ARANYOKLEVÉL ÁTVÉTELI ÜNNEPSÉG KESZTHELYEN

ARANYOKLEVÉL ÁTVÉTELI ÜNNEPSÉG KESZTHELYEN
Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Aranyoklevelet vehetett át az a 154, Keszthelyen végzett agrármérnök- köztük jómagam -, növényvédelmi üzemmérnök (Keszthely), mezőgazdasági gépész üzemmérnök (Körmend) és növénytermesztési üzemmérnök (Nagykanizsa), akik 1974-ben kaptak oklevelet az akkori Agrártudományi Egyetem, Keszthely intézményében, mely ma a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Keszthelyi Campusa, és most az akkori egyetem jogutódja. Velünk együtt 16 személy vehette át a vasoklevelet, akik 65 éve, és 26 fő, akik végzésük 60 éves jubileumán gyémánt oklevelet szereztek. A díszokleveleket Dr. Rózsa László, a Campus főigazgatója adta át nekünk 2024. szeptember 20-án, pénteken, délelőtt.
A délután a helyi Tompos étteremben kezdődött, ahol közösen megebédetünk, és mindnyájunk elbeszélgethetett azzal, akiket akkor jobban ismert- szeretett, de persze mindenki mindenkivel is szót váltott.
A találkozó késő délutáni programja pedig az Egyetem földszinti, kémia előadójában folytatódott, ahol a 73, 50 éve végzett egykori diákból 31 volt jelen, többségében kisérőikkel. Dr. Pupos Tibor, a szervezést magára vállaló, volt egyetemi oktató társunk beszámolt egyrészt az egykori önálló, nagy hírű egyetem eljelentékteledésének állomásairól, elérve a mába, amikor- "szégyenszemre" még egyetemi karként sem működik az intézmény, másrészt az egykori évfolyamtársak sorsáról. A 33 megjelent mellett 15-en elfoglaltságuk miatt nem vettek részt a találkozón, míg 18-an elhunytak, és 7-en pedig "eltüntek", azaz nem lehetett kapcsolatba kerülni velük. A jelenlevők elmesélték életüket, sorsukat, pályafutásukat, majd már "kiscsoportokban" folytatták este a programjaikat.
Szubjektív blog- archívum lévén, négy megjegyzésem még idekívánkozik.

Összesen 120-an kezdtünk, de az első másfél év után, amikor a nagy "szelektáló" szigorlatok következtek, és az UV-k (utóvizsgák) számát 8-ban maximalizálták, majdhogy megfeleződött az évfolyam létszáma, hiszen néhány feljebbről bukott hallgatóval is gyarapodott időközben a létszámunk. Összehasonlítva a gimnáziumi osztálytalálkozón megtudtakkal, ott, Budapesten, (a Rózsadomb tőszomszédságában) jóval kevesebben, - arányában kb. a fele- haláloztak el, tüntek el, mint a kihívásokkal teli gazdász életben szereplők (34 %). Megint egy másik megjegyzésem, hogy a végzettek elhelyezkedésével kapcsolatosan a mostani statisztikákkal ellentétben, az akkor végzett gazdásztársak majdnem teljes aránya a mezőgazdaságban dolgozta le az életét, mire nyugdíjba vonultak. Pályaelhagyó nemigen volt. És végül érdekes megállapításom volt, hogy a 20 %-nyi leány hallgatótársaink mindegyikője férjhez ment még a diploma átvétele előtt, és életüket kvázi "patriarchátusban", párjuk mellett háztartásbekliként, maximum irodai alkalmazottként, könyvelőként élték le. Pedig sok rátermett, értelmes, emancipáltnak vélt csaj volt köztük.
Tanulva abból, hogy nagyon sokan nem ismertük fel egymást, mivel 20 éve nem találkoztunk, megállapodtunk abban, hogy ezután évenként összejövünk, így szeptember középén. Várjuk az újabb találkozókat. Kívánom, hogy legyünk legalább ismét ennyien...

EGY NYÁRESTE RAVAZDON, A PARASZTSZALONBAN

EGY NYÁRESTE RAVAZDON, A PARASZTSZALONBAN
Szöveg: Gróf István, fotók: felső és középső: Horváth Attila, alsó: Zsoldos Zoltán

Az időpont: 2024. szeptember 4
A helyszín: Ravazd község,, Őrhegy utca 23-27., Győr- Moson- Sopron vármegye, Hartyándi Jenő nagyapjának egykori, a hegyoldalban található háza.

A beszélgetés résztvevőivel a helyszínen, b3 Zsoldos Zoltán, b4 Gróf István, b8 Hartyándi Jenő

Az esemény három főszereplője:
A meghívó: a győri Hartyándi Jenő Balázs Béla- díjas rendező, operatőr, a Győri Jazzklub alapítója, vezetője a '80-as években, aki Budapestet megkerülve összehozta közös koncertekre Anthony Braxtont, Zbigniew Namyslowskit Szabados GYörgygyel, Dresch Mihállyal, Grencsó Istvánnal. Operatőr, de kisjáték-, és dokumentumfilmeket is rendez a rendszerváltás időszakában.A '90-es években már nagyobbat álmodott: a vizuális művészetek palettájából merítő Mediawave Fesztivál szervezője és fesztiváligazgatója, mely Győr határain jócskán túlmutatott: nemcsak hazai, hanem nemzetközi helszíneken is sikereket ért el Alapítványával. És az örökmozgó, nyughatatlan kulturahirető legújabb sorozata, a hazai kúlturális szféra kiválóságaival történő évi 50-60 esti beszélgetést lebonyolító Ravazdi Parasztszalon. Mint a filmes- és fesztiválszervező korszakában, ahol az avantgárd, a progresszív találkozott egymást kiegészítve az ősi, népi kultúrával, ugyanígy itt is már maga a helyszín is geg: a polgároknak volt szalonja, a parasztoknak pedig maradta csűr, a pajta, jobb estben a tisztaszoba. A 2022 tavasza óta zajló eseménysorozat soros szerdáján került sor e találkozóra.

Gróf István, Zsoldos Báró Zoltán és Hartyándi Jenő

A meghívott: Zsoldos "Báró" Zoltán, a Nyugat- Dunántúl egyik legtapasztaltabb, legismertebb blues- faterja, multiinstrumentális zenész, főképp gitáros és énekes. A gyermek- és ifjúkorában hegedűn, tinédzserkorától gitáron játszó zenész aranykora a'80-as években volt (Blueshenger, Natur Blues Band), de mind példaképei, John Mayall, Eric Clapton, addig nem teszi le a hangszert, amíg az ki nem hull kezéből. Karrierje csúcspontja volt, amikor mind 1987-ben, mind 1993-ban a fehér blues atyja, John Mayall és a Bluebreakers előzenekera lehetett azok négy hazai fellépése előtt. Báró tavaly ünnepelte 75. születésnapját, és akkor, a tiszteletére rendezett jubileumi koncertre a szombathelyi Bartók teremben (Petropoliten, Pertó János egykori főzeneigazgató neve után) már jóval előtte nem lehetett jegyet kapni. Őszinte, egyenes ember, és mint a színpadon forgó emberek zöme, showman is. Mindnyájunk örömére elfogadta a meghívó invitálását, és eljött beszélgetni Hartyándi kamerája elé.
A katalizáror: Horváth Attila, a most 18 éves bluesvan.hu szakzenei portál főszerkesztője, éppenséggel szintén győri. Ő volt a beszélgetés moderátora. Attila azonkívűl, hogy a világ blues- eseményeit napra készen közvetíti testvérével, Csabával egyetemben színvonalasan, szakmailag kifogástalanul az oldalon, felvállalta a magyar blues- zene történetének kutatását, megmaradó írott és zenei relikviáinak felkutatását, archíválását is, és napjaink hazai blues- előadóinak koncertjein állandó résztvevő, azok pályáját követve. A jazz-, az irodalom-, a népzene és egyéb művészeti ágak képviselőinek sorát, akikat meghívott Jenő, kérésére kibővítette blues- zenészekkel is: februárban debütált Pribojszki Mátyás szájharmonikaművész, akit most Zsoldos Báró követhetett.

A két Vas-megyei utazó

Jómagam, mint szintén blues-rajongó, öreg Báró- fan, aki az első nyilvános Zsoldos Zoltán életmű-interjút megjelentette, és a bluesvan. hu oldalon időnként publikáló újságíró, ezúttal inkább sofőri szerepben tetszelegtem: Zoli kőszegi otthonából hoztam a művészt "A Magyar Blues egyéniségei" sorozat beszélgetésére.
A kész anyagot előreláthatólag még szeptember hónapban megvágják, megszerkesztik (Jenő és Attila), és olvasható lesz a http://mwave.irq/?modul fooldal oldalon.

SZAKCSI RÁDIÓ JAZZ FESZTIVÁL SALFÖLDÖN

SZAKCSI RÁDIÓ JAZZ FESZTIVÁL SALFÖLDÖN
Bevezető és fotók: Gróf István, szakcikk: Haraszti Gyula

Az örvendetes hírt, hogy 2024 tavaszán elkezdte működését online hazánk első jazz- adója, a Szakcsi Rádió, tetézte nekünk, itt nyaralóknak az, hogy élő közvetítései sorát a nyáron a Káli- medence minta-falujában, Salföldön indította el. A napjainkban divatos - nagyon racionálisan eldöntött- háromnapos fesztivál, a vasárnapot elhagyva, csütörtökön, pénteken és szombaton került megrendezésre, a hazai jazzerek krémjnek fellépéseivel a Káli Fecske Étterem és Kulturális Központban. Nekünk az augusztus 30-i pénteki estét sikerült elcsípnünk. A nyár ugyan tombolt, de az esti koncert idejére ideális volt az idő: az ülőhelyet nem szerzőknek a gyepen, a járdán tanyázás sem okozott problémát. A belépőjegyeket nagyon baráti áron adták, a büfék termékeiről ugyazez már nem volt elmondható. Kedves meglepetés volt, hogy minden néző kapott egy Szakcsi Rádió feliratos fagyasztott PP poharat és egy kulcstartót.

Az est első fellépője a Lukács Miklós cimbalmos és a Szakcsi Lakatos Róbert zongorista alkotta duó volt, majd a Dresch Mihály Quartet következett, a másik hazai fúvós- géniusz, Borbély Mihály vendégszereplésével Mielőtt nekiálltam volna megírni szokásos beszámolómat, kezembe került Haraszti Gyula a Magyar Nemzetben szeptember 1-én megjelent tudósítása, mely tökéletesen visszaadja a zenei élményeinket. "Megspórolva" az enyémet, egyuttal népszerűsítve a kiváló szakíró írását, idézek tehát a beszámolóból.

"Örökre hálás lehet a közönség a Szakcsi Rádió, illetve az MTVA által megrendezett háromnapos jazzfesztivál szervezőinek, hogy a színpadra hívták a magyar zenei élet két géniuszát, Szakcsi Lakatos Róbert (a rádió névadója, a legendás Szakcsi Lakatos Béla fia) zongora- és Lukács Miklós cimbalomművészt. A duó nem hazudtolta meg önmagát, a hátborzongató technikai tudásuk révén néhol andalító, elérzékenyülő, néhol pedig katartikusan felkavaró muzsika szólt kettejük tűpontos együttműködése révén a színpadról... A két hangszer párosítása elviekben a legjobb választás, hiszen az egyiken a billentyűk közvetítésével, a másikon a verőkkel zengetik a húrokat, a Szakcsi Lakatos–Lukács kettőst hallgatva mégis az az érzése az embernek, hogy minden eszköztől függetlenül szinte a szférák zenélnek. Úgy váltogatják – akár egy számon belül is a zenei stílusokat a klasszikustól a jazzen és a népzenén át a kortárs muzsikáig, hogy úgy érzi magát az ember, mintha egyszerre hallgatna Mozartot, Kodályt, Keith Jarrettet és Kurtág Györgyöt, vagyis megvalósulni látszik az alkotók révén valami olyasmi, amit úgy hívunk: totalitás. Ez persze nem véletlen, hiszen Szakcsi Lakatos Róbert folytatja azt az édesapjától és tanítómesterétől örökölt hagyományt, hogy klasszikusokat is játszik... Lukács Miklós pedig odáig merészkedett, hogy Kurtág György muzsikáját fogadta örökbe annak a cimbalomnak a húrjaira, amelyen gyakorta megszólalnak a kávéházi cigányzene futamai is. Megdöbbentő, ahogyan a két művész, egymást kiegészítve, de nem túlharsogva egyik műfajról a másikra siklik...

Ennek a gyönyörű falunak (Salföld-Kisörspuszta- a szerk.) a lakója a magyar jazz és világzenei szcéna, az etno-jazz másik zsenije, a fúvósok fenegyereke és egyben csodabogara, Dresch Mihály. Ezúttal a másik kiváló szaxofonossal, Borbély Mihállyal lépett fel a zenész Salföldön, pontosabban a kvartettjükkel, amelyben Horváth Balázs bőgős és G. Szabó Hunor dobos alkotja a ritmusszekciót. Közhely, és sokan leírták már, hogy két dudás is megfér egy csárdában, amely a Dresch–Borbély kettősre is igaz, míg az előbbi szinte valami sámáni, magyar őserőt képvisel (a szaxofon és a basszusklarinét mellett játszik furulyán és tárogatón is) és a világ egyik legnagyobb virtuózaként lehengerlően improvizál, addig az utóbbi a letisztultságával, a technikai tudásbeli biztonságával nyűgözi le a hallgatóságot...

A kvartett most is remek koncertet adott, amit a közönség vastapssal jutalmazott, így nem maradhatott el a ráadás sem, pedig a két utolsó nóta, az Erdély blues és a Neoprim is alaposan megdobogtatta a szíveket."

ISMÉT RÉVFÜLÖP VOLT A NYÁRI BLUES FESZTEK CSÚCS- HELYSZÍNE - 2

Ismét Révfülöp volt a nyári blues- fesztek csúcs- helyszíne - 2.
Szöveg és fotók: Gróf István

A pénteki nap első fellépője a Jumping Matt and his Combo volt. Pribojszkí Mátyás csapata- féltucat nagylemezen jóval túl- angol nyelven énekelve saját számokat adott elő. Érdekes volt a zenekar összetétele: először állította össze ezt a szájharmonikás- énekes gitáros nélkül, így a már törzstag Csizmadia László- basszusgitár és Molnár Dániel- dob mellett az „új fiú” Hamvas Viktor volt billentyűi mögött. Szintén kerek évfordulót ünnepelt a csapat: a főnök 50-ik születésnapját. A műsorban Matyi a jól bejáratott stíluselemeit használta: a bluesét, a boogie-ét, a swingét, a rock’n’roll-ét, néha egy kis soul-os, funkys mázzal burkolva.

Az eddigi koncertekhez képest változásként észleltem, hogy a kromatikus harmonikákat, a fehér Hohnert és a piros Suzukit többször, műsorának felében használta a harmonikaművész a (kicsi) tízlyukú diatonikus mellett. A kezdő dalában is ezzel brillírozott megnyerő magabiztossággal- ahogy ezt megszoktuk- jumpjában, majd egy lassú után egy gyors boogie (Wet lips) következett, mely utóbbiban Hamvas is bemelegítette hangszerét szédületes rögtönzéseivel. Jó választás volt az új zenész, mint ez kiderült az azt következő, jazzes hangulatú, e-piano hangszínben játszott számnál, tetézve eddigi teljesítményét. A Danger Zone c. korai, 2004-es keletkezésű swingben a jazzben magasra tett frazírozó énekesi feladatokat is jól vette Pribojszki, arról nem is beszélve, hogy harmonkkáját meg is beszélgettte, amit a jó öreg Sonny Boy Williamsontól tanulhatott. Funkys kemény basszus alapozta meg Muddy waters She’s Nineteen c. lassú bluesának átdolgozását. A kromatikust le sem téve sodró lendülettel jött a címében is ráutaló Swinging all Nigh Long, majd a sikerét bebiztosító 2013-s Treat c. nagylemez buli- száma, a Zydecola boogie.

A gyors futamok egymást érték, a zenész a színpadon előre állt, és ott fújta- szívta pofagyaluját. A vendégként beállt Benkő is bizonyította, hogy igencsak elfér egy gitár is a számban. Ismét egy koppintás jött, B. B. King Standing on The Edge of love c. opusa, ezután majd egy évszázadot visszarepültünk, Toots Tielemans jazzes stílusát idézte meg Pribó piros kromatikusán, és persze a műfaj adta lehetőséggel Viktor is élt zongorája mögött. a koncert a zenekar brandjét adó gyors rock’n’rollal (Full Time Baby), majd egy dögös rock- blues-zal, szintén vendég-gitározással megspékelve zárult. A stafétabot átadása igencsak forró hangulatban történt, pedig (akkor éppen) nem is volt nagy meleg.

A magyar rockzene állócsillaga, a szakmai körökben egyre nagyobb elismertséget és a közönségnél egyre nagyobb népszerűséget szerző Ripoff Raskolnikov és bandája következett ezután. Az átállás a tegnapinál gyorsabb volt, így fél 9-es kezdés nem tolódott ki. A Band felállása: Ripoff Raskolnikov- gitár, ének, Nagy Szabolcs- billentyűk, Varga Laca- basszus, valamint aznap Koncsecsko Péter ugrott be dobolni. A happy birthday-t elénekeltük előtte, mivel Ripoffnak aznap volt a 69. szülinapja, de a Pribojszki Matyit is megtapsoltuk élőben a már említett félévszázados évfordulóján. A tavalyi, itteni koncertjén „csak” vendégzenész volt Raskolnikov, így Kovács „Pepi” Péter főszervező- nagyon helyesen- úgy gondolta, hogy az idén kapjon saját csapatával egész estés műsort. Legutóbb a soproni Búgócsigában hallottam az egykor gráci, most hegyhátszentpéteri lakos gitáros- énekes- zeneszerzőt, koncertjük, a vendég Roberto Luti slide- gitárossal felejthetetlen volt. Lemezminőségben játszottak, mégis igazi, magával-ragadó koncert-hangulatot teremtettek a kis klubban, ugyanúgy, mint itt, és most, a szabadtéri színpadon. R.R. későn érő típus, ahogy maga nyilatkozott, a 20-30 évvel ezelőtti munkáit inkább elfelejtené. De a mostaniakra büszke, és ez leesik nálunk is: valójában nyomon is követhettük, hogy egyre jobbak a dalok, egyre jobban átjönnek a koncerteken.
Dire Straits-es áradással indult a buli. Americana stílus a neve annak a muzsikának, amely a zenész munkáját jellemzi: az improvizációkkal dúsított blues, a folk-zene és a városi ballada-énekesek (Bob Dylan, Tom Waits) zenéjének ötvözete. Tucatnál több lemezbe vésett korongjáról válogatott mára a zenész: nem volt nehéz a sok közül a legátütőbbeket műsorába beválogatni, (a művésznek tetszik, a menedzser lát üzletet a számban, a közönség visszasúgott, a média érdeklődik rá) és meghökkenve, elismerő tapsokkal, bekiabálásokkal nyugtázni azokat. Izgalmas Bo Diddley ritmusban jön a következő, a Virgo Angel, majd az egyik legrégebbi száma, a Strange Ways of Love.

Majd a Sharks: Bob Dylan-es ének, americana stílus, folk- ballada akusztikus gitárral. (Négyet hozott ezekből, megadva a módját, de láttam már hat gitárt is maga mellet felállítani az állványra 80 főnyi közönség előtt játszva.) Teljes odaadás, a maximális minőségre törekedés ez, de, sajnos, ugyan ki törődik ezekkel manapság. A blues elillan, a fontos mondanivalót közvetítő énekes parlando mesél, a zongorista 7-ek, 9-ek helyett egyszerű dallamokat játszik a maga tökélyével. És újabb balladák jönnek, a helyi technikusok misztikus világoskékben világítják meg a színpadot, ahol a Blue Afternoon c. Nagy- Raskolnikov mestermű megszólal: „hova mentél, mikor elhagytál?” Ripi gitárja lelke bánatát kiöntve felsír, Szabi- akkordfelbontásokra épülő dallamvariációi – visszhangosítva dupla elementációval, a sebzett lélek tétova menedékkereséseit közvetíti. A nagy „sláger”, a Get Away from jellegzetes dübörgő ritmusába a zongora mintha orosz dallamokat csempészett volna be. Jó! Az Against to the Wall már sodró, mégsem séma rock’n’ roll, majd egy kis funky alapú ballada színezi a palettát, hogy aztán egy igazi, 6/8-ossal, a Mura partján komponált So Much Water-ben egy történetet meséljen el az magyar- osztrák. Három keményvonalas dal, elsőként a Dead End Blues szigorít a ritmusszekciónál: Laca basszusa a gyomrunkban rezeg ugyanúgy, mint a harmadiknál, a Stone Desert-nél. A vége fele hevül a hangulat, gyorsul a ritmus, a gitáros is feláll székéből, nem bírja már ülve, meg hát hadd lássa a közönség is a fekete ingjén a mellére kitűzött piros rózsát, bejáratott brandjét. Az It’s Not Easy-ben Benkő Zsolti mellett Pribojszki Matyi is bejön jamelni. Utóbbi az éneklésbe is beszáll, minden páros versszakot ő énekel.

A koncertzáró darab mégsem őrjítő ritmusú, hanem az egyik legszebb ballada, az Abalone Earrings. Az elbeszélő- énekes talán megért, és átadott keserű szerelmi története méltó befejezése volt a hangversenynek.
(A szombati koncerteken nem tudtam részt venni, de így, a két napon történt zenei események is talán visszaadják a Balaton-parti település színpadján hallott- látott és tapasztalt, óriási sikerrel megrendezett fesztivál hangulatát.)

ISMÉT RÉVFÜLÖP VOLT A NYÁRI BLUES FESZTEK CSÚCS- HELYSZÍNE

ISMÉT RÉVFÜLÖP VOLT A NYÁRI BLUES FESZTEK CSÚCS-HELYSZÍNE - 1.
Szöveg és fotók: Gróf István

Immár a 17. Blues Fesztivált rendezték meg szokás szerint a Balaton- parti településen az idén, augusztus első hétvégéjén, három napon keresztül. Ugyanúgy, mint két héttel előtte, a 10. Country Music Fest-en, rendesen megtelt a Szabadtéri Színpad nézőtere, és nemcsak azért, mert rendhagyó módon ingyenesek voltak a koncertek, hanem mert ismételten minőségi programokat kaptunk.

Csütörtök este elsőként a Fekete Jenő and the Band állt színpadra. Az estek házigazdája immár évek óra az a Benkő Zsolt gitáros, aki nem csak felvezeti, bekonferálja a műsorokat, és minden fellépő zenekarban vendégzenészként közreműködik, hanem zenével illusztrált blues-történeti öt-percekkel a műfaj rejtelmeibe, annak szépségeire is rátereli a figyelmet. A kettős jubileumot tartó, 60 esztendős és zenei pályafutását 40 éve beindító Fekete Jenő gitáros- énekes mellett a Palermo-ban is játszó régi harcostárs, Bacsa Gyula- zongorázott, Szatai Zsolt basszusozott, Móré Attila dobolt, és egy háromtagú fúvós- szekció színesített: Abbas Murad- harsonán, Sári Szabolcs- trombitán és Stencli Tamás- szaxofonon. Az utóbbi évforduló adta az ötletet, hogy nemrég, áprilisban kiadják a Sárarany c. dupla LP- jüket. Erről is bemutattak dalokat a nemzetközileg elfogadott angol nyelv helyett magyarul előadva.

Az első, Magyarországi autentikus blues formáció, a Palermo Boogie Gang (1988-1997), majd a Muddy Shoes (1996-) alapítója, frontembere hosszú hajával, fekete kalapjában mintha mindig itt lett volna köztünk. Személyét ismerősként, programját izgalommal vegyített kíváncsisággal fogadtuk. A koncert programjában színes műfaj- kínálat szerepelt: Az I’m Satisfied után néhány saját jött: „de csak szeretném, hogy legyen hosszú még az út”- énekelte slide- gitáron kísérve magát az Úton c., még a Muddy Shoes-zal 2004-ben készült számában. Ezután az említett Sáraranyról következett három nóta, az Olcsó boogie- szintén üvegnyak gitárral megbűvölve, majd a címadó dal, hangulatos és szép, dallamos szaxi- szólóval bélelve, végül a Holvoltholnem c. popdal, igencsak slágeresre fogva azt. Behunyt szemmel mintha Soltész Rezsőt hallottam volna énekelni a refrénekben. DE ezután visszahozták a jó öreg Clarence Gatemouth Brown hangulatát az 50-es, 60-as évek elektromos bluesából: a Let the Good Times Roll erről szólt. Jenő jellegzetes, szaggatott gitárszólói mellett a jól illeszkedő rezes-kórusból ismét Stencli volt az, aki rázós improvizációra szánta el magát szaxijával. Freddy King Big Legged Woman c. szerzeményében Jenő egy felejthetetlen szájgitár rögtönzéssel lepett meg minket, míg a Dance with Me c. szerzeményben a T. Bone Walker-os villanygitár hangulatát hozta vissza. És megint váltás, a színes repertoárból most Wilson Picket korai soul- dala, a Mustang Sally szédületes átdolgozásával folytatták, melyben igencsak oda kellett figyelnünk Szatai Zsolt Jack Btuce-os spektrumban dolgozó basszusjátékára, majd ezután két őrületbe kergető Freddy King nótát (I’m Tore Down, Goin’ Down) nyomtak le immár Benkő Zsoltival kiegészülve: mennyire másképp hangzik egy gitár más felfogásban játszva, de a kérdez- felel gitár-párbajok ezeket a különbségeket hamar elfedték.

A szaporább ritmusa I’m Ready után lejátszott Mary Ann c.-, lengőbasszussal kísért opusban végre Bacsa is bemutatott már tudásából a billentyűk mögött - jót improvizált. Ráadásként az Ask Me no Question médium blues-zal, Zsoltival kiegészülve, majd a What’d I Say c., a szerzőjének, Ray Charles-nak is koncertzáró rock-jával zártak. Kitelt volna néhány jó-torkú a zenészek közül is, így kár, hogy a refrénben a közönségre osztották a válasz-kórusokat. A sikeres koncert után hamar levonultak a zenészek, hogy átadják helyüket a következő bandának, még a zenekar bemutatása is elmaradt!

Hosszú átszerelés után következett a 2006-ban alakult BluesSteel együttes. Más zene jött, hangosabb, keményebb. A 2018 óta együttmuzsikáló quartet Vámos Péter- gitár, ének, Horváth András - billentyűk, Vajda Tibor- basszus és Kárpáti Zoltán – dobok összeállításban állt színpadra, egy szaxisból és egy trombitásból álló fúvósszekcióval kiegészülve. Ők is több számot lenyomtak a Who Cares?- Kit érdekel? 2021-ben készült, saját dalokat tartalmazó CD-jükről, melyek angol nyelven hangzottak el, így, többek között a Sitting Down the Corner, vagy a Who Cares? is. De a jól (Junior Wesss: Messing with the Kid), vagy kevésbé ismert (Robben Ford) cover- dalok, mint az előző banda esetében, nagyobb lelkesedést váltottak ki bennünk. Megemlékeztek a fehér blues koronázatlan királyáról, John Mayallról Maydell című dalukkal, a Peter Green korszakából a So Many Roads-szal, majd a Put it Right Back-et is lenyomták tőle,

melyekben főleg Vámos remekelt gitárjátékával, de sokszínűen szólaltatta meg gondosan beállított billentyűit Horváth is. A két fúvós is gyakran szólózásra emelte kezét, és hangszerét, az ötletesebb, innovatívabb rögtönzéseket Kecskés Ferenc követte el kettejük közül, megtekerve a tenor-, és a ritkán hallható baritonszaxiját. András különszáma a vége-felé különleges élmény volt: hosszú zongoraszóló, majd orgona- teríték után ő is énekelte a lassú bluest, melybe beszállt Benkő is gitározni, és a sokáig a dinamikailag kevésbé árnyalt, dübörgő fém-zenét szépen visszacsillapították. Az „öreg” Ten Years Aftertől egy rock, a fiatal Jonny Lang repertoárjából egy shuffle tapsolásra késztette a nagyérdeműt, többen táncoltak is a színpad előtt. Ritka az a munkamegosztás, amikor nem a frontember a zenekar szószólója: ezt a szerepet kiválóan megoldotta mély, férfias hangjával az öthúros basszusát kőkeményen pengető Vajda Tibor, némi humorral is tetézve. A választékot színesítette egy, tavaly a veszprémi Blues feszten hallott Matt Schofield szerzeménye, és hogy a gitár-irodalom legnagyobbja, Jimi Hendrix se maradjon ki, a Foxy Lady riffjei hatoltak agyunkba, főleg Péter jóvoltából, aki kiválóan teljesítette a „lejátszhatatlannak” vélt szólókat. Énekhangja nem egyéni, megkülönböztethető, de tökéletesen megfelelt a rock- bluesban elvártakéhoz.

A ráadás egy B.B. King klasszikus, a Thrill is Gone volt, ahol a négy, zenekari szólista és a vendéggitáros több körben szólózásra alkalmat kapva, több, mint 20 percig izzították a hangulatot a tetőfokára. Nem nézték az órájukat, csak mi a végén: éjfél is elmúlt, mire vége lett pénteken a csütörtöki koncerteknek.

NYÁRESTI BLUES- ROCK A BÁRÓ BLUES TRIÓVAL A SZIMFÓNIA KÁVÉZÓ TERASZÁN

Nyáresti blues-rock a Báró Blues Trióval a Szimfónia Kávézó teraszán
Szöveg és fotók: Gróf István

Az utolsó Báró - így írta alá e koncertre invitáló meghívóját Zsoldos „Báró” Zoltán, Vas vármegye és a Dunántúl gitároslegendája. Lassan egy éve, hogy a régió bluesrajongói számára a 75. szülinapjára szervezett varázslatos estén játszhatott a szombathelyi Bartók Teremben egykori zenésztársaival, hazai top-blueszenész barátaival, tanítványokkal. Most a terem "alatt", a Zsinagóga Udvaron adott nyáresti koncertet.
A Szimfónia Kávézó teraszán elviselhető volt a meleg, de még inkább élvezhető volt a hangszórókból szóló „várakozó-zene": bizony, a múlt héten elhunyt John Mayall, a fehér blues atyja dalai szóltak. A koncert megkezdése előtt említette ezt a gitáros- énekes is, utalva azokra a zenetörténetileg kiemelkedő hazai eseményekre, miszerint Báró és zenekara, a Natural Blues Band négy alkalommal (1987: Pécs, Debrecen és Szombathely, valamint 1993: Tatabánya) volt a legendás angol zenész hangversenyein az előzenekar.

A felvezetőben Báró említette, hogy a trió felállás kemény zenélésre kötelez, nincs színesítő hangszer, de a rockzenei világban ez a felállás már igencsak „bejáratos". Zoli most nem hozott sem szájharmonikát, sem dobro gitárt, sem bendzsót, mandolint, „csak" egy Fender Telecastert tartott a vállán, de az veretesen szólt. A basszusgitáros, Szantner László a balján ült, a kőszegi Tompa István „Bube" dobos pedig mögöttük. A meglepetés az volt, hogy nem volt meglepetés: mind a muzsika minőségében, mind a repertoáron tartott számok tekintetében hozták az elvártakat, amelyek egy kellemes summertime blues-buli velejárói.

Az elhangzott dalok között a nagy példakép, Eric Clapton számai közül - annak több, a korai Yardbirds-, a csúcs Cream- (Crossroads, Sitting On Top of the World), és a kommerszebb korszakából (Corinna) - is hangzottak el nóták, majd Eric kortársa, J. J. Cale (Sensitive Kind) is sorra került. Báró azonban lehatolt a gyökerekig, és az afroamerikai spirituálékból (Mahalia Jackson: Precious Lord, Paul Butterfield: Nobody's Faut But Mine) is válogatott, melyekben nemcsak gitártudásáról adott számot, hanem mély, telt, férfias hangját is előtérbe helyezte. Ugyanúgy, mint jazz-es hangvételű dalaiban, így Ray Charles: Georgia On My Mind c. dalában.
A Claptonok mellett a leghangosabb visszajelzéseket a kőkemény rock-blues nóták hozták (I'm The King Bee, Susie Q, Tobacco Road), melyekben Zsoldos elengedte képzeletét Strato-jával, és ragyogó rögtönzéseket nyomott le, gyakran hangszínváltásokkal, hápogóval variálva azokat. A koncert legnépszerűbb dala egy 60 évnél is idősebb instrumentális szám, a Shadows amerikai vetélytársának, a Venturesnek a Wipe Out c. csupadallam-csuparitmus szerzeménye volt. Még az első asztaloknál, a koncertet többgenerációs családi összejövetelre használó, idegenbe szakadt hozzátartozókat fogadók is élvezték ezt a zenét, az addig egyedüliként mindig odafigyelő nagyin kívül.
Az igazi nagy Chicago-bluesok, a Ramblin' Blues, a Mojo Workin', a Top of the World interpretációi voltak azok a percek, melyekben a zenekarvezető ismét kedvére kiélhette magát, félévszázados tudását, tapasztalatát visszaadva gitárjátékában. Szantner basszusmenetei, lépegető negyedei a nagy könyvben előírtak szerint brummogtak, néha még rögtönzött is, és Tompa dobolása is kicsiszoltan alkalmazkodott a szólistához: a hangerő se nem hangos, se nem presszósan visszafogott volt.

A visszataps után maradtunk ugyanebben a szegmensben, ahogy azt John Lee Hooker megmutatta anno a világnak. Hogy milyen a jó blues, azt most itt mi is megtapasztalhattuk a vén platánfák árnyékában, a mindig lelkes, fáradhatatlan, örökifjú Báró jóvoltából. Köszi!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.08.09-én, majd a bluesvan.hu portálon 2024.08.19-én

A FORRÓ MYÁR MÉG FORRÓBB BLUESKONCERTJE- SHEMEKIA COPELAND A MOMKULTBAN

A forró nyár még forróbb blueskoncertje - Shemekia Copeland a MOMkultban
Szöveg: Gróf István, fotók:Nagy János

Győri, albertirsai, kelenföldi és sárvári blues-fanokból álló csapatunk időben elfoglalta helyét a budai rendezvényterem kellemes hőmérsékletű nézőterén, mikor az előzenekar, a Little G Weevil and His Band megjelent a színpadon. A zenekarvezető, Szűcs Gábor gitáros-énekes mellett a tőle jobbra álló K.C. Brown szájharmonikázott, Nemes Zoltán, alias Mr. Jambalaya ezúttal nem a térdén egyensúlyozott kis elektromos-, hanem egy igazi hangversenyzongorán játszott, a főnöktől balra Pengő Csaba bőgőzött, hátul pedig a „helyén” Kiss Tamás dobolt. A szervezők is tudták, mi is sejtettük, hogy az előzenekar minősége nem engedi, hogy csak egy rövid műsort adjanak elő bemelegítésül a fő attrakció előtt: ők többet érdemeltek.

Egy szaporább ritmusú korai dallal nyitottak, melyben mindhárom szólista bemutatkozott rövid szólóival. Ezután a tavaly megjelent lemezükről, az If I May-ről a Scam me, Scam me not című shuffle-t adták elő Brown öblös harmonikaszólójával, majd a Doctor Hay hangzott el, a már várt Weevil-féle veretes gitárszólóval. Pengő Csaba hosszú ideje nem köt kompromisszumot a hangszereivel: végig marad a nagybőgőnél, még alkalmanként sem akasztja vállára a basszusgitárt. Az így tökéletes. Kiss Tomi Charlie Wattsra emlékeztető ütőstechnikával hozta a biztos ritmusalapot, nem harsogta túl az együttest hangerejével. A One Last Time című lassú bluest Gabesz egyedi, fejhangon énekelt, a hazai előadók közül talán a legeredetibb bluesos hangja uralta. Afrikai hangulatot árasztott a Gold Mine, ami után visszatértek Little G Weevil 2011-ben az Amerikában kiadott lemezéhez, a The Teaserhez, melyről a legütősebb szerzeményt, a Real Men Don’t Dance-et nyomták le közel negyedóra hosszan. Muddy mester Mojo Working-jének hangulata lebegett a színpadon, a gitár-szájharmonika kérdez-felel párbeszédek ugyanúgy hatottak a hangulat fokozására, mint Nemesnek a zongora felsőbb oktávjain előadott briliáns rögtönzései. A vastaps tovább szólt a záró rock’n’rolljukban is, azonban át kellett adni a terepet az est fő fellépőjének.

Rövid átszerelést követően érkezett a színpadra Shemekia Copeland és zenekara. Az énekesnő a színpad közepén állt mikrofonja előtt, a fiatalabb gitáros, Arthur Neilson a jobbján pengetett. Ken ’Willie’ Scandlin gitáros, vokalista és Kevin Jenkins basszusgitáros Copeland balján helyezkedtek el, míg a dobos posztot a galambősz hajú Robin Gould töltötte be. Barefoot In Heaven, szólt a koncertkezdő dal legutolsó lemezükről, a Done Come Too Farról, benne kitűnő, nem hosszú slide-szólóval. Az egész koncertet tekintve mindkét gitáros impróiról elmondható, hogy visszafogott időtartamban szóltak, egyikük sem kérkedett tudásával. A Clotilda’s On Fire után Shemekia énekesi erényeit megcsillantó nóta, az Ain’t Got Time For Hate következett, Neilson emlékezetes gitárjátékával. A negyedik szerzemény, a Please Let Me Cry, egy lassú blues-ballada volt. A Bill Wyman csapatában is éneklő Beverley Skeete koncertjein éreztem ezt a lélekhez eljutó katartikus érzést: először beleborsódzik az ember bőre, majd bepárásodik a szeme. Shemekia édesapjának, Johnny Copelandnek a dalában, a Nobody But You-ban Arthur, az azt követő Walk Until I Ride spiritálés vokálokkal feldobott számban Ken szólózott. Talán színesebb, tömörebb lett volna a hangzás, ha egy billentyűssel vagy egy szájharmonikással bővült volna a zenekar. A Great Rain-ben megint Shemekia varázsolt el hangjával, még úgy is, hogy duóban szólt a dal: Ken Scandlin énekelt vele. Már túl voltunk a koncert felén, amikor hard-rockosra vették a figurát a sokoldalú zenészek: a Too Far to be Gone Deep Purple-ös riffekkel bombázott, hogy a másik véglettel, az akusztikus betétdallal, a Beat Up Old Guitar c. régi, Mississippi blues-zal folytassák, melyet duóban, egy szál gitárral kísérve, ülve adott elő Copeland és Nielson.

A különleges produkció nemcsak a zenéje, hanem a show miatt is vastapsot indukált. A tengerentúli setlisteket átnézve azt tapasztaltam, hogy a harlemi énekesnő budapesti koncertjén hiányoztak a country hangulatú nóták, inkább bluesos, spirituális opusokat válogatott be, az itteni közönség igényeit felmérve. Koko Taylort mint példaképet említette egy dögös Chicago-blues (Has Anybody Seen My Man) előadása előtt, melyben a show, a hangulat tovább fokozódott: a két gitáros immár egymás mellett állva vívtak egymással gitárpárbajt, az eredményhirdetést ránk, a közönségre bízva. Majd a fekete mini-ruhában, magas-sarkú cipőben, fátyol-tunikában fellépő művésznő a nagymamájával töltött harlemi templomi vasárnapokat idézte meg egy önéletrajzi ihletésű gospelben, majd folytatta ezt a vonalat egy másik varázslatos spirituálé, a Ghetto Child előadásával. A dal közepén mikrofon nélkül énekelt, megmutatva, hogy milyen hatalmas, erős hangja van, megrázó pillanatokkal ajándékozva meg a már az üléseikről felállt és ütemesen tapsoló közönséget. Nem maradhatott el természetesen a ráadás: a koncerten több dalt is felelevenítő, 2000-ben kiadott Wicked című albumról az It’s 2 A.M. csendült fel, melyben megpróbálta Shemekia a közönséget is megénekeltetni. Nem sok sikerrel.
De nem a mi hangunkon volt a lényeg, hanem az övén: a Blues Music Award-díjak sokasága és a hatszoros Grammy-díj jelölés nem puszta véletlen eredménye, nekünk meg ritkán adódik ilyen kaliberű énekesnőt élőben meghallgatni. Szerencsénkre most ez sikerült.
Megjelent a bluesvan.hu portálon 2024.07.25-én