A NAGYFÉNY ORSZÁGA- FLORIDA

Florida, a napfény országa
Szöveg: Gróf István - Fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő és Gróf István

A 80-as évwek elején "dobbantottak" öcsémék előbb Kanadába, majd - mivel ott igencsak fáztak -, 30 éve Dél-Floridába, Pompano Beach-re költöztek. Ahogy 2011-ben, úgy most is elfogadtuk meghívásukat, és meglátogattuk őket. Ezúttal is összekötöttük ezt egy kis adrenalintúrával: akkor Mexikóban, most Guatemalában kirándultunk egyet.

Méghogy nincs adrenalin-töltet Floridában? Van is, meg nincs is. Van, mert - és ez egyre inkább így van napjainkban - veszélyes gyalog közlekedni egy amerikai város utcáin, sőt, némely élelmiszeráruházba is érdemes csoportosan bemenni. Lőhetnek bármikor, bármiért. A fegyverhasználat szabadsága ezzel jár. Eredetileg, zenei érdeklődésemet kielégítendő - New Orleans és Chicago után - a rock, blues, a country harmadik autentikus gócpontjába, Tennessee államba, Nashville-be és Memphis-be szerettünk volna elzarándokolni. Nemcsak a hétköznapi polgár testvérem, hanem a hazai blues Memphisben befutott vezető zenésze is eltanácsolt tervem végrehajtásáról. „Még 10 éve ajánlottam volna, de ma már nem! Még délután sem, nemhogy este, éjszaka sem szabad kimenni a Beale Streetre"- hangzott a jótanács. Jó, akkor menjünk fel pár napra Bostonba, Philadelphiába, hátha szívunk egy kis újvilági történelmi levegőt. Utánaolvastunk, kérdezősködtünk: a repülő, a szállás méregdrága, ugyanazok a felhőkarcolók, egy-két, az 1800-as évek közepén-végén épült neoklasszicista épületmonstrum, és kész. Ez is ugrott. Jó, akkor menjünk el egy háromnapos tengeri hajóútra, érintve legalább a Bahama-szigeteket. „Ugyanazt látnátok, mint itt, Floridában, semmi egzotikum nincs, ráadásul izgága természetetekkel ki se bírnátok három napig a hajó korlátját markolva, várni a vacsoraidőt"- hangzott több irányból is a tanács. Törölve ez is. Maradt az adrenalintöltet hiányzó felének az Atlanti-óceán partja: luxus lakónegyedekkel, parkokkal, többsávos autóutakkal, nyírt gyeppel, „házi" úszómedencékkel, pálmafákkal, kócsagokkal. És így lett jó! Mert nemhogy kipihentük a közép-amerikai országban tett kirándulásaink fáradalmait, nemcsak felelevenítettük öcsémmel gyermekkori, a szülőházban eltöltött közös éveink emlékeit,

nemcsak megkóstolhattuk néhányszor az amerikai konyha jellegzetes, a nálunk ritkán hozzáférhető marhasteakjeit, még felejthetetlen emlékekkel is gazdagodhattunk kirándulásaink alkalmaival.
A mocsárra épített Florida legnagyobb részét lecsapolták a XX. század elején, még felhőkarcolókat is építettek rá, de mégis meghagyták az Everglades Nemzeti Parkot a félsziget déli részén, kétmegyényi, 6100 km2-es nagyságban. Összefüggő iszapos, édesvízzel sekélyen borított, nádas- sásos vidék ez, a forróság ellenére gazdag flórával és faunával. Itt is éltek indiánok, mégpedig a Miccosukee törzs, mintegy 100.000 lakosával. A halászó- vadászó törzseket nem nagyon háborgatták a fehérek: a veszélyes, lápos vidéken inkább veszély, mint üzlet várt rájuk. A nemzeti park közepén levő skanzen- faluban a jó érzékű üzletemberek egy 3in1 megoldással az indián falu mellet egy aligátor bemutatót, valamint egy mocsárjáró csónakos túrát is hozzászerveztek.

A faluban szerszámkészítők, fafaragók, szakács-, és varrónők, ékszerkészítők, mutatták be tudományukat, néha unott képpel, amit már megtapasztaltunk Thaiföld, Malajzia vagy Egyiptom skanzenjeiben is. Az amerikai állam ezeknek az embereknek nem munkanélküli segélyt ad (felváltva dolgoznak a bemutatóhelyeken), hanem ezért a tevékenységükért fizet. A rezervátumokban élők (mert azok is vannak szép számmal) állami támogatással élik itteni életüket. Érdekesebb volt a főpavilon tárgy- és fotókiállítása, majd a mocsárvilág szélére épített állatbemutatók is. A nagy attrakció az aligátor show volt.

A duó szpíkere a mocsárvilágban ezerszámra elszaporodott hüllők tulajdonságairól, veszélyeiről tájékoztatott, míg a másik „munkatárs" a tucatnyi ragadozóból kiebrudalt a porondra egy kétméteres példányt. A show arról szólt, hogy a srác óvatosan a hüllő háta mögé settenkedett, majd ráült a hátára, és türelmes, nyugtató ütögetéseivel a kitátott száját felül egyik kezével megfogva, bemutatta a veszélyes fogsorokat, miközben a másikat elhúzogatta a kitátott torok belsejében. Vastapsot kapott.

Airboat-nak, mocsárjárónak hívják azt a speciálisan erre a feladatra megépített csónakot, mely hátul egy régi Oldsmobile, Cadillac 12 hengeres, 3-400 lóerős motorjával egy hatalmas légcsavart meghajtva működik. A „kapitány" fenn ült a motor mögött, a gázkart és a kormányt kezelve, míg a sekély merülésű hajótest padjain 10-15 ember fért el. Mindannyian füldugót viseltünk, mivel oly erős volt a motor zúgása. A majd órás csónakúton gyorsan haladt a járművünk, a nyílt vízen és a sással borított területeken ugyanúgy átgázolt. Féltünk, hogy fennakadunk valamelyik növénycsomón, de alattuk is víz volt, meg hát a 400 LE nem ismert akadályokat.

Egy-egy „vad" krokodilt megpillantva, le is állította a csónakos a motort, hogy láthassuk közelebbről is a szörnyet. A program része volt egy kis szigeten megtett séta is, ahol a növényvilágot, a madarakat (bíbicek, kócsagok, gémek, gólyák) is megfigyelhettük.
És ha már délen voltunk, kíváncsiak voltunk a Key West szigetvilágára is. Florida City városa után lekanyarodtunk a fűútvonalról, és ottani mértékkel kis, kétszer kétsávos úton autóztunk Key West felé. Az amerikaiak gazdagsága tetten érhető ezen az óriási beruházáson: a Bahamákkal egy szélességi fokon, Florida szárazföldi részéről indul ez a 182 km-es négysávos autópálya, egészen a Hemingway- lakóházáról közismert legdélibb pontig, Key West-ig. Az Overseas Highway, mely az US 1-es út része, főként a tengerbe lerakott cölöpökre épült, részben a kisebb- nagyobb zátonyokat, szigetecskéket érinti. Eredetileg vasútvonal volt, melyet 1912-ben építettek, de a társaság becsődölt, miután 1935-ben egy hatalmas hurrikán használhatatlanná tette. Mindössze 640.000 $-ért eladták, de a tulajdonosok 1950-ig vártak az autópálya felépítésével. Boca Chica Key, a haditengerészet támaszpontja mellett mentünk el először, majd Spanish Harbour Key következett, mely után már az első, a Seven Mile Bridge, az első 10 km-es tengeren átívelő szakasz megmutatta a mérnöki csodát. Jobbra a Mexikói-öböl, balra az Atlanti-óceán. Majd nemsokára Key Largo, az egyik legnépszerűbb üdülősziget következett, melyet a búvárok fővárosának is neveznek. Több ezer búvár, de tudományos kutató is jár évente itt.

Érdekes jelenség, hogy a kemény koralltelepeknek hurrikántörő tulajdonságuk van, védőpufferként működnek. Itt megálltunk a tengerparton, ahol a mangroveerdők öbleiben úszó területek, sznorkelező központok, kempingek voltak láthatóak. Úgy elbámultuk az időt, hogy hirtelen bealkonyodott: vissza kellett fordulnunk.

Key Westig így nem jutottunk el, de az óceánt átszelő, hidakkal felturbózott autópályán való utazásba így is belekóstoltunk. Hazafelé, este „útba esett" Miami félmilliós metropolisza, amelyet még nem láttunk. Kár, hogy eleredt az errefelé ritkán csöpörgő eső, de így is nagy élmény volt az 50-60 emeletes, már kivilágított felhőkarcolókra feltekinteni, a tengerparti luxusszállodák tucatjainak fényűző környezetét megpillantani. A Brickell széles sugárútján végighajtva láttuk a Vizcaya palotát, az Edge, majd a Wynwood-városrészt és a várossal egybeépült üdülőtelepülést, Hollywoodot is.

Következő utazásunk már északra, Boca Raton üdülővárosba vezetett. Nekünk, európaiaknak érdekes volt látni a nagy plakátokat, miszerint jövőre, 2025-ben lesz 100 éves a település, mely területén azelőtt még mocsár volt. Akkor Addison Mizner építész ötvözte először a mediterrán struktúrák jellegzetességeit a spanyol koloniális építészet elemeivel, meghatározva napjainkig a dél- floridai revival architektúra most is divatban levő sajátosságait.

A Mizner park szemet vonzó épületei a nemrég emelt Boca Raton Museum of Art és a szabadtéri kulturális rendezvényeknek épített, 4000 személyes Amphitheater. Hazafelé a jól kiépített, országos hálózattal rendelkező Cracker Barrel étteremben mindnyájunk megelégedésére tipikus amerikai kajákat ettünk.
Következő kirándulásunk a Juno Tunes tengeri Nemzeti Park felé vezetett. A homokdűnés tengerparttól - amely a tengeri teknősök jól ismert, és a kíváncsi turisták népszerű megfigyelőhelye - nem messze épült fel adakozásból a Loggerhead Marinelife Center. Ez a féltve őrzött állatok kutatási, rehabilitációs, oktatási és természetvédelmi bástyája.

A külső medencékben láttunk pár órás, két napos és egyhetes pici hüllőket, másikban 100 éves aggastyánt, egy következőben bal első lábát vesztett „hadirokkantat", majd a természetbe visszatéréshez szoktatott rehabilitált példányokat is.

A belső teremben aztán megcsodáltuk a hatalmas tengeri akváriumban százféle színben pompázó halakat, ahol persze a cápák, a murénák és az elektromos ráják voltak a főszereplők, de a kicsi csikóhalak, vagy az 5-től 30 cm-es, harangalakú testtel fel-alá lebegő medúzák is hosszasan az üvegfalak előtt marasztaltak bennünket.

Ijesztő, és lelkiismeretre ható volt a tengereket szennyező, emberek által a vízbe szórt, benne hagyott, lebomlásra képtelen szervetlen anyagok tömkelegének bemutatása, elijesztésképpen. Hazafelé menet egy újabb milliomos paradicsomban, a már 1911-ben városként bejegyzett Palm Beach üdülővárosában tettünk egy kört. A város jellegzetességén, a négy sorban ültetett hatalmas pálmafasoron, a Royal Palm Way-en végigautózni ugyanolyan kitüntetett élmény volt, mint sétálni

a belvárosi The Breakers olasz neoreneszánsz negyedben. Elbandukoltunk a város híressége, Henry Flagler, a Standard Oil tulajdonosának, és Donald Trump egykori és a következő államelnök luxuspalotái mellett is. Nem csoda: 37 milliárdos lakik itt, és a milliárdot dollárban kell érteni.

Egy szép, napos délelőttöt szenteltünk a szomszéd városnak, Fort Lauderdale-nek is. A Las Olas, a főutca már korábban is megnyerte tetszésünket a 30-as évekbeli art deco épületeivel, és ezúttal sem csalódtunk.

Aktuális érdekesség volt a halloweenre készülő város utcáit róni: minden boltos kötelességének vélte, hogy nyomot hagyjon a kirakatában ennek. Öt centiméterestől az ötméteresig mindenféle alakzatban, színben ijesztgettek minket a csontvázak. A város a jachtok gyártásának és karbantartásának központja is az Egyesült Államokban. Ezt nem hazudtolta meg az a hajóktól nyüzsgő látvány, amit nemcsak az óceánparton, hanem a városban fellelhető számos csatornán és a kikötőikben tapasztaltunk.
Pompano Beach-i gyalogtúránk alkalmából a jómódú lakónegyed körül két dolgot tapasztaltunk: az itt lakók kizárólag kocsival közlekednek, gyalogos nincs az utcákon, járdákon. De az is igaz, hogy nincsenek tömegközlekedési eszközök, és az is igaz, hogy nagyok a távolságok bárhova (áruházak, bankok, orvosi rendelők) eljutni. A másik: ilyen nyugodt, háborítatlan körülmények között nem láttam emberek által lakott területeken vadon élő állatokat élni.

A mókus oda jön, a tenyeredből eszik, az iguána, akár 10, akár 90 centis, ott napozik a parkban, a füvön, és jól érzi magát ugyanúgy, mint a ludak: háborítatlanul legelésznek ott. A tavak partján kócsagok, gémek, bibicek, gólyák keresik táplálékukat 20 m-re a sokemeletes lakóház kapujától, vadkacsák hasítják a kristálytiszta vizet. Senkinek nincsenek útjukba, és ők ezt tudják, és (vidáman) élnek vele.

Florida, a Paradicsom: nincsenek novemberi ködök, januári havak, májusi esők, júliusi zivatarok. Egy évben 3-4 nap kell csak (a légkondival) fűteni! Irigylésre méltó lenne, ha nem jönnének az őszi szezonban a hurrikánok. Amelyek - ahogy halljuk a hírekben - általunk felfoghatatlan veszélyekkel járnak a sokszor 240 km/órás szélviharjaikkal. Akkor, abban a pár napban élet-halál urai. Mindenesetre megállapodhatunk: jó volt ott lenni, de jó hazajönni is.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.12.18-án