SZÜLETÉSNAP ERDÉLYBEN

SZÜLETÉSNAP ERDÉLYBEN
SÓTONY- ZETELAKA EXPRESSZ 17.
szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. kerekes Enikő, Gróf István

2002-től feleségemmel, Enikővel „összebútorozásunk” óta a 17. utunkat tettük meg Sótonyból Zetelakára, szülőfalujába az idén. Két dologban különbözött ez, az általunk Sótony- Zetelaka Expressnek becézett, szinte évente megtett látogató út az eddigiektől. Az egyik, hogy most nem nyáron, hanem ősszel autóztunk oda, közelítve az időpontot apósom, Karcsi bátyám 90. születésnapjához. A másik, hogy most nem terveztünk egy-, vagy kétnapos nagy tematikus kirándulásokat Hargitából a kincses Erdélybe, távolabbra. Már láttunk nagyon sokat (mindent meg úgysem lehet!), és már fárasztó is a koncentrált vezetés.
Ez utóbbinak köszönhető, hogy az ezredforduló időszakában még egyhuzamban letekertem a vasi falu és a hargitai nagyközség közötti 920 km-es távot, a tízes években már megszakítottuk az utat egy megállóval. Most, a húszas években már két megállóra volt-van szükségünk. Így alakult ez az idén is. Az új, 44-es autóutat preferálva Gyula városába foglaltunk apartmant első éjszakára.

Nemcsak a város hangulata, épületei, csatornái, ezáltal meseszép vízparti sétaútjai mellett a város szellemi hagyatéka is vonzott: ide valósi (volt) Halmos Béla népzenész, Ambrus Lajos író-költő, Nagy Szabolcs blues zongorista, mind személyes ismerőseim, és „érett”a közelmúltban fél-tucat művét elolvasva a szintén idevalósi Krasznahorkai László Nobel- díja is. A hangulatos alföldi kisvárosok sorába előzőleg Szarvast is beiktattuk: a Kőrős- part, a Vízi- színház, az Erzsébet-híd, az evangélikus ótemplom, a virágos terek, utcák látványának felelevenítése kötelező penzum volt. Gyulán a belváros már esti kivilágításban tárult elénk: a még tizenvalahány fokos időben nem volt sietős a sétánk. Meglepve hallgattam az Andrássy- kastély előtt a hangszórókon át megszólaló hangulat-aláfestő kamaramuzsikát: biztosan a romantika korából lehet. De nem. A Hard Day’s Night, a Girl és többiek. Beatles vonósnégyesre. Pazar ötlet! A vacsorát nem egy puccos étterembe terveztük, hanem egy népszerű, zenés helyre, ahol már étkeztünk régebben is. De jól tettük! A kedves pincérnő mosolyogva ajánlotta a nekünk valókat, nem sajnálva idejét, vérbeli vendéglátóként, a billentyűs-zenész az égvilágon minden műfajt játszott, amit a zeneirodalom feljegyzett, nem tolakodóan, így akaratlanul is dúdolnunk kellett vele. Az est fénypontja számunkra egy család ünneplése volt: a nyolcéves, sárga fátylakkal díszelgő kislányukat köszöntötték fel az apuka vezényletével a nagyszülőkkel együtt. Megható volt a szomszéd asztalnál akaratlanul meghallgatott- látott eseményeket végigkövetni, főleg a tűzijátékkal megkoronázott torta átadásakor. Aztán azon vettük észre magunkat, hogy a mellettünk levő asztalnál ülő középkoros német házaspárral együtt mi is mosolyogva, párás szemmel kívánunk boldog szülinapot az örömtől szárnyaló kislánynak. A lélektelen, sznob viselkedési normákhoz szokva jólesően meglepett ez az őszinte, emberi hozzáállás, ahol nem a pénz, hanem a szeretet dominál.
Másnap reggel a szokottnál hamarabb léptük át a már schengeni határt, mint ezelőtt: egy jó órát nyertünk. Nagyszalontán keresztlányom és férje várt reggebéddel, az előbbi Boeuf- saláta, az utóbbiak ökörfark-levessel és töltött tökkel képviselve. Hát igen, Baby uralja az internetet receptjeivel. De beborult az ég, hol csepergett, hol esett az eső, és hűvös is lett. És ez így mert mind az öt, Erdélyben töltött napon. Déva várába szándékoztunk felmenni útközben, de nem lett volna értelme a látási viszonyok miatt. Amúgy is elhúzódott az autókázás, hiszen most nem sztrádákon, hanem (egyébként kitűnő minőségű, a hazaiaknál kategóriákkal jobb) másodrendű utakon haladtunk, de rengeteg lakott területen áthaladva.

Segesváron megállni másfél órára- még ha tizenvalahányszor is jártunk ott-, kötelező volt. Este hatra már Nagyszebenben, második állomásunkra értünk. Itt is már féltucadszor voltunk, és mindig esett az eső. Most sem volt kivétel ez alól.

Azért végigbaktattuk a belvárost, a Piata Mica, a Piata Mare-t, egy önkiszolgáló étteremben bőségesen megvacsoráztunk, majd újabb séta után (még az evangélikus főtemplomba is besurranhattunk, egy koncert után) a lazító italokat kitűnő belga csapolt barna-sörök formájában vettük magunkhoz. A magyarul már egy szót sem értő gondnoknővel egyeztetve egy nagy, kényelmes szobát kaptunk éjjelre, másnap pedig bő reggelit, hogy indulhassunk is „haza”, Zetelakára.
Hétfőre esett a harmadik napunk, a zárva tartó múzeum-nap kiesett az eszünkből. Nem sok csodálatos szász erődtemplomot hagytunk ki addigi útjaink során, de kettő nem látottat kijelöltem megtekintésre. A szelindeki volt az egyik,

majd bejött váratlanul az asszonyfalvai is, melybe be is mehettünk. Ez ragyogó állapotban, felújítva, kiállításokkal megspékelve mutatta magát. A középen álló templom, benne német feliratokkal, az oltár, a karzat, a puritán ülőpadok, mind- mind a tipikus szász építkezés nyomait hordozta ugyanúgy, mint a várfal belsejére épített, többemeletes lakószobák kusza lépcsőkkel elvarázsolt világa.

A harmadiknál, az apoldi hegyre épített magos várnál szembesültünk a „szabad hétfő” intézményével, úgy, hogy csak kívülről szemlélhettük meg azt. Estére aztán hazaérkeztünk Zetelakára, ahol sok kis pohár pálinkával várt apósom és sógorom, Előd feleségével, Margittal.
Másnap pihenőnap volt. Előbb a hargitafürdői mofettához mentünk, és a kéngőzős teremben töltöttünk 30 percet, vigyázva, hogy a mellkasunk vonalában levő gázszint alá ne bukjunk: el is ájulhat az ember tőle. Egy odavaló társunk be is bizonyította ezt. A kezében levő öngyújtót meggyújtotta, és lassan egyre lejjebb eresztette. A szegycsont környékén elaludt a láng. Ott már nincs oxigén, halálos a belélegzés. Úgy látszott, a mozgásszervi betegségekre ajánlott gáz használt nekem is: addig rendesen fájó bal térdemben megszűnt a hasogatás, azóta kutya baja. Legalább is ennek tulajdonítom a gyógyulást.

A második, délutáni program is a relaxálás körében telt: Homoródfürdőn, annak sós gyógyvizében pihentünk. Az este fénypontja Karcsi bátyám felköszöntése volt: a tortáról szórta fényét a tűzijáték, és annak rendje s módja szerint a pezsgős dugó is nagyot pukkant.

Mint az előző nap, most is majd éjfélig tartott a diskurzus mindenről, ami ilyenkor elő szokott kerülni, de főként a régi emlékekről.
Kissé távolabbra néztünk másnap: Kovászna megyébe. Lövéte, a Kis Homoród partján, faépületeivel, szellős tereivel az utolsó katolikus fellegvár, majd a szépen parkosított Oklánd falva jött. Vargyas települése volt a fő célpontunk, az erdélyi népi bútorfestők fővárosa.

Sikerült is a legelismertebb családi vállalkozás házába- műhelyébe bejutnunk, ahol meglepve hallottuk a ük-ükapától dédunokáig, 15 generáción át alkotó- tartó manufaktúra megalapításának, divatba hozatalának, virágzásának és mai nehézségeinek történetét a fiúgyermekét éppen betanító Sütő Istvántól. Szomorúan említette, hogy a tulajdonváltáson átesett reneszánsz kastély, a Dániel- kúria, - melyet az asztalos- és festődinasztia alapítói „rendeztek be” bútoraikkal az 1600 –as évek elején-, új magyar tulajdonosai most nem kíváncsiak arra, hogy a helyi népművészetet megjelenítsék a rekonstrukció során. Még annak a kérésnek is ellenálltak, hogy a tucatnyi helyiségből legalább egyet szánjanak rá arra, hogy a bútoraikkal bemutassák a múltat, amely dicsőséget hozott később a falunak. Már az unitárius falvakon keresztül csorogtunk visszafelé a Homoród völgyében. Recsenyéden jót ebédeltünk (olasz konyhája volt, de kitűnő), majd Kénos falujában rácsodálkoztunk az emeletes „parasztházakra”.
Másnap búcsút intettünk a Hargita melletti Zetelakának és a családnak, és kényelmesen utazva értük el a „kincses várost”, Kolozsvárt. Annyira meglepett az utóbbi évtizedben az, ahogy a románok az egykori magyar- szász nagyvárosokat- sok évtizedes „altatás” után -, elkezdték „fejleszteni”. Nagyvárad, Temesvár, Arad, Brassó, Nagyszeben, Nagybánya, Kolozsvár.

Szépülnek a belvárosok, milliókat költenek a közterületek helyrepofozására, renoválják a terek menti középületeket, templomokat, palotákat, parkosítanak, a közlekedést modernizálják, szökőkutakat, hangulatos folyóparti sétányokat építenek és, ami szembetűnő- az éjszakai kivilágítással- metropolisszá magasítják a településeket. Kolozsvár egyetemi város,- itt végzett nejem is anno- rengeteg a fiatal, akik nem a koránfekvő nemzedékhez tartoznak világszerte- és pezsgetik a helyet. Több hazai újságíró is megosztotta ezt a véleményét: egy hasonló lélekszámú magyarországi városban kihalt a főtér és környéke este nyolc után, itt ekkor kezdődik az Élet. Persze lehet „elprágásítani” is a városokat, amikor a túrizmus generálta tömeg már ijesztő, és átbillen a taszító oldalra, de itt, Erdélyben még nem tartunk ott.

Ott tudtam meg Kolozsváron, a szállodai szobában szörfözve az interneten, hogy az idei évben általam is mélyen tisztelt Kranszahorkai László kapta az irodalmi Nobel- díjat.
Másnap a régi 1-esen haladtunk a határig, majd a jól „bevált” 44-es autóúton mentünk Kecskemétig, újabb megállónkig. Este népművészeti vásár volt a sétálóutcán, de meghallgattuk a Városházánál a minden egész órakor elhangzó harangjátékot, és megnéztük a főtér sok-sok templomát. A tulajdonosváltásról már szó volt az előbbiekben, ezzel kapcsolatosan ért itt egy másik élmény is: a belváros egy felkapott csárdájában vacsoráztunk, ahol az egyébként kitűnő feltálalt étel mennyisége nemhogy bőséges volt, hanem egyenesen túlzó.

Feleségem a kétharmadát, én a felét becsomagoltattam, de ahogy szétnéztünk a szomszéd asztaloknál, hasonló volt a helyzet. A pincért megkérdeztük, hogy mi ez az egykori szombathelyi Gödörhöz hasonló üzletpolitika, mire a válasz az volt, hogy az új tulaj így akarja megnyerni a vendégkört. Másnap onnan az „Expressz”, egy Suzukinak álcázva, délután befutott Sótonyba.

BYE-BYE, BALATONHENYE

BYE-BYE, BALATONHENYE
Gróf István, fotó: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf István

A Balaton- felvidékbe, azon belül a Káli- medencébe való beleszerelmesedés egy véletlen műve volt. El sem merem árulni: kettő millió forintért vásároltunk meg Szentbékkállán egy egyedül élő 82 éves nénitől 1996 júliusában egy, a falu közepén fekvő ép, de felújítandó házat. (Az egykori tulajdonost a gyerekei Győrbe, a nagyvárosba vitték, ahol fél éven belül meghalt.) Három éven keresztül tartott a felújítás: első évben az első- tiszta-, és hátsó – cseh süveges- boltíves szoba rendbetétele történt meg, amelyet egybenyitottunk a mögötte levő kamrával. Százszámra talicskáztam fel a kitermelt sittet a falu közepén elhelyezett konténerbe, a kőműveseknek kevesebbet hagyva. A következő évben a konyha- fürdőszoba páros következett, már magasabb számlákkal kibélelve. A végére maradt az istálló, a szín és a terasz rendbetétele,

és az épület- Somogyi Győző tervei alapján „kódisállást” is kapott. A Káli- medence tradicionális építészet elemeit felhasználni- friss bebíróként- kötelességünknek éreztük.

2002-ben történt válásunk után a ház eladásra került. A „félpénzből” vásároltam meg- a Káli- medencét nem elhagyni! felkiáltással- 2003-ban az, egy fiatal házaspár által lakott Balatonhenyei házunkat. Ez is közel állt a két évszázados korhoz, kőből épült, a szigetelés is elmaradt akkoriban ugyanúgy, mint a tető alatt a betonkoszorú. Idősebb is lettem, anyagi forrásaim is korlátozottabbak lettek, így „csak” használtuk az ingatlant.

A szükséges kisebb felújításokat pedig saját magunk végeztük el. Ebben oroszlánrészt vállalt feleségem, Enikő aki a belső vakolatveréstől a festésen keresztül a külső burkolatpótlásig mindenben élen járt. Huszonkét évig laktuk! Testvérekkel, gyerekekkel, unokákkal, barátokkal megosztva. Egy emberöltőnyi kor emlékei vésődtek be emlékezetünkbe…
- Ahogy megyünk le a Káli- medencébe- ez több-százszor megtörtént- Tapolca után már kibontakoztak a felejthetetlen hegyek: a szív már itt, Gyulakeszi mellett megdobbant a paplanrepülősök fellegvára, a Csobánc látványán. Jobbra a tekintélyt parancsoló,

koporsó alakú Szent-György hegy, középen a két süveg, a Gulács és a Tóti- hegy, távolabb a másik, még híresebb koporsó, a Badacsony. A Szigligetet innen nem lehet látni, de az is a csapathoz tartozik. Továbbautózva tűnik fel Szentbékkálla és Balatonhenye közös háttér- hegye, a Fekete- hegy, majd Zánka felé haladva az egykori szocialista bányászat legnagyobb szégyene, a félig lebontott, kibányászott Hegyestű.

- Vizibuziként- családi hagyomány, apám, öcsém is ilyen- elképzelhetetlennek tartottamazt, hogy az évente 10-15 ott-töltött hétvégeken a Balatonban nagyokat ne ússszak. Zánka, Ábrahámhegy, legutóbb inkább Pálköve strandja volt a helyszíne ezeknek. Óránként egy- egy 10-15 perces úszás, majd az összecsukható vászonszékben olvasás- ez volt a saját magam diktálta penzumom, akár egyedül voltam, akár másokkal. Június elejétől szeptember végéig élveztem a vizet. A 19-20 fok is megfelelt nekem, de a 23 felettit már nem díjaztam. A legemlékezetesebb úszó- emlékek ötévente Amerikából hazalátogató öcsémhez kötöttek, óriásikat pancsoltunk a tó közepén, nagyokat beszélgetve közben, de három fiatal vejem is gyakran társamul szegődött ebbéli kalandjaim során.
- A szűk környéken, a faluban tett rövid délelőtti kirándulásaink Artúr, majd Füge kutyánkkal megszokott eseményei voltak henyei tartózkodásainknak, ugyanúgy, mint a hosszabb kirándulások a Káli- medencében, és környékén. Köveskál rendezetlennek tűnő országút-mentéjét ellensúlyozta a „belváros” a mosóval, a két templomával, a peremrészekkel, a Kővágóörs felé vezető út pedig a

Kornyi- tó mellett pedig többszázadszor is kikényszeríti a sokszor ismételt mondatot: óh, de gyönyörű! Kővágóörs egykori kisvárosának minden utcáját élmény bebarangolni, Kékkút kicsi faluját nem kevésbé. Mindszentkálla, majd az általunk is lakott Szentbékkálla zegzugos utcácskái, a Kőtenger, az itt is, mint minden Káli- medencei faluban megcsodált, Szűcs Endre nyomdokain, hagyományőrző módon rekonstruált házak sétáink gyakori helyszínei voltak ugyanúgy, mint a Medence skanzen- faluja, Salföld, amely építészete folytán leginkább őrzi a múlt századok hagyományait.

Gyakran átmentünk innen KisÖrsre, ahol csak a villanyvezetékek emlékeztetnek a XX., XXI századra, a mellette levő bányatóval, melyet mi hippi- tónak tituláltunk, és egyszer sem hagytuk ki átúszását első feleségemmel, Babával és fiammal, Bencével akkor még élő Násfa vizslakutyánkkal egyetemben. Monoszló, a szomszéd zsákfalú, Henyéhez hasonlóan megint csak csendessége, provinciális hangulata miatt volt vonzó.
- Gyakori esti programunk volt – miután feljöttem a partról- lemenni Révfülöpre. Ilyenkor beültünk vacsorázni hol a Gombába, hol a Tóth vendéglőbe, valamikor „csak” a Rév bisztróba. Majd, ha már esteledett, kisétáltunk a mólóra, néztük a holdat, a csillagokat, a tükröződő tó vizét, (amit máson leverünk a giccsesség címkéjével, azt ilyenkor elnézzük magunknak) a szemközti part fényeit, a kikötő hajókat, a hattyúk, vadkacsák örökké éhes csapatait, a hajóállomás szemrevaló épületét, fagylaltunkat nyaldosva.

- És akkor a ház. Örökké nyikorgó, megszoruló vaskapunkon lehetett bejönni a házba az útról a Burnót- patakon átvezető vékony hídon át. A ház hosszú volt, a telek jobb oldalára épült, és a néhol omladozó vakolatot jótékony vadszőlő borította.

Az előszoba és a konyha egy légtérben van: két félköríves ablak választja el egymástól. Jobbra a hálószoba, balra az elnevezésünk szerint a „parasztszoba” helyezkedett el.

Ez utóbbi a benne elhelyezett festett parasztbútorok miatt kapta tőlünk a nevét. Néhányszor hét- nyolc ember is elaludhatott bennük. Egy- egy vékonyka helység, egy komfortos fürdőszoba, átellenben egy spájz volt még benne. Az épület hátulján egy nagy területű kamra, egykori istálló volt, és innen vezetett fel lépcső a padlásra. Az épület végére tyúk-, és disznóólat, fáskamrát illesztettek. A kertben hat alma-, egy körte-, egy sárgabarackfa teremte gyümölcseit, de volt még két magasra nőtt nyírfa, és egy óriásira nőtt, nem meghatározott lombos fa is.

Minthogy állandó lakóhelyünkön is nagy kert van, amit ápolni - gondozni kell, az idő előrehaladtával a henyei látogatásaink tavaszi hónapjai, az április, a május, de még néha a június is a takarításon kívül az ottani kert ápolásával teltek, és ez sok volt. Nemcsak füvet kellett nyírni, és bodzabokrokat írtani,

hanem zabolátlanul nőtt a vadszőlő is a ház falán, és a borostyán, a pulykataréj is mindenhol, ahol nem kellett volna. Az almafák is ontották zömében apró, étkezésre alkalmatlan termésüket, melyet el kellett hordani. De aztán június közepétől szeptember közepéig Henye volt a Paradicsom. A nyarat itt valóban élvezni lehetett. Augusztusban szentjánosbogarakat szedtünk csoportba bokraink közé, szeptemberben tőlünk 50-100 méterre szarvasbikák bőgése tette izgalmassá otttartózkodásunkat. Délelőtt Kántor Gyuszi helybéli barátom jött át beszélgetni, délután csobbantunk, este feloldottuk a magányt a tóparton, majd utána ismét borozás mellett éjfélig tartó beszélgetések következtek, gyertyafénnyel, a kerti asztalka mellett. Apropó: a rizlinget 20 éve a közeli, Tagyon-hegyi Molnár Zoltán pincéjéből veszem, a mai napig. Másnap aludhattunk kedvünkre: nekem már régebb óta nem kell munkába járnom, feleségemnek pedig a szabadsága adta ezt a lehetőséget.

- Az idei őszön eladtuk a henyei házat. Több lépcsőben történt költözéseink során mindig elsirattuk magunkban a nyaralónkat. Most azt tervezzük, hogy jövőre majd kiveszünk itt pár napra egy szobát, hogy emlékezzünk (is). Biztosan így lesz majd az elején. Majd ritkulni fognak a látogatások a Káli- medencébe, netán el is maradnak. Mert ugyan az idő könyörtelenül múlik, de az emlékek megmaradnak. Főképp a szépek!
( a harmadik fotón Zoltán öcsémmel és Marika hugommal grillezünk a kertben, a 12. fotón a kertünkben nyíló tamariskabokor látható)

KÜLÖNÖS TÖRTÉNET

KÜLÖNÖS TÖRTÉNET

Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf Bence

1. A TÖRTÉNET
Édesanyám, Tóth Margit ugyanúgy Nagyszalontán született, mint Arany János, csak 100 évvel később, 1917-ben.A hajdú Tóth Sándor nyolcadik gyermeke itt, a Partiumban nevelkedett, majd Erdélyben talált mesteréget és munkát magának. 25 évesen újdonsült barátnője, Etelka, aki kiskunhalasi származású volt, meghívta anyánkat, avagy ahogy mi, gyerekei hívtuk, Intikét magához. Itt ismerkedett meg az itteni gimnáziumban latint és történelmet tanító Rabatin Istvánnal, aki a helyi cserkészcsapat vezetőjeként népszerű volt a helyi közéletben. A találkozóból szerelem lett, Nagyon Nagy Szerelem.1942-ben összeházasodtak, és a ma a Felvidéken található Ipolyságba költöztek, ahol a férj a helyi iskolában tanított, a feleség várta a kisbabát. A 29 éves férfiről nem mondhatott le a magyar honvédség, és többtízezer sorstársával együtt, őt is a keleti frontra, Oroszországba vezényelték. Kilenc hónapon át harcolt a németek mellett a szovjet ellen a karpaszományos szakaszvezető. 1943. telén Sztaro-Nikolszkoje mellett megsebesült, majd sérüléseibe napokkal később, január 26-án belehalt. Naponta levelet váltottak egymással: Rabatin Istvánnak 245 írt levele maradt az utókorra, Édesanyám nem számozta, de ugyanennyi lehetett az övéi száma is. A kommunikáció Európa e távoli sarkáról nagyon akadozott: négy hónappal később, május 10-én kapott hivatalos értesítést férje haláláról. Intike azaddig reménykedett, és írta bizakodóan leveleit. A nem tudott, de sejtett tragédia lassan felőrölte idegeit, és ekkor elvetélt.

A háború éveit önkéntes zöldkeresztes nővérként dolgozta végig, járva a sebesülttáborokat, fogadalmat téve a háború áldozatai gyógyításának érdekéért, szeretett férje emlékezetére. A világégés után Debrecenben nővérkedett, ahol 1948 tavaszán összetalálkozott egy orvosi egyetemi hallgatóval, Gróf Lászlóval, akivel az év őszén házasságot kötöttek. Így jöttünk a képbe,mi, hugommal és öcsémmel...
2. VAGY NEM IS ANNYIRA KÜLÖNÖS?

Édesanyám megőrizte Rabatin István emlékét úgy, hogy édesapámmal való házasságába ez még ne "zavarjon bele". Apám ezt respektálta, sőt, neobarokk íróasztalán a tanárember márványba keretezett fényképe ott díszelgett. Tiszteletére kapta az elsőszülött fiú, azaz jómagam az István keresztnevet. Intike halála után Apánk elhatározta, hogy felkeresi "elődje" sírját Oroszországban, és lerója kegyeletét annak, akit párja annyira szeretett. De információi kevésnek bizonyultak a sír megtalálásához, időközben ő is szívinfarktuson, majd by pass műtéten esett keresztül, és a terv füstbe ment. De! 2009-ben "Intike bűvöletében" címmel egy emlékkönyvet szerkesztettem testvéreim támogatásával Édesanyánk tiszteletére, melyben az első harmad Rabatin Istvánnal való levelezésük legszebb, legszívbemarkolóbb és tragikusan végződött kapcsolatuk befejezésének emlékeit eleveníti fel, megsárgult fényképekkel illusztálva.
3.AZ ÚJ REMÉNY

Marika hugom még tartotta a "halasiakkal", quasi rokonokkal a kapcsolatot, többször is felkereste őket. Aztán idősödve nála is ez elmaradt. Öt éve "talált rám" azonos érdeklődési kőrünk, a blues-zene szeretete miatt kiskunhalasi rokonsághoz kötődő házastársként barátom, V. Pali, aki tavaly meglepett egy fotóval: Rabatin István emlékére a helyi református temetőben síremléket állított a város helytörténész csoportja, a Végső István vezette Pásztortűz Egyesület, szervezésükben és anyagi hozzájárululásukkal. Nos,ekkor határoztam el, hogy ide ellátogatok.
4. A KEGYELET

Fiammal az őszön egy körutat terveztünk Bács- Kiskun megyébe, és ennek keretében beillesztettük a halasi emlékmű- látogatást. 2025. szeptember 12-én Bencével megtaláltuk a temető végében a síremléket, és Intike, ahogy a sírfeliraton is szerepel, "Hű felesége fiai, István, Zoltán, és unokája, Bence" felirattal koszorút helyeztünk el rajta. A "történetnek" így lett vége.

NAGYKORÚ LETT A BALATON-PARTI RENDEZÉNY-18. RÉVFÜLÖP BLUES MUSIC FEST

Nagykorú lett a Balaton-parti rendezvény - 18. Révfülöp Blues Music Fest
Szöveg és fotók: Gróf István

Az idei nyárra is káprázatos zenekarok felhozatalát ígérte Kovács „Pepi” Péter főszervező Révfülöpre, és még most is – ez ritkaság manapság, pláne a Balaton partján - ingyenesen. Az időjárás kegyesebbnek tűnt, mint az előtte években: akkor vagy az elviselhetetlenség határán lévő forróság, vagy a szakadó esők rondítottak bele a produkciók élvezhetőségébe.

Stabil fesztiválkonferansz maradt Benkő Zsolt bluesgitáros is, aki a műsorvezetésen felül minden fellépő zenekar műsorába beszállt imprózni. Az „új ember", Zsolt mellett a program számomra meglepetésembere Gyöngyösi Gábor billentyűs volt, aki szintén minden banda műsorába beszállt rögtönözni, magasfokú zenei intelligenciával és nagyon profi tudással. És persze jó sörök, finom balatoni borok, a mólóra vezető promenád, a balatoni táj mind-mind csábító vonzerők voltak a programot választók számára.
Csütörtökön két befutott zenekar, a nemrég lemezt készítő, Kőmíves „Stone" András vezette Bluestone állt színpadra, majd a szintúgy bejáratott banda, a hazai New Orleans-i muzsika hazai interpretálói, a Jambalaya zenekar lépett fel Nemes Zoltán vezetésével. Ők mindketten a korábbi évekbeli koncertsorozat szereplői voltak, így kihagytam szereplésüket.

Nem ilyenek voltak a péntekiek: kevésbé közismert bandák, a The Rolling Stones hazai tribute zenekara, a GetNos, és a Suba Attila vezette The SoulFool Band léptek fel. Az előbbiek hosszú műsort állítottak össze, majd két órán keresztül elevenítették fel a világ legjobb rock'n' roll zenekarának dalait. Szakál Péter volt az énekes, Mick Jagger szerepében, aki harmonikázott is, Both Róbert volt Keith Richards képviselője, „szálkásabb, bökősebb" gitárszólóival, a kiváló újságíró, Stumpf András Brian Jones helytartója volt gitárosként (hogyhogy nem dicsekedett el ezen szerepkörével, nem tudjuk), Bill Wyman basszusjátékát idézte meg Gyukity Péter, aki itt vokálozott is, és Doby Viktor dobolt Charlie Watts inkarnációjaként. Stílszerűen a Start Me Up-pal kezdtek, majd néhány ( nem sok) dalt megidéztek a Stones korai, még bluesosabb időszakból (I Just Wanna Make Love To You, Spider and Fly), valamint a pszichedelikus időszakukból (Ruby Thuesday, Under my Thumb). A nagy slágerek mindegyike (Let's Spend the Night Together, It's Only Rock'n'roll, Honky Tonk Women, Jumpin' Jack Flash, Brown Sugar és persze a koncertzáró Satisfaction) ellenben terítékre került.

Mick Macky Peti a frontember szerepében jól helytállt. Annyit nyilván nem ugrabugrált, mint a homorú hasú, most 82 éves Jagger, de a show rajta keresztül folyt, pláne, hogy a nyálaska Angie is előjött. A zömétől eltérő hangszerelésük miatt kifejezetten tetszett a Gyukity által énekelt Keith Richards-nóta, a Sympathy for the Devil előadásmódja, a diszkódalból funkyvá szelídített Miss You Gyöngyösi Gábor billentyűivel, a ritkán hallható Love is Strong és a You Can't Always Get What You Want-ban Gábor a leánykórust az orgonával helyettesítő megoldásával.

Rövid átszerelés után jött a már Révfülöpön évekkel ezelőtt bemutatkozott, Amszterdamban élő Suba Attila és bandája, a The SoulFool. Stílusuk egyedi a hazai popkultúrában: soul- és funkyritmusra alapozott, érzelemmel telített blues és jazzy muzsika, jó torkú, élénk showman énekessel, profi zenészekkel. Attilán kívül a mexikói származású, de Hollandiában és Magyarországon is foglalkoztatott billentyűs, Kitano Hernández Solano, Siklai István basszeros, Móré Attila dobos, Benkő Zsolt (itt is) gitáros, valamint a két professzionális fúvós, Szalóky Balázs trombitás és Rabóczki Balázs szaxofonos voltak tagjai a csapatnak. Azért emelem ki ezt, mert van jó néhány blues, progrock együttesünk, ahol divatból betesznek két- három fúvóst a bandába, nem túl meggyőző játékkal. Minőségi ugrás volt hallgatni kezdődalukat, az ütős First One-t, majd a lassúbb Shy Boy Street-et, később a One címűt Suba magas tenorján, élvezhető, frazírozott énekkel, precíz zenekari háttérrel. Igencsak feldobta a hangulatot a korai New Orleans-i creole jazz stílusban szóló saját dal az almáspitéről. Szalóky ötletes és hangulatos trombitaszólója feledhetetlen volt ugyanúgy, mint a beugró Benkő Zsolt gitárimprója. Mintha az ezredfordulón aktív Bill Wyman Rhythm Kings bandáját hallottuk volna, a csokornyakkendős fickók szivarfüsttől és bourbon illatától vegyes déli nagyvárosának egyik bárjából. A Fizikophilosophica massage in the Sun c. ironikus szövegű, dögös shuffle-ben Suba showja volt a fénypont, de mind Rabóczki szaxi-, mind Benkő gitár-, mind pedig Gyöngyösi orgonarögtönzései bennünk maradtak. És innen nem volt megállás: a hangulatot egyre fokozták a SoulFool zenészei az I Believe in Music, majd a Freedom Boogie c. nótáikban.

Suba egyéniségét, extravaganciáját, pimaszságát talán Baksa Soós Jánoséhoz tudnám hasonlítani, olyannyira vonzza magára a tekinteteket. Mindkét fúvós, majd a boogie-ban természetesen a zongora szólói igényesek, ugyanakkor hangulatot fokozóak voltak. Egy 6/8-os ballada, a Love is Not Fair hangulatot váltott, Attila érzelmes húrokat érintett énekével, Benkő gitárjából gyönyörűen szakadt ki a rögtönzés, és a két billentyűs, az egymásra is figyelő Kitano zongora- és Gábor e-piano szólamai az est kiemelt pillanatát hozták el. A meteorológusok által be nem ígért eső ugyan el kezdett csepegni, de nem annyira, hogy megzavarja a koncert két utolsó számának előadását. Egy vad rock-blues után a Let It Shise- Hadd ragyogjon című himnuszukkal zárták előadásukat a fiúk a közönség vastapsával kísérve.

Ha szombat, akkor vidék. Így volt ez most is. A zömében békéscsabaiakból álló Papa Guys lépett a színpadra elsőként Borsodi Laca- gitár, ének, Nagy Ádám- gitár, Mohai Tamás- gitár, Pfeff Márton- basszus és Csányi Zoltán- dob felállásban. A frissen szerveződött csapat 2024 decembere óta muzsikál együtt, és Borsodi az előzetesében elmondta, „vegyes felvágottal" készültek ma estére. Volt lassú, volt ballada, volt saját szám (Hívj fel, baby, ma este), volt John Scofield jazz-átirata (Just Don't Want to Lonely), volt Muddy Waters blues- sztenderd funky ritmusra átírva (Hootchie Cootchie Man), a lényeg, hogy a három gitáros mindegyik darabban rögtönzött.

A színes szoknyás Nagy Ádám a mai kor gitárhangzását hozta, talán Gotthárd Misi játékához hasonlítva: torzított, hápogott, kvartyogott, és a hazánkban nem oly divatos szájgitározást is bemutatta. Mohai Tamás négy évtizedes múltja alatt sok műfajban lett járatos, még a jazzben is. Itt most rockot virgázott, míg Borsodi inkább a blues- rock felé ment el játékában. Az utolsóelőtti számban még Benkő Zsolt is beszállt negyedikként, egyedi hangzása neki is felismerhetően előjött. A sok gitárt néha Gyöngyösi oldotta fel míves billentyűjátékával. És ne feledjük Pfeff Marcit sem, aki - ahogy Laca bekonferálta - a példakép Jaco Pastorius-féle instrumentálisban akkora jazzes basszusszólót nyomott le, hogy annak később látta kárát: bal alkarja bizony begörcsölt, egy pár percre félre is kellett vonulnia. Kóstold meg a különleges főztömet - invitálja a nőt a srác egy Borsodi-számban, persze angolul, dögös shuffle- ritmusban. Ekkor már beborult az ég, villámlott és dörgött, a meteorológusok által beígért vihar ideért, és az idén is belerondított a rendezvénybe. Még a nézőtér teli volt, mikor kórusban énekeltük a Saturday Night refrénjét, és vertük térdünkkel az Allman Brothers Band átiratának kőkemény riffjeit, mire a másfél órás koncertnek vége lett.

Az átszerelés alatt kiürült a fedetlen nézőtér, a „maradék" közönség bebújt a kétoldalt és hátul eső elől védett placcokra. Az áram is elment, ekkor mondta be Benkő Zsolt, hogy ha az áramellátás biztosított lesz, folytatódik a koncert, ha nem, vége lesz. Szerencsére visszajött a kakaó, és színpadra lépett a Jani B(l)ack Blues nevű formáció. Legutoljára 1965-ben elmélkedtünk a zenei profi kontra amatőr szembenállásról, Aradszky Lászlót, a Stúdió 11-t hasonlítva az Illéshez, Omegához: persze, hogy mi az amatőröket szerettük. Most másként vetült fel ez a kérdés: bizony, mára hozzászoktunk a profin levezényelt koncertekhez.

Amikor a zenekarvezető tudja a setlistet, melyik szám melyik után játszandó, az egyéni improvizációk sorát ő vezényli, nincsenek üresjáratok, pörög a műsor. Egy falusi művház 1980-as évekbeli koncerthangulata jött fel emlékképpen bennem, aminek akkor megvolt a hangulata. No, de lássuk a bulit.

A hangszerleosztás érdekesnek bizonyult: a megszokottakon kívül egy plusz ütőssel (Szendi Gábor) és egy trombitás-hegedűssel (Kovács Ferenc) egészült ki a Giber János- ének, Petendi Tamás- gitár, a már megismert Gyöngyösi Gábor- billentyűk, Herr Attila- basszus és Mezőfi „Fifi" István- dob összetételű hetesfogat. Ha az előző banda vegyes felvágottal állt elibénk, akkor Janiékra ez még inkább jellemző volt. Egy pörgős funky-rock jól szólt bevezetésképpen, majd a Fleetwood Mac Oh, Well című dalának egyedi feldolgozása jött, érdekesen. Petendi hozta a jól ismert gitárdallamot, a trombita-rögtönzés érdekes volt, free-jazzes elemekkel. Egészen más világot tárt elénk a Black Magic Woman, a Carlos Santana által halhatatlanná vált nóta, a kongákkal a főszerepben. Kovács most hegedűre cserélte a trombitát, de a dalt végül is Gyöngyösi emelte fel ragyogó orgonajátékával. Jimi Hendrix egyik hazai helytartója, Petendi irányította a következő dalt, annak Watchtower -jének átdolgozása során. Jól hangzott a gitár, Tomi jókat tekert rajta, az énekes pedig meglepett egy egyperces reppeléssel a közepén, ami végül is jól sült el: egyáltalán nem lógott ki a stíluskeveredés. Az eső egyre jobban szakadt, néhány nem emiatt elázott srác a színpad előtt kommunikált a zenekarral, de a hangulatot feljebb tekerni már nem lehetett. Pedig volt még Mardi Gras-t felidéző New Orleans-i örömzene, sétáló basszusos blues és hard rock mennydörgés.
Jövő nyáron, jó időre várva állunk elébe az ország egyik legpatinásabb blues fesztiváljának. A hazai blues szcéna neves és kevésbé ismert bandáinak eljövetele az eddig kiválóan teljesítő szervezők kezében van. Reméljük, élnek vele.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.08.06-án, és a bluesvan.hu portálon 2025.08.09-én

VESZPRÉMFEST NYITÓNAP JOE BONAMASSÁVAL

VeszprémFest nyitónap Joe Bonamassával
Szöveg: Gróf István, fotók: Veszprémfeszt

Jó hatvan éve, a hatvanas évek közepén, végén brit földön születtek a nagy blues-rock gitár-hősök, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Rory Gallagher, majd társaik Amerikában, és persze idehaza is. Aztán lecsengett a divat, az akkori egyeduralkodók, akik akkoriban megtöltötték a stadionokat, a lemezgyáraknál évtizedes szerződésük volt, átadták a helyüket más zenei irányzatok képviselőinek. Fél évszázaddal később, az ezredfordulón, de főképp a 2010-es években kiteljesedve, berúgta az ajtót egy fiatal amerikai srác, és újrateremtette a gitár-héró fogalmát. Joe Bonamassának hívják ezt az úriembert. Tizenhét stúdió, és – mivel életeleme a koncertezés – tizenkilenc live lemezt készített ez idáig, és még innen van az ötvenen a háromszoros Grammy-díjra jelölt zenész. Magyarországon 2008-ban a Nyugati Teátrumban, 2010-ben a Pecsában, 2013-ban a Kongresszusi Központban és 2018-ban a Budapest Parkban lépett fel eddig a blues-rock műfaj szerelmesei előtt. Mostani európai körútján számos ország számos városában fellépett/fellép, és különleges tudásáról, mi több, szolidaritásáról tett tanúbizonyságot – az írországi Corkban Rory Gallagher halálának harminc éves évfordulójára időzített koncertjén a műsora az ír csodagitáros számaiból állt. Az idei Veszprémfesten elsőként Bonamassa mutatkozott be, és mivel szakadt az eső, és hideg is volt, a rendezők a Veszprém Arénába irányították át a közönséget. Nemcsak a parkolásban volt ez segítség, hanem a koncerteket is kényelmesen, légkondicionált teremben élvezhettük.

Előzenekarként a többek között a Bill Wyman & The Rhythm Kings és Tom Jones előtt már bizalmat kapott Jumping Matt and His Combo lépett fel: Jumping Matt, alias Pribojszki Mátyás - szájharmonika, ének, Csizmadia László - basszusgitár, Molnár Dániel - dobok, Hamvas Viktor - billentyűk felállásban. Az együttes a 2025-ben megjelent albumáról, a Forwardról mutatott be döntően dalokat. Volt köztük rock’n’roll, boogie, szving, lassú blues, lengőbasszussal kísért médium-blues, ballada. A Jump, Jump, Jump című szvingben Mátyás bemutatta herflijén, hogy mit érez, amikor énekli: feel allright. A Come on Pretty Baby-ben visszamentünk hatvan évet a zenében, míg a Beyond The Golden Gate-ben Pribojszki mellett Hamvas és Csizmadia is elengedett egy-egy szólót. Az azt követő boogie-ban Matyi felidézte a Canned Heates Alan Wilson ördögi harmonikaszólóit, avagy talán saját magát a Zydecola Boogieban? Az ugribugriból (jump) nem lehetett kikeveredni, a Jumping Matt Jumps című nótájukban a tízlyukú Hohner mellett Viktor őrületbehajló zongorabűvölete is premier plánba került.

Pontban kilenc órakor teljes hangerővel felcsendült a megszokott intro, a Soul Finger, majd a színpad sötétje kivilágosodott: ott állt a héttagú csapat, és belevágott a Hope You Realize It (Goodbye Again) című dalba. A színpad hátsó részén, egy dobogón helyezkedett el balra Calvin Turner basszusgitáros, középen Lemar Carter dobos, és az emelvény jobb oldalán a két színes bőrű vokalista lány, Jade MacRae és Dannielle De Andrea. A jó húsz méter széles színpad elején balra állt Josh Smith gitáros, aki jelenlegi főnökével egy időben indította be karrierjét, és most is koncertezik bandájával, járva a világot. Középen állt, de inkább szélességében bejárta a színpadot a fekete vasalt ingben, világos öltönyében Bonamassa, míg tőle jobbra ült négy klaviatúrányi hangszerarzenáljával a veterán billentyűs, Reese Wynans. A Dust Bowl egy lassú beat-dal volt, amit Bobby Blue Bland szerzeménye, a tiszteletreméltó énektudással interpretált Twenty Four Hour Blues, majd a Guitar Slim nevéhez köthető Well, I Done Got Over It dögös médium tempós blues követett, melybe a vokalista lányok is már beszálltak. Joe-nál nemcsak a blues és rock, hanem a dallamos slágerek, az érzelmes balladák előadása is a legoptimálisabb hangerővel és hangszínen történik. Az improvizációk – volt valamennyi nótában – mindig más jellegűek voltak, alkalmazkodva az adott dal hangulatához, és sohasem hallhattunk visszatérő sémákat ismételni.

A híres Gibson Les Paul mellett éles-szemű barátom további öt, más Gibson és Fender gitármárkát is azonosított, melyeket a gitártechnikus adott oda Bonamassának az új szám kezdésénél. A Self Inflicted Wounds volt az a dal, amire azt mondtam a koncert előtt, ezt mindenképpen hallanom kell élőben. Bonamassa erőteljes, érzelmes tenorja, csodálatos, egyre feljebb tornázott gitárrögtönzései és dallamvezetése mellett MacRae kisasszony gospeles hangulatú, hátborzongató magasságban előadott éneke életre szóló élményt adott. Joe, ámbár mindig hangoztatja a brit blueszenészek elsőbbségét tanítómesterei sorában, ismét amerikai, most kortárs kolléga, Ronnie Earl eksztatikusra kivitelezett nótáját dolgozta fel (I Want To Shout About It), melyben Josh Smith is lehetőséget kapott improvizálásra Reese Wynans-szal és a másik háttérénekessel, De Andreával egyetemben. Mindig hálás egy zenésznek Freddy King dalt a repertoárra venni, ez alól Bonamassa sem volt kivétel: a Pack It Up-ban nemcsak ő, hanem Reese Hammondon, Josh gitáron is remekelt, minekutána bemutatta a zenekara tagjait főszereplőnk. Nem sokat beszélt – szokása szerint –, de a k*rva esőt többször is emlegette: a Vár tövében, szabadtéren valóban hangulatosabb lett volna az est. Egy slágergyanús, Clapton populáris korszakára emlékeztető nóta után egy őrjítő gospeles hangulatú, felelgetős opusban (It’s Hard But It’s Fair) Joe változatosságképpen a „hápogtatót” helyezte előtérbe, majd zárószámként belevágtak a Led Zeppelin How Many More Times számának tizenhét perces interpretálásába. A piano-mezzoforte-forte dinamikai fokozatokat gyakran használta az együttes ebben a szerzeményben is. Bizony, a hangulat befolyásolására nem is lehetett volna jobb eszközük a hangnemváltásokon kívül: a gitáros a halk részben moll-dallamokra fűzte fel gondolatait, a főtéma pedig kemény dúrban szólt Lemar Carter dobszólójával megspékelve.
A visszatapsolás eredményét kár lett volna kihagyni: a folk-rock ballada, a Sloe Gin mindent összefoglalt, amit Joe Bonamassa adni tudott: erős, szépen frazírozott magas éneket, dallamos, ívesen vezetett, magasan szárnyaló gitárhangzást, komplett összhangot tartó zenekari hangzást. És ezt így nem sokan tudják kínálni manapság a piacon. Mi megkaptuk. Szerencsénkre.
Megjelent a bluesvan.hu portálon 2025.07.13-án

A HATODIK ESTE A BLUESRAJONGOKÉ VOLT A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁLON

A hatodik este a bluesrajongoké volt a Lamantin Jazz Fesztiválon
Szöveg és fotók: Gróf István

Amikor közelebb jöttek, láttam Fekete Jenő gitárján a meglepetést, amit a koncert előtt mondott. Fekete filccel ott virított az aláírás: Lurrie Bell. Hát igen, mennyi csoda megtörtént már a Lamantin fesztiválokon eddig! És mennyi fog még?

Zsófi és a Csődület volt a péntek esti előzenekar neve, és idomulva a nap zenei stílusához, bluest játszottak. Fodor Zsófi, a banda névadója viccesen említette, hogy a fiúk a Zsófi és a Csődörök néven futtatta volna magát, de ezt a zsűri nem engedélyezte. Zsófi zongorázott, Fülöp László- gitározott, Pávai Barna- énekelt és basszusgitáron játszott, dr. Peller György- szaxofonozott, míg Adorján Gábor- dobolt. Négy klasszikus urban-blues volt terítéken, elsőként ezek himnusza, a Sweet Home Chicago, majd a király, Muddy Waters klasszikusa, a Hoochie Cooochie Man, ezt Albert Collins dala, az If You Love Me Like You Say követte, végül ismét Muddy koncertzáró sztenderdje, a My Mojo Workin' hangzott el. Hibátlanul, ám kissé szűziesen játszottak: lehetett volna több a kakaó!

Mindhárom szólista szerepet kapott az improvizációk során, de a héten már fellépett Fülöp Laci gitárjátéka volt figyelemreméltó.

A nap első főzenekar a Little G Weevil and His Band volt, Little G. Weevil alias Szűcs Gábor- gitár, ének, Mr. Jambalaya, alias Nemes Zoltán- zongora, K.C. Brown, aka Czigány Attila- szájharmonika, Varga Laca (László)- basszus és Szabó Tamás aka Szabó Tamás (végre)- dob felállásban. Gabeszról már rengeteget írtunk, többek közt, hogy 2004-ben Amerikába ment szerencsét próbálni, 2013-ban Memphisben megnyerte az International Blues Challange-t, a The Teaser c. nagylemeze sokáig dobogós volt az amerikai blues-lemezlistán, majd hazaköltözött. A southern-blues irányzatot követi azóta is, hat további nagylemezt adott ki itthon.

A műsorukat mind saját számokból válogatták össze. Az intro-ban, a Gee Paid the Rent-ben melegítettek be a szólisták, a gitár, a herfli és a zongora, majd a One Little Cup gyors, hatásos kiállásokkal megspékelt rock'n'rollját nyomták le Mr. Jambalaya dominanciájában. A legutolsó lemezükről szólt a Scam Me Scam Me Not c. talkin' blues, melyben Gabesz déli-blues intonációja nagyon autentikus és élvezhető volt. Egy Észak- alabamai, feketék által énekelt munkadal, a Keep Going megint az énekre alapult, de Attila öblös harmonika- imprói szintén nagyon odaillettek. Nemes Zoli zongorajátékát nem csak hallani, hanem látni is élvezet volt. Szokása szerint az állvány helyett, főleg a belemelegedett rögtönzések idején a térdén egyensúlyozta piros Nord Electro villanyzongoráját, hihetetlen határozottan, erőteljesen, „belakva" mind az öt és fél oktávot. A dinamikailag is árnyalt, lehalkuló, majd újra visszaerősödő muzsika, illeszkedve a szöveghez, drámaian lett felépítve. A Doctor Hay c. slágeresebb daluk, sétáló basszussal megtámasztva szintén a If I May c. 2023-as albumukról szólt . Gabesz gitárjátékáról eddig nem beszéltem: a hatalmas rutin, az ösztönös blues érzés, és a technikai biztonság az alapja ennek, mely a One Last Time-ban is lenyűgözött bennünket. Két szám erejéig a New Orleans-i zenei irányzat hazai apostolához, az e stílusban játszó Jambalaya zenekar zongoristájához került a mikrofon.

Előbb egy Dr. John stílusában írt számot, a Whatever Happens címűt énekelte, zongorázta el Nemes Zoli, majd egy Pete Johnson által 1938-ban írt klasszikus chicagói boogie- woogie-t a játszott el, ördögi bravúrral. Végre eljött az idő, hogy hallhassunk egy igazi dögös lassú bluest. Az Apple Picker Blues erre szolgált.

Gabesz B.B. King koreográfiája szerint építette fel a nótát. Közepes hangerővel a verzék, erősebben a refrén, még erősebben a rögtönzések, majd egyszerre csak lehalkult az egész: suttogott az énekes, piszmogott a gitár, és a harmonika is akusztikusan szólt: Brown a mikrofont otthagyva, „csupaszon" zenélt, szívta- fújta, kérdezte, felelt a hangszerén, megidézve Sonny Boy Williamsont, majd az egész banda maximális hangerőn nyomta a tuttit, extázisig. Az egymásnak felelgetős blues-elemeket is előszedték a játékosok: a harmonika-gitár szinte párbajt vívtak a következő dalban, majd a Weird Dancing Woman-ben elszabadult a pokol: a Mojo Workin' ritmusára hengerelt a rock'n'roll, mindhárom szólista kitett magáért alaposan. A ritmusszekció hátul hozta az alapokat: Laca és Tamás ugyan nem kaptak (nem akartak?) szólózási lehetőséget, de nagyon profin nyomták.

A ráadás Gabesz hazajövetele utáni első, talán legsikeresebb lemezének nyitódala, a lengőbasszussal kísért, szövegközpontú Moving volt. Alaposan feltették a lécet az utánuk következő bandának, talán a légkondit is lemuzsikálták a plafonról.

Fekete Jenő kérdezte tőlem az este, még az előzenekarra várva, hogy mindig itt, a Krúdy Klubban voltak megrendezve a Lamantin fesztiválok az előző években, mert bár sokszor itt volt, de nem erre a helyszínre emlékszik. Igen, voltak más helyek is a bőségesebb időkben az elmúlt évek folyamán, így a főtéri nagysátor, vagy a szimfonikusok Bartók terme is, válaszoltam, de a Krúdy Klub is minden heti sorozatban helyszínül szolgált. Előkerült Lurrie Bell és csapata neve, ahol előzenekarként ők játszottak a Muddy Shoes-zal 2016-ban. Azzal búcsúzott, hogy „Na, majd nézd meg a gitáromat, ha játszom rajta, meglepetésben lesz részed"!

Az 1988-tól virágkorát élő első autentikus magyar blues-banda, a Palermo Boogie Gang legendás ötös-fogatának volt vezéregyénisége Fekete Jenő, majd annak feloszlása után a Muddy Shoes alakulaté. Majd' 30 éve a hazai bluesszféra megkerülhetetlen alakja ő, pedig még hol van a nyugdíj kortól? Most a Fekete Jenő és a Banda elnevezésű formációval állt elébünk. Ő gitározott és énekelt, 28 éve muzsikustársa, Bacsa Gyula zongorázott, Tomor Barnabás basszusgitározott és Móré Attila dobolt.

A Sensitive Kind c. J. J. Cale fülbemászó dallal kezdtek. A ritmusa a híres Santana-nóta, a Black Magic Woman-éhoz hasonlított, járt is a lábunk a ritmusára. A Key to the Highway egy 1940-es Big Bill Broonzy lépegetős blues sztenderd, amelyet Little Waltertől Eric Claptonig sokan feldolgoztak. Jenőék maradjanak ki belőle? Két dal következett a gitáros- zeneszerző 2019-ben megjelent szólóalbumáról, a Sáraranyról, a címadó ballada, majd vidám twist-ritmusban a Hol volt, hol nem. Majd kezdett felpörögni a műsor. A brit Stan Webb vezette Chicken Shack együttes fedezte fel újra Freddy King amerikai blues-gitárost, és hozott neki népszerűséget. Nem csoda, hogy a Banda is felfedezte az őstehetségben rejlő erőket, és három dalával bizony megremegtette a színház falait. Az I'm Tore Down-ban Jenő engedte el a fürge ujjak tízpercét,

de Gyula is - aki a top három blues zongoristák egyike ma is - belekóstolt a fehér Roland klaviatúrájába. Levezetésként a 110 éves country-blues, a Deep River Blues hangzott el, alig hangosított, unplugged hangszerelésben. Jó kis countrys gitárfutamok hozták a változatosságot a koncerten, hogy aztán újra Freddy mester dögös rock-bluesa, a Goin' Down következzen. Hálás választás arra, hogy extázisközelbe hozza a közönséget. Jenő a csúcson lejött gitározni a közönség közé, és Bacsa is megmutatta azt, hogy Memphis Slim a tanítómestere. Nem virtuózkodott, de nagyon dögösen játszott. Kár, hogy kissé halkan szóltak a billentyűk, vagy csak ott, ahol én ültem, ott hatott így? Móré Attila kifogástalanul hozta a ritmust, a kontyos, hosszú szakállú Tomor Barna pedig változatosan pengetett: sohasem negyedekben brummogott fel-alá hangszerén, ritmizálta nyolcadokkal, szinkópákkal, triolákkal. A Don't Ask Me no Questions c. dalt az ezt repertoáron tartó B. B. Kingnek ajánlották.

Fekete megemlékezett arról, hogy magyarországi koncertén a mester előzenekarként kitüntetésképpen élte meg ezt, majd 30 éve. A lassú, elégikus saját nóta, a Kottadal után egy harmadik Freddy King nótával, a Big Legged Womannal búcsúztak a fiúk. Jenő ismét legitározta a maximumot úgy, hogy vagy féltucat lány táncra is perdült a színpad előtt. A visszataps után a még ma is aktív, koncertező és lemezt készítő Buddy Guy nagy slágere, a Mary Had a Little Lamb hangzott el. Fémesen, Stevie Ray Vaughan- módjára szólt a gitár, gördült-gurult a zongorakíséret: méltó befejezése volt a felpörgött koncertnek.

Amikor közelebb jöttek, láttam Jenő gitárján a meglepetést, amit a koncert előtt mondott. Fekete filccel ott virított az aláírás: Lurrie Bell. Hát igen, mennyi csoda megtörtént már a Lamantin fesztiválokon eddig! És mennyi fog még?
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.07.05-én, valamint a bluesvan.hu portálon 2025.07.30-án.