MAJA PIRAMISOK, AKTÍV TŰZHÁNYOK, VAD DZSUNGELEK FÖLDJE- GUATEMALA- IV. ATITLÁN-TÓ

Guatemala: maja piramisok, aktív tűzhányók és vad dzsungelek földje - a világ egyik legszebb tava, az Atitlán-tó
Szöveg: Gróf István - Fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő és Gróf István

Előbb Guatemalavárosba utaztunk vissza Floresből. Mivel időközben „megedződtünk", volt bátorságunk a reptértől gyalogosan elsétálni a 400 m-re levő szállodánkba, ahol bőröndünket hagytuk. A sok cirkáló rendőrautó, a napsütés, és a recepciós hölgy is hozzájárult ehhez, aki korábban megnyugtatott, hogy fényes nappal forgalmas területen nem kell tartani semmitől. Pedig a hotelt 3 m-es magas fal, többszörös biztonsági záras kapu, és körbe- körbe a kerítés tetején sűrű elektromos szögesdrót hengerek védték a rablásoktól. Nemcsak a hotelt, hanem a környék minden egyes házát.
Bejáratott transzferes ügyintézőnkkel, az időközben (interneten) megismert helybeli Evelynnel történő egyeztetés után jött értünk a kisbusz, mely tovább vitt minket Guatemala nyugati-középső részén elterülő magasföldre, az 1560 méteren tengerszint feletti magasságban fekvő a világ legszebb tavának titulált Atitlán-tóhoz.

A 113 km-es távolságot útitársainkkal, - Mexikó romvárosainak bejárása után Guatemalába kiránduló nyolc fiatal holland turistával- Nissan kisbuszunk teljesen „normális" időt futva, jó három óra alatt tette meg: így is kalkuláltunk. A mi Balatonunknál negyede nagyságú, 18 km. hosszú és 10 km széles, ugyanakkor néhol 300 méter mély tó csodálatos hegyek és dombok között fekszik. Ezek közül kimagaslik a 3500 méter körüli három vulkán, a Toliman, az Atitlán és az aktív San Pedro. A partot szegélyező tucatnyi település közül mi a legnépesebbet, a turisztikai központként működő, 11.000 lakosú Panajachelt választottuk szálláshelyünkként.

Ebben a városban alakult meg az első nem amerikai hippikolónia, amely érdekessé és vonzóvá tette a települést. Amikor kitört Közép-Amerika legvéresebb polgárháborúja, a hippi közösség tagjai javarészt elköltöztek, hogy aztán helyüket átvegyék az amerikai nyugdíjasok, aki ingatlanokat vásároltak a városban, szállodákat építettek, így a Guatemalába látogató turisták egyik legfelkapottabb úti célja lett. Telitalálat volt a hotelünk: egy botanikus kerthez hasonló, szökőkutas előkert után a bungalókat és kétszintes szálló-épületet elérve, ennek első emeletén kaptuk meg utunk leghangulatosabb szobáját. A három méter széles folyosó, melyről nyílott a szobánk, asztalokkal, székekkel, fotelekkel, rengeteg virággal várta a kiülőket, a ráadás pedig a korláton átnézve a három óriási tűzhányó látványa volt. Gyors lepakolás után irány a város- döntöttünk. Pár lépés után megütötte fülünket egy fiatal házaspár beszéde: magyarok voltak. Hát, ennek nem volt túl nagy a valószínűsége, hogy itt, a messzi országban, szezonon kívül egy kisvárosban összefussunk egy házaspárral, akikkel persze tapasztalatot cseréltünk. Pana (mert így becézik a várost) a dombokról a tópartra lefutó bevásárló utcája, a Calle Santander - annak rendje és módja szerint - teli van boltokkal, kávézókkal, vendéglőkkel, hotelekkel, utazási irodákkal. Végigámultuk a nyüzsgő, koraesti kisváros kirakatait, megvacsoráztunk, és a kikötőben beleláttunk az este is élénk hajó-, és csónakforgalomba.

Az Atitlán-tó környéke bővelkedik látnivalókban. Sok bájos település veszi körül, mindegyiknek más a hangulata, és mindegyikből gyönyörű kilátás nyílik magára a tóra és a környező hegyekre. A tó környéki falvakban népviseletben, hímzett, szőtt ruhákban vannak a helybeliek, és ezt nem a turisták kedvéért teszik, hanem mert ez a mindennapi viseletük. Három maja törzs lakik itt, a már Chichicastenangonál említett quiché és cakchikelek mellett a déli parton élő tzutujilk. Sok az árus, bóvli elvétve akad a portékák között, csak kézműves termékek, faragott szobrok, maszkok, szőttesek, ékszerek. Minden nagyon színes, üdítő, egy kicsit olyan, mintha időutazáson vennénk részt.

Az Indián Orra az Atitlán-tó egyik, talán leghíresebb kilátója, a tó nyugati oldalán, San Pedro és Santa Clara falvak közelében. Állítólag innen a legszebb a kilátás. A feljutás meglehetősen kemény, mert a végén az emelkedő nagyon meredek. A turisták körében nagyon népszerű a hajnali, napfelkelte túra. Mi kihagytuk.
Másnap reggel mi is a kikötőnél kezdtünk, hogy egy egész-napos túrát tegyünk a tó körül. A kikötőből indulnak privát hajók is, borsos áron. Először egy ilyet akartak ránk tukmálni, de mi képben voltunk, mindenből felkészültünk időben, így negyede költségen utaztunk az ott parkoló, kis, 15-20 személyes, nyitott oldalas, motoros hajócska egyikén, melyek a Lago Atitlán nyugati partján fekvő hangulatos kisvárosokba indultak. A hajó neve spanyolul lancha (ejtsd: láncsá), a szót ugyanolyan hamar elsajátítottuk, mint a chucho (ejtsd: csucsó) a kóbor kutya, a bano (ejtsd: bányó) a mosdó, illetve a tumulo, (hosszú ó-val) azaz a fekvőrendőr szavakat. Mexikóhoz hasonlóan Guatemala útjai is tele vannak a forgalom lassítását szolgáló fekvőrendőrökkel, amelyek olykor úgy tűntek, mintha egy kisebb dombocskán kellene átkelnie az autóknak. Ellenben minden sofőrünknek meg idegenvezetőnknek rettenetesen tetszett a magyar „fekvő rendőr" elnevezés, jókat derültek ezen.
Elsőként, egy negyedórás hajózás után San Marcos la Laguna településen szálltunk ki, hogy megismerjük a főleg Európából odatelepült hippik és a jógik városát. A kikötőből a domb felé kanyargó szűk kis utcák tömve voltak spirituális árukat, kézzel készült ékszereket értékesítő, füstölőkkel teli boltocskákkal, javarészt fehér tulajdonosokkal.

Rengeteg jó, nemzetközi ételeket is árusító kifőzde, jóga és hanggyógyítást kínáló stúdió mellett sétáltunk el. Sok fehér emberről látszott, hogy hosszabb ideje itt laknak, berendezkedtek az itteni életre, és marha jól érzik magukat. Reggel lévén piás alakokat nem láttunk ugyan, de sok lepusztult helyi is itt találta meg számítását - a semmittevést- hosszútávon. Mint a hegyi falvak mindegyikében, itt is meredeken mennek fel a kis utcák a hegyek lábaihoz, és úgy ritkultak a házak is. A szép tóparti hajóállomásról ezután nem a következő, a hátizsákos turisták által „lelakottabb" San Pedro-ba, hanem az utána következő San Juan városkájába hajóztunk.

Itt a legszerteágazóbb a kézműves díszítő- művészet, tucatnyi, főleg textilműhely működik, és a képzőművészet egy Guatemalában - mint Közép- Amerikában máshol is- elterjedt legális variánsa, a falfestészet itt a legpompásabb. De, mivel délelőtt volt még javában, és a kánikula időszaka közeledett, felmásztuk a környező hegyen levő Kaqasiiwaan kilátóba. Eredetileg a hegy ormán fekvő Indián Orr, (La Nariz de Indio) volt úticélunk, de előzetes tájékozódás után a 4 km-es hegymeneti baktatásról lemondtunk. Ez sem volt piskóta, jó fél órát mentünk fel a lépcsőkön, de felérkezve, a látvány kárpótolt minket.

A három óriási tűzhányó övezte tó vize azúrkék volt, de a partokhoz közel már szürkésebb lett a partra sodort növényhulladékoktól. Három- négy települést is befogadott a kilátóból a panorámakép. Láthattuk, hogy 100 méteres szélességben a partot földművelők foglalták el, megművelt termőterületekkel. A kilátó fapadlóját színes festmények borították, láttunk itt szobrokat, feszületeket, még a padok is élénk sárga- pirosra lettek pingálva. Már ezerrel sütött a nap, mikor leballagtunk vissza, a faluba. És most jött a csoda. Mivel mellékúton mentünk fel a hegyre, így nem láttuk a két főutcát, melyeken most kényelmesen, lefelé sétálhattunk.

Az egyik a kalapok, a másik az esernyők utcája volt, azaz teli volt a házak közötti huzalokra ráerősített sombrerókkal, valamint színes esernyőkkel. A legmagasabb helyen volt a főtér, és a helyi iskola. Az itteni gyerekek nem hiszem, hogy szomorúan járnak ide: az egész épület, és a környéke is ki volt festve kezdve az épületek falától a kerítésen keresztül a járdáig. Arcképek, egészalakos figurák, dzsungelállatok-, növények, sőt, még amerikai filmsztárok portréi is megtalálhatók voltak itt.

Persze az utcán levő padok, a gyakorta elhelyezett óriási agyagkorsók is színpompásan virítottak, és a ráadás az utcai árusok magnóiból sugárzott kubai zene volt. Ebédidő lévén egy bisztróba betérve, helyi kajákat rendeltünk: egy nagy piros üvegpohárban fűszeres paradicsomlében tálalt rákot, kagylót, meg erős curry-t. Az időjárás előrejelzés már reggel beharangozta, hogy késő délutánra megjön majd a zivatar. Meg is jött. Alig, hogy beszálltunk a luncsóba, elkezdett szakadni az eső, és az amúgy szelíd, sima felületű tavon felkorbácsolódtak a hullámok. Mivel egy csoport fiatal közép-amerikai lány alkotta az utazók zömét, akik hangosan énekelték- kiabálták az anyanyelvükön a hangszórókon sugárzott karibi slágereket, a fiatal kapitánynak sem kellett több: nemhogy csökkentette volna a sebességet a veszélyes hullámok között, hanem - a csajok előtt vagánykodva - ráadta a gázt, és szinte repültünk a hullámok felett. Amikor visszacsapódott a hajótest, őrült nagyot dobált rajtunk, majd kiestünk belőle. Fél óra flúgos futam következett: a csajok ajkáról is lefagyott a mosoly, és mi is komolyan félni kezdtünk. Nem igaz, hogy annyi turbulenciát átéltünk az ide úton a repülőgépen, itt kell rettegnünk, egy nagy csónakban az Atitlán-tó közepén. Szerencsére nem lett baj. Mivel Panában is esett, az óvatos útikönyvek tanácsa ellenére, miszerint tuk-tuk-ba se üljünk be, mert kirabolhatnak, mégiscsak egy háromkerekű járműbe szállva tértünk haza, szállásunkra. Az eső nem hogy elállt volna, hanem trópusi zivatarrá erősödött: ilyen, a ló dereka vastagságban hulló égi áldást eddig csak Indonéziában, és Vietnámban tapasztaltunk. Az utcákon szó szerint hömpölygött a víz, a csatornák sem tudták már elnyelni, az autók küszöbjéig ért az áradat. De mivel a gyomrunk is rendesen korgott, esőkabátba beöltözve, átszaladtunk a legközelebbi étterembe. Nem bántuk meg: egy KFC-szerű kajálda volt, a Pollo Campero, amelyben csirkehúsból készült ételeket lehetett enni. Az étlapon rengeteg variáció szerepelt, választani is nehéz volt. Az általunk megrendelt étel sok volt és nagyon finom. Egy tányéron rántott csirkemellet, combot, és sok sült-krumplit hoztak ki nekünk, helybeli szószokkal. De nemcsak mi, hanem a környékbeli csucsók (kóbor kutyák) is jól jártak: elsőként mi kezdtük el átadogatni nekik az alacsony kerítésen a csontokat, majd a hazaiak is felfedezték ezt az örömöt, és csatlakoztak hozzánk.

Reggeli közben egyik szállodatársunk, egy kanadai nyugdíjas szólított meg minket. Beszélgetésünkkor elmondta, hogy a guatemalaiak rossz híre ellenére neki meglepően jó története van a közbiztonsággal kapcsolatban: előző nap elvesztette a városban a pénztárcáját bankkártyákkal, 2000 quetzállal és 100 dollárral együtt, majd mikor ezt észrevette, megosztotta bánatát az interneten. Fél óra múlva jelentkezett a szállodában egy helybeli férfi, hogy megtalálta a bukszát, és a pénzzel együtt visszaadta neki. Nos, ezt nem is találtuk szokatlannak dolognak, mert az indiánok mentalitását, becsületességét ismerve, nem is volt meglepő tett.

Másnap egy kalandos kirándulás várt ránk: a fennsík legnagyobb városába, Quetzaltenangóba mentünk, melynek rövidített, és használatos maja neve Xela. A túra leírásában az szerepelt, hogy a nagyvároson kívül még jó pár helyen megállunk útközben. Jól választottunk, mert nemcsak hogy ismét hárman voltunk csak guide- sofőrünkkel együtt, de most igazán felfedezhettük az ország igazi arcát a „kirakat- desztinációkon" túl. A Cuxliquel vulkán mellett autóztunk el, mely az eddigieknél ijesztőbben, hevesebben pöfékelt. Első megállónk San Cristobal Totonicapán városa volt, ahol az utolsó helységnév a megyét jelenti. A Balaton-felvidéken több mosót is felújítottak, melyben a falusi asszonyok egykor a nagymosást végezték.

Nos, itt is ilyennel kezdtünk. Ami meglepő volt, hogy nemcsak mostak a méteres vízben, hanem itt is fürödtek az otthoni fürdőszoba hiányában. Férfiak jobbra, asszonyok balra. Egyáltalán nem voltak szégyellősek az indián asszonyságok: meztelenségüket nem rejtették el. De ami igazán megdöbbentett, az az volt, hogy a több-száz m2-es medence lúgos vizében vidáman hemzsegtek a halak.

A Fő-téren a jellegtelen sárga városháza mellett a hatalmas, hófehér, spanyolok építette katedrális, a La Ermita volt a fő látnivaló. Az udvarán láthattunk 4 kis kápolnaszerű épületet, melyekben a megkeresztelkedett, de a templomba be nem engedett maja hívők, sorrendben férfiak, asszonyok, a fiú-, és leánygyerekek imádkozhattak. San Andres de Xacul volt a következő megállónk, ahol Guatemala egyik legszebb koloniális templomát csodálhattuk meg, immár belülről is.

A meglepő az volt, hogy nem hófehér, vagy sárga, hanem maja divat szerint sokszínűen, indián motívumokkal van kipingálva a homlokzata. Salcaja városka temploma következett ezután, melyet tipikusan fehér színűre festettek, szép, díszes ornamentikáját otromba vastag oldalfaltartó kövekkel csúfították el. De inkább arról híres, hogy ez volt az legelső, a spanyolok által épített templom Amerika földjén. A dátum 1524! A célváros, Xela következett, Guatemala második legnépesebb városa. A fővároshoz hasonlóan, a komor, szürke épületektől nem túl vidám belvárosban egy jó órát mászkáltunk. Az egykori börtönben ma művészeti főiskola működik (csak legyen helye!), a központi parkban pedig -ezen csodálkoztunk- nem voltak kirakodó kézművesek, árusok, és nézelődőt sem láttunk: sem főszezon, sem turista, sem kiemelt látnivaló nincs a városban. Talán az épület homlokzatát eredetiben megmutató katedrálist kivéve, mely mögé egyszerűen hozzáépítették az újat. A következő célállomásunk Almolonga városa volt, ahol az itteni lakosok virágzó kertészeti kultúrát honosítottak meg.

Az öntött betonkockákból épült jellegtelen, dísztelen, bepucolatlan házaiktól (ez egyébként egész Guatemala összes városára jellemző) nem messze, a város határai mellett sok száz parcella virított élénk- zöld terményeivel. Az összes, nálunk is ismert zöldségfélét megtermesztik itt a vulkánikus talajon úgy, hogy az amúgy sem kevés leesett csapadék mellett öntözik is a földeket. Ezáltal évi háromszor forgatják meg a terményeket a kertészetekben, és az ország felét innen látják el. A hortikultúra magasiskolája ezen a szegény vidéken. Hamarosan a 2000 méter tengerszintről 2500 méter magasra kerültük, Zunil városába, ahol a lepusztultabb, koszosabb környezetben csak nyomokban tudtuk fellelni a város brandjét, az asszonyok szép népviseletes öltözetét.

Annál élvezetesebb volt a nap csúcspontja, a Fuentes Georginas termálfürdőben való megmártózásunk. Ködös, párás hegyek közt igazi dzsungelkörnyezetben bukkan fel a termálvíz sok helyütt errefelé. A fürdésnek akkora nimbusza nincs Guatemalában, mint itthon, Vas megyében, mert a puritán, ajtónélküli kis betonkabinban történő átöltözés után csak hatan fürödtünk a tűzforró, kénes vízben vigyázva, hogy a kövek, sziklák között egyensúlyozva, el ne csússzunk. De a fürdőben töltött egy óra életre-szóló élmény volt, itt nem mesterséges nyakmasszázs folyt felülről, hanem igazi vízesés. „Kötelező programként" egy üvegfúvó műhelyben fejeztük be a Felföldön tett csavargásunkat a közeli Cantel városkában, sofőrünk legnagyobb örömére, aki egy hatalmas üvegvázát vásárolt felesége születésnapjára.
Mivel időben hazaértünk, és sütött még a nap, a hotelből lerohantunk a kikötőbe, hogy megörökítsük a naplementét. Jó negyedóráig filmeztünk, nem tudtuk abbahagyni a tó partján magasodó hatalmas vulkánok övezte Lago Atitlán csodálatát.

Mondtuk is, hogy majdnem giccs lesz a produkció, annyira túl szép, mesebeli volt a látvány. Így is lett: itthon, a DVD elkészítésekor ezt meg is állapítottuk. Vacsorára készülődve hangos, sorozatos ropogást hallottunk kintről. Te Úr isten! Panában is rablóbandák garázdálkodnak? Talán lövöldöznek a városban? Nem megyünk sehova! Már majdnem az ágy alá bújtunk ijedtünkben, mikor hangos hahorászással megérkeztek honfitársaink. Rákérdeztünk a hangzavar okáról, mire - látván ijedségünket- mosolyogva közölték, hogy vallási ünnep lévén, petárdákat robbantgattak a fiatalok. Rohantunk is ki gyorsan az előző nap felfedezett csirkés étterembe.
A világ egyik legszebb tavától másnap elbúcsúztunk, majd a világ egyik legszebb városába, Antiguába mentünk, melyről az I. részben olvashatnak. Európába való hazatérésünk előtt Dél- Floridában voltunk öcsémék vendégei, melyről szintén készül beszámoló.

Az ilyenkor közétett költségelemzés főbb számai a következőek: repülőutak (benne a tavaszi utazás lemondásának költségei): 50,0 %, szálloda: 11.5 %, szervezett utazások: 16.1 %, transzferek: 3.6 %, belépők, taxik, stb.: 4.8 %, étkezés: 14.0 %. Nem annyira olcsó, mint Délkelet- Ázsia, de itt is a repülő a nagyon sok, és autókölcsönzéssel a lekötött utak és a vidéki közlekedés 20 %-a is alacsonyabb lett volna. De így lett jó és felejthetetlen. Irány 2025!
Megjelent a vaskaruka.hu portálon 2025.12. 01-én