SZÜLETÉSNAP ERDÉLYBEN

SZÜLETÉSNAP ERDÉLYBEN
SÓTONY- ZETELAKA EXPRESSZ 17.
szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. kerekes Enikő, Gróf István

2002-től feleségemmel, Enikővel „összebútorozásunk” óta a 17. utunkat tettük meg Sótonyból Zetelakára, szülőfalujába az idén. Két dologban különbözött ez, az általunk Sótony- Zetelaka Expressnek becézett, szinte évente megtett látogató út az eddigiektől. Az egyik, hogy most nem nyáron, hanem ősszel autóztunk oda, közelítve az időpontot apósom, Karcsi bátyám 90. születésnapjához. A másik, hogy most nem terveztünk egy-, vagy kétnapos nagy tematikus kirándulásokat Hargitából a kincses Erdélybe, távolabbra. Már láttunk nagyon sokat (mindent meg úgysem lehet!), és már fárasztó is a koncentrált vezetés.
Ez utóbbinak köszönhető, hogy az ezredforduló időszakában még egyhuzamban letekertem a vasi falu és a hargitai nagyközség közötti 920 km-es távot, a tízes években már megszakítottuk az utat egy megállóval. Most, a húszas években már két megállóra volt-van szükségünk. Így alakult ez az idén is. Az új, 44-es autóutat preferálva Gyula városába foglaltunk apartmant első éjszakára.

Nemcsak a város hangulata, épületei, csatornái, ezáltal meseszép vízparti sétaútjai mellett a város szellemi hagyatéka is vonzott: ide valósi (volt) Halmos Béla népzenész, Ambrus Lajos író-költő, Nagy Szabolcs blues zongorista, mind személyes ismerőseim, és „érett”a közelmúltban fél-tucat művét elolvasva a szintén idevalósi Krasznahorkai László Nobel- díja is. A hangulatos alföldi kisvárosok sorába előzőleg Szarvast is beiktattuk: a Kőrős- part, a Vízi- színház, az Erzsébet-híd, az evangélikus ótemplom, a virágos terek, utcák látványának felelevenítése kötelező penzum volt. Gyulán a belváros már esti kivilágításban tárult elénk: a még tizenvalahány fokos időben nem volt sietős a sétánk. Meglepve hallgattam az Andrássy- kastély előtt a hangszórókon át megszólaló hangulat-aláfestő kamaramuzsikát: biztosan a romantika korából lehet. De nem. A Hard Day’s Night, a Girl és többiek. Beatles vonósnégyesre. Pazar ötlet! A vacsorát nem egy puccos étterembe terveztük, hanem egy népszerű, zenés helyre, ahol már étkeztünk régebben is. De jól tettük! A kedves pincérnő mosolyogva ajánlotta a nekünk valókat, nem sajnálva idejét, vérbeli vendéglátóként, a billentyűs-zenész az égvilágon minden műfajt játszott, amit a zeneirodalom feljegyzett, nem tolakodóan, így akaratlanul is dúdolnunk kellett vele. Az est fénypontja számunkra egy család ünneplése volt: a nyolcéves, sárga fátylakkal díszelgő kislányukat köszöntötték fel az apuka vezényletével a nagyszülőkkel együtt. Megható volt a szomszéd asztalnál akaratlanul meghallgatott- látott eseményeket végigkövetni, főleg a tűzijátékkal megkoronázott torta átadásakor. Aztán azon vettük észre magunkat, hogy a mellettünk levő asztalnál ülő középkoros német házaspárral együtt mi is mosolyogva, párás szemmel kívánunk boldog szülinapot az örömtől szárnyaló kislánynak. A lélektelen, sznob viselkedési normákhoz szokva jólesően meglepett ez az őszinte, emberi hozzáállás, ahol nem a pénz, hanem a szeretet dominál.
Másnap reggel a szokottnál hamarabb léptük át a már schengeni határt, mint ezelőtt: egy jó órát nyertünk. Nagyszalontán keresztlányom és férje várt reggebéddel, az előbbi Boeuf- saláta, az utóbbiak ökörfark-levessel és töltött tökkel képviselve. Hát igen, Baby uralja az internetet receptjeivel. De beborult az ég, hol csepergett, hol esett az eső, és hűvös is lett. És ez így mert mind az öt, Erdélyben töltött napon. Déva várába szándékoztunk felmenni útközben, de nem lett volna értelme a látási viszonyok miatt. Amúgy is elhúzódott az autókázás, hiszen most nem sztrádákon, hanem (egyébként kitűnő minőségű, a hazaiaknál kategóriákkal jobb) másodrendű utakon haladtunk, de rengeteg lakott területen áthaladva.

Segesváron megállni másfél órára- még ha tizenvalahányszor is jártunk ott-, kötelező volt. Este hatra már Nagyszebenben, második állomásunkra értünk. Itt is már féltucadszor voltunk, és mindig esett az eső. Most sem volt kivétel ez alól.

Azért végigbaktattuk a belvárost, a Piata Mica, a Piata Mare-t, egy önkiszolgáló étteremben bőségesen megvacsoráztunk, majd újabb séta után (még az evangélikus főtemplomba is besurranhattunk, egy koncert után) a lazító italokat kitűnő belga csapolt barna-sörök formájában vettük magunkhoz. A magyarul már egy szót sem értő gondnoknővel egyeztetve egy nagy, kényelmes szobát kaptunk éjjelre, másnap pedig bő reggelit, hogy indulhassunk is „haza”, Zetelakára.
Hétfőre esett a harmadik napunk, a zárva tartó múzeum-nap kiesett az eszünkből. Nem sok csodálatos szász erődtemplomot hagytunk ki addigi útjaink során, de kettő nem látottat kijelöltem megtekintésre. A szelindeki volt az egyik,

majd bejött váratlanul az asszonyfalvai is, melybe be is mehettünk. Ez ragyogó állapotban, felújítva, kiállításokkal megspékelve mutatta magát. A középen álló templom, benne német feliratokkal, az oltár, a karzat, a puritán ülőpadok, mind- mind a tipikus szász építkezés nyomait hordozta ugyanúgy, mint a várfal belsejére épített, többemeletes lakószobák kusza lépcsőkkel elvarázsolt világa.

A harmadiknál, az apoldi hegyre épített magos várnál szembesültünk a „szabad hétfő” intézményével, úgy, hogy csak kívülről szemlélhettük meg azt. Estére aztán hazaérkeztünk Zetelakára, ahol sok kis pohár pálinkával várt apósom és sógorom, Előd feleségével, Margittal.
Másnap pihenőnap volt. Előbb a hargitafürdői mofettához mentünk, és a kéngőzős teremben töltöttünk 30 percet, vigyázva, hogy a mellkasunk vonalában levő gázszint alá ne bukjunk: el is ájulhat az ember tőle. Egy odavaló társunk be is bizonyította ezt. A kezében levő öngyújtót meggyújtotta, és lassan egyre lejjebb eresztette. A szegycsont környékén elaludt a láng. Ott már nincs oxigén, halálos a belélegzés. Úgy látszott, a mozgásszervi betegségekre ajánlott gáz használt nekem is: addig rendesen fájó bal térdemben megszűnt a hasogatás, azóta kutya baja. Legalább is ennek tulajdonítom a gyógyulást.

A második, délutáni program is a relaxálás körében telt: Homoródfürdőn, annak sós gyógyvizében pihentünk. Az este fénypontja Karcsi bátyám felköszöntése volt: a tortáról szórta fényét a tűzijáték, és annak rendje s módja szerint a pezsgős dugó is nagyot pukkant.

Mint az előző nap, most is majd éjfélig tartott a diskurzus mindenről, ami ilyenkor elő szokott kerülni, de főként a régi emlékekről.
Kissé távolabbra néztünk másnap: Kovászna megyébe. Lövéte, a Kis Homoród partján, faépületeivel, szellős tereivel az utolsó katolikus fellegvár, majd a szépen parkosított Oklánd falva jött. Vargyas települése volt a fő célpontunk, az erdélyi népi bútorfestők fővárosa.

Sikerült is a legelismertebb családi vállalkozás házába- műhelyébe bejutnunk, ahol meglepve hallottuk a ük-ükapától dédunokáig, 15 generáción át alkotó- tartó manufaktúra megalapításának, divatba hozatalának, virágzásának és mai nehézségeinek történetét a fiúgyermekét éppen betanító Sütő Istvántól. Szomorúan említette, hogy a tulajdonváltáson átesett reneszánsz kastély, a Dániel- kúria, - melyet az asztalos- és festődinasztia alapítói „rendeztek be” bútoraikkal az 1600 –as évek elején-, új magyar tulajdonosai most nem kíváncsiak arra, hogy a helyi népművészetet megjelenítsék a rekonstrukció során. Még annak a kérésnek is ellenálltak, hogy a tucatnyi helyiségből legalább egyet szánjanak rá arra, hogy a bútoraikkal bemutassák a múltat, amely dicsőséget hozott később a falunak. Már az unitárius falvakon keresztül csorogtunk visszafelé a Homoród völgyében. Recsenyéden jót ebédeltünk (olasz konyhája volt, de kitűnő), majd Kénos falujában rácsodálkoztunk az emeletes „parasztházakra”.
Másnap búcsút intettünk a Hargita melletti Zetelakának és a családnak, és kényelmesen utazva értük el a „kincses várost”, Kolozsvárt. Annyira meglepett az utóbbi évtizedben az, ahogy a románok az egykori magyar- szász nagyvárosokat- sok évtizedes „altatás” után -, elkezdték „fejleszteni”. Nagyvárad, Temesvár, Arad, Brassó, Nagyszeben, Nagybánya, Kolozsvár.

Szépülnek a belvárosok, milliókat költenek a közterületek helyrepofozására, renoválják a terek menti középületeket, templomokat, palotákat, parkosítanak, a közlekedést modernizálják, szökőkutakat, hangulatos folyóparti sétányokat építenek és, ami szembetűnő- az éjszakai kivilágítással- metropolisszá magasítják a településeket. Kolozsvár egyetemi város,- itt végzett nejem is anno- rengeteg a fiatal, akik nem a koránfekvő nemzedékhez tartoznak világszerte- és pezsgetik a helyet. Több hazai újságíró is megosztotta ezt a véleményét: egy hasonló lélekszámú magyarországi városban kihalt a főtér és környéke este nyolc után, itt ekkor kezdődik az Élet. Persze lehet „elprágásítani” is a városokat, amikor a túrizmus generálta tömeg már ijesztő, és átbillen a taszító oldalra, de itt, Erdélyben még nem tartunk ott.

Ott tudtam meg Kolozsváron, a szállodai szobában szörfözve az interneten, hogy az idei évben általam is mélyen tisztelt Kranszahorkai László kapta az irodalmi Nobel- díjat.
Másnap a régi 1-esen haladtunk a határig, majd a jól „bevált” 44-es autóúton mentünk Kecskemétig, újabb megállónkig. Este népművészeti vásár volt a sétálóutcán, de meghallgattuk a Városházánál a minden egész órakor elhangzó harangjátékot, és megnéztük a főtér sok-sok templomát. A tulajdonosváltásról már szó volt az előbbiekben, ezzel kapcsolatosan ért itt egy másik élmény is: a belváros egy felkapott csárdájában vacsoráztunk, ahol az egyébként kitűnő feltálalt étel mennyisége nemhogy bőséges volt, hanem egyenesen túlzó.

Feleségem a kétharmadát, én a felét becsomagoltattam, de ahogy szétnéztünk a szomszéd asztaloknál, hasonló volt a helyzet. A pincért megkérdeztük, hogy mi ez az egykori szombathelyi Gödörhöz hasonló üzletpolitika, mire a válasz az volt, hogy az új tulaj így akarja megnyerni a vendégkört. Másnap onnan az „Expressz”, egy Suzukinak álcázva, délután befutott Sótonyba.