2021. február 23., kedd

RORY GALLAGHER, AZ ÍR LEGENDA ISMÉT LEMEZEN- BLUES CÍMMEL TRIPLA VÁLOGATÁSALBUMA JELENT MEG

Rory Gallagher, az ír legenda ismét lemezen - Blues címmel tripla válogatásalbuma jelent meg

2021.02.23. Gróf István

Amikor 1968-ban egy brit újságíró megkérdezte Jimi Hendrixet, milyen a világ legnagyobb gitárosának lenni, azt válaszolta: Nem tudom! Kérdezd meg Rory Gallaghert! Nemcsak a közönség, hanem - ahogy látjuk -, a szakma is elismerte a fiatalon, 47 évesen elhunyt rock-blues gitárost, a ’60-as évek utolsó harmadában e műfaj egyik megteremtőjét.

Rory Gallagher (írül Ruarirí Uí Ghallchóir) 1948-ben született Ballyshannon-ban, Dél- Írországban. Családja nem volt tehetős, magnó híján 9 éves korában kapott akusztikus gitárján - akárcsak hazai kollégái az „őskorban" -, a rádióban hallgatott adásokból szedte le a betanulandókat, Leadbelly, Big Bill Broonzy, Big Boy Fuller mesterek delta-bluesait a Luxembourg Rádióról, a BBC-ről. Aztán Muddy Waters, John Lee Hooker Chicago-bluesait megismerve, elektromos gitárra váltott. Ekkor jött a képbe Buddy Holly, Eddie Cochran amerikai rock'n'rollja, Lonnie Donegan brit folk-zenéje is. Egy olasz gyártmányú volt az első, de neki -őrült ambícióját kielégítendő, talán saját tehetségét is felismerve -, a legeslegjobb márka, a Fender Stratocaster kellett már. 15 és félévesen, dátum szerint 1963 augusztusában ez megtörtént. Ekkor a Cork városában megalapított The Impact együttes tagja lett, akikkel otthon, ír-földön, majd Hamburgban muzsikáltak, és 17 éves volt, amikor Londonba áttéve székhelyét, 1966-ban megalapította a világ talán legelső power-trióját, a Taste együttest.
Clapton Cream-je, Hendrix Experience-e mellett az új műfaj, a rockzenébe ágyazott blues legnépszerűbb, legsikeresebb bandája lett, két stúdió -Taste (1969), On The Boards (1970) -, valamint két koncertlemezt - Live Taste (1970), Live at Isle of Wight (1972, de ez a '70-es európai Woodstock 800.000 nézős megakoncert anyaga) - hagyva az utókorra. '70-ben Rory feloszlatta a bandát, és kezdetben ugyancsak trióban, azaz basszusgitár-dob kísérettel, majd hol billentyűssel, hol szájharmonikással kiegészülve saját neve alatt zenélt egészen 1995 júniusában, sikertelen kórházi műtétje utáni haláláig. Ez idő alatt tizennégy stúdió- és koncertalbuma jelent meg. Három poszthumusz, 16 válogatás- albuma és 4 boksz- készlete a lemezgyűjtők kincsei manapság. Nos, a nemrég megjelent Blues c. tripla albuma mai lemezkritikánk témája.

Az egykor legendás amerikai Chess lemezkiadó (UMC) gondozásában megjelent impozáns kiadvány kihajtható, főleg a neves, bézsszínű Stratocasterével, fotókkal telitüzdelt borítóban, benne 20 oldalas, minden információt tartalmazó füzettel jelent meg. A három lemezen elhangzó 12-12-12 felvétel nyilvánosan eddig nem jelent meg hanghordozókon, azaz kiadatlan felvételeket tartalmaz tematikusan három csomagban: az elsőn a stúdió, a másodikon az akusztikus, míg az utolsón koncertfelvételek sorakoznak.
Az első lemezen főleg a '70-es évekből válogatott a szerkesztő, felerészben a nagy bluesfaterok szerzeményeiből. Sonny Boy Williamson Don't Start Me Crying, a multiinstrumentalista zenész ragyogó harmonikaszólóival a '82-es Jinx, Freddy King Tore Down-ja, Rory gitárja mellett Lou Martin hatalmas zongoraimprójával a '73-as Blueprint, míg Joe White As The Crow Flies c. nótája Rory ének-gitár (ezúttal Fender Esquire márkán) uniszónóival a szintén '73-as Tattoo c. albumokról „maradt ki".
A saját dalok közül csillagos ötöst érdemel a gitáros által „megváltó bluesnak" hívott dögös lassú, 12-es blues, az I've Could've Had Religion. A smirglikeménységet Gerry McAvoy, Rory több mint két évtizedig hű zenésztársa basszusgitáron garantálja ugyanúgy, mint az Off The Handle c. szintén lassúban, mely már 1982-ben, a BBC rádióstúdiójában lett rögzítve. Szintén ezen a CD-n kapott helyet a merőben eltérő ritmusú, zajos koncertsikereket indukáló száma, a Bullfrog Blues, ami Lou zongoraalapjára, Rod de' Am dobjátékára és a mester énekhangjára épített őrjítő rock'n'roll.
Néhány vendég is közreműködik ezen az oldalon, így Lonnie Donegan, a brit skiffle stílus atyja, és szerzőként a szintén angol bluesman, Peter Green is. Egy felvétel Muddy Waters 1971-es londoni fellépésén készített nagylemezéről is hallható. Gallagher később elmesélte, hogy miközben a közös stúdiómunkát befejezve, saját járgányával a hotelébe vitte a Chicago-blues királyát, az öreg jó néhány „mesterfogást" árult el az akkor még fiatal ír gitárosnak.

A második lemezen kizárólag akusztikus felvételeket hallunk a muzsikustól. Emlékszem, 1985. januárjában a Budapest Sportcsarnokban is - akkor még ereje teljében tartott koncertjén, melyen szerencsésen ott lehettem- , volt egy akusztikus blokkja. Piros- fekete kockás, feltűrt flanel-ingében, kopott farmerjében, minden póztól, allűrtől mentesen játszott az említett McAvoy basszerossal, Brendan O'Neil dobossal és Mark Feltham harmonikással a háta mögött. A kicsit későbbi, 1973 és '89 között készült felvételek zömén egymaga gitározik és énekel, néhányat duóban ad elő. A nagy példaképek közül itt többségben vannak a delta- blues mesterei: a Banker's Blues Big Bill Broonzy tollából, harmonikával, hathúros gitárral, Martin zongorakíséretével tipikus '30-as évekbeli dal, mint a még korábbi Blind Boy Fuller- rag, a Pistol Slapper Blues, un. flatpicking pengetéssel kísérve magát, vagy a Son House- dal, a Walkin' Blues. Ebben már elektromos gitáron slide-ol Rory, Mark Feltham ötletes és virtuóz harmonikafutamaival dúsítva. Már az '50-es évek terméke, de egy szál akusztikus gitárral kísért a két Muddy Waters örökzöld, az Amerikában rögzített Blow Wind Bow és a német rádiónak rögzített Can't Be Satisfied, valamint John Lee Hooker boogie-ja, a Want Ad Blues, melyben a bluesfater előadásmódján foot- stompingol, azaz lábával hangosan veri az ütemet. De Gallagher sajátjai sem vallanak szégyent, sőt! Két, 1973-ban, a Tattoo c. lemezére rögzített szerzeményében, a Who's That Coming-ban és a Secret Agent-ben fémtestű National dobro- gitáron játszik, de nem hagyható ki a felsorolásból egyik első, és igen sokat feldolgozott saját blues dala, a Should've Learnt My Lesson sem.

A harmadik lemezen vannak Rory Gallagher igazi zenei csemegéi, a koncertdalok, az improvizációk miatt immár 5-8 perces „kivitelben". Az első három szám Gallagher egyik legsikeresebb koncertjéről, a Glasgow-i Apollóban megtartott, 1982. májusi fellépéséről való. Egy Sonny Boy médium-, majd egy, az első lemezen már szereplő, a Nothing But The Devil c. lassú, majd a legdögösebb szintén lassú blues, a kiállós, a B. B. King óta használatos, és igencsak hatásos gitár- ének uniszónóval bélelt What In The World c. Willie Dixon nóta szól erről, természetesen hatalmas Stratocaster-tekerésekkel, trióban, Gary-vel és Brendan-nal a háta mögött.
Későbbi, '88-as felvétel az I Wonder Who c. szintén smirglikemény lassú blues, immár Mark Feltham ragyogó harmonikaszólóival, gitár- harmonika kérdez-felel betéteivel színesítve. 1977-es a következő, mindeddig kiadatlan három koncertfelvétel. Kiemelendő ezek közül a Gallagher-koncertek állandó standard-je, Junior Wells Messin' With A Kid c. rockőrülete, a főnök szédületes impróival, és ezúttal Lou Martin orgona-, és zongoratömörítéseivel. Még korábbi, '75-ös válogatás a 11 és fél perces All Around Man c. blues, mely a lemez egyik csúcsfelvétele. Rory elaltat, halkan bevezet, majd az őrületig felpörgeti a nótát, drámai énekével, gitár- és nagyszerű harmonikarögtönzéseivel, Lou briliáns zongora- és orgonajátékával. Az ex- Cream főnöke, Jack Bruce a partnere egy kései, az 1991-ben rögzített Cream- nótában, a Born Under A Bad Sign c. számban, amelyben felüdülés Jack férfias tenorját, és persze merész basszusmeneteit hallani.
Albert King, az amerikai blues másodnemzedék egyik legnevesebb képviselőjének 1979-es albumán működött közre Gallagher, ahol „csak" gitározott. Alberttel nem került olyan baráti viszonyba, mint annak idején Muddy-val: a gitáros a lemezstúdióban Rory érdeklődésére, miszerint milyen hangnemben fog szólni a dal, annyit bökött vissza, hogy „B- natural-ban". A tripla lemez egy Gallagher- interjúval, ars poetica-jával zárul.
A 73-ik szülinapjára emlékezve az ír csodagitáros az '50-es évek amerikai rock'n'rollja, a '40-es és az '50-es évek Memphis,- és Chicago- bluesa, az ír népzene, valamint a '60-as évek skiffle- mozgalma összetevőiből hozta létre egyedi rockzenéjét. Ebből a szeletből most ezen a lemezen a blues gyökerűeket hallhatjuk. Egy csoda. Mint ahogy egy csoda Rory Gallagher életútja is.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2021.02.23-án.

