Ezekben az unplugged bandákban sokszor a dobos nem tudja türtőztetni magát, de Mersics dicséretére váljék, hogy visszafogottan pörgetett, nem csörömpölte szét a produkciót. Egy, most már vérbeli Clapton-blues (Crying), majd Eric tanítómestere, J. J. Cale (Call me Breeze) nótája után, melyben Ádám egy hosszú vérbeli Hammond-impróval ajándékozott meg, két pörgős, 1954-es rock'n'roll-al (Blue Suade Shoes, Honey Don't) szólítottak minket a büfé meglátogatásra.

A szünet után Tibi egymaga fújt s énekelt el egy szép spirituálét, mely ismerős volt számomra: a Covid-időszakban a sárvári arborétumban tartott könyvbemutatómon is eljátszotta ezt a művész. Még két gyökér-blues, a You Gotta Move és a Motherless Child következett a képzeletbeli időrendben előre haladva (utóbbiban a főnök ezúttal mandolinon játszott), hogy a country műfajába is belekóstolhassunk egy Johnny Cash szerzemény tolmácsolásával. Később a U2 zenéjébe is bevezettek a fiúk (One), amit a már említett Johnny Cash csodásan megtisztított minden bonói pátosztól és ragacstól. Azért a bandának jobban álltak a dögös, kemény blues-ok

Keresztesi Keith Richard-os gitár-impróival, akár az I'm The King Bee, akár a lengőbasszussal kísért Before You Accuse című számban, akár a Tibi harmonikája uralta Kidney Stew-ban - felülmúlhatatlanok voltak. Muddy mester örökzöldje, a Mojo Workin' pedig mind a négy szólistát végeláthatatlan-végehallhatatlan rögtönzése inspirálta. A Midnigh Special c. dallamos evergreen mutatta be a végén, hogy egy többszörös börtöntöltelék, Leadbelly milyen felejthetetlen blues-dalokat hagyott az utókornak. A ráadásban - mert hát anélkül nem lehet hazamenni - a Fleetwood Mac nevezetes instrumentális szerzeményét, az Albatrosst hallhattuk.
Long live blues- éljen soká a blues. A műfaj tartósítása a Blues Train koncertjén sikeres volt.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2026.03.22-én