Nagykorú lett a Balaton-parti rendezvény - 18. Révfülöp Blues Music Fest
Szöveg és fotók: Gróf István
Az idei nyárra is káprázatos zenekarok felhozatalát ígérte
Kovács „Pepi” Péter főszervező
Révfülöpre, és még most is – ez ritkaság manapság, pláne a Balaton partján -
ingyenesen. Az időjárás kegyesebbnek tűnt, mint az előtte években: akkor vagy az elviselhetetlenség határán lévő
forróság, vagy a
szakadó esők rondítottak bele a produkciók élvezhetőségébe.
Stabil fesztiválkonferansz maradt
Benkő Zsolt bluesgitáros is, aki a műsorvezetésen felül minden fellépő zenekar műsorába beszállt imprózni. Az „új ember", Zsolt mellett a program számomra meglepetésembere
Gyöngyösi Gábor billentyűs volt, aki szintén minden banda műsorába beszállt rögtönözni, magasfokú zenei intelligenciával és nagyon profi tudással. És persze jó sörök, finom balatoni borok, a mólóra vezető promenád, a balatoni táj mind-mind
csábító vonzerők voltak a programot választók számára.
Csütörtökön két befutott zenekar, a nemrég lemezt készítő,
Kőmíves „Stone" András vezette
Bluestone állt színpadra, majd a szintúgy bejáratott banda, a hazai New Orleans-i muzsika hazai interpretálói, a
Jambalaya zenekar lépett fel
Nemes Zoltán vezetésével. Ők mindketten a korábbi évekbeli koncertsorozat szereplői voltak, így kihagytam szereplésüket.
Nem ilyenek voltak a péntekiek: kevésbé közismert bandák, a
The Rolling Stones hazai tribute zenekara, a
GetNos, és a Suba Attila vezette The SoulFool Band léptek fel. Az előbbiek
hosszú műsort állítottak össze, majd két órán keresztül elevenítették fel a világ legjobb rock'n' roll zenekarának dalait.
Szakál Péter volt az énekes, Mick Jagger szerepében, aki harmonikázott is,
Both Róbert volt Keith Richards képviselője, „szálkásabb, bökősebb" gitárszólóival, a kiváló újságíró,
Stumpf András Brian Jones helytartója volt gitárosként (hogyhogy nem dicsekedett el ezen szerepkörével, nem tudjuk), Bill Wyman basszusjátékát idézte meg
Gyukity Péter, aki itt vokálozott is, és
Doby Viktor dobolt Charlie Watts inkarnációjaként. Stílszerűen a
Start Me Up-pal kezdtek, majd néhány ( nem sok) dalt megidéztek a Stones korai, még bluesosabb időszakból (
I Just Wanna Make Love To You, Spider and Fly), valamint a pszichedelikus időszakukból (
Ruby Thuesday,
Under my Thumb). A nagy slágerek mindegyike (
Let's Spend the Night Together,
It's Only Rock'n'roll,
Honky Tonk Women,
Jumpin' Jack Flash,
Brown Sugar és persze a koncertzáró
Satisfaction) ellenben terítékre került.
Mick Macky Peti a frontember szerepében jól helytállt. Annyit nyilván nem ugrabugrált, mint a homorú hasú, most 82 éves Jagger, de a show rajta keresztül folyt, pláne, hogy a nyálaska
Angie is előjött. A zömétől eltérő hangszerelésük miatt kifejezetten tetszett a Gyukity által énekelt Keith Richards-nóta, a
Sympathy for the Devil előadásmódja, a diszkódalból funkyvá szelídített
Miss You Gyöngyösi Gábor billentyűivel, a ritkán hallható
Love is Strong és a
You Can't Always Get What You Want-ban Gábor a leánykórust az orgonával helyettesítő megoldásával.