2021. február 9., kedd

DAVID ATTENBOROUGH: EGY ÉLET A BOLYGÓNKON- könyvajánlat

David Attenborough: a Földet elárasztottuk és legázoltuk - Egy élet a bolygónkon (könyvajánló)

2021.02.09. Gróf István

Ha naivan azt feltételezem, hogy valaki nem tudja, mi a klímavédelem, a széndioxid-kibocsátás, a természeti katasztrófa, a biodiverzitás, akkor azt mondom, mindezt egyetlen könyvből, a most 95 éves brit David Attenborough Egy élet a bolygónkon című könyvéből mind megtudja. De sejtem, hogy mindenki többé-kevésbé ismeri a manapság súlyos, az emberiség által okozott természeti károkat, ennek ellenére állíthatom, hogy kihagyhatatlan e könyv áttanulmányozása. Sőt, kötelező olvasmány!

A könyv annyira érdekfeszítő, tudományos jellege ellenére köznapian fogalmazott, kockáról kockára felépített, olvasmányos, hogy letehetetlen. Mert a természettudós, ökológus, médiaszakember, pedagógus, zöld politikus, filozófus, világutazó még a legmélyebben hívő pápistának is meggyőzően levezeti a darwini evolúció folyamatát, a legkapzsibb trópusi földesúrnak is kiirtott őserdei káros következményeit, a megélhetési vadorzóknak, hogy tetteik megbocsájthatatlan bűnök.

Általános iskolás koromban már a biológia volt a kedvenc tantárgyam, faltam Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor vadászkönyveit, később Fekete István állatregényeit. Középiskolás koromban már tudományosan közelítettem a zoológiához, így megreszkíroztam az ELTE évente 2 fővel indított kutatóbiológus szakára a felvételit. Hozzáteszem, hogy az akkor futó, magas színvonalú "Ki miben tudós" TV-s vetélkedők szakgyőztese kapta meg az egyik helyet, így nem dőltem a kardomba, hogy az ötvenhétszeres túljelentkezésben alulmaradtam. A marha is állat, nemcsak az oroszlán, győztem meg saját magam, és az egyetemet elvégezve állattenyésztő agrármérnökként dolgoztam. Szerencsémre ez az időszak egybeesett a mezőgazdaság, így az zootechnika forradalmával, ezért a félfeudális társadalmi-, extenzív termelési viszonyok között, cezaromániás téesz-elnökök uralma alatt ledolgozott időszak után megjelent a Nyugatról importált, profitra törekvő gondolkodásmód, és az ezzel összeköthető új biogenetikai, biotechnikai, tenyésztési- és állattartási technológiák. Ez már feldobott engem is, és mikor megjelentek az új tudományágak, mint az etológia, az itthoni Csányi Vilmos mellett Konrad Lorenz, Jane Goodall művei lettek kedvenc olvasmányaim, vagy a másik szakterület, a tudományos természetvédelem, amelyben Gerald Durrell és David Attenborogh könyveire cuppantam rá. Ez találkozásunk „előélete".

David Attenborough életművének összefoglaló kötete - ugyanezen címmel egy hasonló szerkezetű filmet is készített - három fejezetből áll, amelyeket egy bevezető és egy összefoglaló foglal keretbe. A bevezető drámai módon eleveníti fel azt, hogy mi lesz, hogy ha nem értünk hozzá, nem kontrolláljuk felelősséggel a ránk bízottakat: Csernobil katasztrófáját. A szerző Pripjatyban, az atomerőmű mellé felépített egykor 50000 lakosú modern városban nemrég látottakat idézi fel: nemcsak a focipályát, a lakatlan betonházakat, de a sugárutakat is megtörte a természet ereje, a füvek, cserjék, fák terjeszkednek. "A romlás a pusztulásunkat is jelenti. Van még időnk, hogy leállítsuk a reaktort" - írja még a bevezetőben, hogy az összefoglalásban már optimista, az emberiség bölcsességében bízó hangot üssön meg.
Azért, hogy a geológusok által meghatározott földtani korszakok közé a jelenlegi, a holocén kor után a mesterségesen beillesztett antropocén időszak, az ember kora ne tűnjön el idő előtt. És bizonyít: azért vannak pozitív fejlemények a biodiverzitás megőrzésében az utóbbi időkben: az 1986-os cethalászati tilalom óta a bálnarezervátumnak létrehozott Déli óceánon megsokszorozódott a legnagyobb emlősök száma, Kongóban a kormányintézkedések eredményeképpen megháromszorozódott az őserdei hegyi gorillák populációja, de már a kiveszettnek számító Prezsalszkíj-vadlovak is újból szaporodnak. "Egyedül mi, emberek rendelkezünk azzal a képességgel, hogy el tudjuk képzelni a jövőt, és képesek vagyunk munkálkodni is érte" - írja Attenborough.
Az első, a legvaskosabb fejezet az A szemtanú vallomása címet viseli, és a szerző természettudós pályájának fontos időbeli és szakmai eseményeit eleveníti fel 1937-től, 11 éves korától az általa az 1954,1960, 1968, 1971,1978, 1989, 2011 évekhez, kvázi állomásonként szakmai „felfedezéseihez", ráeszméléseihez kötve egészen 2020-ig, 94 éves koráig. Hihetetlen és elképesztő az a három számsor, amelyeket ezekhez az életműszakaszokhoz passzít a szerző a Föld népessége, a légkör szén-dioxid tartalma és a Föld érintetlen területeinek aránya vonatkozásában. 1937-ben ezek: 2,3 milliárd, 280 milliomodrész és 66 %, „félúton", 1978-ban 4,3 milliárd, 335 milliomodrész és 55 %, míg tavaly ez a számsor már ijesztő: 7,8 milliárd, 415 milliomodrész és mindössze 35%. Érdekes témát vet fel a tömeges kihalási eseményekről, melyekből eddig a paleontológusok szerint öt, az evolúciós folyamatokat megszakító, az élőlényeket 80-95 %-ban elpusztító katasztrófa volt. Legutóbb az általunk is jobban ismert kréta-kor végén, 66 millió évvel ezelőtt, amelyhez a dinoszauruszok kihalása is köthető. A mostani, holocén korban - a viszonylag állandó hőmérséklet-tartományok miatt - bekövetkezett az élőlények, így az emberek számára is az édenkert: a vadászat- gyűjtögetés után a növénytermesztés, majd a vadállatok háziasítása. A biológus plasztikus leírása szerint "...az állatok kezesebbek lettek..., a fülük lekonyult, a farkuk felkunkorodott, sok tekintetben kölykök maradtak, hiszen mi, emberek védelmeztük őket."
Az ő korában fejlődött ki az ökológia tudománya is, amelynek egyik úttörő kutatója lett, és amely felismerte a rendet a természet látszólagos káoszában, és amelyben minden éltet mindent és minden mindenre támaszkodik.
Sir David beszámol életének legsikeresebb korszaka, a londoni BBC megbízásából készített több tucat természetfilm forgatásainak eseményeiről, a pápuai bennszülött törzsek ősidőkbeli életének élményeitől a ruandai gorillákkal való „megbarátkozáson" keresztül az óceánokban történő túlzott lehalászás következményeként megjelenő halfaj-, és populációcsökkenés bemutatásáig. A Föld felszínének 70%-át, de bolygónk lakható terének 97%-át kitevő óceánok, tengerek és folyók a legveszélyesebb helyzetbe kerültek: itt már mérhető az üvegházhatás növekedése, a biodiverzitás csökkenése, a bolygó átlaghőmérsékletének emelkedése, a műanyagszennyeződés megállíthatatlan növekedése, és mindezek, a természetbúvár szerint a hatodik katasztrófa közeledését prognosztizálják. Ezáltal mindig előkerül nála a legtöbbet emlegetett faj, az ember, akinek viselkedésére az egész könyvben végigkövetve, aggódva figyelmeztet: "Testünk ... nem, de társadalmaink mindinkább függetlenednek a minket körülvevő természeti környezettől. Nincs korlát! Ha valami nem állít meg bennünket, addig használjuk és fogyasztjuk a Föld fizikai erőforrásait, amíg teljesen fel nem éljük őket" - írja. Az ökológus szemtanú szerint a Földet elárasztottuk és legázoltuk.
A kötet második fejezete a Mi vár ránk? címet viseli, és a szemtanú észrevételezései után konkrét elemzést ad. Ennek legfontosabb része a Yale Egyetem tudósai által összeállított a bolygó tűrőképességének modellje, mely kilenc olyan káros összetevőt nevez meg, amik gátolják Földünk ökoszisztémájának „sikeres" működését. Ezek: a klímaváltozás, az óceánok savasodása, a vegyi szennyezés, a talajjavító szerek használata, az édesvízkészletek csökkenése, az erdőpusztulás, a biodiverzitás csökkenése, a légszennyeződés és az ózonréteg károsodása. Kiderült, hogy ezek közül négyben már elértük, sőt meghaladtuk a kritikus pontot. "Nem lehet már felelőtlenül nyomogatni a gombokat, mint Csernobilban" - figyelmeztet a szerző. Ha nem vigyázunk, a 2030-as évekre elfogyhat az emberiség tüdejeként közismert Amazonas- őserdő, a '40-esekre elolvad a kanadai és orosz tundrák fagyott, ezért hűtő talaja, a permafroszt, az '50-es években a felmelegedés miatt mindennaposak lesznek a bozót-, és erdőtüzek szerte a Földön, a '80-as évekre új, gyilkos vírusfajták jelenhetnek meg, (mintha ez előbb jelentkezne - G. I.) és a századfordulón, az alacsonyan fekvő, az olvadt jég hatására megemelkedő tengerszint miatti elöntések következtében egynegyedével csökken a lakható területek arány, azaz össze kell szorulnunk.
A harmadik részben Attenborogh a megoldási lehetőségeket veszi számba Látomás, avagy Hogyan vadítsuk vissza a világot címmel. E részben fontos szerepet ad a Kate Raworth által kidolgozott fánkmodellnek, mely a már kidolgozott, a fent említett kilenc ökológiai tűrőképességi plafon mellett az emberiség társadalmi alapjait is „hadrendbe állítja", így többek között a víz-, az élelmiszer- és az energiafogyasztás, az oktatás, az egészségügy, a politikai szabadság, a társadalmi egyenlőség, a lakhatás minősége, vagy a nemek egyenlősége. A tudatos környezetrombolásunk fele a Föld lakosságának leggazdagabb 16%-ának javát szolgálja. Azaz az emberi társadalom megfelelő válaszai kellenek ahhoz, hogy ezt igazságosabbá tegyük, és az ökológiai egyensúly érdekében tudatos emberi beavatkozással éljünk. Egyik alapelv lenne, hogy felhagyjunk az állandó növekedés-hajszolással.
Ez nemcsak a termőterület az őserdők kárára való növelésére, a kőolaj- és gázkitermelés a készletek elfogyásáig való emelésére, hanem a GDP töretlen növelésének problematikájára is vonatkozik. El kell jutni a növekedési fázisból a plató fázisig, és ez a fenntarthatósági forradalom korszaka lesz. Hál' Istennek, már szemmel láthatjuk Magyarországon mi is a megújuló energiaforrások szerepének növekedését, de sokat mondó számok, miszerint 2019-ben az összes energia 85 %-a még elégethető fosszilis tüzelőanyagokból (szén, kőolaj, gáz) származott, a vízenergiából 7, az atomerőművekből 4, és a lényeg, a megújuló természeti (szél, nap, földhő, hullámok) forrásokból is csak 4%. Többnek hittük ez utóbbit, ugye? A szénfelhasználás csúcspontján 2013-ban már túljutottunk, az olajkitermelésnél is ez az idő hamarosan bekövetkezik.
"A halászat a világ legdúsabb vetés nélküli aratása" - idézzük a Mestert, aki példázza azt, hogy a vízfelületek mindössze 7 %-án vannak védett tengeri övezetek, ahol bántatlanul élhetnek a halak, és ahol a csak a „kamatot" fogják ki, a többiben kegyetlenül túlhalásznak. Segíthetnek ezen az egyre szaporodó mesterséges hal-, rák-, alga-, kagyló- és moszattenyészetek. Ugyanez megtapasztalható a növény- és zöldségtermesztésben (Hollandia), ahol kisebb területen, függőleges melegházi gazdálkodással, talaj helyett vízben termesztett kultúrákkal csökkenthető a mindig emelkedő termőtalajigény. A növényi táplálék kontra húsfogyasztás is járható út Földünk megtartása érdekében, és egyre inkább divatos is amellett, hogy egészségesebb is. Elképesztő számokat mutat be a brit tudós a húsfogyasztásról: a bolygón élő madarak összsúlyának 70%-a háziszárnyas, zömében csirke: évente 50 milliárd darabot eszünk meg. Az emlősöknél ez még ijesztőbb: az összsúly 96%-át mi, emberek, és táplálékállataink teszik, ki a maradék 4%-on osztoznak a vadon élő állatok, bálnáktól az elefántokon keresztül az egérig. A húsfogyasztás nagyon eltérő: míg Amerikában 120 kg/fő, Európában 70, Afrikában, Kenyában 16, addig Indiában 4 kg.
Egy újabb esély, az erdők visszatelepítése, avagy visszavadulásának megengedése is egyre inkább terjed, és segít a biodiverzitás csökkenésének, az oxigén-termelés növekedésének vonatkozásában. Ez főleg állami beavatkozással zajlik. A természettudós fogyasztási lábnyomunk csökkentése, a természet „visszavadítása" mellett megvalósíthatónak vélt látomása a globális népességi csúcs megtervezése. 90 év alatt a 2 milliárd megnégyszereződött: ma 8 milliárd ember él a Földön. 2100-ra ez 11 milliárdra nőhet, ha nem szabályozzuk! A kutatások szerint 1987-ben megértük a túllövés napját, azaz amikor többet fogyasztottunk, mint amennyit meg tudtunk termelni. Ma az emberiség 1,7-szertöbbet fogyaszt, mint amennyit a Föld pótolni tud.
Attenborogh drámai jóslata szerint: "A katasztrófa akkor következik be, amikor a Föld a fejünkre olvassa mohóságunkat." Egyes kutatóintézetek szerint azonban, ha a trópusi országokban a nők felszabadítása és az oktatás fejlődése, valamint a fejlett országokban a népesség csökkentése bekövetkezik, 2060 körül 8,9 milliárd emberrel maximalizálódna az emberiség létszáma.
Végül a „járható látomások" számbavétele során utolsóként a környezetszennyezés lassításának reális lehetőségét mutatja be a szerző. A vedd meg, használd, dobd el szlogen fél évszázaddal ezelőtti divatja elmúlóban van. A műanyag felhasználás talán túljutott a csúcspontján (lerágott csont a tengeri halak, a vadon élő madarak emésztőrendszerében található, lebonthatatlan, így megemészthetetlen műanyagok okozta tömeges állatpusztulás), de a megtermelt élelmiszer közel 1/3-ának elpazarlása területén még van teendő. A szerző optimistán nyilatkozik az évezred végére a földlakók mintegy 68 %-ának városban lakásával kapcsolatban is: vannak pozitív példák az ott élés komfortosabbá, egyúttal környezetkímélővé tételében. Nem spórolhatom meg ismét egy mondatának idézésével zárógondolataimat: "Ha nem akarunk többé uralkodni a természeten, az elkövetkezendő nemzedékek tartós harmóniában élhetnek vele." Így legyen.
Az Egy élet a bolygónkon fordítása Makovecz Benjamin nevéhez kötődik. A könyv minden mondata ül: valós példákkal, hivatkozásokkal megalapozott. A mű végén a jegyzetekben 84 hivatkozásra utal a szerző, és ezek nem megszerezhetetlen könyvekből, hanem az interneten utánaolvasható linkekből elérhetőek.
Aki ezek után sem kíváncsi a könyvre, az magára vessen!
Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2021.02.09-én.Fotók: Gróf István (felső), www.biography.com_images(középső), www.merlin.com(alsó)

2020. december 11., péntek

BARANGOLÁSOK ÉSZAK-MAGYARORSZÁGON ÉS A FELVIDÉKEN

Boldogkő várától Galyatetőig - Barangolások Észak-Magyarországon és a Felvidéken

Szöveg és fotók: Gróf István

Hol található a "mezítlábas Notre-Dame"? Milyenek a farkasfogú pincesorok és a kopjafás temetők? Mik azok a várak és kastélyok, amiket érdemes útba ejtenünk a környéken? Túra épített örökségeink közt Észak-Magyarországon!

Az idén a pandémia miatt nem volt ajánlott külföldre utaznunk, úgyhogy megtervezett amerikai rokonlátogatásunk és közép-amerikai csavargásaink itinere az asztalfiókba került, nagy kérdőjelekkel a borítékján. De lett helyette hazai utazás. Nem is bántuk meg!
Észak- Magyarország sok látnivalója már ismert volt számunkra, de sok még nem. Augusztus utolsó előtti napján fel is kerekedtünk. Az ötnapos út első állomása Szerencs városa volt. A nem túl impozáns, de barátságos berendezésű, kívülről-belülről szépen felújított Rákóczi- vár mellett az igényesen kialakított várpark, benne behajló fűzfákkal hangulatos tó, a nem messze levő szecessziós városi fürdő épülete kellemes élményeket adott nyitányként Borsod-Abaúj-Zemplén-i látogatásunkhoz. A volt cukorgyár épülete nem nyűgözött le, akármint a mi sárvárinkat is, le is bonthatták volna. Ellenben ne menjünk el Szerencsről anélkül, hogy az országúton emelt, alul terméskőből, felül fából és kovácsoltvasból készült modern Világörökségi Kapuzatról nem készítünk egy-két fotót.
Nagyobb falat volt Boldogkő vára: az 1280 előtt épült, és - más magyar várakhoz hasonlóan - nem a tatár, nem a török, hanem az osztrák rombolt le, égetett fel 1701-ben. Érdemes megnézni a szépen felújított várromot. Különlegessége egy vulkánhegyre, az Oroszlánsziklára épített bástya, melyet keskeny, ijesztő, meredek völgybetekintő gyilokjáró köt össze a palotát is magába foglaló főépülettel. Szép a kilátás az alatta fekvő falura, Boldogkőváraljára, és a palotában berendezett kiállítás is sok érdekességet tartogat.
Vizsoly, Károlyi Gáspár 1590-ben megtörtént teljes magyar-nyelvű biblia fordítása és kinyomtatása színhelyének meglátogatása nemcsak a reformátusok számára kötelező. A vizsolyi Biblia Műhely a templommal átellenben van, benne több termes izgalmas, korabeli tárgyakat, emlékeket felvonultató múzeum, „főszerepben" természetesen az akkor használt nyomdagéppel. Az 1600-as években végső külsőt kapott, védelmi feladatokat is ellátó református templom meglátogatása után a templomkertben levő Múzeum és Bibliás könyvesház fakultatív ajánlatunk.
Regéc várának és a Várhegynek meglátogatása sajnos, csak terv maradt: az oda-vissza majd kétórás órás gyalogút felborította volna a további terveinket. De néhány fényképet azért készítettünk a hegy lábától, majd utunk a soha nem felejthető Háromhután vezetett a mesebéli erdőben, csörgedező patak partján. Az 1916-ig a tokaji borok számára készített üveggyártásról elhíresült Óhuta után a szintén erdők övezte Középhuta és Újhuta is sorra került néhány kanyarral, és a gyönyörű erdészházak között a legnagyobb, a Bretzeinheim-vadászkastély. Erdőhorváti dimbes- dombos utcáit még végigtekeregtük, és megcsodáltuk fatornyos templomát is.
A várva várt Zempléni-hegységben kirándulva kitisztult a tüdőnk, feldobódott a hangulatunk, hogy Tolcsvába, a tokaji borvidék legnépesebb településébe érve ez utóbbi elhagyjon. A Szirmay-kastély klasszicista, a Rákóczi-kastély barokk épületét kívülről megtekintettük, majd Sárospatakra, aznapi szálláshelyünkre érkeztünk. A késő esti, szépen kivilágított belvárosban tartott sétánk során megelégedetten konstatáltuk, hogy jó döntés volt ebbe a csodálatos, történelmi levegőjű zempléni városban tanyát vernünk: minden épületből, utcából, térről áradt a múlt. Feledhetetlen emlékünk volt a vacsoránk: a város olasz éttermébe, amelynek kőfalak borította hangulatos belső udvarán voltak az asztalok megterítve, lépcső vezetett le. Soha nem voltam spagetti- és makaróniimádó, pizzát is csak havonta egyszer-kétszer eszem, de az a vargányaszószos, bazsalikomos gnocchi, amit ott ettünk, felejthetetlen volt. Nem csoda, hogy a következő este megismételtük a rendelést.
Utunk másnapján Sárosaljaújhellyel kezdtünk, a vidék másik kisvároskájában. De előtte azért lencsevégre kapzuk Kazinczy házát is Széphalmon. A Magyar Kálvária megmászása nem könnyű feladat szeniorok számára, a Kossuth- téren, a volt Megyeháza (ma Városháza) és a Nagytemplom környékén már vidámabban korzóztunk. A közeli pálházi erdei kisvasútra tervezett utunk - a ritka, kétóránkénti menetrendnek köszönhetően - elmaradt, majd a vidék harmadik izgalmas vára, a füzéri meglátogatása következett - volna. Szép, napos idő lévén, felkapaszkodtunk a magas sziklára épült, igencsak látványos várhoz, de - ilyenkor jó az interneten az informálódás - aznap, áramszünet lévén, nem nyitott ki. Így kívülről jártuk körbe a szintén a tatárjárás körül épült, többször leomlott, de mára gyönyörűen helyreállított hatalmas várat és palotát. Bizony, ide vissza kell jönni legközelebb!Alaposan kárpótolt hamarosan minket a füzérradványi Károlyi-kastély, ami felújítás alatt áll, és hivatalosan nem látogatható.
A kedves portás azonban beengedett a romantikus- eklektikus, 1860-ban épült, eddigre már szépen felújított kastély parkjába, és nemcsak minket. A természetvédelmi terület és arborétum káprázatos szépségű: ekkora nagyságú, erejükben pompázó hatalmas platánfákat nemigen láttam még, de a kerti tó partja, a gondosan nyírt pázsit, és az árnyas ligetek is lenyűgöztek. Augusztus utolsó napja lévén - mivel másnap már lezárták a határokat - még aznap „átosonhattunk" Szlovákiába, ahol Kassa meglátogatása volt célunk. Útközben megálltunk a nem túl látványos Hollóházi Porcelángyár és a porcelánmúzeum előtt, de igyekeznünk kellett: várt a Felvidék.
Kassán a belvárosban sikerült parkolnunk, így az orsó alakú főteret alaposan körbejártuk, elsőként a gótika csodáját, a Szent Erzsébet-dómot kívülről, majd belülről is. A negyedmilliós város főutcája teli van látnivalókkal: az egy kilométeres szakaszon a neobarokk színházépület, a felújítás alatt levő, ugyancsak 700 éves Szent Mihály-kápolna, a barokk Immaculata szoborcsoport, a neogót Jakab-palota is elérhető perceken belül, és már odaülhetünk Márai Sándor szobra mellé az üresen álló karosszékbe is. Egy pohár pilzeni nélkül persze nem hagytuk ott a várost.Már itthon, Magyarhonban esett útba az egykori bányatelepülés, Telkibánya, ahol a református vártemplom körül húzódó kopjafás temetőt néztük meg.Hazafelé menet az utolsó megálló ismét Sátoraljaújhely volt, ahol a reggel elmulasztott magashegyi kalandparkot néztük meg közelebbről, libegőstül, jégcsarnokostól, ökocentrumostól.Sárospatakra már későn értünk vissza, így a város felfedezését elhalasztottuk. Már késő este volt, amikor bekopogott szobánkba a tulaj: álljunk el a kocsinkkal az igencsak a belvárosban levő apartmanházunk elől, mivel nemzetközi kerékpárverseny lesz másnap, és ki kell üríteni az utcákat.
Nos, akkora égiháborút ritkán láttunk, mint amekkorát ott, hajnalban és reggel. Gondoltuk, a bicikliversenynek annyi. De nem! Villogó rendőrautók ürítették ki reggel a város utcáit,
mi pedig gyalogosan sétáltunk végig a nevezetes reneszánsz Rákóczi-vár, és a Bodrog-part mentét.Már megszűnt az eső, mikor a város határában a két nevezetes szőlőhegyet, a tokaji borvidékhez lazán még köthető hercegkúti és gomboshegyi pincesorokat felkerestük. Az előbbihez 195 pince tartozik, melyeket inkább már a XX. században vájták ki tulajdonosaik a hegyoldalba, négy, egymás fölé helyezkedő szinten.
A Rákóczi- szabadságharc után betelepült svábok hozták a szőlőművelést otthonról, és honosították meg itt. Nekünk is szerencsénk volt egy echte szőke, kékszemű borosgazdát elcsípni látogatásunk során. Behívott a kívül sziklakemény andezitkapujú, belül lágy, faragható tufakőzetbe vájt pincéjébe, ahol megkóstolhattuk a hegy levét, de inkább a lepalackozott nedűből vásároltunk néhány üveggel.Pár kilométerrel odébb a hasonló másik, a kisebb, 80 épületes gomboshegyi pincesort is végigsétáltuk, de itt felmentünk az alig 10 éve átadott Kálvária-dombra is, 14 stációt érintve. A kőkápolnáról - a 15. stáció - a Szerk. - ragyogó kilátás nyílt Patakra, és a pincesorokra.
A fazsindelyes, románkori stílusban már téglából épült karcsai református templom után a következő állomás a Bodrogköz egyik legszebb, és épen megmaradt reneszánsz Mágochy-kastély volt Pácinban, ahol bő egy órát időztünk a benne helyet kapott múzeumot és panoptikumot végignézve.
Az ebédet már a szomszéd megyében levő Kisvárdán fogyasztottuk el, majd a Nyírség fővárosába, Nyíregyházára siettünk.
Itt már egy igazi nagyváros fogadott, sűrű gyalogosforgalommal a sétálóutcákon. Sóstón pár éve már voltunk, így most csak a belváros végigbarangolása volt célunk, köztük a Móricz Zsigmond Színházzal, a református és a görög katolikus templommal, a Szabolcs Takarékszövetkezet eklektikus házával, a Megyeháza impozáns épületével. Utunk következő állomása, Nagykálló kisvárosa már szívderítőbb volt, mint Kisvárda: a volt megyeháza hatalmas sárga barokk épülete, előtte szeretett költőm, Ratkó József bronzszobrával, a városi park végén emelkedő tekintélyes méretű református templomával megfogott.Már esteledett,
mikor a híres búcsújáróhelyre, Máriapócsra érkeztünk. A görögkatolikus kegyhelyen a templom éppen nyitva volt, mivel mise zajlott akkor. Gondozott környezete is hozzájárult ahhoz, hogy a kegyhelyen nyugalomban, elmélyült lelki állapotban lehessünk egy jó időre rohanásunk közepette. Nyírbátor volt aznapi szállásunk helyszíne. A városnézést másnapra időzítettük, de az apartman elfoglalása után nem bírtuk ki, hogy vacsora után ne járjuk körbe a Báthory-várkastélyt, a városi parkot, a belvárost kivilágítva, éjszakai fényekben.
Másnap reggel ezekkel, és persze Magyarország egyik legszebb és legnagyobb református templomával kezdtünk, melynek messze földön híres fatornyába is felmásztunk. Aznapra számos látnivaló megtekintését terveztük, így máris Vaján, a Felső-Tisza-vidék legszebb reneszánsz kastélyában, a Vay-kastélyban találtuk magunkat. A nemrég renovált épület múzeumában izgalmas kiállítást néztünk meg, mely főként Rákóczi fejedelemhez volt köthető: itt kötött békét a Habsburgok katonai vezetőjével, Pálffy János tábornokkal. A viaszfigurákon megdöbbentő volt látni a rizsparókás, csupa csipkében pompázó osztrákot és ellentétét, a jól öltözött, mégis puritán magyar fejedelmet, aki nem fogadta el a számára hasznos, de népe számára megalázó feltételeket. És haladtunk tovább: a vásárosnaményi Tomcsányi-kastélynál csak egy fotó erejéig időztünk, majd egymás után négy, beregi középkori református templom meglátogatása következett.
Tákos fazsindelyes, vályogfalú temploma a mellette álló korabeli stílusban felújított tornyával a magyar népi építészet egyik ékköve, ahogy mondják, a „mezítlábas Notre-Dame". Kazettás mennyezete, a templom belsejét díszítő szőttesek megkapóan szépek. A templomkertben meghatódottan fedeztük fel egyik legkedveltebb politikusom, Katona Kálmán (1948-2017), az Antall-, majd az első Orbán- kormány miniszterének emléktábláját, aki a 2001-es Nagy Tiszai árvíz Tákost is teljesen elöntő katasztrófája után személyes és anyagi segítséget nyújtott a falunak és a templomnak. Karcsúbb, magasabb, a templommal egybeépült sisakos-tornyos Csaroda temploma. Az 1300-as években épült istenháza falát vörös-kék színű, virágmintás népi motívumok díszítik, és feltártak néhány freskó- részletet is lemeszelt falak alól. A templomkertben történő negyedórás séta kihagyhatatlan élmény!
Nem kellett sokat autózni a harmadik kis templomcsodáig, az 1300 körül épült, kevésbé „felkapott" Márokpapi református templomáig. Itt is külön áll a 15 méter magas, fából épített harangtorony. A szintén kicsi, egyhajós, egyenes szentély-zárású templom falát nemcsak belül, hanem kívül is virágos kifestés díszíti. A beregi református templomok sorát a tarpaival zártuk. Ez sokkal nagyobb, de dísztelenebb volt, mint az előzőek, csupán a déli kapuív, és az ennyi idősen meglehetősen ritka kapuzat falapja, zárja, vasalatai származnak a gótikus időkből. Belül azonban csodás freskók, köztük a legnevezetesebb, a Szent Györgyöt a sárkánnyal ábrázoló ejtik ámulatba az odalátogatót. Meglepve olvastuk itt, hogy a község valamennyi oktatási-nevelési intézménye, a bölcsőde, óvoda, általános-, és középiskola, a technikum, a kollégium is Dankó Pista (sic!) nevét viseli.
Ha a templomlátogatások nem is, de a népi építészet követése folytatódott: a messze földön ismert szatmárcsekei temető következett. Itt - megszámolták - 1172 darab tölgyfából készített, másfél-két méter magas, felül elkeskenyedő, állva emberi arcot, elfektetve csónakot ábrázoló(?) fejfa található. Aki egy temetőben akarja az elmúlást megidézni, a magába zárkózást megejteni, ennél ideálisabb helyet nem is találna: „szembenéznek" veled a fejfák, közben rúgod az avart, és a leomló fűzfaágak lombjait kerülgetve ballagsz. Kell a lelkednek ez az időmegállítás! Kölcsey Ferenc klasszicista fehérmárvány síremléke is itt, Csekén magasodik.
Megint más tálalásban következett a népi építészet következő eleme utazásunk negyedik, „legforgalmasabb" napján, a Túristvándi vízimalom felkeresése során. A már 1181-ben feljegyzettek szerint az Ótúron levő malom a környék fontos helye volt. A ma is üzembehelyezhető malom háromszintes, 11 ablakos, 3 erkélyes faépülete mára múzeumként funkcionál. A helyi idegenvezető szakszerű ismertetőjét hallva - a két felső szinten az őrlő-szerkezeteket bemutatandó - látva felidézte nekünk a molnárok sok évszázados tevékenységét.
Már hosszabb utat tettünk meg aznapi utolsó, tiszántúli látnivalójának eléréséig. A tiszadobi neogótikus-romantikus Andrássy-kastély már messziről vonzza a tekintetet: a soktornyos palotaépület hatalmas méretű. Andrássy Gyula, a Monarchia első külügyminisztere 1880-85 között építette a pletykák szerint a Loire-menti középkori, lovagi várkastélyok mintájára. Mivel elmúlt már 16 óra, amire odaértünk, pechünkre a kastély bezárt. Érthetetlen ez a korai záróra, de beletörődtünk, és az angolparkban egy sétával kárpótoltuk magunkat. Többedmagunkkal - többek között fényképezkedő esküvői párral - jártuk be a hatalmas, a most is szépen rendben tartott óriáskertet, melyben karikára nyírt bukszusbokrok, gúlára formázott tuják között romantikus kőszobrok sokasága tárult elénk.
Már esteledett, amikor aznapi végállomásunkra, Egerbe érkeztünk. Szállásunk a dombtetőn volt, de autózás helyett gyalog ereszkedtünk le a belvárosba, érthető okból: az egri vár mellett vezetett az út. A város főterén, a Dobó- téren megnéztük, amit meg kell nézni (Minorita templom, Dobó-szobor, Városháza, szökőkút), majd a környékén is (Minaret, Érseki Palota), végül a kanyargós lépcsősoron hazafelé kaptattunk. Legnagyobb meglepetésünkre az egri vár kapuja tárva-nyitva volt, így nem haboztunk, és bementünk. Nappal már láttuk, éjszaka még nem. Így más hangulatban, kivilágított épületeivel, bástyáival egy másik arcát láthattuk meg a várnak. De jó volt utána késő este kiülni egy pohár (egri) borra a szállásunk kertjében, letekintve a kivilágított városra.
Utolsó napunkon a Bükk és a Mátra látnivalói következtek. A nem túlreklámozott Siroki-vár „bevétele" volt első programpontunk, és bevalljuk, nem volt rossz választás. Azon kívül, hogy szépen rendbe rakták mind az alsó, mind a felsővárat a bástyákkal, kazamatarendszerrel, a tufába fúrt hosszú alagútjáratokkal, a kor hangulatát megidéző kiállításokat, panoptikumot, tájékoztató táblákat helyeztek el, a növekvő idegenforgalom kihívásainak megfelelve. Az alapos szemlélő azonban felfedez mást is: a Barát, és az Apáca sziklákat a Törökasztal területén, a vártól 400 méternyire. Ezek a riolittufából keletkezett sziklák, vagy bálványkövek (kaptárkövek) még távcső nélkül is gyönyörködtetőek a vár parkolójából megfigyelve.Ezután a kristályüveggyártásáról, majd Mária Terézia rendelete után a gyógyvizéről neves Mátra-vidéki Parádra, majd Parádfürdőre mentünk. Itt az 1893-ban Monarchia-korabeli Erzsébet királyné parkhotelt, a mellette elterülő csodálatos parkerdőt, a Tarna völgyét,
majd a parádsasvári Károlyi-kastélyt csodáltuk meg - kívülről. Galyatető, hazánk második legmagasabb (964 m) csúcsa és környéke volt a következő állomásunk. Itt a szebb időket megért, most felújítás alatt levő régi SZOT-üdülő, később Nagyszálló mellett már megépültek az új hotelek és szanatóriumok. Természetesen felmentünk a Péter-hegyesén 1934-ben felépített, 17 m magas andezitkilátóra, ami 2014 óta újabb 10 m-rel magasodott. Fentről lenyűgöző a körpanoráma mind a Mátra hegyeire, mind az Alföldre.
Hegyvidéki utunkat egy pásztói villámlátogatással zártuk, és már tudatosan kerestük a kisváros olasz éttermét. Itt sem csalódtunk a kitűnő gombás-szaftos gnocchiban.
Észak-Magyarország rengeteg látnivalót mutatott ezen az ötnapos utazáson nekünk. Valószínű, hogy nem utoljára jártunk itt, mert új, ismeretlen úticélokat még sokat fogunk találni errefelé.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020.12.10-én

2020. október 27., kedd

ZENÉS IRODALOMÓRA ÉRTELMISÉGIEKNEK- FÖLDES LÁSZLÓ HOBÓ ESTJE A SÁRVÁRI ZENEHÁZÁBAN

Zenés irodalomóra értelmiségieknek – Földes László Hobo estje a Zene Házában
 
2020-10-24 Feltöltő: Koszorús Veronika
Szöveg: Gróf István, fotó – Dr. Kereszty Gábor
A koncertre menet próbáltam összeszedni azokat a gondolataimat arról – mai divatos publicisztikai metódust használva –, hogy mely az a négy ok, amely miatt el kell menni egy Hobo-estre.
1. Ha a korai kexes, Szép leányok… időszakot nem is számítjuk, és az 1978-as Hobo Blues Band indulást vesszük szakmai kezdésnek, akkor is 43 éve van színpadon Földes László. Ez nagyon nagy idő, csak állócsillagok képesek ezt felmutatni. Ráadásul a HBB-vel rögtön a frontvonalban voltak, és az autentikus blues-zenét játszó Bisztró Blues Band-del, vagy a Palermo Boogie Ganggel szemben – akiknek a hazai blues felvirágzását köszönhettük –, ők kiszélesítve a palettát a kőkemény rockkal, széles tömegben népszerűvé tették a műfajt.
2. Pártfunkcionárius pedigrével, persze élve az áltagnál jobb anyagi háttérrel, (Zágrábban 1976-ban kétszer egymás után meghallgathatta a Rolling Stonest, újjé!), eszmélése után – a mai napig – rögvest lázadó, ellenálló, nonkonformista lett. Nálunk, Vas megyében is találhattunk erre példát: Molnár István „Menyus” kitűnő festőművész, a celldömölki párttitkár fia, képzőművészként és értelmiségként szembefordult az akkori világgal: szürrealista, avantgárd festményeiből kettő most is hálószobánk falán függ.
3. A zenekarosdival egy időben-utána, önálló művészként identifikálta magát. A blues-rock műfaján túllépett, igencsak kiszélesített zenei palettát használt, és használ ma is.
4. Érdeklődése, végzettsége, elhivatottsága révén – szép lassan – a zenét összekötötte az irodalommal. A HBB-ben, a sajátos énekesi munkamegosztás révén Deák Bill Gyula az őszinte, kőkemény rocknótákat a külvárosi proli-srácokhoz szólt, Földes László pedig a maga fordította verseket megzenésítve, az értelmiséget vette kereszttűzbe. Dinnyés Jóska az egyszálgitárosok stílusában, a Kaláka színesebb hangszerelésben, Sebőék népzenei köntösben ugyanezt tették, de Hobo a keményebb megszólalás irányából közelített. Az első három, blues-orientációjú nagylemezüket követően (Fekete bárányok ide, tiltott-tűrt kategória oda, de ezek szépen megjelentek 1980-83 között) a negyedik, a ’84-es Vadászat már konceptlemez lett, azaz egy mondanivaló köré szövődtek a dalok. És ezt a zenekarvezető-szerkesztő-szövegíró szinte kivétel nélkül megtette az ezt követő albumok esetében is.
Nos, csütörtök este, a pandémia kellős közepén, a naponta növekvő megyei esetszámok ellenére a távolságtartást csak szűken betartani tudó, szépszámú közönség előtt lépett színpadra a művész, a 14 élő, műsoron tartottból a Hármasoltár c. összeállításával. A három költőzseni: József Attila (1905-1937), a szovjet-orosz Vlagyimir Viszockij (1938-1980) és az amerikai Doors-tag Jim Morrison (1943-1971) mindhárman fiatalon elhunytak. A politikai, szellemi, nemi szabadság és az életbe vetett hitük témakörében alkotott műveiket tolmácsolta a most 75 éves budapesti énekes-színész. Egyedül! A sokak által – így általam is – megvetett, lenézett playback technika itt most tökéletesen működött, hatásosan szólt. Konferansz nem volt: a dalokat versekkel kötötte egymáshoz a műfordító-előadó. Talán egyszer volt egy önironikus kiszólása az örök ellenzéki, lázadónak talán nem megérdemelten megítélt Kossuth-díjával kapcsolatban.
Egy Borisz Paszternák verssel lépett elő fekete trikóban, fekete nadrágban, hosszú ősz hajjal és szakállal Földes László, majd első dalként József Attila A bűn c. megzenésített verse jött, kemény, nehéz szavakkal: „elmondom, öltem, nem tudom kit, talán az apám”. Az irgalom című vers szintén a magyar költő tollából következett, hogy az első, 3/4-es ritmusú sanzon után egy szaporább, latin bossa nova ritmusú Viszockij- adaptáció, az Énekes a mikrofonnál következzen. Egy Morrison-próza után már egy Deep Purple hangszerelésű, hard rock-nóta, a Vad srác következett, szintén az amerikaitól. Nemzedéki himnuszt sokat és sokan írtak abban az időben ott, Amerikában, de nálunk sem volt hiánycikk. Mindenesetre a „fattyú vagy, átkozott vagy, nem az apád, anyád fia vagy! A miénk vagy…” ezek közé tartozhat. A Já nye ljublju-Nem szeretem Viszockij sanzonja volt, jó kis Tom Waits-es kuplé-hangzásban, majd ugyancsak az ő tollából az Én Hamletemet mondta el prózában, mögötte zenekísérettel Hobo. Hiánypótló volt az, amikor a műfordító-irodalmár az Adjatok a kutyáknak húst c. Viszockij-emléklemezt kiadta: így legalább itthon is képbe került az orosz költő-színész-gitáros-énekes személye. Egy modernebb, apokaliptikus Morrison vers és Doors dal (A kocsik zúgnak…) után, ismét az orosz verssorai szorítottak a székbe egy kemény, rockos hangszerelésű, drámaian előadott adaptációban: ez volt a Farkashajsza. Földes hangja – talán lerágott csont, hogy ő a jó hang nélküli énekes – ezúttal teljes terjedelmében, még a magasabb tartományokban is betöltötte a termet. A drámai József Attila blokk után (Virágokat igazgatok; Ülni, állni, ölni, halni; Óh, Európa) a Viszockij lemez címadó dala, az Adjatok a kutyáknak… jött vissza, hogy aztán rockosabb hangvételben a “Szentháromság” amerikai képviselője következzen, így a Kísértet dal és a Minden játékban c. versek szendvicsében szólt a Maggie M’Gill c. dögös Doors-blues.
A zenei változatosságot a következő, Viszockij dalban, a Nem tért vissza a csatából hozta: ritmikus reggae hangszerelés kísérte az éneket. A Doors-jegyezte Vad szerelem c., monoton, ostinato-dallammal interpretált nótában Földes a legnépszerűbb énjét hozta: dörmögő, meleg basszusával énekelt, és ez nagyon tetszett a közönségnek. Zenei kísérettel, elszavalva jött József Attila Nagyon fáj c., méltán a legkifejezőbb, és legtöbbet előadott versei között számontartott opusa, majd maradtunk nála ezután is: a Nem emel fel hagyományos sanzonkellékekkel hangszerelve, szintén Földes dörmögős énekével.
És ezt kaptuk – miért is ne? – az est utolsó dalában is, Viszockij Az én cigánydalom c. tangójában. Hát igen, a tangóharmonikát erről a zenéről becézték el: most is uralta a hangulatot lágy futamaival. A hosszú tapsolás után Hobo visszajött, elvegyült a közönség közé, néhányunkkal szót váltott, majd elénekelte egyik legismertebb megzenésített versét, József Attila A hetedik c. művét. A szófogadóan maszkban ülő közönség pedig szorgalmasan próbálta átnyomni a textilen „a hetedik te magad légy” refréneket, de nem sok sikerrel.
Nekem, aki a Hobo Blues Bandet halottam már vagy féltucatszor, de a főnököt így önállóan nem, megvilágosodott: irodalom és muzsika, így, “egyszemélyesen” Cseh Tamás óta nem társult ennyire átütően, hatásosan és művészien, mint Földes László mai műsorain. Jó volt ott lenni a Zene Házában aznap este. Napjaink félelmét, szorongását szerencsésen felülírta az előadás.

2020. október 26., hétfő

ISTEN TENYERÉN- A ROLLINGOS RONNIE WOOD VIHAROS ÉLETE FILMEN

Isten tenyerén - A Rollingos Ronnie viharos élete filmen 
 
2020.10.25. Gróf István - Fotók: Pannónia Entertainment
Tavaly forgatta Mike Figgis azt a dokumentumfilmet, amit idén ősszel mutattak be a nemzetközi és a hazai mozihálózatok Somebody Up There Likes Me címmel. A Rolling Stones zenészéről, Ronnie Woodról készült film itthon az Isten tenyerén címet kapta. A cikkből kiderül, miért.
A film a szó szoros értelmében vett dokumentumfilm. Több mint a felében a '60-as évek közepétől napjainkig a sztárallűröktől mentes, mégis megasztár gitáros mesél magáról, zenei- és képzőművészeti múltjáról, magánéletéről, szenvedélybetegségeiről. Őszinte és hiteles az alkotás ettől, ugyanakkor emiatt sokszor vontatott is. Miközben - hál' Istennek - Ronnie Wood zenél is. A 80 percbe olyan momentumok is belekerültek, amelyek talán kihagyhatóak lehettek volna, de a lényeges történések, szenzációs zenei pályájának végigkövetése azért korrekten bemutatásra került.
Dióhéjban: 1964-ben, 17 évesen az észak-londoni Birds együttes tagjaként neve a zenei köztudatba kerül, majd alig 20 éves, amikor az akkor világhíres Yardbirds együttest otthagyó csodagitáros Jeff Beck zenekarába lép, mint basszusgitáros. Itt két, a nemzetközi lemezpiacon is elismert nagylemezzel (Truth, Beck-ola), és több száz sikeres koncerttel a háta mögött már Angliaszerte elismert muzsikus. Rod Stewart énekes mellett lett be-, és felfutó rockzenész, Jeff, a gitárfenomén árnyékában. Ebből a korszakból már jónéhány színes koncertfilmbejátszást élvezhettünk is a filmben.
Akkoriban Angliában a fiatalok két, egymással rivalizáló bandaszervezetbe tömörültek: voltak a rockerek, a bőrcuccokban motorozó vad legények, a kemény zenét előtérbe helyezve, és a divatos kakastaréj- háréval, színes trapéz kordnadrágokban pompázó modok. Érdekes módon ők is szerették a hardrockot. Nos, ez utóbbiak között szerzett vezető banda szerepet a Small Faces együttes is, akik 1967 óta a Kinks, a The Who, a Tremeloes együttesek versenytársai voltak. A vezető gitárosuk kiválásával megüresedett helyre pályázott hősünk, Ronnie, immár a szólógitáros szerepére. Sikeresen. És - nemcsak barátságból - vitte magával Rod Stewartot, a reszelős hangú énekest is, akivel így a Faces együttes neve alatt '69 és '73 között a brit rockéra legnemesebb darabjait alkotta meg. Sikerült több klipet is bemutatni a filmben ezekről az évekből, és bizony, beleborzongtunk egyik-másik daluk hallatán.
1974-ben szólóalbumot jelentetett meg Ronnie többek között annak a Keith Richardsnak a közreműködésével, aki a The Rolling Stones alapító-vezérzenésze volt. Nem volt nehéz 1975-ben a szólógitáros, Mick Taylor távozása után ajánlatot tenni Ron Woodnak, hogy legyen a The Rolling Stones tagja. Wood elfogadta, és nem bánta meg.
Érdekes színfolt a filmben a festés-rajzolás is Ronnie életében. Többször megcsodálhattuk határozott ceruza- és ecsetvonásait, amint egy-egy modellt megörökített. Megtudtuk, hogy kamaszkorában döntenie kellett a képzőművészet és a zene között. Szerencsénkre, az utóbbit választotta.
Több interjúalany is megszólalt a filmben, így Damian Hirst avantgárd képzőművész, akinél továbbképzésen vett részt a zenész, vagy Imelda May blues énekesnő, akivel a pályája elején, és közepetáján is együtt zenélt Wood. Az ugyancsak megszólaló Keith Richards, a Stones gitárosa szerint ugyanolyan csoda, hogy - erős immunrendszere révén - még most is él a zenész, mint ahogy ő maga is, az átélt több évtizedes szenvedélybetegségek után. Mick Jagger, a 72 évesen is meglepően fiatalosan nyilatkozó frontember Wood zenei szerepét kiemelően szólt, ugyanúgy, mint Rod Stewart, vagy Charlie Watts, a Kövek dobosa is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Wood jelenlegi, harmadik házassága párjának, Sally Humphreysnek megszólalását sem: korrekten kiállt férje mellett a legnehezebb, drogos, piás időszakokat is elnézve, de nyugtázva az ezeken magát túltévő emberének törekvéseit.
És hát a zene....! Mert hát ezért ültünk be a moziba! Ronnie a stúdióban játszott tizenkéthúroson instrumentálisat, hathúroson énekelt balladáját kísérve, elektromos- és steel gitáron, szájharmonikán autentikus bluest. Plusz hallhattuk a zenei história emlékeit-gyöngyszemeit is: a Stones '64-es rockját, a Carol-t, a Shapes Of Things-t a Jeff Beck Grouptól, a Stay With Me-t a The Facestől (Wood- R. Stewart szerzemény!), és a Stonestól a '78-as Some Girs albumról a hosszúra nyújtott When The Whip Comes Down-t. Már csak ezekért is megérte beülni a moziba.
"Jó időben, jó helyen voltam! Az Isten a tenyerén hordott!" - kezdte a riportot a sokáig alkohol-, drog- és szexfüggő zenész. A filmet végignézve elmondhatjuk: valóban megtörténtek a dolgok - szépíteni nem szükséges. De szerencsére mindezek rendbejöttek az idők folyamán. A „megtért" Ronnie Wood ad válaszokat a riporternek a filmben , és ezt mindannyian örömmel kell konstatáljuk. Nézzék meg Önök is!

2020. október 17., szombat

ZONGORISTA TALÁLKOZÓ: BOOGIE- WOOGIE PÁRBAJ A MUZIKUM KLUBBAN

Zongorista Találkozó: boogie-woogie párbaj a Muzikum Klubban
 2020.10.12. Szöveg és fotó: Gróf István
Különleges és kifejezetten alkalmi zenei formációnként már több mint húsz éve koncertezik a Zongorista Találkozó. A már színpadképében is egyedülállónak számító produkcióban három zongorista boogie-woogie párbaját hallhatja a közönség, a New Orleans blues műfaj nyomdokain haladva, tökéletesen rezonáló dob kísérettel
.
A fél kilences kezdéskor- miután kitárták a nagyterem kapuit- a színpadon semmiféle Bösendorfer, Steinway avagy Schimmel, kinyitható fedéllel vagy anélkül nem volt látható: korunkban egyértelműen átvették ezek szerepét a digitális hangszerek. Balra Bacsa Gyula hófehér Korgja, középen Nemes Zoltán megszokott kicsi piros Nord-ja, jobbra Nagy Szabolcs öreg fekete Casio-ja várta gazdáikat, míg hátul Mezőfi „Fifi" István dobszerkója csillogott. Pedig majd 100 évvel ezelőtt, amikor a blues zenéből megszületett a ma is divatos boogie- woogie stílus, az előbbi akusztikus nagy zongoramárkák uralták a mezőnyt.
A zongora-blues alapjában véve kétszólamú: kérlelhetetlenül gördülő basszusszólam és az erre játszott jobbkezes melodikus futamok. A lassú blues- sémák gyorsabb változatát nevezték el boogie-woogie-nak, először 1924-ben, Chicagóban. Itt, a szeles városban születtek első nagymesterei is, Jimmy Yancey 1894-ben, Albert Ammons 1907-ben, Meade Lux Lewis 1905-ben, vagy az Atlantában született Big Maceo Merriweather is, aki szintén Chicagóban, a nagy bulizások fellegvárában kötött ki. Itt volt divat az un. "house rent party", azaz a lakbérbuli, ahol a pénzből kifogyott bérlő, hogy törleszteni tudja lakbérét, zongoristát fogadott és belépőt szedett. A zenészek zöme munka után ment játszani. Fizetségük az elfogyasztott étel- ital volt. Talán ezért is volt Chicagóban minden zongorista, Big Maceo-hoz hasonlóan 110 kiló feletti súlyban.
De azért az akkori zongoristák elég mozgékonyak is voltak. A gitárosokkal ellentétben nem vihették magukkal a hangszerüket, de ez terhet sem jelentett számukra: pillanatok alatt felpattantak a tehervonatra, hogy átmenjenek a következő városba.
E műfaj hazai mesterei tartottak bemutatót - nem először az elmúlt fél évtizedben - a Muzikum Klubban csütörtök este. Bacsa Gyula, e zenészek doyenje a 90-es években szerepelt főleg színpadon, többek között a hazai blues-divatteremtő Palermo Boogie Gang tagjaként. Nagy Szabolcs, a fiatalabb korosztály tagja, már az ezredfordulótól szerepel e műfaj egyik legsikeresebb előadójaként, többek között a Muddy Shoes, a Hobo Blues Band, a Braindogs tagjaként. Egészen más műfajban járatos Nemes Zoltán, a Jambalaya együttes vezetője-énekese, aki a New Orleans-i blues-sanzon-zydeco műfaj elkötelezettjeként ült a billentyűk mögé, és egyetlen előadóként énekelt is a műsorban, valamint irányította az alkalmi banda előadását.
Egy szédületes instrumentális boogie-val kezdtek - megadva az est hangulatát - kiemelten az ebben a műfajban utolérhetetlen Bacsa impróival. James III. Booker New Orleans-i zongorista dalát már Nemes Zoli énekelte, zongorázta egészen eltérő hangszerelésben, hogy egy '30-as évekbeli Yancey-boogie-val ismét a Michigan- tóparti városba térjünk vissza, ismét Gyuszi szuperbillentyűzésével. Emlékszem jómagam is, mikor a '60-as évek eleji gitárközpontú bandák, a brit Shadows, a svéd Spotnicks, az amerikai Duane Eddy mellett az ugyancsak újvilági Johnny & The Hurricannes volt az instrumentális rockzene egyik legkiemelkedőbb bandája. Nos, tőlük idézte fel Szabolcs és Gyula a Red River Away-t, hangulatosan átdolgozott formában. A gyökerekhez való visszatérés Big Maceo Chicago Breakdown-val, a boogie- történelem egyik legdinamikusabb felvételével következett Bacsa technikai bravúrjával kiemelten, majd Maceo egy kissé későbbi zenésztársa, a koncertkörútjain évente 200 pár cipőt „elnyűvő" Fats Domino Whiskey Heaven c. dalát interpretálta a hangszeréhez visszaülő Nemes, ezúttal Nagy Szabolcs 2 kőr jazzes imprójával.
Mielőtt az ugyancsak dundi fekete énekes-zongorista másik számát, az All By Myself-et előadta volna az alkalmi társulat, a Good Golly, Miss Molly c., az angol Swinging Blues Jeans által sikerre vitt rock'n'roll-al pörgették fel a hangulatot. A koreográfiában ismét egy 80 éves boogie következett, hogy aztán alaposan stílust váltsanak a fiúk: Wilson Pickett soul- dalában, a slágeresre hangolt Something You Got-ban Zoltán éneke és Szabolcs hangszerszólója maradt meg emlékezetünkben, majd Nemes jött ismét New Orleans két nagyágyújának, Professor Longhair (Tipitina), és Dr. John (Such a Night) dalának összegyúrt szerzeményeiben. Hogy az előbbiben miért nem énekelt, az kérdés maradt... Talán azért, hogy jobban koncentrálhasson a térdén egyensúlyozott, gyakran megbillentett hangszerén előadott kitűnő szólójára. A végefelé rockosodott a hangszerelés: egy ugyancsak Délről, Louisiana-ról énekelt kemény nóta, majd a Bacsa- Nemes páros billentyűversenyzésével előadott Rockin' Chair c. boogie feldolgozás után Prof. Longhair blues-a, Hey, Now, Honey Child következett.
A gyökerekhez ezután az egyik, már említett boogie-király, Meade Lux Honky Tonk Train c. szédületes tempójú woogie-ja gördült elő, mindhármójuk zongorarögtönzéseivel felturbózva, hogy egy Chuck Berry dögös rockkal, a Nadine-nel fejezzék be a fehér-fekete billentyűk varázslását a hazai mesterek. A show tetőfokára hágott: mindhárom billentyűs Bacsa zongorájánál helyezkedett el: Szabi lenn, Gyula középen, Zoli a felső oktávokat lakta be, majd cseréltek: egymás „szavába vágva" brillíroztak.
Persze a visszataps hatására a ráadás sem maradt el: a showman Jambalaya- vezér a mikrofonhoz lépett, hogy egy vérbeli, felelgetős gospellel, a Got Me a New Love Thing c., Allen Toussaint gospellel búcsúzzon el a lelkes közönségtől, melynek száma lehetővé tette a nagyteremben azt, hogy betartsuk a másfél méteres izolációs távolságot. És melyben olyan, Paul Robeson basszusát és Aretha Franklin soul-szopránját is a kórusban visszaadó rajongók is ültek, hogy nem lehetett elérzékenyülés nélkül otthagyni a hangverseny helyszínét. Inkább ezt, mint a Covid-félelmeket őriztük meg az estén, de ez mindenképpen így volt nekünk jó.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020.10.12-én

2020. szeptember 7., hétfő

VÉGRE FESZTIVÁLOZHATTUNK A BALATON PARTJÁN! SIKERES VOLT A 13. RÉVFÜLÖP BLUES SEREGSZEMLE- 3. NAP

Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a 13. Révfülöp Blues seregszemle – 3. nap



2020-08-30 | kritika

Szerencsére szombat este – amikorra a legtöbb embert várták a szervezők – sem tombolt a kánikula: rövidnadrágosan, izzadságmentesen ültünk le a szabadtéri színpad nézőterén, hogy meghallgassuk Benkő Zsoltékat. A viszonylag fiatal, ötvenes éveiben járó, tapasztalatokban gazdag életutat bejárt gitáros aznap este debütált új csapatával, a meglehetősen bizarr nevű Jack Don’t Come nevű formációval. Az öttagú bandában a színpad bal felén Benkő Zsolt gitározott, középen a szőke énekesnő, Tóth Rita állt a mikrofon mögött, míg jobb szélen a zenekarvezető fia, Benkő Máté játszott gitáron. A dobok mögött Kiss Zsolt ült, mindössze 3 dob, 3 cin hangszer- arzenállal "kiülve", előtte – a hazai popszcénában sem megszokottan – egy csinos hölgy, Lukács Csilla hozta a basszust.
A felvezető beszélgetésben Benkő Zsolt arról beszélt, hogy nem közismert slágereket fognak előadni, de azok igényesek lesznek. Új színfolt lesz zenéjük, mert unikumokat vettek elő a régi zenei ritkaságok közül, de a tálalás ettől még up to date lesz. Majd bemutatta a fiát, aki az örökébe lépett, és kemény munkával vele egyenrangú szólógitárossá vált. Végül elmondta, hogy az ötven-hatvanévesek ismerik a bluest, de a mai fiatalok nem, ezért ezt szeretné pótolni számukra az új csapat, a J.D.C.
A ’80-as években tündöklött texasi blues-rock banda, a Fabulous Thunderbirds számával, a Wait On Time-mal kezdték műsorukat, amelyben a később bejáratott koreográfia szerint előbb a fiatal Benkő, majd utána az édesapa tekert le egy-egy szólót. Horace Silver amerikai zongorista The Jody Grind című dalában már az énekesnőre szegeződtek a tekintetek, de a gitárosok is szóhoz jutottak két-két körre a szám közepén. Ezt követően Ray Charles egy 1966-os, nem éppen közismert dala, az I Don’t Need No Doctor jött, mely John Mayall és Herbie Hancock repertoárját is díszítette. A kőkemény soul-rock nótában nemcsak a gitáros fiúk,
hanem a basszusgitáros lány, Csilla is nagyot alakított. Felidéztem emlékeimben, milyen "csoda" volt látni- hallani 8 évvel ezelőtt az Omegában Katy Zee-t Mihály Tamás helyén. A koncert ötödik dalát már a jazz-tanszakon végzett szólóénekes számára választották ki: a soul királynője, Aretha Franklin száma, a Muddy Water egy megbántott nőről szól. A sokadik, egyébként ízléses, ötletdús apa-fiú gitárimpró hallatán tűnt fel, hogy bizony nem lett volna baj egy billentyűst vagy fúvóst is beválogatni még az együttesbe. Szintén színes bőrű énekesnő, Randy Crawford volt az eredeti előadója az In My Life című sodró balladának. Rita jazzes, soulos hangjában nem találhattunk hibát, szépen frazírozott, de átütő ereje még nem volt. Zsolt ellenben elővezetett egy gyönyörű rögtönzést. Ezután fehér énekesnőtől, Bonnie Raitt-től a Burning Down The House hangzott el a banda átiratában, majd egy rockos szerzemény következett új, nem megszokott hangzással. „New Way”- Új Út, ahogy a hosszú haját lófarokban összekötő zenekarvezető mondta a számok után. Ezután ismét egy Aretha Franklin-nóta, a Dr. Feelgood hangzott fel, és megtörtént az, amit vártunk: Rita nagyon káprázatosan énekelt. Visít, búg, hörög a blues a torkából, ugyanúgy, mint példaképeinek felvételein. A John Mayer – Herbie Hancock szerzőpáros Stitched Up táncra hívó kemény funky dala tovább emelte a hangulatot, így többen előrejöttek táncolni is, és Zsolt is ragyogóan interpretálta gitárjával az eredeti e- piano szólóját. A program utolsó száma ismét Rita példaképének, Aretha Franklinnek a nótája, a The House That Jack Built c. soul- őrület volt. A detroiti énekesnő Think! című világslágerére mind ritmusában, mind hangszerelésében hasonlító dal adaptációja nagyszerűen sikerült:
Tóth Rita megint a mennyekbe vitt a magas tartományokban is biztos hangjával, az apa-fiú páros jót pengetett, és a végén egy rövidke basszusgitár- és dobszóló fültanúi is lehettünk.

Ésszerű volt Kovács ’Pepi’ Pétertől, a Dunántúl egyik legrangosabb blues fesztiváljának soha nem fáradó szervezőjétől, hogy a legismertebb nevet a szombati késő esti programba illesztette: a Takáts Tamás Blues Band koncertjére megtelt a nézőtér. Izgult is a zenekarvezető, nehogy elérjük az ötszázas plafont: szokásos humorával, ironikusan „betanította” a koncert előtt a közönségnek, hogy ha tetszik a zene, hangos „góóól” kiáltással kell ezt megköszönni. (A sporteseményekre a jelenlegi szabályok szerint nem érvényes az 500 férőhelye plafon!) A hatvanas éveiben járó frontember a Karthago együttessel érte el pályája csúcsát, de mindig is fontosnak tartotta, hogy a hazai blues-szcéna ismert arca is legyen. A korát meghazudtoló külsejű és temperamentumú énekes-szájharmonikás persze mindent meg is tett ezért: az elődzenekart, a Dirty Blues Bandet is beleszámítva összesen kilenc hanghordozót jelentetett meg az együttes, legutóbb 2016-ban az Úton címűt.
Takáts Tamás, aki énekesi és szájharmonikás szerepe mellett néhány számban gitáron is tömörített, a színpad közepén állt. Tőle balra régi "harcostársa", Gál Gábor állt gitárjával, míg Patyi Sándor basszus- gitáros jobbra, Tóth Károly, a csapat legfiatalabb tagja, a dobos előtt.
A műsort – melyben kizárólag magyar nyelven előadott, saját számok szerepeltek – az UFO-t lát a Yeti című slágerükkel kezdték, majd a kisember álmait megéneklő Leszel te még milliomossal folytatták, és ugyancsak a dalszöveg volt a központban a szatirikus balladában, Privatizációs bluesban. Tamás ekkor gitárt fogott a kezébe, hogy a cudar világról énekeljen, majd egy állítása szerint „nemzedékeken áthidaló” funky következett, rövid rappeléssel, á’la Majka, hogy az est egyik legszebb lírai dalát, az Esőt előadják. „Csak hulljon ránk az eső, tisztuljon ki a levegő” – énekelte Takáts. Persze éppen a ballada alatt jöttek elő a reflektorfények vonzására a szúnyogok, szöcskék és sáskák. (Az énekes egy imádkozót is látni vélt a tömegben, melyet egy road „távolított el”.) Takáts Tamásra látható hatást gyakorolt az 1995-ös budapesti Rolling Stones koncerten az előzenekarként való szereplés, ami igen megtisztelő volt számukra: időnként Mick Jagger mozgását fedezhettük fel az övében is. A Country romantikus idillje után az UFO 2 következett,
melyben Gábor tömör rögtönzései mellett Tamás is fújt egy szédületeset a harmonikáján. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg Szabó Tamás méretes bőröndjéből halászta elő, Pribojszki Mátyás a dobszerkó mellől kapta ki a kis hangszereket, Takáts a farmerje zsebéből szedte ki azokat, persze a hangnemhez illően. Az Úgyis a szeretőd leszeknél végre elengedte magát a banda: amolyan korai Free- stílusban villogott Gál szólógitárja, Patyi pedig egy szédületes basszusszólót produkált- benne barokkos bőgő- futamokkal-, de Tóth is elemében volt a dobok mögött. Egy lassú bluesban ismét Gábor volt a főszeplő érzéki gitárrögtönzésével, majd a Világvége blues kemény hard-rockja dübörgött át a színpadon, Tamás kiváló harmonika-futamaival. „Ki tudja még, mennyi van hátra, igyunk ma még” – hangzottak a jól ismert sorok, majd a legismertebb slágerek kerültek a végére: a Zakatol a vonatban Takáts hosszú, igényes herfliszólójával, a Pocsolyába léptem a közönség megénekeltetésével. (fiú-, és leánykórus, majd together! )A visszataps után ráadásként a Megöl a vágy című szókimondó nótát kaptuk a harminc éve működő blues-rock bandától, amelynek rutinja, tapasztalata ez esetben is hasznos volt: remek hangulatban zárták a háromnapos Balaton-parti blues-fesztivált. Reméljük, lesz folytatás!

Szöveg és fotók: Gróf István

Megjelent a bluesvan.hu portálon 2020.08.30-án