Guatemala: maja piramisok, aktív tűzhányók és vad dzsungelek földje - Chicicastanengo, a kicse indiánok vallási központja
Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő
Chichicastanengóba, a 140.000 lakosú, 1965 méter magasan fekvő településre, ahol
Közép-Amerika legnagyobb és legszínesebb piaca látható, Antigua Guatemalából mentünk el egy egész napos kirándulásra.
Ügyvédből lett idegenvezetőnk, aki a természet szeretete és a szabadabb élet reményében váltott hivatást, nagyon felkészült és nyitott volt, rengeteg érdekes dolgot tudtunk meg tőle Guatemaláról. Az út a nagy távolság miatt hosszú volt, újfent az Pánamerikai Főútra tértünk rá a gyorsabb haladás érdekében. Mi pedig mindenféle istenhez fohászkodtunk, hogy azok a fekete felhők, amelyekbe a vulkáni csúcsok diszkréten elbújtak, nehogy esőfelhők legyenek.
Bár minden nap van piacnap Chichicastanengóban, az utazási irodák a
csütörtöki és vasárnapi "nagy piac" napokra hirdetik meg ezt a túrát. Épp ezért mi is egy csütörtöki napra foglaltuk le az utat. Szerencse, hogy még nem volt igazi turistaszezon, mert több gringóval találkoztunk volna, mint K'iché (kicsé) indiánnal.
Chicicastanengo a legnépesebb maja közösségnek, a
kicse indiánoknak a vallási központja. A spanyolok bevonulásukat követően 1545-ben kezdtek el építkezni a településen, és ekkor épült egy maja templom helyére a
Santo Tomás templom, Guatemala egyik legrégebbi katolikus temploma. Ez lett a kicsék legfontosabb épülete, és hiába katolikus templom, ez a környékbeli sámánok legfontosabb áldozóhelye.
A piacon kezdtünk, ahol a színes ruháktól, szőttesektől, faragott maszkoktól kezdve tortillát, kukoricát, fűszereket és bóvlit árusítókig mindent lehetett látni. Itt tudtuk meg, hogy Guatemalában
négy különböző színű kukoricát termesztenek, a sárgát, a feketét, a fehéret és a pirosat. A maja hagyományok szerint ezek a négy égtájat szimbolizálják.
A népes utcákon találkoztunk önjelölt prédikátorokkal, áldozatra siető sámánokkal, és elég sok, a
maja whiskytől elbódult férfival, akik jobb híján egy kapualjban pihenték ki fáradalmukat és életfájdalmukat. Az úgynevezett „maja whisky" alkohol és cukornádpárlat keveréke, egy olcsó és nagyon ütős pia, piacnapok után a jó üzlet örömére minden kocsmában ezt isznak a férfiak.
Jártam már
spirituális helyszíneken, hindu, muzulmán és buddhista templomokban, de a chichicastanengói Santo Tomás templomnál megélt élményt semmi nem múlja felül. Annyi
átszellemült, tömjénfüstben imádkozó embert, mint ott, még sehol nem láttam. Az épület belsejéből misztikus ének hallatszott ki, a hátam is beleborsózott.
A templomba 18 lépcsőfokon lehet feljutni, ezek a maja kalendárium 18 hónapját jelképezik. A fehér színű épület szinte a
piac területéből nő ki. Az alsó lépcsőkön virágot árusító
színes népviseletbe öltözött,
copfba kötött hajú indián nők ülnek,
feljebb pedig térdeplő, imádkozó,
füstölőt lóbáló hívők. A lépcsőn a fő ajtón csak a papok és a sámánok léphetnek be a templomba. Minket az idegenvezető a kerengő melletti oldalhajón vitt be, mert katolikus templom lévén, az mindenki számára nyitott.
A templom belseje sem volt a megszokott: a
koromtól sötét falak között, a padlón átszellemült imádkozó emberek térdeltek gyertyafényben, körben, és
áldozatot mutattak be. Áldozati ceremóniát bemutató csak
hivatásos sámán lehet, ezt a szakmát évekig kell tanulni.
A piactéren, átellenben, a Santo Tomás templommal szemben található a kisebb méretű
Hold templom. 14 lépcsőfokot kell felmenni, hogy bejussunk az épületbe. A lépcsők száma a női ciklus felével egyezik meg. Ott kevesebb volt a hívők száma, de itt is láttunk áldozati szertartást. Az oltárnál térdelve olyan szívszaggatóan fájdalmasan énekelt és imádkozott egy fiatal pár, hogy szinte tapintani lehetett hatalmas bánatukat.