Rövid átszerelés után jött a már Révfülöpön évekkel ezelőtt bemutatkozott, Amszterdamban élő
Suba Attila és bandája, a The SoulFool. Stílusuk egyedi a hazai popkultúrában: soul- és funkyritmusra alapozott, érzelemmel telített blues és jazzy muzsika, jó torkú, élénk showman énekessel, profi zenészekkel. Attilán kívül a mexikói származású, de Hollandiában és Magyarországon is foglalkoztatott billentyűs,
Kitano Hernández Solano,
Siklai István basszeros,
Móré Attila dobos,
Benkő Zsolt (itt is) gitáros, valamint a két professzionális fúvós,
Szalóky Balázs trombitás és
Rabóczki Balázs szaxofonos voltak tagjai a csapatnak. Azért emelem ki ezt, mert van jó néhány blues, progrock együttesünk, ahol divatból betesznek két- három fúvóst a bandába, nem túl meggyőző játékkal. Minőségi ugrás volt hallgatni kezdődalukat, az ütős
First One-t, majd a lassúbb
Shy Boy Street-et, később a
One címűt Suba magas tenorján, élvezhető, frazírozott énekkel, precíz zenekari háttérrel. Igencsak feldobta a hangulatot a korai New Orleans-i creole jazz stílusban szóló saját dal az
almáspitéről. Szalóky ötletes és hangulatos
trombitaszólója feledhetetlen volt ugyanúgy, mint a beugró Benkő Zsolt gitárimprója. Mintha az ezredfordulón aktív
Bill Wyman Rhythm Kings bandáját hallottuk volna, a csokornyakkendős fickók szivarfüsttől és bourbon illatától vegyes déli nagyvárosának egyik bárjából. A
Fizikophilosophica massage in the Sun c. ironikus szövegű, dögös shuffle-ben Suba showja volt a fénypont, de mind Rabóczki szaxi-, mind Benkő gitár-, mind pedig Gyöngyösi orgonarögtönzései bennünk maradtak. És innen nem volt megállás: a
hangulatot egyre fokozták a SoulFool zenészei az
I Believe in Music, majd a
Freedom Boogie c. nótáikban.
Suba egyéniségét, extravaganciáját, pimaszságát talán
Baksa Soós Jánoséhoz tudnám hasonlítani, olyannyira vonzza magára a tekinteteket. Mindkét fúvós, majd a boogie-ban természetesen a zongora szólói igényesek, ugyanakkor hangulatot fokozóak voltak. Egy 6/8-os ballada, a
Love is Not Fair hangulatot váltott, Attila érzelmes húrokat érintett énekével, Benkő gitárjából gyönyörűen szakadt ki a rögtönzés, és a
két billentyűs, az egymásra is figyelő Kitano zongora- és Gábor e-piano szólamai az est kiemelt pillanatát hozták el. A meteorológusok által be nem ígért eső ugyan el kezdett csepegni, de nem annyira, hogy megzavarja a koncert két utolsó számának előadását. Egy vad rock-blues után a
Let It Shise- Hadd ragyogjon című himnuszukkal zárták előadásukat a fiúk a közönség vastapsával kísérve.
Ha szombat, akkor vidék. Így volt ez most is. A zömében békéscsabaiakból álló
Papa Guys lépett a színpadra elsőként
Borsodi Laca- gitár, ének,
Nagy Ádám- gitár,
Mohai Tamás- gitár,
Pfeff Márton- basszus és
Csányi Zoltán- dob felállásban. A frissen szerveződött csapat 2024 decembere óta muzsikál együtt, és Borsodi az előzetesében elmondta, „vegyes felvágottal" készültek ma estére. Volt lassú, volt ballada, volt saját szám (
Hívj fel, baby, ma este), volt
John Scofield jazz-átirata (
Just Don't Want to Lonely), volt
Muddy Waters blues- sztenderd funky ritmusra átírva (
Hootchie Cootchie Man), a lényeg, hogy a három gitáros mindegyik darabban rögtönzött.
A színes szoknyás Nagy Ádám a
mai kor gitárhangzását hozta, talán
Gotthárd Misi játékához hasonlítva: torzított, hápogott, kvartyogott, és a hazánkban nem oly divatos szájgitározást is bemutatta. Mohai Tamás négy évtizedes múltja alatt sok műfajban lett járatos, még a jazzben is. Itt most rockot virgázott, míg Borsodi inkább a blues- rock felé ment el játékában. Az utolsóelőtti számban még
Benkő Zsolt is beszállt negyedikként, egyedi hangzása neki is felismerhetően előjött. A sok gitárt néha Gyöngyösi oldotta fel míves billentyűjátékával. És ne feledjük Pfeff Marcit sem, aki - ahogy Laca bekonferálta - a példakép
Jaco Pastorius-féle instrumentálisban akkora
jazzes basszusszólót nyomott le, hogy annak később látta kárát: bal alkarja bizony begörcsölt, egy pár percre félre is kellett vonulnia.
Kóstold meg a különleges főztömet - invitálja a nőt a srác egy Borsodi-számban, persze angolul, dögös shuffle- ritmusban. Ekkor már beborult az ég, villámlott és dörgött, a meteorológusok által beígért vihar ideért, és az idén is belerondított a rendezvénybe. Még a nézőtér teli volt, mikor kórusban énekeltük a
Saturday Night refrénjét, és vertük térdünkkel az
Allman Brothers Band átiratának kőkemény riffjeit, mire a másfél órás koncertnek vége lett.
Az átszerelés alatt
kiürült a fedetlen nézőtér, a „maradék" közönség bebújt a kétoldalt és hátul eső elől védett placcokra. Az áram is elment, ekkor mondta be Benkő Zsolt, hogy ha az áramellátás biztosított lesz
, folytatódik a koncert, ha nem, vége lesz. Szerencsére visszajött a kakaó, és színpadra lépett a
Jani B(l)ack Blues nevű formáció. Legutoljára 1965-ben elmélkedtünk a
zenei profi kontra amatőr szembenállásról, Aradszky Lászlót, a Stúdió 11-t hasonlítva az Illéshez, Omegához: persze, hogy mi az amatőröket szerettük. Most másként vetült fel ez a kérdés: bizony, mára hozzászoktunk a profin levezényelt koncertekhez.
Amikor a zenekarvezető tudja a setlistet, melyik szám melyik után játszandó, az egyéni improvizációk sorát ő vezényli, nincsenek üresjáratok, pörög a műsor. Egy
falusi művház 1980-as évekbeli koncerthangulata jött fel emlékképpen bennem, aminek
akkor megvolt a hangulata. No, de lássuk a bulit.
A hangszerleosztás érdekesnek bizonyult: a megszokottakon kívül egy plusz ütőssel
(Szendi Gábor) és egy trombitás-hegedűssel (
Kovács Ferenc) egészült ki a
Giber János- ének,
Petendi Tamás- gitár, a már megismert
Gyöngyösi Gábor- billentyűk,
Herr Attila- basszus és
Mezőfi „Fifi" István- dob összetételű hetesfogat. Ha az előző banda vegyes felvágottal állt elibénk, akkor Janiékra ez még inkább jellemző volt. Egy pörgős funky-rock jól szólt bevezetésképpen, majd a
Fleetwood Mac Oh, Well című dalának egyedi feldolgozása jött, érdekesen. Petendi hozta a jól ismert gitárdallamot, a trombita-rögtönzés érdekes volt, free-jazzes elemekkel. Egészen más világot tárt elénk a
Black Magic Woman, a
Carlos Santana által halhatatlanná vált nóta, a kongákkal a főszerepben. Kovács most hegedűre cserélte a trombitát, de a dalt végül is Gyöngyösi emelte fel ragyogó orgonajátékával.
Jimi Hendrix egyik hazai helytartója, Petendi irányította a következő dalt, annak
Watchtower -jének átdolgozása során. Jól hangzott a gitár, Tomi jókat tekert rajta, az énekes pedig meglepett egy egyperces reppeléssel a közepén, ami végül is jól sült el: egyáltalán nem lógott ki a stíluskeveredés. Az eső egyre jobban szakadt, néhány
nem emiatt elázott srác a színpad előtt kommunikált a zenekarral, de a hangulatot feljebb tekerni már nem lehetett. Pedig volt még Mardi Gras-t felidéző New Orleans-i örömzene, sétáló basszusos blues és hard rock mennydörgés.
Jövő nyáron,
jó időre várva állunk elébe az ország egyik legpatinásabb blues fesztiváljának. A hazai blues szcéna neves és kevésbé ismert bandáinak eljövetele az eddig kiválóan teljesítő szervezők kezében van. Reméljük, élnek vele.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.08.06-án, és a bluesvan.hu portálon 2025.08.09-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése