APÁM HITTE, APÁM TUDTA, APÁM MEGÍRTA

Apám hitte, apám tudta, apám megírta
bejegyezte: Gróf István

"Karácsonyi vers

Rám mosolygott, nem szabódott.
Bukfencet vetett benne a szeretet.
Mintha táncra hívott volna.
Mintha szállni, vagy akármi,
de nem állni és nem várni.
Akit vártunk itt van köztünk,
itt van bennünk.
Én rá vártam, ő meg énrám.
Hajtsd rá fejed, itt a párnám.
Uram Isten ébredjünk fel,
uram Isten ne ébredjünk,
Ne szokjuk meg ezt a percet.
Csak álmodjuk, hogy ébredünk.
Ne szokjuk meg egymást látni,
nézni, hívni, megtalálni.
Hunyd be szemed, hunyom én is.
Add a kezed, adom én is.
Ha akarod, ha akarom,
ezt a percet eltakarom.
Ha nincs kezdet, nem lesz vég se,
végtelenbe repülésre.

Édesanyának 1985 karácsonyán"

Idén volt apám, Gróf László születésének 105. évfordulója, halálának pedig a 30-dik. Temetése után a bútorait és szellemi hagyatékát én örököltem. Az ő íróasztala mögött, az ő karosszékében ülök e cikk megírásakor is, az ő pianínóján zongorázom minden nap, az ő faragott asztalára helyezett TV-t nézzük minden este, az ő ebédlőgarnitúráját üljük körbe a családdal nap mint nap többször is. A könyvei a mi könyvtárunkat egészítik ki, vagy inkább fordítva.

A nagy, régi, bőrből készült bőröndbe csomagolt írásainak, jegyzeteinek feldolgozása ellenben az idei télre maradt.A fotón hugommal és öcsémmel ismerkedünk annak tartalmával 1997-ben, apánk halála után. A hosszú mínuszokban erőt vettem magamon, és tudván, hogy érzelmeimet fel fogja korbácsolni ez a művelet, megtettem. Nagyobbik része- ahogyan szokott lenni ez ilyenkor- a kandalló tüzében végezte. Többszáz feljegyzés, (ő fecninek hívta), 2 dráma, többtucat vers, 14 novella volt a balatoni nyaraló télen nem használt kisszobájában mostanra megpenészesedett, elrothadt barna bőrönd belsejében, a két csomag levélen kívül, mely apám egyetemista korabeli szerelmeinek, valamint az anyámmal való megismerkedés utáni levelezéseiket örökítette meg. (Anyámmal Debrecenben ismerkedett meg 1948 tavaszán, de ő ott, az orvosi egyetmen készült záróvizsgájára, anyámat pedig Budapestre szólította az egészségügyi szolgálat. Ezért folyt fél évig a levélváltás) És persze sok, megsárgult fénykép, apai ágról, Debrecenből. Sőt, voltak olyan anyakönyvi iratok, mely nagyapám születési, dédszüleink 1867-ből való házasságkötési kivonatát tartalmazták, eredetiben!!
Az írói vénát hordozó egészségügyi dolgozó mindig várta a befutását, az elismertséget, de ez soha nem jött el. Ahogy mondani szokták, az íróasztal fiókjának dolgozott. Igaz, nem sokszor adta be pályázatokon írásait, néha az ötszázszoros "túljelentkezés" szűrőjén nem ment át. Pedig....

"Feleségem előző férjének képe az asztalomon. Ő néz engem állandóan. Hősi halott. Én élek a feleségével, aki az én feleségem. Engem dédelget, mert dédelgető, pedig őt nagyon szerette. Én vagyok a szerencsés? Azt mondja a tekintete? Vagy mást?" ("fecni" bejegyzés)

"Lányom emlékkönyvébe (1967)

Tudjátok-e mi a fájdalom?
Megtorpanás egy ág előtt,
Mely virágbaborulva leng a szélben,

S megidéz egy régi nyárelőt.

Emlékek foglyai vagytok ti is mind

Régi gyümölcsök leve erjed a szívben,
S nem válik borrá bennünk sohasem
Sem a tavaszban, sem az őszben.

Szeretném megérteni a Rendet,
Mely dúlás bennem, s elbukás.
Szeretnék a Rend lenni magamban,
A változhatatlan változás.

Pedig ez így van, pedig ez így jó:
Minden álmunk valóra válik,
Csak megsejtenünk sem szabad soha
Halálunknak pillanatáig."

"...Hanem alaposan megdöbbentünk, mikor láttuk, hogy a hajó mennyire megdőlve birkózik a hullámokkal. Amikor egy hullámhegyről lehuppant a hajó orra a mélybe, úgy éreztük, egyre nő az oldalradőlés szöge. A matrózok egyszer csak beszüntette a hiábavaló munkát, mi pedig teljesen elázva dideregni kezdtünk az egyre hűvösödő szélben. Eddig sem igen váltottunk szót, de gondolataink párhuzamosan futottak, szorosan egymás mellett. És elkövetkezett az az időpont is, mikor csak kettőnk jelenléte vált fontossá a hajón, és elkezdődött kizárólag gondolataink párbeszéde, mikor azok már nem futottak tovább párhuzamosan, hanem szembe fordultak egymással...
Vagy hogy egyenesen kötelességem a feleségemmel együtt meghalnom? De miért? Becsületből? A haláltusa nem két ember összehangolt élménye. A létből a nemlétbe vezető nyílás oly szűk, melyen csak egy ember férhet át...
A szeretet nem ismeri sem az észszerűséget, sem a kétszer kettő logikáját, sem az egyetlen számba vehető megoldás parancsként való elfogadását. Az csak az áldozatvállalást ismeri, mely a szeretet egyetlen ismérve, melynek előbb- utóbb ki kell állnia a próbát, ha sorsunk az élet kockázatos útjába kényszeríti. A próba kiállásához, a hősi tartáshoz képest az élet elvesztése csak másodlagos kérdés.- Ezt mind így gondoltad végig, és én úgy követtem gondolataid nyomát, minta kutya a gazdája szagát. Az első reagálásom arra a kitételedre vonatkozott: ha kilopjuk az életből a hőst. Hát belőlem aztán a hőst nem lehet kilopni. Sose lehetett, és ezután sem lehet. Belőlem kispórolta a teremtés a hős erényeit...
Az ebédlőben már terítettek a vacsorához, az evőeszközök, a tányérok megcsörrentek. Minden olyannak mutatta magát, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Hiszen voltaképpen semmi sem történt. A hajó nem dőlt oldalára, mi sem estünk vízbe, nem vesztünk össze, hiszen egyetlen szót sem váltottunk egymással attól a perctől kezdve, mikor kritikussá vált a helyzetünk. De tudtam, hogy minden megváltozott attól a pillanattól, mikor én téged halálra ítéltelek. S ez, mint puszta gondolat, bőven elég ahhoz, hogy két ember kötelékét megsemmisítse...
Ágyba feküdtünk. Hallgattunk egész reggelig. Én attól féltem, hogy éjszaka felkelsz, felöltözöl, és a hajnali vonattal hazautazol. Én nem tudtam megszólalni. Nem volt mit mondanom. Helyesebben a beszédnek semmi keresnivalója nem volt kettőnk kapcsolatának állapotában. Hajnalban szorosan hozzád bújtam, bizonyára azért, hogy reakcióidat kikémleljem. Nem toltál el magadtól, nem is húzódtál el tőlem...
A megsemmisülés iránti irtózat olyan ordítással szakadt ki belőlem, hogy beleremegett a ház. Paplanodat gyorsan a fejemre borítottad, és a takaró alatt kapkodva simogatna kezdted a fejem. De éreztem, hogy ez már nem a te kezed, hogy csak a reflexeid működnek, és a zokogás eluralkodott bennem. Már reggelihez csengettek, mikor abba tudtam hagyni a sírást." - részletek a "Próbatétel" című novellából.