Chichi (a helybeliek így nevezik a várost) belvárosát elhagyva idegenvezetőnkkel a világ egyik
legszínesebb temetőjébe látogattunk el. Egy guatemalai temető
nem komor és sötét, oda nem kell félelemmel belépni. Türkizkék, sárga, zöld, rózsaszín sírok között lehet bolyongani, néhányuk közülük hatalmas mauzóleum. Láttunk ott kisméretű Taj Mahalt, meg egyiptomi piramist is - mint síremléket. Minden évben, halottak napja előtt, a családok
újra lefestik a sírokat. Október közepe lévén mi is láttunk vidám festőcsapatot, amint újra mázolták a kissé kopott türkizkék épületet. Mert a színeknek is van jelentése, azok jelzik a halott korát, nemét, élete során űzött hivatását. A maják nagyon hisznek abban, hogy ha nem tisztelik halottjaikat, akkor a
lélek az élet és a halál csapdájába kerülve soha nem nyugszik meg, hanem csak bolyong. És ezt senki nem akarja.
A temető dombjáról lesétálva a
négyméteresre nőtt kukoricatáblák mellett van az áldozati helyek egyike,
Oxlajuj Baktun. A kör alakú téren a négy fő égtájnak megfelelően, sztéléket
-faragott kőszobrokat- helyeztek el, de ezeken kívül még vannak ott méretes szobrok, amelyek mind-mind a maja szertartásokhoz tartoznak. Mindegyiknek, és mindennek jelentősége van. Ottjártunkkor több áldozati szertartás is zajlott egyidőben. A tér egyik szélén fiatal maja nő imádkozott hangosan, miközben egy bottal a tüzet, az égő parazsat kavargatta. Egy népviseletbe öltözött idősebb házaspár a szertartáshoz való kellékeket művészi pontossággal helyezte fel az áldozati oltárra: színes,
türkizékre és sárgára színezett cukrot, amelyből két kört rajzoltak fel. A kör közepére egy pontot tettek, amely azt az ügyet jelentette, vagy azt a személyt jelképezte, akiért az ima szólt. Egy szertartás hossza attól függ, mennyire fontos a fohász, amiért folyik. Betegség, család, üzlet, szerelem - mindent meg lehet oldani. A kérelmet a füst segítségével lehet eljuttatni az istenekhez, ezért az illatnak kellemesnek kell lennie. Ezért kell a cukor. Ezek a
szertartások költségesek, (150 dollár), egy guatemalai család efélhavi keresetét jelentik.
Az áldozati szertartások annyira intimek és személyesek, hogy a turistákat, a bámészkodókat sok esetben el is küldik a sámánok. Utólag elgondolkodom, hogy engedély nélkül hogyan fényképezhettem le azokat a helyszíneket, amelyek a családok szent pillanatai voltak.
Chicicastanengót elhagyva letértünk a hegyekből, és
Iximchébe tartottunk, egy romvárosba, amely a
kaqchikel (kakcsikel)
indiánok egykori fővárosa volt. A látnivalók egy csodálatos,
gondozott területen helyezkedtek el (Bill Clinton elnök látogatására végeztek a rekonsrtukcióval), de mégis kevesen látogatják. A parkolóban hatalmas turistabuszok álltak. Idegenvezetőnk elmesélte, hogy a javarészt amerikai turisták óceánjáró hajókról érkeznek, és egynapos kirándulás keretében tekintik meg Guatemala fontosabb látnivalóit. A
romváros négy főtere közül az A az uralkodóé, a B a vallás és a palota, a C a labdajátékok helyszíne volt a feltáratlan D plaza mellett. A nem túl nagy, 8 m. magas piramisai mégis dekoratívak, lenyügözőek voltak. Iximche piramisaitól kissé távolabb, a dzsungel szélén, a kíváncsi szemektől távol,
egy
újabb áldozóhelyet is megtekinthettünk, amely méretes kövekből lett összerakva.
Az Antiguába visszavezető út szép volt és megint hosszú. Útközben felfaltuk az idegenvetőnk ajándékát, a rózsaszínű, meg a mézédes mini banánt. Még világosságban érkeztünk vissza a szállodánkba, de semmilyen fáradtság nem tartott minket vissza attól, hogy ne tegyünk egy újabb sétát a csodálatos városban.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024. 11.25-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése