Guatemala: maja piramisok, aktív tűzhányók és vad dzsungelek földje - III. El Petén tartomány
Szöveg: Gróf István - Fotók: Grófné Kerekes Enikő és Gróf István
Amerikából való megérkezésünk után három nappal másodszor is a főváros La Auróra reptéren találtuk magunkat: a
470 km-re fekvő El Petén tartományba, az ország
legnagyobb, északi régiójába igyekeztünk.
Előtte nap még megnéztük
Guatemalaváros látnivalókban amúgy nem bővelkedő nevezetességeit, melyet, eredeti tervünkkel szemben nem buszokkal és gyalog, hanem egy
utazási iroda által ajánlott városnéző programmal bonyolítottunk le. Nagyon
veszélyes város ez, sötétedés után nemhogy nem szabad, hanem tilos kimenni, de a kerületek (itt zónákra van osztva a település) zömében nappal sem ajánlott. Brazil-maja idegenvezetőnkkel csak mi ketten vettünk részt a túrán. A
Las Americas sugárútról, ahol a közép-, és dél-amerikai „testvérországok" tiszteletére emelt emlékművek, szobrok láthatóak, és köztük volt a világhíres guatemalai Nobel- díjas költő,
Miguel Asturias bronzszobra is, az
Avenida Reforma-ra hajtottunk. A franciák által ihletett széles sugárút márvánnyal díszített palotái tetszetősen mutatták magukat. Sajnos nem álltunk meg, csak futólag láttuk a vasból emelt
Torre Reformadort (1930, 72 m.), a párizsi Eiffel- torony itteni utánzatát. A
Jurita- templomnál viszont pár percre igen. A vegyes stílusban, barokk, román és bizánciban épült
kissé giccses istenháza egy fogadalmi templom, a Santa Maria vulkán kitörésétől félve húzták fel. Majd a modern városközpont felé, a
Centro Civico felé mentünk, ahol a Városháza, a Legfelsőbb Bíróság, és egyéb hivatalok modern épületei állnak. Aztán végre megérkeztünk Guatemalaváros főterére, a
Plaza Constitucion-hoz. Itt végre kiszálltunk a kocsiból. A teret két hatalmas épület uralja: az 1830-ban épített
Metropolitan Catedral óriási tömbje,
a tér másik oldalán pedig a még nagyobb
Palacio Nacional, a mindenkori elnökök palotája. A tér harmadik látnivalója a Piac, a
Mercado. Óriási területen helyezkedik el, kétszintes, és sok száz üzlet található benne. Minden, ami egy piacon megvehető, itt is megkapható. Újat azonban itt is tanultunk.
Négyféle banánkínálattal szolgált valamennyi gyümölcsárus, nemcsak az általunk ismert eggyel. A pici, vöröses húsút meg is kóstoltuk.
A sétálóutcán haladva az őslakosok által megszokott, de nekünk szokatlan életképpel lettünk gazdagabbak: egy gyalogsági harckocsiból két,
csőre töltött géppuskával felfegyverzett katona szaladt be az egyik házba. Nocsak! Visszatérve biztonságos hotelünkbe este itt fogyasztottuk el az előre bebiztosított szendvicseinket: nem szívesen mentünk volna ki vacsorázni.
Guatemalában az átlagos haladási sebesség autóval jobb esetben is 40 km/óra, így Peténbe menet félnapos zötykölődés helyett egy, az európai légijáratoknál kevésbé használatos kis ATR légcsavaros repülőgépre szálltunk. A négynapos útra nem vittünk bőröndöt, hanem minimál változatban
két hátizsákkal utaztunk a trópusi tájakra, ahol 30 fokot prognosztizáltak. Még egy hosszúnadrágot sem vittem magammal. Így persze mindkettőnk hátizsákja átlépte a 8 fontos súlyhatárt:
pótdíjat fizettünk. Francia útitársnőinkkel keserűen megállapítottuk, hogy a kedves turisták megkopasztása az ottani költségvetést gyarapítja majd.
Még egy órát sem repültünk, mikor leszálltunk
Flores, a régió fővárosának kicsiny, Mundo Maya (maja világ) nevű repterén. A 23.000 lakosú kisváros központi része a
Petén Itzá tavon felépített szigetre települt, és az utolsó négyzetcentiméterig be lett építve. A fél óra alatt körbejárható szigetváros az egyik legszebb hely volt, ahol jártunk:
igazi Paradicsom. A szálláshelyünk is kitűnő volt. Csak ledobtuk a cuccost, átpakoltuk az egyik hátizsákba a szúnyogsprayt, napolajat, elemlámpákat és persze jó sok vizet, és délre már ott álltunk a
Yo Petén táblánál, ahol már vártak chilei, kolumbiai, mexikói útitársaink, hogy a várva várt
Tikal romváros látogatást megtegyük kiemelt
naplementés attrakcióval. A jegyvásárlás (
borsos az ára, 500 quetzal, azaz 24.000 Ft volt a jegy kettőnknek) és a karszalag felcsatolása a park bejáratánál történt, kétórás utazást követően, de még jó messze a romoktól. A parkolótól gyalog folytattuk az utunkat a meredek struktúrák felé. Erős 3/4 órát,
jó másfél km-t gyalogoltunk a dzsungelben, mire elértük a fő látványosságot, a Gran Plazát. Közben a peténi táj
fajokban bővelkedő flóráját és faunáját is megcsodáltuk, főként a pókmajmok, az óriási levélvágó hangyák - akik méretes levéldarabokat cipeltek a csápjukkal-, a 18 cm-es tarantella pókok, és a termetesre növő selyemfák voltak a látnivalók.
A
főtéren aztán hirtelen elénk tárult a szemben álló két, meredeken, 55 fokos szögben meredő piramis. A bejárt területeken látott építmények 695 és 820 között épültek, Tikal városállam fénykorában, amikor lakosainak száma akkor óriási, 90.000 lehetett. Az I. struktúra, a 45 m magas
Nagy Jaguár templom a leglátványosabb, nem megmászható, ugyanúgy, mint a II., a
Maszkok temploma sem.
A kettő között az egyik oldalon a hatalmas város romjai, az
Északi Akropolisz, illetve 16 épületének romjai húzódnak, amelyek bejárhatók voltak, így mi is éltünk ezzel a lehetőséggel. A jobban megrongálódott déli oldal inkább a megmaradt
táblaszobroknak (sztéléknek) adtak kiállítóteret. Ismét negyedórás gyaloglás után, a még meg nem tisztított III. templomot is érintve, a maja város legmagasabb, 65 méteres, szintén nem „kitárt",
IV. Kétfejű Kígyónak nevezett templomához mentünk, ahova ellenben fel lehetett menni korláttal ellátott falépcsőkön. Megszámoltam:
230 lépcsőfokot másztam meg két feltételes megállóval, mire felértem a csúcsra. A szívem vitt már a végén, nem a lábaim. Csodálatos panoráma tárult elénk, a hatalmas város összes struktúrája látható volt, azok is, amelyeket nem kerestünk fel: paloták, templomok, lakóépületek. Itt is az egymással szembenéző két hatalmas templom vonzotta főleg a tekintetet.
Már lassan alkonyodott, amikor az
Elveszett Világba, az El Mundo Perdido felé vettük az irányt. Itt újabb, de jóval meredekebb másfélszáz falépcsőn értük el az épületegyüttes 35 m magas
Gran Piramide-jét. Pont naplementekor. Hangos szót, nevetést, kiáltást nem lehetett hallani:
mindenki átszellemülten fényképezte-filmezte a naplementét a piramisokkal, és a sötét dzsungellel háttérként.
Törökülésben ülve szállt magába a 25-30 főnyi társaság.
A fennkölt perceket csak néhány rikoltozó, hatalmas madár „társalgása" zavarta volna meg, de ez így, velük együtt lett emlékezetes. Már beesteledett, mikor az idegenvezetőnk - már hazafelé tartva, őrült tempót diktálva - a parkolóhoz terelte a vendégeit. Zseblámpáinknak köszönhetően nem lett bajunk abból, ha néha lemaradtunk tőlük. Este lett, mire hazaértünk.
Másnapra újabb kirándulás várt: ezúttal nappal. Ez privát túra volt, a Honda CRV-ben csak hárman ültünk. Célunk a dél-nyugat peténi természeti szépségek megtekintése, és abban is a fő attrakció: fürdés, sznorkelezés a
(Blue) Crater Azul tóban. A mexikói határhoz közeli, ezért a drogháborúkban érintett Sayaxché városkáján haladunk át, végül 10 km-es kemény murvaúton haladtunk dzsipünkkel tovább,
mikor elértük a
Rio de La Pasión folyót, ahonnan az ott készenlétben várakozó 6 motorcsónak egyikébe beszálltunk. Jó félórát kanyarogtunk a kacskaringós folyón, amely abba az Usumacintába ömlik, amelyen már szintén hajóztunk mexikói utunk során
Yaxchilán romvárosát felfedezni. Nem volt széles, de a csónakos srác elmondása szerint így is majdnem duplája volt a megszokottnak az esős időszak bő esőzéseinek köszönhetően. Első megállónk a Crater Azul volt. Nejem úszni nem tud, ellenben fürdeni szeretett volna. De nem tudott, mert a „normális„ állapotában a partról deszkapallókon keresztül megközelíthető állóvíz sekélyebb részén fürdőzni lehetne, de ez esetben nem: jó 30-40 cm-re ellepte azokat a víz. Én bezzeg egy nagy búvárszemüveget tettem fel, és
fejest ugrottam a csónakból. Nem voltunk egyedül, még két hajócska kötött ki a 15-30 m mély, de a legalját is kristálytisztán látható folyóöböl mellett: az egyikben helybeli középiskolás srácok voltak, többségében tekintélyes túlsúllyal, míg a másikban, ezektől eltérően két bronzbarna, hosszúcombú karibi leány várt arra, hogy dokk híján a csónakról a vízbe ugorjanak. A parton
mangrove erdők, a vízen gyönyörű sötétzöld, vörösbarna és lila tavirózsák virítottak, a vízparton
gázlómadarak, zömében gémek és kócsagok keresték az ágak között az apró
sügéreket.
Először én is megijedtem: úszás közben többször is
apró harapásokat éreztem a mellemen, mire a „kapitány" felvilágosított: a halacskák csak incselkednek az ott fürdőkkel. Nejem „reménykedve" érdeklődött, hogy nem-e piranhákkal van dolgunk, de lelkesedését lecsitította az idegenvezető. A fenékig átlátszó víz látványával nem tudtam betelni, egy jó órát úszkáltam benne.
Ezután a
Kék barlangnak nevezett öbölben megismételtem a vízi élményeket, melyet már a csónakos meg is örökített vízalatti kamerájával. Még a délután át is küldte őket, alighanem a
borravalónak köszönhetően. Érdekes, hogy Guatemalában nem szokás a jattolás, aki kap, beleértve a pincéreket, idegenvezetőket, sofőröket, az nagyon hálás érte. Mivel már délután
visszaérkeztünk Floresba,
időnk volt alaposabban szétnézni a városkában. A szárazfölddel egy fél kilométeres keskeny úttal összekötött sziget
kicsit mediterrán, kicsit karibi hangulatot, azaz melegséget, jókedvet árasztott. Először azt hittük, hogy az apály- dagály ciklusnak köszönhető, hogy a part menti utcákat hol félig, hol
teljesen elöntötte az Itza-tó vize.
Később láttuk, hogy nem húzódik vissza a víz, és ennek oka a sokat emlegetett
globális felmelegedés. Azt prognosztizálják, hogy szép lassan eltűnik a város a tó habjaiban. Egy kis emelkedőn
felmentünk a városközpontba, ahol a hófehérre meszelt, spanyolok építette templom állt, mellette a „szokásos" sportplacc, rajta kifogástalan kosárlabdapályával, ahol a fiatalok tucatszám dobálgattak. Egy tóparti étteremben vacsoráztunk, most már kényelmesen, ráérve. Figyeltük a városlakók
hétvégi autós felvonulását: minden járműtulajdonos tett pár kört este a parton, a város körül. Olyan magamutogatás, vagy efféle lehetett, persze jó szándékkal. A tavon is beindult a
hajóforgalom, kis, közepes, és nagyobbacska hajók köröztek. Némelyik úszó vendéglőként üzemelt, és az elmaradhatatlan 3 méter magas, neonfényes piros szív sem hiányzott az orrukról.
Harmadik Petén-i napunkon megint naplementés programot választottunk, így délelőtt
csavaroghattunk egyet a szigeten, sőt, átmentünk a keskeny úton, amely a szigetet a szárazfölddel összekötötte, és a
San Benito városrészen levő bevásárlóközpontban tudtunk ebédelni, vásárolgatni. Én még a hotel medencéjében is megmártóztam, míg nejem az üzleteket járta. Délben szedett össze minket a kisbusz, ezúttal európai kirándulókkal: németek, spanyolok, franciák voltak útitársaink a
Yaxhá felé vezető úton.
A látnivaló a Yaxhá- Nakúm- Naranjo Biosfera Reservatum területén található. Ide is szűk kétórás zötykölődés után értünk, majd a parkolóból a
Yaxhá lagúna partjára irányítottak minket. Elhalt, gnómszerű hatalmas fák meredeztek csupasz ágaikkal ijesztően a szelíd tóból, de a madár- és rovarvilág - nem törődve a krokodilokkal - élte-nyüzsögte mindennapjait. A romok előtt még a
látogatóközpontba is benéztünk, ahol a
preklasszikus, azaz 600 előtt, pontosan i. sz. 250 és 600 között fénykorát élt maya város történetét, főbb korszakait uralkodóival, és építészeti emlékeit mutatták be. Kevesebbet kellett mennünk, mint Tikalban, a Calzada Lincoln ösvényen a keleti parton levő lagúnától a Complejo Astronomico Mayor, a
Nagy Csillagvizsgáló, és az Acropolis Norte, az
Északi Akropolisz fele.
Szemet gyönyörködtető, lelket nyugtató ligeteken haladtunk át. A magasban pálmák és lombhullató fák, tele immár nagyobbacska bőgőmajmokkal, színes, pozsgáslevelű bokrok, szépen ápolt gyep: ezen baktattunk a feltárt, rekonstruált, és a még mohás, megtisztításra váró építmények között. A csillagvizsgálóhoz falépcsőn lehetett felmenni, amely nem volt kimerítő, majd a legimpozánsabbat, a tér három oldalán három, a
Nap, a Hold, és a csillagok piramisai által közrefogott Északi Akropoliszt jártuk be. A legmagasabb 22 m magas volt, a többi sem sokkal kisebb. Nem voltak kiépített, kapaszkodós lépcsők, az 1500 éves omladozó-töredezett köveken kapathatott fel az,
akinek volt bátorsága és nem volt tériszonya. Nejem is felment, én inkább lentről filmeztem. Közben egy
labdajátékpályát is megtekintettünk. A maja sportban nem kézzel, lábbal is csak ritkán, inkább vállal passzolgatták a labdát az oldalfalakon található, kosárlabdapalánk magasságú gyűrűbe. Nem babra ment a játék: a vesztes csapat kapitányának bizony
fejét vették a meccs után. Már a bőgőmajmok is megszólaltak mély, öblös hörgésükkel, amelyet még régebben jaguárüvöltésnek véltünk.
Célunk a sötétedéskor a legimpozánsabb, a
Keleti Akropoliszon található
216. struktúrára való felmászás után a naplementét végignézni. De az időjárás közbeszólt.
Vad trópusi eső vette kezdetét nem sokkal alkonyat előtt, és hiába reménykedtünk, bár vigasztalt az idegenvezetőnk is, csak nem állt el. A piramis tetején áztunk vagy negyedórát, majd leballagtunk a már jól ismert biztonságos falépcsőkön. Átázott trikó le, tartalék pulóver fel, hajtörlés zsebkendővel: talán nem fázunk meg hazáig. Otthon, Floresben ellenben már nem esett, így lementünk vacsorázni a partra azzal az elképzeléssel, hogy most európai kaját fogunk enni. Sajtkrémleves és Cordon Bleu volt a kiválasztott: nem bántuk meg, a levesben 50-50 % volt a sajt és a lé aránya. Másnap ismét felszálltunk a 80 személyes „kis propelleresünkre", hogy a világ egyik legszebb tavához, az
Atitlán-tóhoz utazzunk, és mellette töltsünk el pár napot.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.11.29-én
/Folytatjuk/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése