A NAGYFÉNY ORSZÁGA- FLORIDA

Florida, a napfény országa
Szöveg: Gróf István - Fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő és Gróf István

A 80-as évwek elején "dobbantottak" öcsémék előbb Kanadába, majd - mivel ott igencsak fáztak -, 30 éve Dél-Floridába, Pompano Beach-re költöztek. Ahogy 2011-ben, úgy most is elfogadtuk meghívásukat, és meglátogattuk őket. Ezúttal is összekötöttük ezt egy kis adrenalintúrával: akkor Mexikóban, most Guatemalában kirándultunk egyet.

Méghogy nincs adrenalin-töltet Floridában? Van is, meg nincs is. Van, mert - és ez egyre inkább így van napjainkban - veszélyes gyalog közlekedni egy amerikai város utcáin, sőt, némely élelmiszeráruházba is érdemes csoportosan bemenni. Lőhetnek bármikor, bármiért. A fegyverhasználat szabadsága ezzel jár. Eredetileg, zenei érdeklődésemet kielégítendő - New Orleans és Chicago után - a rock, blues, a country harmadik autentikus gócpontjába, Tennessee államba, Nashville-be és Memphis-be szerettünk volna elzarándokolni. Nemcsak a hétköznapi polgár testvérem, hanem a hazai blues Memphisben befutott vezető zenésze is eltanácsolt tervem végrehajtásáról. „Még 10 éve ajánlottam volna, de ma már nem! Még délután sem, nemhogy este, éjszaka sem szabad kimenni a Beale Streetre"- hangzott a jótanács. Jó, akkor menjünk fel pár napra Bostonba, Philadelphiába, hátha szívunk egy kis újvilági történelmi levegőt. Utánaolvastunk, kérdezősködtünk: a repülő, a szállás méregdrága, ugyanazok a felhőkarcolók, egy-két, az 1800-as évek közepén-végén épült neoklasszicista épületmonstrum, és kész. Ez is ugrott. Jó, akkor menjünk el egy háromnapos tengeri hajóútra, érintve legalább a Bahama-szigeteket. „Ugyanazt látnátok, mint itt, Floridában, semmi egzotikum nincs, ráadásul izgága természetetekkel ki se bírnátok három napig a hajó korlátját markolva, várni a vacsoraidőt"- hangzott több irányból is a tanács. Törölve ez is. Maradt az adrenalintöltet hiányzó felének az Atlanti-óceán partja: luxus lakónegyedekkel, parkokkal, többsávos autóutakkal, nyírt gyeppel, „házi" úszómedencékkel, pálmafákkal, kócsagokkal. És így lett jó! Mert nemhogy kipihentük a közép-amerikai országban tett kirándulásaink fáradalmait, nemcsak felelevenítettük öcsémmel gyermekkori, a szülőházban eltöltött közös éveink emlékeit,

nemcsak megkóstolhattuk néhányszor az amerikai konyha jellegzetes, a nálunk ritkán hozzáférhető marhasteakjeit, még felejthetetlen emlékekkel is gazdagodhattunk kirándulásaink alkalmaival.
A mocsárra épített Florida legnagyobb részét lecsapolták a XX. század elején, még felhőkarcolókat is építettek rá, de mégis meghagyták az Everglades Nemzeti Parkot a félsziget déli részén, kétmegyényi, 6100 km2-es nagyságban. Összefüggő iszapos, édesvízzel sekélyen borított, nádas- sásos vidék ez, a forróság ellenére gazdag flórával és faunával. Itt is éltek indiánok, mégpedig a Miccosukee törzs, mintegy 100.000 lakosával. A halászó- vadászó törzseket nem nagyon háborgatták a fehérek: a veszélyes, lápos vidéken inkább veszély, mint üzlet várt rájuk. A nemzeti park közepén levő skanzen- faluban a jó érzékű üzletemberek egy 3in1 megoldással az indián falu mellet egy aligátor bemutatót, valamint egy mocsárjáró csónakos túrát is hozzászerveztek.

A faluban szerszámkészítők, fafaragók, szakács-, és varrónők, ékszerkészítők, mutatták be tudományukat, néha unott képpel, amit már megtapasztaltunk Thaiföld, Malajzia vagy Egyiptom skanzenjeiben is. Az amerikai állam ezeknek az embereknek nem munkanélküli segélyt ad (felváltva dolgoznak a bemutatóhelyeken), hanem ezért a tevékenységükért fizet. A rezervátumokban élők (mert azok is vannak szép számmal) állami támogatással élik itteni életüket. Érdekesebb volt a főpavilon tárgy- és fotókiállítása, majd a mocsárvilág szélére épített állatbemutatók is. A nagy attrakció az aligátor show volt.

A duó szpíkere a mocsárvilágban ezerszámra elszaporodott hüllők tulajdonságairól, veszélyeiről tájékoztatott, míg a másik „munkatárs" a tucatnyi ragadozóból kiebrudalt a porondra egy kétméteres példányt. A show arról szólt, hogy a srác óvatosan a hüllő háta mögé settenkedett, majd ráült a hátára, és türelmes, nyugtató ütögetéseivel a kitátott száját felül egyik kezével megfogva, bemutatta a veszélyes fogsorokat, miközben a másikat elhúzogatta a kitátott torok belsejében. Vastapsot kapott.

Airboat-nak, mocsárjárónak hívják azt a speciálisan erre a feladatra megépített csónakot, mely hátul egy régi Oldsmobile, Cadillac 12 hengeres, 3-400 lóerős motorjával egy hatalmas légcsavart meghajtva működik. A „kapitány" fenn ült a motor mögött, a gázkart és a kormányt kezelve, míg a sekély merülésű hajótest padjain 10-15 ember fért el. Mindannyian füldugót viseltünk, mivel oly erős volt a motor zúgása. A majd órás csónakúton gyorsan haladt a járművünk, a nyílt vízen és a sással borított területeken ugyanúgy átgázolt. Féltünk, hogy fennakadunk valamelyik növénycsomón, de alattuk is víz volt, meg hát a 400 LE nem ismert akadályokat.

Egy-egy „vad" krokodilt megpillantva, le is állította a csónakos a motort, hogy láthassuk közelebbről is a szörnyet. A program része volt egy kis szigeten megtett séta is, ahol a növényvilágot, a madarakat (bíbicek, kócsagok, gémek, gólyák) is megfigyelhettük.
És ha már délen voltunk, kíváncsiak voltunk a Key West szigetvilágára is. Florida City városa után lekanyarodtunk a fűútvonalról, és ottani mértékkel kis, kétszer kétsávos úton autóztunk Key West felé. Az amerikaiak gazdagsága tetten érhető ezen az óriási beruházáson: a Bahamákkal egy szélességi fokon, Florida szárazföldi részéről indul ez a 182 km-es négysávos autópálya, egészen a Hemingway- lakóházáról közismert legdélibb pontig, Key West-ig. Az Overseas Highway, mely az US 1-es út része, főként a tengerbe lerakott cölöpökre épült, részben a kisebb- nagyobb zátonyokat, szigetecskéket érinti. Eredetileg vasútvonal volt, melyet 1912-ben építettek, de a társaság becsődölt, miután 1935-ben egy hatalmas hurrikán használhatatlanná tette. Mindössze 640.000 $-ért eladták, de a tulajdonosok 1950-ig vártak az autópálya felépítésével. Boca Chica Key, a haditengerészet támaszpontja mellett mentünk el először, majd Spanish Harbour Key következett, mely után már az első, a Seven Mile Bridge, az első 10 km-es tengeren átívelő szakasz megmutatta a mérnöki csodát. Jobbra a Mexikói-öböl, balra az Atlanti-óceán. Majd nemsokára Key Largo, az egyik legnépszerűbb üdülősziget következett, melyet a búvárok fővárosának is neveznek. Több ezer búvár, de tudományos kutató is jár évente itt.

Érdekes jelenség, hogy a kemény koralltelepeknek hurrikántörő tulajdonságuk van, védőpufferként működnek. Itt megálltunk a tengerparton, ahol a mangroveerdők öbleiben úszó területek, sznorkelező központok, kempingek voltak láthatóak. Úgy elbámultuk az időt, hogy hirtelen bealkonyodott: vissza kellett fordulnunk.

Key Westig így nem jutottunk el, de az óceánt átszelő, hidakkal felturbózott autópályán való utazásba így is belekóstoltunk. Hazafelé, este „útba esett" Miami félmilliós metropolisza, amelyet még nem láttunk. Kár, hogy eleredt az errefelé ritkán csöpörgő eső, de így is nagy élmény volt az 50-60 emeletes, már kivilágított felhőkarcolókra feltekinteni, a tengerparti luxusszállodák tucatjainak fényűző környezetét megpillantani. A Brickell széles sugárútján végighajtva láttuk a Vizcaya palotát, az Edge, majd a Wynwood-városrészt és a várossal egybeépült üdülőtelepülést, Hollywoodot is.

Következő utazásunk már északra, Boca Raton üdülővárosba vezetett. Nekünk, európaiaknak érdekes volt látni a nagy plakátokat, miszerint jövőre, 2025-ben lesz 100 éves a település, mely területén azelőtt még mocsár volt. Akkor Addison Mizner építész ötvözte először a mediterrán struktúrák jellegzetességeit a spanyol koloniális építészet elemeivel, meghatározva napjainkig a dél- floridai revival architektúra most is divatban levő sajátosságait.

A Mizner park szemet vonzó épületei a nemrég emelt Boca Raton Museum of Art és a szabadtéri kulturális rendezvényeknek épített, 4000 személyes Amphitheater. Hazafelé a jól kiépített, országos hálózattal rendelkező Cracker Barrel étteremben mindnyájunk megelégedésére tipikus amerikai kajákat ettünk.
Következő kirándulásunk a Juno Tunes tengeri Nemzeti Park felé vezetett. A homokdűnés tengerparttól - amely a tengeri teknősök jól ismert, és a kíváncsi turisták népszerű megfigyelőhelye - nem messze épült fel adakozásból a Loggerhead Marinelife Center. Ez a féltve őrzött állatok kutatási, rehabilitációs, oktatási és természetvédelmi bástyája.

A külső medencékben láttunk pár órás, két napos és egyhetes pici hüllőket, másikban 100 éves aggastyánt, egy következőben bal első lábát vesztett „hadirokkantat", majd a természetbe visszatéréshez szoktatott rehabilitált példányokat is.

A belső teremben aztán megcsodáltuk a hatalmas tengeri akváriumban százféle színben pompázó halakat, ahol persze a cápák, a murénák és az elektromos ráják voltak a főszereplők, de a kicsi csikóhalak, vagy az 5-től 30 cm-es, harangalakú testtel fel-alá lebegő medúzák is hosszasan az üvegfalak előtt marasztaltak bennünket.

Ijesztő, és lelkiismeretre ható volt a tengereket szennyező, emberek által a vízbe szórt, benne hagyott, lebomlásra képtelen szervetlen anyagok tömkelegének bemutatása, elijesztésképpen. Hazafelé menet egy újabb milliomos paradicsomban, a már 1911-ben városként bejegyzett Palm Beach üdülővárosában tettünk egy kört. A város jellegzetességén, a négy sorban ültetett hatalmas pálmafasoron, a Royal Palm Way-en végigautózni ugyanolyan kitüntetett élmény volt, mint sétálni

a belvárosi The Breakers olasz neoreneszánsz negyedben. Elbandukoltunk a város híressége, Henry Flagler, a Standard Oil tulajdonosának, és Donald Trump egykori és a következő államelnök luxuspalotái mellett is. Nem csoda: 37 milliárdos lakik itt, és a milliárdot dollárban kell érteni.

Egy szép, napos délelőttöt szenteltünk a szomszéd városnak, Fort Lauderdale-nek is. A Las Olas, a főutca már korábban is megnyerte tetszésünket a 30-as évekbeli art deco épületeivel, és ezúttal sem csalódtunk.

Aktuális érdekesség volt a halloweenre készülő város utcáit róni: minden boltos kötelességének vélte, hogy nyomot hagyjon a kirakatában ennek. Öt centiméterestől az ötméteresig mindenféle alakzatban, színben ijesztgettek minket a csontvázak. A város a jachtok gyártásának és karbantartásának központja is az Egyesült Államokban. Ezt nem hazudtolta meg az a hajóktól nyüzsgő látvány, amit nemcsak az óceánparton, hanem a városban fellelhető számos csatornán és a kikötőikben tapasztaltunk.
Pompano Beach-i gyalogtúránk alkalmából a jómódú lakónegyed körül két dolgot tapasztaltunk: az itt lakók kizárólag kocsival közlekednek, gyalogos nincs az utcákon, járdákon. De az is igaz, hogy nincsenek tömegközlekedési eszközök, és az is igaz, hogy nagyok a távolságok bárhova (áruházak, bankok, orvosi rendelők) eljutni. A másik: ilyen nyugodt, háborítatlan körülmények között nem láttam emberek által lakott területeken vadon élő állatokat élni.

A mókus oda jön, a tenyeredből eszik, az iguána, akár 10, akár 90 centis, ott napozik a parkban, a füvön, és jól érzi magát ugyanúgy, mint a ludak: háborítatlanul legelésznek ott. A tavak partján kócsagok, gémek, bibicek, gólyák keresik táplálékukat 20 m-re a sokemeletes lakóház kapujától, vadkacsák hasítják a kristálytiszta vizet. Senkinek nincsenek útjukba, és ők ezt tudják, és (vidáman) élnek vele.

Florida, a Paradicsom: nincsenek novemberi ködök, januári havak, májusi esők, júliusi zivatarok. Egy évben 3-4 nap kell csak (a légkondival) fűteni! Irigylésre méltó lenne, ha nem jönnének az őszi szezonban a hurrikánok. Amelyek - ahogy halljuk a hírekben - általunk felfoghatatlan veszélyekkel járnak a sokszor 240 km/órás szélviharjaikkal. Akkor, abban a pár napban élet-halál urai. Mindenesetre megállapodhatunk: jó volt ott lenni, de jó hazajönni is.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.12.18-án

ADVENTI ÖRÖMZENE JOE FONDÁVAL A ZENE HÁZÁBAN

Adventi örömzene Joe Fondával a Zene Házában
Szöveg: Gróf István, fotók: dr. Kereszty Gábor

Most nem a sárvári Nádasdy-vár Dísztermébe, hanem a Zene Házába invitált minket jazzkoncertre a műfaj itteni rajongója, e rendezvények szervezője, Markó Péter, advent első vasárnapján. A tudomisén hányadik (maga a művész, se a szervező sem tudták pontosan, de közelíti a húszat) fellépése volt itt annak a Joe Fonda bőgősnek, a New York-i jazzélet meghatározó alakjának, aki lassan két évtizede volt városunk vendége első alkalommal. Elcsépelt szólam, hogy mit sem változott ezen időszak alatt, de igaz: az üzbég sapkájában, körkeretes szemüvegében, vastag bajszával és magasságához mérten óriási bőgőjével ugyanolyan benyomást tett most is, mint az ezredfordulón. Mindig változó művészekkel, különböző együttesekben – köztük kétszer fele csapatban magyarokkal (Borbély Mihály szaxissal és Bágyi Balázs ütőssel) összeállva –, mindig magas szintű kamarajazzt játszik úgy, hogy egyénisége átsugárzik kollégáira, és mindig más és más ablakai nyílnak meg a jazzművészet tárházában. „Többről van szó a kreatív mesterségről. Joe Fonda zenéje a hit és az elhivatottság élő hagyományának része. A jövő (zene)történészeit meg fogja lepni Mr. Fonda kínálata. Ő egy igazi virtuóz és legmagasabb rangú zeneszerző.” – írta Anthony Braxton neves szaxofonos, akinek zenekarába 30 éves korában került be mint basszusgitáros, és másfél évtizedig tagja volt csapatának.

Ezúttal egy általunk is ismert osztrák dobossal, Emil Gross-szal és a nálunk ezideig ismeretlen berlini szaxofonos hölggyel, Silke Eberharddal jött Magyarországra svájci, németországi és ausztriai fellépései után. A szervező-producer Markó mutatta be tagokat, mint Josilemi triót.
Egy csokor Fonda-szerzeménnyel kezdtek: elsőként egy szimmetrikus ritmusú, modern jazzdarabbal, melyben mind a fúvós, mind a bőgős is elengedett egy-egy veretes imprót. Azt már eleve tudtam, hogy nem csak a szaxofonra hárul majd a szólóhangszer feladata, hanem mindhárom zenész szólistaként fog majd megszólalni. Bizonyította ezt az I. után a szintén Moodshine II. fantázianévre hallgató második számban a csapat. Rockos ostinatokkal, Jack Bruce-os húrtépésekkel ismét az amerikai volt a központban. Kortárszenei fordulat következett ezután, parlandoban (elbeszélő módban), ahol a bőgő nem alá, hanem melléjátszott az altszaxinak: egymás „ellen” játszották a dallamot. Újabb szín a palettán: post bop stílusban, John Coltrane hangján szólt a zene Eberhard kisasszony csövéből, aszimmetrikus ritmusban,

melybe most már Gross is aktívan beleszólt: nemcsak verőivel, filceivel szólaltatta meg ütőit, hanem láncokkal, különböző kütyükkel is eljátszott a cineken. Hogy ebben mennyire van otthon, azt hallottuk 2011-ben itt a várban, amikor marokkói népzenészekkel, az Atlas-Austria Express tagjaként varázsolt el ritmusaival. Nagyon szabad zene következett ismét Fonda „tollából”, a Small Melody For A. Schoenberg címmel, a híres osztrák zeneszerzőnek, a dodekafónia mesterének dedikálva. Nos, ebből nem volt hiány, Silke tudatosította ennek jegyeit éles, staccato-szerű visításaival. Az Inspiration Opus, egy extrém előadásmódban előadott ballada következett, melyet megint a bőgős, kíséretet sem igénylő szólóprodukciója uralt. Joe tágfekvés, szűkfekvés mozgásaira a fúvós briliáns, gyors futamaival válaszolt, ahol a hangszer inkább klarinétos hangszínét véltük felfedezni.
Az est legemlékezetesebb opusa következett, egy többtételes szvit, melyet a dobos ezoterikus zörgései vezettek fel, hogy átadja a szerepet a két fúvósnak. Igen, Fonda egy hosszú valamit tartott a kezében, ami nagyobb volt, mint a vonója.

Egy fuvola. Ezen játszott a szaxofonossal előbb uniszónóban, majd rátercelt. Legutóbb itt a várban Mark Whitecage fafúvóssal hallhattunk egy hasonló játékot Fondától, az NU Banddel. Most is csodálatos hangzással varázsolták el a nem kisszámú publikumot. Tengerpart, haragos kék, de még nem viharos hullámok, sirályok vijjognak az égen, lenn egy fókamama próbálja rendre utasítani játékos fiókáját, mely sikerül is. A kölyök behúzódik a sziklák közé. Szomorkásan sír a szaxofon, a bőgő durva szaggatásaival – a’la Jaco Pastorius – fokozza a hangulatot, majd véget nem érő, hosszú, ismétlődő szaxi-bőgő kódával ér véget a mű. Óriási taps. A műsor másik felében szóhoz jutnak a zenésztársak is: előbb Eberhard a Fox Food c. sajátjában busong bele a kitűnő akusztikájú terem terébe egy balladát, majd Oliver Lake szaxofonosra, (aki szintén volt Joe-val itt Sárváron, anno) példaképére emlékezett szólójával. A kistermetű amerikai következő dalát édesanyjának – ki a reményt ültette el benne – címezte. Ezt, dobolásával ő maga kezdte el fekvő bőgőjén, majd Gross is beszállt, végül szép, dallamos motívumokkal Eberhard tette oda a magáét. Emil Motive c. darabjával lett vége az erős másfélórás koncertnek. A dobos végre „hazabeszélhetett”: egzotikus, fekete, arab és latin ritmusokkal dúsította meg azt a telt hangzást, melyet mintha nem a Josilemi-trió, hanem dupla létszámú zenész produkált volna.

A vastaps után jött a meglepetés: a pár nap múlva a 70. születésnapjára a Sárvárra már „hazajáró” Joe Fonda Kondor Jánostól, városunk kitűnő festőművészétől kapott egy őt ábrázoló festményt, melynek alapja Kereszty Gábor fotóművész fényképe volt. Megható volt nemcsak az ajándékozottnak, nemcsak az ajándékozónak, hanem nekünk, a közönségnek is. Nemhiába, az örök mosolygó Joe-t sárvárivá fogadtuk!
Megjelent a sárvárikum.hu portálon 2024.12.04-én

MAJA PIRAMISOK, AKTÍV TŰZHÁNYOK, VAD DZSUNGELEK FÖLDJE- GUATEMALA- IV. ATITLÁN-TÓ

Guatemala: maja piramisok, aktív tűzhányók és vad dzsungelek földje - a világ egyik legszebb tava, az Atitlán-tó
Szöveg: Gróf István - Fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő és Gróf István

Előbb Guatemalavárosba utaztunk vissza Floresből. Mivel időközben „megedződtünk", volt bátorságunk a reptértől gyalogosan elsétálni a 400 m-re levő szállodánkba, ahol bőröndünket hagytuk. A sok cirkáló rendőrautó, a napsütés, és a recepciós hölgy is hozzájárult ehhez, aki korábban megnyugtatott, hogy fényes nappal forgalmas területen nem kell tartani semmitől. Pedig a hotelt 3 m-es magas fal, többszörös biztonsági záras kapu, és körbe- körbe a kerítés tetején sűrű elektromos szögesdrót hengerek védték a rablásoktól. Nemcsak a hotelt, hanem a környék minden egyes házát.
Bejáratott transzferes ügyintézőnkkel, az időközben (interneten) megismert helybeli Evelynnel történő egyeztetés után jött értünk a kisbusz, mely tovább vitt minket Guatemala nyugati-középső részén elterülő magasföldre, az 1560 méteren tengerszint feletti magasságban fekvő a világ legszebb tavának titulált Atitlán-tóhoz.

A 113 km-es távolságot útitársainkkal, - Mexikó romvárosainak bejárása után Guatemalába kiránduló nyolc fiatal holland turistával- Nissan kisbuszunk teljesen „normális" időt futva, jó három óra alatt tette meg: így is kalkuláltunk. A mi Balatonunknál negyede nagyságú, 18 km. hosszú és 10 km széles, ugyanakkor néhol 300 méter mély tó csodálatos hegyek és dombok között fekszik. Ezek közül kimagaslik a 3500 méter körüli három vulkán, a Toliman, az Atitlán és az aktív San Pedro. A partot szegélyező tucatnyi település közül mi a legnépesebbet, a turisztikai központként működő, 11.000 lakosú Panajachelt választottuk szálláshelyünkként.

Ebben a városban alakult meg az első nem amerikai hippikolónia, amely érdekessé és vonzóvá tette a települést. Amikor kitört Közép-Amerika legvéresebb polgárháborúja, a hippi közösség tagjai javarészt elköltöztek, hogy aztán helyüket átvegyék az amerikai nyugdíjasok, aki ingatlanokat vásároltak a városban, szállodákat építettek, így a Guatemalába látogató turisták egyik legfelkapottabb úti célja lett. Telitalálat volt a hotelünk: egy botanikus kerthez hasonló, szökőkutas előkert után a bungalókat és kétszintes szálló-épületet elérve, ennek első emeletén kaptuk meg utunk leghangulatosabb szobáját. A három méter széles folyosó, melyről nyílott a szobánk, asztalokkal, székekkel, fotelekkel, rengeteg virággal várta a kiülőket, a ráadás pedig a korláton átnézve a három óriási tűzhányó látványa volt. Gyors lepakolás után irány a város- döntöttünk. Pár lépés után megütötte fülünket egy fiatal házaspár beszéde: magyarok voltak. Hát, ennek nem volt túl nagy a valószínűsége, hogy itt, a messzi országban, szezonon kívül egy kisvárosban összefussunk egy házaspárral, akikkel persze tapasztalatot cseréltünk. Pana (mert így becézik a várost) a dombokról a tópartra lefutó bevásárló utcája, a Calle Santander - annak rendje és módja szerint - teli van boltokkal, kávézókkal, vendéglőkkel, hotelekkel, utazási irodákkal. Végigámultuk a nyüzsgő, koraesti kisváros kirakatait, megvacsoráztunk, és a kikötőben beleláttunk az este is élénk hajó-, és csónakforgalomba.

Az Atitlán-tó környéke bővelkedik látnivalókban. Sok bájos település veszi körül, mindegyiknek más a hangulata, és mindegyikből gyönyörű kilátás nyílik magára a tóra és a környező hegyekre. A tó környéki falvakban népviseletben, hímzett, szőtt ruhákban vannak a helybeliek, és ezt nem a turisták kedvéért teszik, hanem mert ez a mindennapi viseletük. Három maja törzs lakik itt, a már Chichicastenangonál említett quiché és cakchikelek mellett a déli parton élő tzutujilk. Sok az árus, bóvli elvétve akad a portékák között, csak kézműves termékek, faragott szobrok, maszkok, szőttesek, ékszerek. Minden nagyon színes, üdítő, egy kicsit olyan, mintha időutazáson vennénk részt.

Az Indián Orra az Atitlán-tó egyik, talán leghíresebb kilátója, a tó nyugati oldalán, San Pedro és Santa Clara falvak közelében. Állítólag innen a legszebb a kilátás. A feljutás meglehetősen kemény, mert a végén az emelkedő nagyon meredek. A turisták körében nagyon népszerű a hajnali, napfelkelte túra. Mi kihagytuk.
Másnap reggel mi is a kikötőnél kezdtünk, hogy egy egész-napos túrát tegyünk a tó körül. A kikötőből indulnak privát hajók is, borsos áron. Először egy ilyet akartak ránk tukmálni, de mi képben voltunk, mindenből felkészültünk időben, így negyede költségen utaztunk az ott parkoló, kis, 15-20 személyes, nyitott oldalas, motoros hajócska egyikén, melyek a Lago Atitlán nyugati partján fekvő hangulatos kisvárosokba indultak. A hajó neve spanyolul lancha (ejtsd: láncsá), a szót ugyanolyan hamar elsajátítottuk, mint a chucho (ejtsd: csucsó) a kóbor kutya, a bano (ejtsd: bányó) a mosdó, illetve a tumulo, (hosszú ó-val) azaz a fekvőrendőr szavakat. Mexikóhoz hasonlóan Guatemala útjai is tele vannak a forgalom lassítását szolgáló fekvőrendőrökkel, amelyek olykor úgy tűntek, mintha egy kisebb dombocskán kellene átkelnie az autóknak. Ellenben minden sofőrünknek meg idegenvezetőnknek rettenetesen tetszett a magyar „fekvő rendőr" elnevezés, jókat derültek ezen.
Elsőként, egy negyedórás hajózás után San Marcos la Laguna településen szálltunk ki, hogy megismerjük a főleg Európából odatelepült hippik és a jógik városát. A kikötőből a domb felé kanyargó szűk kis utcák tömve voltak spirituális árukat, kézzel készült ékszereket értékesítő, füstölőkkel teli boltocskákkal, javarészt fehér tulajdonosokkal.

Rengeteg jó, nemzetközi ételeket is árusító kifőzde, jóga és hanggyógyítást kínáló stúdió mellett sétáltunk el. Sok fehér emberről látszott, hogy hosszabb ideje itt laknak, berendezkedtek az itteni életre, és marha jól érzik magukat. Reggel lévén piás alakokat nem láttunk ugyan, de sok lepusztult helyi is itt találta meg számítását - a semmittevést- hosszútávon. Mint a hegyi falvak mindegyikében, itt is meredeken mennek fel a kis utcák a hegyek lábaihoz, és úgy ritkultak a házak is. A szép tóparti hajóállomásról ezután nem a következő, a hátizsákos turisták által „lelakottabb" San Pedro-ba, hanem az utána következő San Juan városkájába hajóztunk.

Itt a legszerteágazóbb a kézműves díszítő- művészet, tucatnyi, főleg textilműhely működik, és a képzőművészet egy Guatemalában - mint Közép- Amerikában máshol is- elterjedt legális variánsa, a falfestészet itt a legpompásabb. De, mivel délelőtt volt még javában, és a kánikula időszaka közeledett, felmásztuk a környező hegyen levő Kaqasiiwaan kilátóba. Eredetileg a hegy ormán fekvő Indián Orr, (La Nariz de Indio) volt úticélunk, de előzetes tájékozódás után a 4 km-es hegymeneti baktatásról lemondtunk. Ez sem volt piskóta, jó fél órát mentünk fel a lépcsőkön, de felérkezve, a látvány kárpótolt minket.

A három óriási tűzhányó övezte tó vize azúrkék volt, de a partokhoz közel már szürkésebb lett a partra sodort növényhulladékoktól. Három- négy települést is befogadott a kilátóból a panorámakép. Láthattuk, hogy 100 méteres szélességben a partot földművelők foglalták el, megművelt termőterületekkel. A kilátó fapadlóját színes festmények borították, láttunk itt szobrokat, feszületeket, még a padok is élénk sárga- pirosra lettek pingálva. Már ezerrel sütött a nap, mikor leballagtunk vissza, a faluba. És most jött a csoda. Mivel mellékúton mentünk fel a hegyre, így nem láttuk a két főutcát, melyeken most kényelmesen, lefelé sétálhattunk.

Az egyik a kalapok, a másik az esernyők utcája volt, azaz teli volt a házak közötti huzalokra ráerősített sombrerókkal, valamint színes esernyőkkel. A legmagasabb helyen volt a főtér, és a helyi iskola. Az itteni gyerekek nem hiszem, hogy szomorúan járnak ide: az egész épület, és a környéke is ki volt festve kezdve az épületek falától a kerítésen keresztül a járdáig. Arcképek, egészalakos figurák, dzsungelállatok-, növények, sőt, még amerikai filmsztárok portréi is megtalálhatók voltak itt.

Persze az utcán levő padok, a gyakorta elhelyezett óriási agyagkorsók is színpompásan virítottak, és a ráadás az utcai árusok magnóiból sugárzott kubai zene volt. Ebédidő lévén egy bisztróba betérve, helyi kajákat rendeltünk: egy nagy piros üvegpohárban fűszeres paradicsomlében tálalt rákot, kagylót, meg erős curry-t. Az időjárás előrejelzés már reggel beharangozta, hogy késő délutánra megjön majd a zivatar. Meg is jött. Alig, hogy beszálltunk a luncsóba, elkezdett szakadni az eső, és az amúgy szelíd, sima felületű tavon felkorbácsolódtak a hullámok. Mivel egy csoport fiatal közép-amerikai lány alkotta az utazók zömét, akik hangosan énekelték- kiabálták az anyanyelvükön a hangszórókon sugárzott karibi slágereket, a fiatal kapitánynak sem kellett több: nemhogy csökkentette volna a sebességet a veszélyes hullámok között, hanem - a csajok előtt vagánykodva - ráadta a gázt, és szinte repültünk a hullámok felett. Amikor visszacsapódott a hajótest, őrült nagyot dobált rajtunk, majd kiestünk belőle. Fél óra flúgos futam következett: a csajok ajkáról is lefagyott a mosoly, és mi is komolyan félni kezdtünk. Nem igaz, hogy annyi turbulenciát átéltünk az ide úton a repülőgépen, itt kell rettegnünk, egy nagy csónakban az Atitlán-tó közepén. Szerencsére nem lett baj. Mivel Panában is esett, az óvatos útikönyvek tanácsa ellenére, miszerint tuk-tuk-ba se üljünk be, mert kirabolhatnak, mégiscsak egy háromkerekű járműbe szállva tértünk haza, szállásunkra. Az eső nem hogy elállt volna, hanem trópusi zivatarrá erősödött: ilyen, a ló dereka vastagságban hulló égi áldást eddig csak Indonéziában, és Vietnámban tapasztaltunk. Az utcákon szó szerint hömpölygött a víz, a csatornák sem tudták már elnyelni, az autók küszöbjéig ért az áradat. De mivel a gyomrunk is rendesen korgott, esőkabátba beöltözve, átszaladtunk a legközelebbi étterembe. Nem bántuk meg: egy KFC-szerű kajálda volt, a Pollo Campero, amelyben csirkehúsból készült ételeket lehetett enni. Az étlapon rengeteg variáció szerepelt, választani is nehéz volt. Az általunk megrendelt étel sok volt és nagyon finom. Egy tányéron rántott csirkemellet, combot, és sok sült-krumplit hoztak ki nekünk, helybeli szószokkal. De nemcsak mi, hanem a környékbeli csucsók (kóbor kutyák) is jól jártak: elsőként mi kezdtük el átadogatni nekik az alacsony kerítésen a csontokat, majd a hazaiak is felfedezték ezt az örömöt, és csatlakoztak hozzánk.

Reggeli közben egyik szállodatársunk, egy kanadai nyugdíjas szólított meg minket. Beszélgetésünkkor elmondta, hogy a guatemalaiak rossz híre ellenére neki meglepően jó története van a közbiztonsággal kapcsolatban: előző nap elvesztette a városban a pénztárcáját bankkártyákkal, 2000 quetzállal és 100 dollárral együtt, majd mikor ezt észrevette, megosztotta bánatát az interneten. Fél óra múlva jelentkezett a szállodában egy helybeli férfi, hogy megtalálta a bukszát, és a pénzzel együtt visszaadta neki. Nos, ezt nem is találtuk szokatlannak dolognak, mert az indiánok mentalitását, becsületességét ismerve, nem is volt meglepő tett.

Másnap egy kalandos kirándulás várt ránk: a fennsík legnagyobb városába, Quetzaltenangóba mentünk, melynek rövidített, és használatos maja neve Xela. A túra leírásában az szerepelt, hogy a nagyvároson kívül még jó pár helyen megállunk útközben. Jól választottunk, mert nemcsak hogy ismét hárman voltunk csak guide- sofőrünkkel együtt, de most igazán felfedezhettük az ország igazi arcát a „kirakat- desztinációkon" túl. A Cuxliquel vulkán mellett autóztunk el, mely az eddigieknél ijesztőbben, hevesebben pöfékelt. Első megállónk San Cristobal Totonicapán városa volt, ahol az utolsó helységnév a megyét jelenti. A Balaton-felvidéken több mosót is felújítottak, melyben a falusi asszonyok egykor a nagymosást végezték.

Nos, itt is ilyennel kezdtünk. Ami meglepő volt, hogy nemcsak mostak a méteres vízben, hanem itt is fürödtek az otthoni fürdőszoba hiányában. Férfiak jobbra, asszonyok balra. Egyáltalán nem voltak szégyellősek az indián asszonyságok: meztelenségüket nem rejtették el. De ami igazán megdöbbentett, az az volt, hogy a több-száz m2-es medence lúgos vizében vidáman hemzsegtek a halak.

A Fő-téren a jellegtelen sárga városháza mellett a hatalmas, hófehér, spanyolok építette katedrális, a La Ermita volt a fő látnivaló. Az udvarán láthattunk 4 kis kápolnaszerű épületet, melyekben a megkeresztelkedett, de a templomba be nem engedett maja hívők, sorrendben férfiak, asszonyok, a fiú-, és leánygyerekek imádkozhattak. San Andres de Xacul volt a következő megállónk, ahol Guatemala egyik legszebb koloniális templomát csodálhattuk meg, immár belülről is.

A meglepő az volt, hogy nem hófehér, vagy sárga, hanem maja divat szerint sokszínűen, indián motívumokkal van kipingálva a homlokzata. Salcaja városka temploma következett ezután, melyet tipikusan fehér színűre festettek, szép, díszes ornamentikáját otromba vastag oldalfaltartó kövekkel csúfították el. De inkább arról híres, hogy ez volt az legelső, a spanyolok által épített templom Amerika földjén. A dátum 1524! A célváros, Xela következett, Guatemala második legnépesebb városa. A fővároshoz hasonlóan, a komor, szürke épületektől nem túl vidám belvárosban egy jó órát mászkáltunk. Az egykori börtönben ma művészeti főiskola működik (csak legyen helye!), a központi parkban pedig -ezen csodálkoztunk- nem voltak kirakodó kézművesek, árusok, és nézelődőt sem láttunk: sem főszezon, sem turista, sem kiemelt látnivaló nincs a városban. Talán az épület homlokzatát eredetiben megmutató katedrálist kivéve, mely mögé egyszerűen hozzáépítették az újat. A következő célállomásunk Almolonga városa volt, ahol az itteni lakosok virágzó kertészeti kultúrát honosítottak meg.

Az öntött betonkockákból épült jellegtelen, dísztelen, bepucolatlan házaiktól (ez egyébként egész Guatemala összes városára jellemző) nem messze, a város határai mellett sok száz parcella virított élénk- zöld terményeivel. Az összes, nálunk is ismert zöldségfélét megtermesztik itt a vulkánikus talajon úgy, hogy az amúgy sem kevés leesett csapadék mellett öntözik is a földeket. Ezáltal évi háromszor forgatják meg a terményeket a kertészetekben, és az ország felét innen látják el. A hortikultúra magasiskolája ezen a szegény vidéken. Hamarosan a 2000 méter tengerszintről 2500 méter magasra kerültük, Zunil városába, ahol a lepusztultabb, koszosabb környezetben csak nyomokban tudtuk fellelni a város brandjét, az asszonyok szép népviseletes öltözetét.

Annál élvezetesebb volt a nap csúcspontja, a Fuentes Georginas termálfürdőben való megmártózásunk. Ködös, párás hegyek közt igazi dzsungelkörnyezetben bukkan fel a termálvíz sok helyütt errefelé. A fürdésnek akkora nimbusza nincs Guatemalában, mint itthon, Vas megyében, mert a puritán, ajtónélküli kis betonkabinban történő átöltözés után csak hatan fürödtünk a tűzforró, kénes vízben vigyázva, hogy a kövek, sziklák között egyensúlyozva, el ne csússzunk. De a fürdőben töltött egy óra életre-szóló élmény volt, itt nem mesterséges nyakmasszázs folyt felülről, hanem igazi vízesés. „Kötelező programként" egy üvegfúvó műhelyben fejeztük be a Felföldön tett csavargásunkat a közeli Cantel városkában, sofőrünk legnagyobb örömére, aki egy hatalmas üvegvázát vásárolt felesége születésnapjára.
Mivel időben hazaértünk, és sütött még a nap, a hotelből lerohantunk a kikötőbe, hogy megörökítsük a naplementét. Jó negyedóráig filmeztünk, nem tudtuk abbahagyni a tó partján magasodó hatalmas vulkánok övezte Lago Atitlán csodálatát.

Mondtuk is, hogy majdnem giccs lesz a produkció, annyira túl szép, mesebeli volt a látvány. Így is lett: itthon, a DVD elkészítésekor ezt meg is állapítottuk. Vacsorára készülődve hangos, sorozatos ropogást hallottunk kintről. Te Úr isten! Panában is rablóbandák garázdálkodnak? Talán lövöldöznek a városban? Nem megyünk sehova! Már majdnem az ágy alá bújtunk ijedtünkben, mikor hangos hahorászással megérkeztek honfitársaink. Rákérdeztünk a hangzavar okáról, mire - látván ijedségünket- mosolyogva közölték, hogy vallási ünnep lévén, petárdákat robbantgattak a fiatalok. Rohantunk is ki gyorsan az előző nap felfedezett csirkés étterembe.
A világ egyik legszebb tavától másnap elbúcsúztunk, majd a világ egyik legszebb városába, Antiguába mentünk, melyről az I. részben olvashatnak. Európába való hazatérésünk előtt Dél- Floridában voltunk öcsémék vendégei, melyről szintén készül beszámoló.

Az ilyenkor közétett költségelemzés főbb számai a következőek: repülőutak (benne a tavaszi utazás lemondásának költségei): 50,0 %, szálloda: 11.5 %, szervezett utazások: 16.1 %, transzferek: 3.6 %, belépők, taxik, stb.: 4.8 %, étkezés: 14.0 %. Nem annyira olcsó, mint Délkelet- Ázsia, de itt is a repülő a nagyon sok, és autókölcsönzéssel a lekötött utak és a vidéki közlekedés 20 %-a is alacsonyabb lett volna. De így lett jó és felejthetetlen. Irány 2025!
Megjelent a vaskaruka.hu portálon 2025.12. 01-én

MAJA PIRAMISOK, AKTÍV TŰZHÁNYÓK ÉS VAD DZSUNGELEK FÖLDJE: GUATEMALA- III. EL PETÉN

Guatemala: maja piramisok, aktív tűzhányók és vad dzsungelek földje - III. El Petén tartomány
Szöveg: Gróf István - Fotók: Grófné Kerekes Enikő és Gróf István

Amerikából való megérkezésünk után három nappal másodszor is a főváros La Auróra reptéren találtuk magunkat: a 470 km-re fekvő El Petén tartományba, az ország legnagyobb, északi régiójába igyekeztünk.
Előtte nap még megnéztük Guatemalaváros látnivalókban amúgy nem bővelkedő nevezetességeit, melyet, eredeti tervünkkel szemben nem buszokkal és gyalog, hanem egy utazási iroda által ajánlott városnéző programmal bonyolítottunk le. Nagyon veszélyes város ez, sötétedés után nemhogy nem szabad, hanem tilos kimenni, de a kerületek (itt zónákra van osztva a település) zömében nappal sem ajánlott. Brazil-maja idegenvezetőnkkel csak mi ketten vettünk részt a túrán. A Las Americas sugárútról, ahol a közép-, és dél-amerikai „testvérországok" tiszteletére emelt emlékművek, szobrok láthatóak, és köztük volt a világhíres guatemalai Nobel- díjas költő, Miguel Asturias bronzszobra is, az Avenida Reforma-ra hajtottunk. A franciák által ihletett széles sugárút márvánnyal díszített palotái tetszetősen mutatták magukat. Sajnos nem álltunk meg, csak futólag láttuk a vasból emelt Torre Reformadort (1930, 72 m.), a párizsi Eiffel- torony itteni utánzatát. A Jurita- templomnál viszont pár percre igen. A vegyes stílusban, barokk, román és bizánciban épült kissé giccses istenháza egy fogadalmi templom, a Santa Maria vulkán kitörésétől félve húzták fel. Majd a modern városközpont felé, a Centro Civico felé mentünk, ahol a Városháza, a Legfelsőbb Bíróság, és egyéb hivatalok modern épületei állnak. Aztán végre megérkeztünk Guatemalaváros főterére, a Plaza Constitucion-hoz. Itt végre kiszálltunk a kocsiból. A teret két hatalmas épület uralja: az 1830-ban épített Metropolitan Catedral óriási tömbje,

a tér másik oldalán pedig a még nagyobb Palacio Nacional, a mindenkori elnökök palotája. A tér harmadik látnivalója a Piac, a Mercado. Óriási területen helyezkedik el, kétszintes, és sok száz üzlet található benne. Minden, ami egy piacon megvehető, itt is megkapható. Újat azonban itt is tanultunk. Négyféle banánkínálattal szolgált valamennyi gyümölcsárus, nemcsak az általunk ismert eggyel. A pici, vöröses húsút meg is kóstoltuk.

A sétálóutcán haladva az őslakosok által megszokott, de nekünk szokatlan életképpel lettünk gazdagabbak: egy gyalogsági harckocsiból két, csőre töltött géppuskával felfegyverzett katona szaladt be az egyik házba. Nocsak! Visszatérve biztonságos hotelünkbe este itt fogyasztottuk el az előre bebiztosított szendvicseinket: nem szívesen mentünk volna ki vacsorázni.
Guatemalában az átlagos haladási sebesség autóval jobb esetben is 40 km/óra, így Peténbe menet félnapos zötykölődés helyett egy, az európai légijáratoknál kevésbé használatos kis ATR légcsavaros repülőgépre szálltunk. A négynapos útra nem vittünk bőröndöt, hanem minimál változatban két hátizsákkal utaztunk a trópusi tájakra, ahol 30 fokot prognosztizáltak. Még egy hosszúnadrágot sem vittem magammal. Így persze mindkettőnk hátizsákja átlépte a 8 fontos súlyhatárt: pótdíjat fizettünk. Francia útitársnőinkkel keserűen megállapítottuk, hogy a kedves turisták megkopasztása az ottani költségvetést gyarapítja majd.
Még egy órát sem repültünk, mikor leszálltunk Flores, a régió fővárosának kicsiny, Mundo Maya (maja világ) nevű repterén. A 23.000 lakosú kisváros központi része a Petén Itzá tavon felépített szigetre települt, és az utolsó négyzetcentiméterig be lett építve. A fél óra alatt körbejárható szigetváros az egyik legszebb hely volt, ahol jártunk: igazi Paradicsom. A szálláshelyünk is kitűnő volt. Csak ledobtuk a cuccost, átpakoltuk az egyik hátizsákba a szúnyogsprayt, napolajat, elemlámpákat és persze jó sok vizet, és délre már ott álltunk a Yo Petén táblánál, ahol már vártak chilei, kolumbiai, mexikói útitársaink, hogy a várva várt Tikal romváros látogatást megtegyük kiemelt naplementés attrakcióval. A jegyvásárlás (borsos az ára, 500 quetzal, azaz 24.000 Ft volt a jegy kettőnknek) és a karszalag felcsatolása a park bejáratánál történt, kétórás utazást követően, de még jó messze a romoktól. A parkolótól gyalog folytattuk az utunkat a meredek struktúrák felé. Erős 3/4 órát,

jó másfél km-t gyalogoltunk a dzsungelben, mire elértük a fő látványosságot, a Gran Plazát. Közben a peténi táj fajokban bővelkedő flóráját és faunáját is megcsodáltuk, főként a pókmajmok, az óriási levélvágó hangyák - akik méretes levéldarabokat cipeltek a csápjukkal-, a 18 cm-es tarantella pókok, és a termetesre növő selyemfák voltak a látnivalók.

A főtéren aztán hirtelen elénk tárult a szemben álló két, meredeken, 55 fokos szögben meredő piramis. A bejárt területeken látott építmények 695 és 820 között épültek, Tikal városállam fénykorában, amikor lakosainak száma akkor óriási, 90.000 lehetett. Az I. struktúra, a 45 m magas Nagy Jaguár templom a leglátványosabb, nem megmászható, ugyanúgy, mint a II., a Maszkok temploma sem.

A kettő között az egyik oldalon a hatalmas város romjai, az Északi Akropolisz, illetve 16 épületének romjai húzódnak, amelyek bejárhatók voltak, így mi is éltünk ezzel a lehetőséggel. A jobban megrongálódott déli oldal inkább a megmaradt táblaszobroknak (sztéléknek) adtak kiállítóteret. Ismét negyedórás gyaloglás után, a még meg nem tisztított III. templomot is érintve, a maja város legmagasabb, 65 méteres, szintén nem „kitárt", IV. Kétfejű Kígyónak nevezett templomához mentünk, ahova ellenben fel lehetett menni korláttal ellátott falépcsőkön. Megszámoltam: 230 lépcsőfokot másztam meg két feltételes megállóval, mire felértem a csúcsra. A szívem vitt már a végén, nem a lábaim. Csodálatos panoráma tárult elénk, a hatalmas város összes struktúrája látható volt, azok is, amelyeket nem kerestünk fel: paloták, templomok, lakóépületek. Itt is az egymással szembenéző két hatalmas templom vonzotta főleg a tekintetet.
Már lassan alkonyodott, amikor az Elveszett Világba, az El Mundo Perdido felé vettük az irányt. Itt újabb, de jóval meredekebb másfélszáz falépcsőn értük el az épületegyüttes 35 m magas Gran Piramide-jét. Pont naplementekor. Hangos szót, nevetést, kiáltást nem lehetett hallani: mindenki átszellemülten fényképezte-filmezte a naplementét a piramisokkal, és a sötét dzsungellel háttérként.

Törökülésben ülve szállt magába a 25-30 főnyi társaság. A fennkölt perceket csak néhány rikoltozó, hatalmas madár „társalgása" zavarta volna meg, de ez így, velük együtt lett emlékezetes. Már beesteledett, mikor az idegenvezetőnk - már hazafelé tartva, őrült tempót diktálva - a parkolóhoz terelte a vendégeit. Zseblámpáinknak köszönhetően nem lett bajunk abból, ha néha lemaradtunk tőlük. Este lett, mire hazaértünk.
Másnapra újabb kirándulás várt: ezúttal nappal. Ez privát túra volt, a Honda CRV-ben csak hárman ültünk. Célunk a dél-nyugat peténi természeti szépségek megtekintése, és abban is a fő attrakció: fürdés, sznorkelezés a (Blue) Crater Azul tóban. A mexikói határhoz közeli, ezért a drogháborúkban érintett Sayaxché városkáján haladunk át, végül 10 km-es kemény murvaúton haladtunk dzsipünkkel tovább,

mikor elértük a Rio de La Pasión folyót, ahonnan az ott készenlétben várakozó 6 motorcsónak egyikébe beszálltunk. Jó félórát kanyarogtunk a kacskaringós folyón, amely abba az Usumacintába ömlik, amelyen már szintén hajóztunk mexikói utunk során Yaxchilán romvárosát felfedezni. Nem volt széles, de a csónakos srác elmondása szerint így is majdnem duplája volt a megszokottnak az esős időszak bő esőzéseinek köszönhetően. Első megállónk a Crater Azul volt. Nejem úszni nem tud, ellenben fürdeni szeretett volna. De nem tudott, mert a „normális„ állapotában a partról deszkapallókon keresztül megközelíthető állóvíz sekélyebb részén fürdőzni lehetne, de ez esetben nem: jó 30-40 cm-re ellepte azokat a víz. Én bezzeg egy nagy búvárszemüveget tettem fel, és fejest ugrottam a csónakból. Nem voltunk egyedül, még két hajócska kötött ki a 15-30 m mély, de a legalját is kristálytisztán látható folyóöböl mellett: az egyikben helybeli középiskolás srácok voltak, többségében tekintélyes túlsúllyal, míg a másikban, ezektől eltérően két bronzbarna, hosszúcombú karibi leány várt arra, hogy dokk híján a csónakról a vízbe ugorjanak. A parton mangrove erdők, a vízen gyönyörű sötétzöld, vörösbarna és lila tavirózsák virítottak, a vízparton gázlómadarak, zömében gémek és kócsagok keresték az ágak között az apró sügéreket. Először én is megijedtem: úszás közben többször is apró harapásokat éreztem a mellemen, mire a „kapitány" felvilágosított: a halacskák csak incselkednek az ott fürdőkkel. Nejem „reménykedve" érdeklődött, hogy nem-e piranhákkal van dolgunk, de lelkesedését lecsitította az idegenvezető. A fenékig átlátszó víz látványával nem tudtam betelni, egy jó órát úszkáltam benne.

Ezután a Kék barlangnak nevezett öbölben megismételtem a vízi élményeket, melyet már a csónakos meg is örökített vízalatti kamerájával. Még a délután át is küldte őket, alighanem a borravalónak köszönhetően. Érdekes, hogy Guatemalában nem szokás a jattolás, aki kap, beleértve a pincéreket, idegenvezetőket, sofőröket, az nagyon hálás érte. Mivel már délután visszaérkeztünk Floresba,

időnk volt alaposabban szétnézni a városkában. A szárazfölddel egy fél kilométeres keskeny úttal összekötött sziget kicsit mediterrán, kicsit karibi hangulatot, azaz melegséget, jókedvet árasztott. Először azt hittük, hogy az apály- dagály ciklusnak köszönhető, hogy a part menti utcákat hol félig, hol teljesen elöntötte az Itza-tó vize.

Később láttuk, hogy nem húzódik vissza a víz, és ennek oka a sokat emlegetett globális felmelegedés. Azt prognosztizálják, hogy szép lassan eltűnik a város a tó habjaiban. Egy kis emelkedőn felmentünk a városközpontba, ahol a hófehérre meszelt, spanyolok építette templom állt, mellette a „szokásos" sportplacc, rajta kifogástalan kosárlabdapályával, ahol a fiatalok tucatszám dobálgattak. Egy tóparti étteremben vacsoráztunk, most már kényelmesen, ráérve. Figyeltük a városlakók hétvégi autós felvonulását: minden járműtulajdonos tett pár kört este a parton, a város körül. Olyan magamutogatás, vagy efféle lehetett, persze jó szándékkal. A tavon is beindult a hajóforgalom, kis, közepes, és nagyobbacska hajók köröztek. Némelyik úszó vendéglőként üzemelt, és az elmaradhatatlan 3 méter magas, neonfényes piros szív sem hiányzott az orrukról.
Harmadik Petén-i napunkon megint naplementés programot választottunk, így délelőtt csavaroghattunk egyet a szigeten, sőt, átmentünk a keskeny úton, amely a szigetet a szárazfölddel összekötötte, és a San Benito városrészen levő bevásárlóközpontban tudtunk ebédelni, vásárolgatni. Én még a hotel medencéjében is megmártóztam, míg nejem az üzleteket járta. Délben szedett össze minket a kisbusz, ezúttal európai kirándulókkal: németek, spanyolok, franciák voltak útitársaink a Yaxhá felé vezető úton.

A látnivaló a Yaxhá- Nakúm- Naranjo Biosfera Reservatum területén található. Ide is szűk kétórás zötykölődés után értünk, majd a parkolóból a Yaxhá lagúna partjára irányítottak minket. Elhalt, gnómszerű hatalmas fák meredeztek csupasz ágaikkal ijesztően a szelíd tóból, de a madár- és rovarvilág - nem törődve a krokodilokkal - élte-nyüzsögte mindennapjait. A romok előtt még a látogatóközpontba is benéztünk, ahol a preklasszikus, azaz 600 előtt, pontosan i. sz. 250 és 600 között fénykorát élt maya város történetét, főbb korszakait uralkodóival, és építészeti emlékeit mutatták be. Kevesebbet kellett mennünk, mint Tikalban, a Calzada Lincoln ösvényen a keleti parton levő lagúnától a Complejo Astronomico Mayor, a Nagy Csillagvizsgáló, és az Acropolis Norte, az Északi Akropolisz fele.

Szemet gyönyörködtető, lelket nyugtató ligeteken haladtunk át. A magasban pálmák és lombhullató fák, tele immár nagyobbacska bőgőmajmokkal, színes, pozsgáslevelű bokrok, szépen ápolt gyep: ezen baktattunk a feltárt, rekonstruált, és a még mohás, megtisztításra váró építmények között. A csillagvizsgálóhoz falépcsőn lehetett felmenni, amely nem volt kimerítő, majd a legimpozánsabbat, a tér három oldalán három, a Nap, a Hold, és a csillagok piramisai által közrefogott Északi Akropoliszt jártuk be. A legmagasabb 22 m magas volt, a többi sem sokkal kisebb. Nem voltak kiépített, kapaszkodós lépcsők, az 1500 éves omladozó-töredezett köveken kapathatott fel az, akinek volt bátorsága és nem volt tériszonya. Nejem is felment, én inkább lentről filmeztem. Közben egy labdajátékpályát is megtekintettünk. A maja sportban nem kézzel, lábbal is csak ritkán, inkább vállal passzolgatták a labdát az oldalfalakon található, kosárlabdapalánk magasságú gyűrűbe. Nem babra ment a játék: a vesztes csapat kapitányának bizony fejét vették a meccs után. Már a bőgőmajmok is megszólaltak mély, öblös hörgésükkel, amelyet még régebben jaguárüvöltésnek véltünk.

Célunk a sötétedéskor a legimpozánsabb, a Keleti Akropoliszon található 216. struktúrára való felmászás után a naplementét végignézni. De az időjárás közbeszólt. Vad trópusi eső vette kezdetét nem sokkal alkonyat előtt, és hiába reménykedtünk, bár vigasztalt az idegenvezetőnk is, csak nem állt el. A piramis tetején áztunk vagy negyedórát, majd leballagtunk a már jól ismert biztonságos falépcsőkön. Átázott trikó le, tartalék pulóver fel, hajtörlés zsebkendővel: talán nem fázunk meg hazáig. Otthon, Floresben ellenben már nem esett, így lementünk vacsorázni a partra azzal az elképzeléssel, hogy most európai kaját fogunk enni. Sajtkrémleves és Cordon Bleu volt a kiválasztott: nem bántuk meg, a levesben 50-50 % volt a sajt és a lé aránya. Másnap ismét felszálltunk a 80 személyes „kis propelleresünkre", hogy a világ egyik legszebb tavához, az Atitlán-tóhoz utazzunk, és mellette töltsünk el pár napot.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.11.29-én
/Folytatjuk/