2. USA. FLORIDA, WASHINGTON, NEW ORLEANS 2001. jan. 2- 26.
A/ FLORIDA, A PARADICSOM 1.
2001. Újév napját követő napon szálltunk Budapesten Boeing-re, hogy öcséméket meglátogassuk immár Floridában. Pompano Beach kisvárosa a lakóhelyük, Fort Lauderdale a mellettük fekvő nagyváros, amelytől szintén csak 30-40 km-re van Miami, a megapolis.
A helyi, és a Lauderdale-i strandok még nem üzemeltek be, a 15 fokos télben csak a pálmák lombjait fújta a szél. Ellenben Miamiban már több program is adódott, így elsőnek a nevezetes Miami Seaqarium megtekintése. Itthon az állatkertek egészen másképpen működnek: az ember végigsétál a ketrecek mellett és megnézi a többnyire idegesen fel- alájárkáló vadakat. Amerikában a show az első. A pénzért mindent felkiáltással minden valamirevaló kiállított fajnak vannak feeding time-jai, azaz amikor etetik őket, akkor biztosan jól lehet látni őket. Ráadásul legtöbbjüket be is idomították kicsit, jutalomfalatokért cserébe, hogy bizonyos produkciókat mutassanak be. Mi az oroszlánfókáknál kezdtünk, akik medencéjükből hatalmasat ugorva kapták el a csinos gondozónők által fejéjük hajított halakat. Már, ha nem csenték el az ott tömegével szálldosó lesipuskás pelikánok. Ezután a Crocodile Flats-be mentünk, ahol a testes, néha 5-6 m. hosszú, többmázsás alligátorok zabálták fel az odadobott húsukat. A fő helyszín a nagy körmedence volt, amely köré vagy háromszázan is beültünk több sorban. Itt úszott egy hatalmas, 8 m-es, öttonnás gyilkos bálna, azaz egy orka, igazi nevén kard- szárnyú delfin, és 3 kisebb fajtársa. Az utóbbiak szinkronúszást hajtottak végre, körben a medencében, majd egyenként, a vízbe ugró idomárnővel különböző mutatványokat- forgás, felugrás, tapsolás, stb.- mutattak be, rögtön utána „bezsebelve” az ajándék halakat, amelyek mindig kéznél voltak a lányoknál. Az orca egy- egy gyertya-állását, egy- egy gyors körét, avagy a vízben úszó gondo- zóját „kimentvén”, orrával őt a partja segítő produkcióját már élénkebb érdek- lődés övezte. Bizony, az óriás egy- egy vízbe huppanása után az első- második sorban bámulók, nagy sikoltások közepette, rendesen eláztak. A cápaetetés kevésbé volt látványos, a flamingócsapat is ismert volt nekünk, és a tengeri tehenek, azaz a lamantinok sem forrósították fel a hangulatot. A nagy akvárium, a korallzátonnyal már látványosabb volt. Az óriási medencében a legkülönfélébb nagyságban, méretben, és színben pompázó halak cikáztak a szemünk előtt, köztük cápák és ráják is, de a búvárruhában őket fémvödörből etető ember körüli óriási nyüzsgés nem mindennapi látvány volt. A legkedvesebb perceket a fókák szerezték a nagyérdeműnek: idomítottként - eddig csak kutyáknál ismert parancsokra reagálva- tucatnyi feladatot elvégeztek, groteszk mozgásukkal és igyekezetükkel jól megnevettetve minket. A „betörőt fog az idomárnő a kis fóka segítségével” témájú produkció jó ötperces jelenet volt, teli humorral, nevetéssel kísérve.
Miami Beach - amely elkülönül a várostól, egy félszigeten van. A Collins Ave. 2X 6 sávos sugárútja mentén luxusszállodák tucatjai, a jacht-kikötőkben állomásozó mindennel felszerelt hófehér hajócsodák, a hatcsillagos éttermek sokasága kápráztatja el az embert- egy ideig. Jó volt este az – a lakás közös költségében fizetett- öltözőkkel, zuhanyzókkal, napozóágyakkal felszerelt, naponta kétszer víztisztított poolban- úszkálás után fél méterről meglesni a termetes mosómedvéket, amint a szemetes edényeket forgatva, élelem után kutatnak. Nem is féltek, ha közel is mentünk hozzájuk.
Szintén emlékezetes floridai kirándulás- élményünk volt a Miami melletti Miccosukee Indian Village meglátogatása. Az itt őslakos indiánok kevéske le- származottja ebben a skanzen-faluban él és dolgozgat, hogy az idegenforgalomból éljen meg. A faluban pálmából készült lakókunyhók, konyhák, csónak- tároló épületek, és persze kézműves műhelyekkel kombinált árudák vannak. Tomahawkok, nyilak, csörgők, ruházati kellékek, cédrusfa- faragványok, melyeket éppen egy tolldíszekbe öltözött férfi farag, fon- sző egy egykedvűen ásítozó, fonott varkocsba tűzött hajú nő. A falu melletti múzeumban van bemutatva a törzs múltja, a fehérek kolonizációja, és a mai, konszolidált történet, mai törzsfőnökkel: William Buffalo Tiger a tribal chairman, ahogyan látjuk a hatalmas fali festményről. A skanzen után a krokodilfarmot nézzük meg. A vagány indián idomárok a csukott szájú alligátor elé sétálnak óvatosan, meg- ütögetik a fejük tetejét, majd egy pálcával a szájuk előtt hadonászva, harapá- sokra ingerlik a hatalmas hüllőket. Veszélyes mutatvány, de működik. Amikor a kroki hátára ült a fiatalember, vagy amikor birkózott vele, már beszikszalagozta a száját körbe, a biztonság kedvéért. Mi, nézők is kaptunk egy hasonlóan „betekert” kicsi, 50 cm-es példányt a kezünkbe. Megtapogattuk, megsimogat- tuk, hogy elmondhassuk: volt a kezünk között egy valódi alligátor. Az indián falu harmadik, legérdekesebb látványossága az air- boat volt. Ez egy direkt erre a célra kifejlesztett mocsárjáró közlekedési eszköz, amely kap egy 4-600 lóerős, kiselejtezett autó motort, amelyet egy fémteknő hátuljára szerelnek, és egy óriási ventillátort hajtanak meg vele. A lapos-fenekű, négyszögletes fémcsónak elején vannak a ülőhelyek, 4-6 sorban, 8-12 ember részére, míg a kapitány fenn ül a bakon, a ventillátor előtt, és kormányozza a hajót. Ennek a süllyedése mindössze 10-15 cm, így nemcsak a sekély tóban, hanem a nádasokban, sásos- ban is tud haladni, átgázolva azokon. Őrült erős hangja van az óriási motornak, ezért mindenkinek füldugó van a fülében. Elég vagányul repesztett a sásosban, a sekély vizekben, ha meg krokodilt látott a pilóta, megállt mellette, hogy szemügyre vegyük. Egy kis szigetnél ki is kötöttünk, hogy a rothadó mocsár- bűzben egy kicsit körülnézzünk az élővilágban. Rovarok ezrei, különböző fajúak, és rengeteg gázló-, énekes-, és vízimadár volt a pallóra épített gyalogjárdán tőlünk centiméterekre megfigyelhető.
A Pompano Beach melletti Fort Lauderdale nagyváros szintén tartogatott látni- valókat. Odamenet „lehidaltunk” azon, hogy egy öböl felett a hajók átengedése miatt egy 2X3 sávos sztráda 30 m-es híd-része felemelkedett derékszögben, majd visszaereszkedve folytatta országút funkcióját. A londoni Tower- Bridge-nél láthatunk ilyet. A Broward Center a város színház-, és operaháza az Esplanade Parkban. Beengedtek belülről is megnézni, pedig próba volt éppen. Hangulatos zenepavilon állt a park közepén. Öcsém elmondása alapján majd minden nap használva van. A River Walk-on sétálás a gondozott zöldterülete- ivel pihentető és szemet gyönyörködtető. A Regal Cinemas nevű intézményben egyszerre 23 filmet vetítenek!, és mindig telt ház van. A városban tovább- haladva a Discovery and Science Múzeumban a vízenergia felhasználásának bemutatása volt a középpontban, de a gravitáció hasznosulását is kézzelfogha- tóan látatták: egy óriási teremben egy perpetuum mobile rendszer vasgolyók sokaságát gördítette 8-10 m- magasról enyhe lejtéssel, millió kanyarral, hogy leérve, ezek mozgási energiáját felhasználva, egy kis liften felvigye őket ismét a plafonhoz. Hazafelé bementünk, és megnéztük a Hall of Fame versenyuszodát, amelyet még Johnny Weismüller alias Tarzan is használt anno.
Három és félhetes nagy amerikai utunk a Miami repülőtéren zárult: Pest felé induló gépünkön már tudtuk, hogy otthon hideg, hó, és szürkeség vár.
Írta: Gróf István, egy körvonalazodó útikönyv lapjaira...
2023. március 12., vasárnap
2023. március 11., szombat
USA: FLORIDA, NEW ORLEANS, WASHINGTON- 2001
2.USA: FLORIDA, NEW ORLEANS, WASHINGTON- 2001. jan 2-26.
C/ WASHINGTON
Amerikai csavargásunk közepén elutaztunk Washington D.C.-.be, a fővárosba is. Jeszenszky Géza úr volt az ottani nagykövet, akit jól ismertem, és segítségét kértem szállásügyben. Meglepő, és kedves válaszában felajánlott a nagykövetség vendégházában egy éppen üres apartmant, a piaci hoteláraknál olcsóbban. Tél volt ott is, rendesen télikabátoztunk az 5 fokban, amikor a le-szálltunk a Dulles reptéren, ahonnan bevonatoztunk a belvárosba. Rögtön a főposta és a Vasútállomás, az Union Station hatalmas tömbjébe botlottunk, az utóbbiba be is mentünk. Előtte Kolumbusz Kristóf szobra magasodott, amelyből nem sok van Amerikában. Széles, többsávos sugárutak, és körutak vannak Washingtonban, dugót egyszer sem láttunk itt. A Members Of Staff (szenátorok és képviselők irodaháza) és a Russel Building (szenátorok háza) mellett elsétálva rögtön feltűnt a legnagyobb épület, a törvényhozás központja, a Capitolium épülete, hatalmas kupolájával. A nyolcsávos Constitution Avenue, a rávezető sugárút forgalma megnőtt a közeledő naplemente után, és látni lehetett a Washington Monument 145 m. magas kőtömbjét, amely 1884-88 között épült, és arról is nevezetes, hogy a fővárosban nem épülhet ennél magasabb épület, azaz itt nincsenek felhőkarcolók. A helyiek csak „ceruzának” hívják. Gyors, ismerkedő városbejárásunk után a sarki élelmiszer-áruházban megvásárolt grillcsirkékkel és sörökkel a táskánkban a szállásunkra mentünk, és kipihentük a napot.
Nagykövet Úr kedves meglepetése másnapra már a zsebünkben volt: egy félnapos városnézés Margóval, a követség munkatársával, a nagyköveti sofőrös (magyar volt ő is) Lincoln Continental szuperautóval. A lobogókat ugyan nem tették ki, de kifakult farmeröltönyömben így is feszengve ültem a hátsó ülésen nejemmel. A Kennedy Center mellett elhaladva a Thomas Jefferson Memorial hatalmas neoklasszikus márvány épülettömbjénél kezdtünk. A Potomac folyó parti épület kupolája nagyobb, mint egy templomé: 30 m magas, és 50 m átmérőjű. A következő nagy elnök, a kivételesen négy ciklusban (1933-45 között) ekként jeleskedő Franklin Roosevelt tolószékes szobra körül négy kisebb terasz- csarnok jelezte négy ciklusának fontosabb történéseit. „Az egyetlen dolog, amitől félni kell, az a félelem”- olvashattuk elhíresült mondását. Ezután megérkeztünk a legnagyobb látványossághoz, a Capitoliumhoz. A hatalmas kupolája alatt majd fél órát időztünk. A 13 női alak a 13 alapító államot szimbo- lizálta. A kupola tövében, jó magasan persze egy fríznek tűnő, de mégiscsak falfestmény 47 jelenetet ábrázol Amerika történelméből, Kolumbusz partra- szállásától a polgárháborún keresztül, a XIX. szd. végéig. A fő épülettől balra van a képviselőház, jobbra pedig a szenátus hatalmas, szintén neoklasszikus stílusban épített tömbje. Ez utóbbi termében a dúsan faragott faszékek, azaz inkább fotelek sora, és a vörös bársony enteriőr hangulatossá tette azt. Az összekötő folyosókon államonként 2-2 db., összese száz szobor kapott helyet, időnként zsúfoltan, és nem rendszerezve. Nekünk Kossuth mellszobra volt az igazi meglepetés, akit a szabadság hivatott elkötelezettjének tituláltak. Kintről még rápillantottunk a kupolán levő hatalmas, fekete színű Szabadság szoborra. Innen átsétáltunk a törvényhozás otthonától a Legfőbb Bíróság (ami nálunk az Alkotmánybíróság) 1923-ban épült monumentális, szintén neoklasszikus épületéhez. A frontján a mérleggel a kezében ülő nőalak szfinxhez hasonló alakja uralta a helyet, és persze az épület elején a felirat: „Minden igazság törvényben van”. A Nemzeti Levéltár, az Archives már modern épülete kapott helyet mellette. Ezután szálltunk ismét kocsiba, hogy kényelmesen átautózzunk Washington leghangulatosabb városrészén, az angolok által 1751-ben alapított Georgetownba. Egy- max. kétemeletes, zömében klinkertéglával épített kertes házak, villák, paloták díszlettek a csendes utcák két oldalán. Elhajtottunk a Georgetown University mellett, majd megérkeztünk az 1907-ben épült Washington Cathedral neogót épületéhez. Az amerikaiak önmérsékletet tanúsítottak az építkezésnél: betont nem szabadott használni, csak tégla és kő volt beépíthető. Az episzkopális valláshoz tartozó istenháza, mely a világ VI. legnagyobb temploma hatalmas színes ablak- mozaikjaival vonta magára figyelmünket. Michael Collins, az Apollo-11 űrhajósa a „szomszédban” lakik, így ő finanszírozta az egyik elkészültét: a Holdat megkerülő űrhajót láthatjuk a színes üvegablakon. Lementünk később az altemplomba is. Itt a Betlehem- kápolnába járva csodáltuk meg a 9 m. átmérőjű, vastag oszlopokat, amelyek tartják nemcsak a templom épületét, hanem a két magas torony súlyát is.
Másnap, „magunkra maradva”, kétnapos tömegközlekedési jegyet vettünk, viszonylag olcsón, és a mindenhova elérő, gyors és tiszta metróval mentünk mindenfelé. Csöpögő esőben néztük meg a 7-ik utcán a Sculpture Garden modern szoborkiállítását, majd a Constitution Gardenba értünk. Kivételes szerencsénk volt: a novemberi amerikai elnökválasztás nyertese „csak” januárban veszi át hivatalát. Ez a bizonyos Inauguration Day, amely pompás külsőségek, világszerte irigylésre méltó tűzijátékok mellett zajlik itt, a téren. Már előző nap teli volt hatalmas fehér sátrakkal a tér, az ünnepségre készülvén. George Bush vette át akkor az elnökséget. Ámbár nem vagyok műszaki beállítottságú, egyik legmaradandóbb élményünk a Repülő-, és Űrhajózási Múzeum meglátogatása volt. Az 1903-ban a Wright- fivérek által megépített első repülőtől, az Atlanti óceánt elsőként át- repülő Lindbergh 1927-es masinájától kezdve a Messerschmidt vs. Lockheed harci gépeken keresztül a Holdra leszálló Apolló- 11 űrhajóig, a Viking Mars- szondáig, a Challenger makettjéig minden ott volt a hatalmas magasságú termekben, fenn, felfüggesztve. Becsületükre legyen mondva, Jurij Gagarin űrruhája ott volt John Glenné mellett, és valóságos nagyságban bemutatták az Apollo- Szojuz űrhajók összekapcsolódását is. Nekem az US Enterprice repülő- gép-hordozó anyahajó makettje tetszett még: a 140 m. hosszú, 70 m. széles, 30 m. magas monstum 5000 embert szállított a csatákba egykoron.
Már a koraesti órákban érkeztünk a Smithsonian Institute híres kutatóintézethez. Az angol, György-korabeli stílusban épített hatalmas épülettömb a város nevezetessége, és büszkék rá az amerikaiak, hogy egy angol srác, otthon nem sikerült karrierjét itt, Amerikában beteljesítette: milliárdos lett. Másnap ismét a nyakunkba vettük a várost: a folyó partján most a Lincoln emlékművet néztük meg, oldalá- ra faragva, hogy az 50-ből melyik állam mikor csatlakozott az Egyesült Államok- hoz. A koreai háború emlékművénél (1950-53) a tucatnyi bronzszoborba öntött katona látványa megrendítő volt. A park rengeteg, jó húsban levő mókusa bizony veszélyes volt: a simogatásra- nejem is így járt- harapással válaszoltak. A közeli OAS, az Organization of American States, azaz az Amerikai Államok Szövetségének székházába szintén bementünk. Termetes pálmafák között, mint egy botanikus kertben néztük körbe a hall tetején az alapító államok névsorát és címereit, a földszinten pedig zászlajukat. A főváros másik nagy látványossága a Fehér Ház felkeresése volt. Aznap még Richard Nixon volt a főbérlő. A kerítés rácsai között beláthattunk a képzelthez képest hatalmas épület- komplexusra. A másik jelentős múzeumlátogatásunk a Nemzeti Galéria helyszíne volt. A keleti szárnyban a modern, a nyugatiban a régi korok alkotásait lehetett megnézni, Frans Halstól Marc Chagallig, a festményektől a szobrokig.
Már fáradtan tértünk haza a Green Parkban levő Követséghez, ahonnan másnap indultunk vissza, Floridába.
írta: Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...
C/ WASHINGTON
Amerikai csavargásunk közepén elutaztunk Washington D.C.-.be, a fővárosba is. Jeszenszky Géza úr volt az ottani nagykövet, akit jól ismertem, és segítségét kértem szállásügyben. Meglepő, és kedves válaszában felajánlott a nagykövetség vendégházában egy éppen üres apartmant, a piaci hoteláraknál olcsóbban. Tél volt ott is, rendesen télikabátoztunk az 5 fokban, amikor a le-szálltunk a Dulles reptéren, ahonnan bevonatoztunk a belvárosba. Rögtön a főposta és a Vasútállomás, az Union Station hatalmas tömbjébe botlottunk, az utóbbiba be is mentünk. Előtte Kolumbusz Kristóf szobra magasodott, amelyből nem sok van Amerikában. Széles, többsávos sugárutak, és körutak vannak Washingtonban, dugót egyszer sem láttunk itt. A Members Of Staff (szenátorok és képviselők irodaháza) és a Russel Building (szenátorok háza) mellett elsétálva rögtön feltűnt a legnagyobb épület, a törvényhozás központja, a Capitolium épülete, hatalmas kupolájával. A nyolcsávos Constitution Avenue, a rávezető sugárút forgalma megnőtt a közeledő naplemente után, és látni lehetett a Washington Monument 145 m. magas kőtömbjét, amely 1884-88 között épült, és arról is nevezetes, hogy a fővárosban nem épülhet ennél magasabb épület, azaz itt nincsenek felhőkarcolók. A helyiek csak „ceruzának” hívják. Gyors, ismerkedő városbejárásunk után a sarki élelmiszer-áruházban megvásárolt grillcsirkékkel és sörökkel a táskánkban a szállásunkra mentünk, és kipihentük a napot.
Nagykövet Úr kedves meglepetése másnapra már a zsebünkben volt: egy félnapos városnézés Margóval, a követség munkatársával, a nagyköveti sofőrös (magyar volt ő is) Lincoln Continental szuperautóval. A lobogókat ugyan nem tették ki, de kifakult farmeröltönyömben így is feszengve ültem a hátsó ülésen nejemmel. A Kennedy Center mellett elhaladva a Thomas Jefferson Memorial hatalmas neoklasszikus márvány épülettömbjénél kezdtünk. A Potomac folyó parti épület kupolája nagyobb, mint egy templomé: 30 m magas, és 50 m átmérőjű. A következő nagy elnök, a kivételesen négy ciklusban (1933-45 között) ekként jeleskedő Franklin Roosevelt tolószékes szobra körül négy kisebb terasz- csarnok jelezte négy ciklusának fontosabb történéseit. „Az egyetlen dolog, amitől félni kell, az a félelem”- olvashattuk elhíresült mondását. Ezután megérkeztünk a legnagyobb látványossághoz, a Capitoliumhoz. A hatalmas kupolája alatt majd fél órát időztünk. A 13 női alak a 13 alapító államot szimbo- lizálta. A kupola tövében, jó magasan persze egy fríznek tűnő, de mégiscsak falfestmény 47 jelenetet ábrázol Amerika történelméből, Kolumbusz partra- szállásától a polgárháborún keresztül, a XIX. szd. végéig. A fő épülettől balra van a képviselőház, jobbra pedig a szenátus hatalmas, szintén neoklasszikus stílusban épített tömbje. Ez utóbbi termében a dúsan faragott faszékek, azaz inkább fotelek sora, és a vörös bársony enteriőr hangulatossá tette azt. Az összekötő folyosókon államonként 2-2 db., összese száz szobor kapott helyet, időnként zsúfoltan, és nem rendszerezve. Nekünk Kossuth mellszobra volt az igazi meglepetés, akit a szabadság hivatott elkötelezettjének tituláltak. Kintről még rápillantottunk a kupolán levő hatalmas, fekete színű Szabadság szoborra. Innen átsétáltunk a törvényhozás otthonától a Legfőbb Bíróság (ami nálunk az Alkotmánybíróság) 1923-ban épült monumentális, szintén neoklasszikus épületéhez. A frontján a mérleggel a kezében ülő nőalak szfinxhez hasonló alakja uralta a helyet, és persze az épület elején a felirat: „Minden igazság törvényben van”. A Nemzeti Levéltár, az Archives már modern épülete kapott helyet mellette. Ezután szálltunk ismét kocsiba, hogy kényelmesen átautózzunk Washington leghangulatosabb városrészén, az angolok által 1751-ben alapított Georgetownba. Egy- max. kétemeletes, zömében klinkertéglával épített kertes házak, villák, paloták díszlettek a csendes utcák két oldalán. Elhajtottunk a Georgetown University mellett, majd megérkeztünk az 1907-ben épült Washington Cathedral neogót épületéhez. Az amerikaiak önmérsékletet tanúsítottak az építkezésnél: betont nem szabadott használni, csak tégla és kő volt beépíthető. Az episzkopális valláshoz tartozó istenháza, mely a világ VI. legnagyobb temploma hatalmas színes ablak- mozaikjaival vonta magára figyelmünket. Michael Collins, az Apollo-11 űrhajósa a „szomszédban” lakik, így ő finanszírozta az egyik elkészültét: a Holdat megkerülő űrhajót láthatjuk a színes üvegablakon. Lementünk később az altemplomba is. Itt a Betlehem- kápolnába járva csodáltuk meg a 9 m. átmérőjű, vastag oszlopokat, amelyek tartják nemcsak a templom épületét, hanem a két magas torony súlyát is.
Másnap, „magunkra maradva”, kétnapos tömegközlekedési jegyet vettünk, viszonylag olcsón, és a mindenhova elérő, gyors és tiszta metróval mentünk mindenfelé. Csöpögő esőben néztük meg a 7-ik utcán a Sculpture Garden modern szoborkiállítását, majd a Constitution Gardenba értünk. Kivételes szerencsénk volt: a novemberi amerikai elnökválasztás nyertese „csak” januárban veszi át hivatalát. Ez a bizonyos Inauguration Day, amely pompás külsőségek, világszerte irigylésre méltó tűzijátékok mellett zajlik itt, a téren. Már előző nap teli volt hatalmas fehér sátrakkal a tér, az ünnepségre készülvén. George Bush vette át akkor az elnökséget. Ámbár nem vagyok műszaki beállítottságú, egyik legmaradandóbb élményünk a Repülő-, és Űrhajózási Múzeum meglátogatása volt. Az 1903-ban a Wright- fivérek által megépített első repülőtől, az Atlanti óceánt elsőként át- repülő Lindbergh 1927-es masinájától kezdve a Messerschmidt vs. Lockheed harci gépeken keresztül a Holdra leszálló Apolló- 11 űrhajóig, a Viking Mars- szondáig, a Challenger makettjéig minden ott volt a hatalmas magasságú termekben, fenn, felfüggesztve. Becsületükre legyen mondva, Jurij Gagarin űrruhája ott volt John Glenné mellett, és valóságos nagyságban bemutatták az Apollo- Szojuz űrhajók összekapcsolódását is. Nekem az US Enterprice repülő- gép-hordozó anyahajó makettje tetszett még: a 140 m. hosszú, 70 m. széles, 30 m. magas monstum 5000 embert szállított a csatákba egykoron.
Már a koraesti órákban érkeztünk a Smithsonian Institute híres kutatóintézethez. Az angol, György-korabeli stílusban épített hatalmas épülettömb a város nevezetessége, és büszkék rá az amerikaiak, hogy egy angol srác, otthon nem sikerült karrierjét itt, Amerikában beteljesítette: milliárdos lett. Másnap ismét a nyakunkba vettük a várost: a folyó partján most a Lincoln emlékművet néztük meg, oldalá- ra faragva, hogy az 50-ből melyik állam mikor csatlakozott az Egyesült Államok- hoz. A koreai háború emlékművénél (1950-53) a tucatnyi bronzszoborba öntött katona látványa megrendítő volt. A park rengeteg, jó húsban levő mókusa bizony veszélyes volt: a simogatásra- nejem is így járt- harapással válaszoltak. A közeli OAS, az Organization of American States, azaz az Amerikai Államok Szövetségének székházába szintén bementünk. Termetes pálmafák között, mint egy botanikus kertben néztük körbe a hall tetején az alapító államok névsorát és címereit, a földszinten pedig zászlajukat. A főváros másik nagy látványossága a Fehér Ház felkeresése volt. Aznap még Richard Nixon volt a főbérlő. A kerítés rácsai között beláthattunk a képzelthez képest hatalmas épület- komplexusra. A másik jelentős múzeumlátogatásunk a Nemzeti Galéria helyszíne volt. A keleti szárnyban a modern, a nyugatiban a régi korok alkotásait lehetett megnézni, Frans Halstól Marc Chagallig, a festményektől a szobrokig.
Már fáradtan tértünk haza a Green Parkban levő Követséghez, ahonnan másnap indultunk vissza, Floridába.
írta: Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...
2023. március 10., péntek
USA: FLORIDA, NEW ORLEANS, WASHINGTON- 2001
2. USA: FLORIDA, NEW ORLEANS, WASHINGTON- 2001. jan.2-26.
B/ A NEW ORLEANS-I KIRÁNDULÁS
Megérkezésünk után, egy pihenőnapot beiktatva, máris indultunk ötnapos New Orleans-i utunkra, le, Délre. Feleségem, Baba, öcsém, Zoltán és az ő párja, Gabi volt tagja az utazó csapatnak. Egy 626-os Mazda volt a járgányunk, és máris padlógázzal kellett tépnünk a mérföldeket: messze volt a végállomás. Florida délkeleti részéből, Pompano Beach-ről a Panhandle-re, a félsziget „nyelére”, az északkeleti St. Augustine-ig meg sem álltunk. Az 1565-ben alapított egyik legrégebbi amerikai város utcáit, tereit róttuk bizony már kabátban, sállal, a lányok kesztyűvel is.+12-15 fok volt. A város katolikus temploma - mely 1793-ban épült- volt első látnivalónk. Barna, fényes fapadok, aranyozott díszítés, piros- sárga zászlók tették meleggé a nálunk inkább hideg- rideg enteriőrt. A spanyolok alapította város Lionel- street-jén kezdtük a város felfedezését. Késő délután lévén, meglepve konstatáltuk, hogy a gyerekek az iskolából való haza- jutása nem úgy megy, mint nálunk: a szülők- százszámra- bejárnak hatalmas kocsijaikkal a school- yardra, a gyerek(ek) beugranak, és irány haza. Már a tengerparton láttuk meg a The oldest house-t, az 1650-ben épült, és még mindig használt lakóházat, és a nem sokkal fiatalabb St. Francis Inn-t, a hangu- latos kocsmát. A St. Marcos Castillo a tengerparton, mint kikötő, és mint vár, nem utolsó sorban mint börtön is funkcionált a spanyolok idejében. A vártól nem messze, a híres Oroszlános Híd előtt állt a városalapító Juan Ponce de Leon lovas-szobra. Már XIX századbeli a Flagler College, a város legpatiná- sabb épülete, és látnivalója is egyben.
A 295-ös highwayen, valahol Tallahassee mellett tértünk le az országút melletti motelünkbe, ahol megszálltunk éjszakára. Másnap, még Floridában megálltunk Pensacola hófehér homokos strandján, persze kiskabátban, de egy-két hiú ott lakó már ingüket, blúzukat levéve, napoztak is a január eleji gyengus napsütésben. Államhatárt léptünk, átmentünk Alabamába, ahol a Mexikói öböl partján fekvő hatalmas kikötő- városon, Mobile-n haladtunk át. II. világháborús csatahajók, naszádok pihentek végleges nyughelyükön a hadikikötőben, majd számunkra szokatlan módon, a belvárost kikerülve, az alatt, egy jó két km-es alagúton haladtunk célállomásunk felé. Délután már meg is érkeztünk Louisiana nagyvárosába. Igen, ha nincs dugó (márpedig ott is van, nem is kevés), meglepően jó lehet haladni a 4-6 sávos utakon, persze betartva a 70 mérföld/óra (112 km/óra) korlátokat, mert itt hamar bemérnek a sheriffek.
A zene fővárosába igyekeztünk, hiszen öcsémnek a jazz, nekem a blues a kedves műfajom, és mindkettő innen (is) ered. Ráadásul Zoltánnak is ismeretlen volt ez idáig a város. A hatalmas Superdome mellett haladtunk el, amely 87500 embert képes befogadni egy- egy sportmeccsre. Akkor még a Katrina- hurrikán következményeit nem láttuk: virágzott a város. A belvárosban járkálva, ugyan nem nagy számban, de megszaporodtak a felhő- karcolók, majd a Louis Armstrong térre mentünk, ahol leróttuk tiszteletünket a neves fekete trombitás bronzszobra előtt. A városban csodáltam meg az un. limuzinokat, az átlagosnál 5-6 méterrel hosszabb amcsi kocsik ünnepekre ki- bérelhető haszonjárművét, amelyet addig mi még soha nem láthattunk itthon. (Ma már vannak.) A Mississippi folyam partjára, a River Gate-re is kimentünk persze. A szórakoztatás különféle fajtái megleptek bennünket. Mint borjú, az újkapura, úgy bámultuk az élőszobrokat, a kifestett, kiöltözött művészeket, akik percekig mereven álltak, és mindenki arra várt, mikor „éled fel” a szobor. Itt, a parton baseball- játékos volt éppen, és hangulati aláfestésnek mindenhol egy- egy utcazenész, leginkább szaxofonos játszott kierősített hangszerén jazz- sztenderdeket. Közben a Mark Twain által megírt, korabeli gőzös hajók, a Natches, a Cajun Queen és a többiek jöttek- mentek, új utasokat felvéve kötöttek ki, a hátuljukon pörgetve hajó-széles falapátjaikat. A River Walk-on, a Marriott hotelhez érve egy hatalmas, szabad- téri acélszobor kiállítás akadt utunkba, legtöbbször az állam, Louisiana címer- állatát, a pelikánt ábrázolva. Odébb a Daddy-O-Fish nevezetű tengeri akvárium hívta látogatóit. Innen a belvárosba autóztunk, és megkezdtük annak becsavargását. A Canal streeten besétálva, a Lower Pontalba Building-et elhagyva, a város főterére értünk. Mindenhol zene szólt, főleg, a marching bandek, a rezesbandák jóvoltából a jazz. Az énekes, vagy frontember zenész alaposan megkopogtatta az utcakövön a vödröket, hogy jöhetnek az adományok, aprópénzek bele. „Ice Scream, You Scream”- hallottuk a jól ismert dixieland- nótát jó néhányszor. Közben bementünk a kívül hófehér, szintén katolikus Katedrálisba is. Az utcazenészeken, és a mozdulatművészeken (itt egy szárnyas angyalka, és egy gyorstüzelő cowboy volt a sztár) kívül rengeteg jós, főleg nők is voltak. A spiritual advisoroknál mindig volt kuncsaft. A jó értelemben vett kozmopolita város, spanyol eredettel, francia gyarmatosítókkal, majd angolokkal, és az egykori néger rabszolgák, és ezek keveredésével a kreolok, a mulattok jelenlétével igen sokszínű. Az építészet, a kézműves ipar, de főleg a gasztronómia és a zene, a cayun, a zydaco műfajai a jazz és a blues mellett, egyediek. És délről jött a karneválok megünneplésének tradíciója: a minden télen, februárban megrendezett Mardi Gras fesztiválok hírneve vetekszik a rióiéval. Az igazi főtér, a Jackson Squere a Mississippi hídja mellett, tucatnyi turistára várakozó kétlovas hintóval a hófehér, csúcsíves katedrális előterében van. Innen vezet be az út a French Quarter közepébe, a Mercator Street érintésével a híres – neves mulatóközpontba, a Bourbon Street-re. A House of the Blues épületét kívülről, a többit már be- bekukkantva, belülről is felfedeztük. A bottomless klubok, azaz a kuplerájok kivételt képeztek, csak a zenei klubok, és az éttermek jöttek szóba. A tipikus cajun kajákat, így a pörkölthöz hasonló yambalaját, a row fisht, ami a nevével ellentétben nem hal, hanem rák, és a steel beignetts fánkot nem szabad kihagyni, ahogy mi sem hagytuk ki Rick’s Cabaret-jében. A Funky Pirates Clubban funky, az Ember’s Zoo-ban blues, a Moison Bourbon-ban, a Preservation of Jazz-ben és a Jazz Funeral-ban jazz, a Zydeko-ban country szólt. Volt olyan club, ahol csak nők játszottak és énekeltek igazi western dalokat, máshol pedig egy másik műfaj, a soul- zene pezsdítette fel a hangulatot. És mindenhol áradt a tömeg: senki sem cövekelt le egy helyben, poharaikkal- velünk együtt- járták a klubokat. Hajnali 2-3 lehetett, mire hazakeveredtünk gyalogosan a szállodánkba. Persze nem gond nélkül: egy fiatal feketékből álló banda belénk kötött volna, de szótlanul, egymásba kapaszkodva és előre nézve, gyors léptekkel elsiettünk előlük.
Ötödik nap reggel indultunk visszafelé kezdet- ben ugyanazon az útvonalon, ahogyan oda. Louisianát, Alabamát elhagyva már Florida határára érkezve, meg is álltunk az itt szokásos Welcome Center-nél, azaz államhatáron telepített turista-, és szórakoztató központba. Tipikus amerikai kajákat ebédeltünk a szokás szerint abrosz nélküli, a tölgyfa asztalra, papíralátétre pakolt fogásokat kínáló Cracker Barrel étteremben, countryzenei háttérrel, zömében fehér vendégekkel. Visszafelé szállásunk Ocala városkához közel volt. Érdekes, hogy hogyan alakulnak ki ezek a többfunkciós kis országút- menti, tipikus amerikai létesítmények a sztrádáról lehajtó út mentén: 4-5 hotel, motel- kinek- kinek pénztárcája szerint-, éttermek és gyorsbüfék, játszó- terek, edzőpályák, persze hatalmas fényekkel kivilágítva: kész is a kisváros. A 75-ös Interstate Highway-en innen más irányba, a West Coast-on tértünk haza: Tampa nagyvárosán áthaladva már alaposan körbejárva néztük meg az új luxus-nyaraló városkát, Naplest. A St. Petersburgi Dali- múzeumot, kedvenc festőm emlékházát még nem nyitották ki, csak délután, ezért ezt ki kellett, hogy hagyjuk. A gazdagság szimbóluma volt a Tampa Bay-en, a tengeröblön átívelő, jó 10 mérföld hosszú híd, a Sunshine Bridge, amelyen élmény volt átautózni. Dél- Floridába érve, már az Everglades mocsárvilágát bemutató nemzeti park mellett haladtunk tovább, de egy wildlife watch-nál, egy madárvártánál azért mi is megálltunk, hogy a gázló-. a vízi-, és énekes- madarak sokaságát pár méter távolságból megcsodáljuk.
Írta: Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv lapjaira...
B/ A NEW ORLEANS-I KIRÁNDULÁS
Megérkezésünk után, egy pihenőnapot beiktatva, máris indultunk ötnapos New Orleans-i utunkra, le, Délre. Feleségem, Baba, öcsém, Zoltán és az ő párja, Gabi volt tagja az utazó csapatnak. Egy 626-os Mazda volt a járgányunk, és máris padlógázzal kellett tépnünk a mérföldeket: messze volt a végállomás. Florida délkeleti részéből, Pompano Beach-ről a Panhandle-re, a félsziget „nyelére”, az északkeleti St. Augustine-ig meg sem álltunk. Az 1565-ben alapított egyik legrégebbi amerikai város utcáit, tereit róttuk bizony már kabátban, sállal, a lányok kesztyűvel is.+12-15 fok volt. A város katolikus temploma - mely 1793-ban épült- volt első látnivalónk. Barna, fényes fapadok, aranyozott díszítés, piros- sárga zászlók tették meleggé a nálunk inkább hideg- rideg enteriőrt. A spanyolok alapította város Lionel- street-jén kezdtük a város felfedezését. Késő délután lévén, meglepve konstatáltuk, hogy a gyerekek az iskolából való haza- jutása nem úgy megy, mint nálunk: a szülők- százszámra- bejárnak hatalmas kocsijaikkal a school- yardra, a gyerek(ek) beugranak, és irány haza. Már a tengerparton láttuk meg a The oldest house-t, az 1650-ben épült, és még mindig használt lakóházat, és a nem sokkal fiatalabb St. Francis Inn-t, a hangu- latos kocsmát. A St. Marcos Castillo a tengerparton, mint kikötő, és mint vár, nem utolsó sorban mint börtön is funkcionált a spanyolok idejében. A vártól nem messze, a híres Oroszlános Híd előtt állt a városalapító Juan Ponce de Leon lovas-szobra. Már XIX századbeli a Flagler College, a város legpatiná- sabb épülete, és látnivalója is egyben.
A 295-ös highwayen, valahol Tallahassee mellett tértünk le az országút melletti motelünkbe, ahol megszálltunk éjszakára. Másnap, még Floridában megálltunk Pensacola hófehér homokos strandján, persze kiskabátban, de egy-két hiú ott lakó már ingüket, blúzukat levéve, napoztak is a január eleji gyengus napsütésben. Államhatárt léptünk, átmentünk Alabamába, ahol a Mexikói öböl partján fekvő hatalmas kikötő- városon, Mobile-n haladtunk át. II. világháborús csatahajók, naszádok pihentek végleges nyughelyükön a hadikikötőben, majd számunkra szokatlan módon, a belvárost kikerülve, az alatt, egy jó két km-es alagúton haladtunk célállomásunk felé. Délután már meg is érkeztünk Louisiana nagyvárosába. Igen, ha nincs dugó (márpedig ott is van, nem is kevés), meglepően jó lehet haladni a 4-6 sávos utakon, persze betartva a 70 mérföld/óra (112 km/óra) korlátokat, mert itt hamar bemérnek a sheriffek.
A zene fővárosába igyekeztünk, hiszen öcsémnek a jazz, nekem a blues a kedves műfajom, és mindkettő innen (is) ered. Ráadásul Zoltánnak is ismeretlen volt ez idáig a város. A hatalmas Superdome mellett haladtunk el, amely 87500 embert képes befogadni egy- egy sportmeccsre. Akkor még a Katrina- hurrikán következményeit nem láttuk: virágzott a város. A belvárosban járkálva, ugyan nem nagy számban, de megszaporodtak a felhő- karcolók, majd a Louis Armstrong térre mentünk, ahol leróttuk tiszteletünket a neves fekete trombitás bronzszobra előtt. A városban csodáltam meg az un. limuzinokat, az átlagosnál 5-6 méterrel hosszabb amcsi kocsik ünnepekre ki- bérelhető haszonjárművét, amelyet addig mi még soha nem láthattunk itthon. (Ma már vannak.) A Mississippi folyam partjára, a River Gate-re is kimentünk persze. A szórakoztatás különféle fajtái megleptek bennünket. Mint borjú, az újkapura, úgy bámultuk az élőszobrokat, a kifestett, kiöltözött művészeket, akik percekig mereven álltak, és mindenki arra várt, mikor „éled fel” a szobor. Itt, a parton baseball- játékos volt éppen, és hangulati aláfestésnek mindenhol egy- egy utcazenész, leginkább szaxofonos játszott kierősített hangszerén jazz- sztenderdeket. Közben a Mark Twain által megírt, korabeli gőzös hajók, a Natches, a Cajun Queen és a többiek jöttek- mentek, új utasokat felvéve kötöttek ki, a hátuljukon pörgetve hajó-széles falapátjaikat. A River Walk-on, a Marriott hotelhez érve egy hatalmas, szabad- téri acélszobor kiállítás akadt utunkba, legtöbbször az állam, Louisiana címer- állatát, a pelikánt ábrázolva. Odébb a Daddy-O-Fish nevezetű tengeri akvárium hívta látogatóit. Innen a belvárosba autóztunk, és megkezdtük annak becsavargását. A Canal streeten besétálva, a Lower Pontalba Building-et elhagyva, a város főterére értünk. Mindenhol zene szólt, főleg, a marching bandek, a rezesbandák jóvoltából a jazz. Az énekes, vagy frontember zenész alaposan megkopogtatta az utcakövön a vödröket, hogy jöhetnek az adományok, aprópénzek bele. „Ice Scream, You Scream”- hallottuk a jól ismert dixieland- nótát jó néhányszor. Közben bementünk a kívül hófehér, szintén katolikus Katedrálisba is. Az utcazenészeken, és a mozdulatművészeken (itt egy szárnyas angyalka, és egy gyorstüzelő cowboy volt a sztár) kívül rengeteg jós, főleg nők is voltak. A spiritual advisoroknál mindig volt kuncsaft. A jó értelemben vett kozmopolita város, spanyol eredettel, francia gyarmatosítókkal, majd angolokkal, és az egykori néger rabszolgák, és ezek keveredésével a kreolok, a mulattok jelenlétével igen sokszínű. Az építészet, a kézműves ipar, de főleg a gasztronómia és a zene, a cayun, a zydaco műfajai a jazz és a blues mellett, egyediek. És délről jött a karneválok megünneplésének tradíciója: a minden télen, februárban megrendezett Mardi Gras fesztiválok hírneve vetekszik a rióiéval. Az igazi főtér, a Jackson Squere a Mississippi hídja mellett, tucatnyi turistára várakozó kétlovas hintóval a hófehér, csúcsíves katedrális előterében van. Innen vezet be az út a French Quarter közepébe, a Mercator Street érintésével a híres – neves mulatóközpontba, a Bourbon Street-re. A House of the Blues épületét kívülről, a többit már be- bekukkantva, belülről is felfedeztük. A bottomless klubok, azaz a kuplerájok kivételt képeztek, csak a zenei klubok, és az éttermek jöttek szóba. A tipikus cajun kajákat, így a pörkölthöz hasonló yambalaját, a row fisht, ami a nevével ellentétben nem hal, hanem rák, és a steel beignetts fánkot nem szabad kihagyni, ahogy mi sem hagytuk ki Rick’s Cabaret-jében. A Funky Pirates Clubban funky, az Ember’s Zoo-ban blues, a Moison Bourbon-ban, a Preservation of Jazz-ben és a Jazz Funeral-ban jazz, a Zydeko-ban country szólt. Volt olyan club, ahol csak nők játszottak és énekeltek igazi western dalokat, máshol pedig egy másik műfaj, a soul- zene pezsdítette fel a hangulatot. És mindenhol áradt a tömeg: senki sem cövekelt le egy helyben, poharaikkal- velünk együtt- járták a klubokat. Hajnali 2-3 lehetett, mire hazakeveredtünk gyalogosan a szállodánkba. Persze nem gond nélkül: egy fiatal feketékből álló banda belénk kötött volna, de szótlanul, egymásba kapaszkodva és előre nézve, gyors léptekkel elsiettünk előlük.
Ötödik nap reggel indultunk visszafelé kezdet- ben ugyanazon az útvonalon, ahogyan oda. Louisianát, Alabamát elhagyva már Florida határára érkezve, meg is álltunk az itt szokásos Welcome Center-nél, azaz államhatáron telepített turista-, és szórakoztató központba. Tipikus amerikai kajákat ebédeltünk a szokás szerint abrosz nélküli, a tölgyfa asztalra, papíralátétre pakolt fogásokat kínáló Cracker Barrel étteremben, countryzenei háttérrel, zömében fehér vendégekkel. Visszafelé szállásunk Ocala városkához közel volt. Érdekes, hogy hogyan alakulnak ki ezek a többfunkciós kis országút- menti, tipikus amerikai létesítmények a sztrádáról lehajtó út mentén: 4-5 hotel, motel- kinek- kinek pénztárcája szerint-, éttermek és gyorsbüfék, játszó- terek, edzőpályák, persze hatalmas fényekkel kivilágítva: kész is a kisváros. A 75-ös Interstate Highway-en innen más irányba, a West Coast-on tértünk haza: Tampa nagyvárosán áthaladva már alaposan körbejárva néztük meg az új luxus-nyaraló városkát, Naplest. A St. Petersburgi Dali- múzeumot, kedvenc festőm emlékházát még nem nyitották ki, csak délután, ezért ezt ki kellett, hogy hagyjuk. A gazdagság szimbóluma volt a Tampa Bay-en, a tengeröblön átívelő, jó 10 mérföld hosszú híd, a Sunshine Bridge, amelyen élmény volt átautózni. Dél- Floridába érve, már az Everglades mocsárvilágát bemutató nemzeti park mellett haladtunk tovább, de egy wildlife watch-nál, egy madárvártánál azért mi is megálltunk, hogy a gázló-. a vízi-, és énekes- madarak sokaságát pár méter távolságból megcsodáljuk.
Írta: Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv lapjaira...
Kanada-USA- ÚTIÉLMÉNYEK- 1988
1. KANADA- USA 1988. június 25-július 15
Öcsémék 1984-ben dobbantottak Magyarországról, majd egy évtized után, melyet a kanadai Torontóban töltöttek, átköltöztek a mindig kellemes meleget biztosító Floridába. 1988 nyarán feleségemmel még Kanadában látogattuk meg őket.
Zoltánék egy blokkház 14. emeleti lakásában laktak, amely valójában a 13. volt, de babonából a tengerentúliak kihagyták a szerencsétlennek titulált számot. Torontó nyáron forró, ősszel, télen és tavasszal pedig hideg. Mi kifogtuk! A Downtownt fedeztük fel először. Engem lenyűgözött a felhőkarcolók látványa, és ez a bámulat a mai napig tart. A tíz nap alatt megfigyeltem, hogy két, éppen épülő magas-házon naponta egy emeletet haladtak az építőmunkások. A leg- magasabbra, a CN Towerre, amelynek tetejére panoráma- gyorslifttel kellett felmenni, tériszonyom miatt nem mentem fel. Sétáltunk sokat a nyáron is jéghideg vizű Ontario tó partján: csak napoztak az ottaniak itt. Megnéztük itt a modern kor előszelét fellibbentő Ontario Science Centert, ahol számítógépes szimulációk tömkelegével, azok használatával, intelligens játékokkal kápráztattak el minket. A hazai múzeumok csak jó 10 évvel később használták ezeket az oktatásra, ismeretbővítésre alkalmas programokat. A helyi, hatalmas, tágas, és az állatoknak a nálunk szokásosnál jóval nagyobb mozgásteret adó állat- kertben, a Toronto Zoo-ban is eltöltöttünk egy fél napot, majd öcsémmel a lakótelepen levő parkban teniszeztünk egyet, mint több délután is. Újdonság volt nekünk a parkban látni az ott nagyon divatos mozgás-sportot, a Tai Chi-t használók sokaságát. Emlékezetes programunk volt még Torontó mellett egy skanzen meglátogatása is. A korabeli indián sátraktól, használati tárgyaiktól kezdve a betelepülő angolok, franciák, írek berendezett faházain keresztül az iparművészeti műhelyekig, sok érdekességet láttunk.
Egy soha meg nem kedvelt juharfa-szirupos palacsinta reggelink után hajónyi Oldsmobilunkkal felkerekedtünk egyik ott élő unokabátyám meglátogatására, a szintén Ontario államban fekvő Oakville városába. Az Ontario- tó partján nagyot sétáltunk, de számunkra meglepő volt a helyiek toleranciája a sokszáz, ott totyogó kanadai lúddal szemben: mázsaszám hagyták ott ürüléküket a sétányon. Többször mi is halkan beleléptünk.
Az Öt tó-val szemben a sekélyebb, Torontótól mintegy 50 km-re fekvő, a mi Balatonunknál rövidebb, de szélesebb Simcoe-tóban ellenben nagyot fürödtünk, úsztunk és az Észak- Amerikában szokásos grillezést, barbacue- ebédet negyedkilós marhaszeletekkel az élen, elköltöttük.
Már közeledett július 4-e, az amerikaiak nemzeti ünnepe, mikor háromnapos kirándulással lepett meg testvérem és neje: St. Cathrine, majd Buffalo nagy- városain keresztülhaladva a Niagara Falls-ot néztük meg. A kanadai oldal a szebb, itt van a „lópatkó”. Nem lehet betelni a hatalmas zuhatag látványával. Félelemmel vegyes irigységgel néztük a zuhatag közelében lavírozó kishajókat a bátor turistákkal a fedélzetükön. Már az USA-ban, Connecticut állambeli New Heaven városban szereztek nekünk szállást éjszakára egy magánháznál rokonaink, majd másnap mentünk tovább a világ leglátványosabb városába, New York-ba. Elég sok mindent terveztünk a teljes napra akkor, és részben sikerült is sok mindent megnézni. Talán a Szabadság- szobor elmulasztása volt fájó. Az Empire State Buildingre, a sok évtizeden keresztül a világ legmagasabb épületébe én is fel mertem menni, mivel a falakon belül haladt a gyorslift. A tetőről káprázatos volt a felhőkarcolókkal teli Manhattan félszigete: a látványt sohasem fogjuk elfelejteni. Mint később Chicagóban is, egy jóval korábban, 1902-ben épült magasház, a Flatiron Building, köznevén a „vasaló” volt számomra a legemlékezetesebb: háromszög alapú, az egyik oldalán 2, a hátsó oldalán 27 m. széles, „mindössze” 87 m. magas. Azt hittük, hogy a világ legnagyobb vasútállomása a Grand Central Terminal, de csak a peronja számát tekintve (44 peron, két szinten). Óriási épület volt, mozgólépcsők tucatjaival, márványborítású falaival, kupolájával, és főleg tisztaságával, precíz információs rendszerével. A 5th Avenue-n is végigmentünk, megnéztük a komor Wall Street-et, a bohém Greenwivh Village-t, Charlie Parkerre és Bob Dylanre emlékezve, a még álló World Trade Centert. A New Heaven-i szállásunkat már késő éjszaka értük el, de nem bántuk: az éjszakaui fényben úszó Manhattan látványa felejthetetlen volt, kiemelten a Brooklyn híddal.
Egy külön egyhetes nyaralásra hívott meg másik, Montreában élő unokabátyám. Távolsági busszal, Greyhound-al utaztunk oda is, vissza is. A francia lakosságú Quebec tartomány nagyvárosa egészen más hangulatú volt, mint az angolszászoké. Itt is voltak, nem is kevés- felhőkarcolók, de mégis ember-közelibb, melegebb volt a város miliője. Ha este elmentünk vacsorázni, bizony, nehéz volt asztalt kapni a vendéglők a széles járdákon felállított placcain. Teli volt franciául beszélő ottlakókkal. Mintha senki sem lett volna otthon. Egy szabadtéri jazz- fesztivállal indított aznap este Gyuri, majd másnap, mivel ő dolgozott, a belvárost fedeztük fel nejemmel. Jóval 30 fok felett volt. Forma 1 rajongó lévén, végigmentünk a montreali városi pályán gyalog, és megnéztük az egykori Világkiállítás helyszínén annak leghíresebb építményét, a Habitat 67 –ot. Itt 12 emeleten, 364 betonkockából lettek ki- alakítva a sportolók és vezetőik számára lakások. Ma is használják őket. A nagyváros elegáns, tornyos Városházának erkélye arról híres, hogy innen beszélt de Gaulle tábornok, francia elnök a quebeciekhez, hogy hagyják ott Kanadát, és önállósodjanak. Számomra elképzelhetetlen volt ez a cselekedet: mintha a magyar miniszterelnök Erdélyben lázított volna az elszakadásról. Az 1988-ban volt. Ma már árnyaltabb a helyzet nálunk is. Ha már a románokról volt szó, Gyuri bátyám minden reggelire jéghideg ordát hozott a helyi román boltostól: kitűnően hűt, és nem hizlal.
De nem maradtunk egy hétig Montreal-ban, a hétvégén elmentünk kirándulni. Amit eddig csak az amerikai filmekben láttunk, velünk is megtörtént: unokabátyám gyorsabban ment, mint ahogy szabadott. Egyszer csak a semmiből feltűnt egy kék- fehér rendőrautó, őrült szirénázással, és megállított bennünket. Nem ám behajolt az öreg VW Scirocco ablakán, hanem társával együtt hangos kiabálások közepette kiparancsolt a kocsiból mindhármunkat, és feltartott kézzel, háttal az autóhoz kellett támaszkodnunk. átkutatták a kocsit, majd megállapították, hogy nem vagyunk bűnözők, így „csak” három büntetőpontot vontak le. Vigyázni kell, ha elhogy a 18 pontod, vizsgázhatsz le újból! Tettünk egy kört Quebec City-be, majd a fővárosban, Ottawába is. Az előbbiben a XVIII szd. végén épült fellegvárat csodáltuk meg. Nem nagyon értettem az újvilágiak büszkeségét: ez az egyik legrégebbi építmény Észak- Amerikában. Nálunk, Európában azért vannak 1795 előtt épült várak is. Ottawában, egy embermértékű, csendes, nem megapolis jellegű városban, amely a főváros is egyúttal, a híres National Gallery of Canada kiállításait néztük meg. Gyuritól, visszatérvén, Torontóba mentünk, majd onnan, öcséméktől hazarepültünk.
Öcsémék 1984-ben dobbantottak Magyarországról, majd egy évtized után, melyet a kanadai Torontóban töltöttek, átköltöztek a mindig kellemes meleget biztosító Floridába. 1988 nyarán feleségemmel még Kanadában látogattuk meg őket.
Zoltánék egy blokkház 14. emeleti lakásában laktak, amely valójában a 13. volt, de babonából a tengerentúliak kihagyták a szerencsétlennek titulált számot. Torontó nyáron forró, ősszel, télen és tavasszal pedig hideg. Mi kifogtuk! A Downtownt fedeztük fel először. Engem lenyűgözött a felhőkarcolók látványa, és ez a bámulat a mai napig tart. A tíz nap alatt megfigyeltem, hogy két, éppen épülő magas-házon naponta egy emeletet haladtak az építőmunkások. A leg- magasabbra, a CN Towerre, amelynek tetejére panoráma- gyorslifttel kellett felmenni, tériszonyom miatt nem mentem fel. Sétáltunk sokat a nyáron is jéghideg vizű Ontario tó partján: csak napoztak az ottaniak itt. Megnéztük itt a modern kor előszelét fellibbentő Ontario Science Centert, ahol számítógépes szimulációk tömkelegével, azok használatával, intelligens játékokkal kápráztattak el minket. A hazai múzeumok csak jó 10 évvel később használták ezeket az oktatásra, ismeretbővítésre alkalmas programokat. A helyi, hatalmas, tágas, és az állatoknak a nálunk szokásosnál jóval nagyobb mozgásteret adó állat- kertben, a Toronto Zoo-ban is eltöltöttünk egy fél napot, majd öcsémmel a lakótelepen levő parkban teniszeztünk egyet, mint több délután is. Újdonság volt nekünk a parkban látni az ott nagyon divatos mozgás-sportot, a Tai Chi-t használók sokaságát. Emlékezetes programunk volt még Torontó mellett egy skanzen meglátogatása is. A korabeli indián sátraktól, használati tárgyaiktól kezdve a betelepülő angolok, franciák, írek berendezett faházain keresztül az iparművészeti műhelyekig, sok érdekességet láttunk.
Egy soha meg nem kedvelt juharfa-szirupos palacsinta reggelink után hajónyi Oldsmobilunkkal felkerekedtünk egyik ott élő unokabátyám meglátogatására, a szintén Ontario államban fekvő Oakville városába. Az Ontario- tó partján nagyot sétáltunk, de számunkra meglepő volt a helyiek toleranciája a sokszáz, ott totyogó kanadai lúddal szemben: mázsaszám hagyták ott ürüléküket a sétányon. Többször mi is halkan beleléptünk.
Az Öt tó-val szemben a sekélyebb, Torontótól mintegy 50 km-re fekvő, a mi Balatonunknál rövidebb, de szélesebb Simcoe-tóban ellenben nagyot fürödtünk, úsztunk és az Észak- Amerikában szokásos grillezést, barbacue- ebédet negyedkilós marhaszeletekkel az élen, elköltöttük.
Már közeledett július 4-e, az amerikaiak nemzeti ünnepe, mikor háromnapos kirándulással lepett meg testvérem és neje: St. Cathrine, majd Buffalo nagy- városain keresztülhaladva a Niagara Falls-ot néztük meg. A kanadai oldal a szebb, itt van a „lópatkó”. Nem lehet betelni a hatalmas zuhatag látványával. Félelemmel vegyes irigységgel néztük a zuhatag közelében lavírozó kishajókat a bátor turistákkal a fedélzetükön. Már az USA-ban, Connecticut állambeli New Heaven városban szereztek nekünk szállást éjszakára egy magánháznál rokonaink, majd másnap mentünk tovább a világ leglátványosabb városába, New York-ba. Elég sok mindent terveztünk a teljes napra akkor, és részben sikerült is sok mindent megnézni. Talán a Szabadság- szobor elmulasztása volt fájó. Az Empire State Buildingre, a sok évtizeden keresztül a világ legmagasabb épületébe én is fel mertem menni, mivel a falakon belül haladt a gyorslift. A tetőről káprázatos volt a felhőkarcolókkal teli Manhattan félszigete: a látványt sohasem fogjuk elfelejteni. Mint később Chicagóban is, egy jóval korábban, 1902-ben épült magasház, a Flatiron Building, köznevén a „vasaló” volt számomra a legemlékezetesebb: háromszög alapú, az egyik oldalán 2, a hátsó oldalán 27 m. széles, „mindössze” 87 m. magas. Azt hittük, hogy a világ legnagyobb vasútállomása a Grand Central Terminal, de csak a peronja számát tekintve (44 peron, két szinten). Óriási épület volt, mozgólépcsők tucatjaival, márványborítású falaival, kupolájával, és főleg tisztaságával, precíz információs rendszerével. A 5th Avenue-n is végigmentünk, megnéztük a komor Wall Street-et, a bohém Greenwivh Village-t, Charlie Parkerre és Bob Dylanre emlékezve, a még álló World Trade Centert. A New Heaven-i szállásunkat már késő éjszaka értük el, de nem bántuk: az éjszakaui fényben úszó Manhattan látványa felejthetetlen volt, kiemelten a Brooklyn híddal.
Egy külön egyhetes nyaralásra hívott meg másik, Montreában élő unokabátyám. Távolsági busszal, Greyhound-al utaztunk oda is, vissza is. A francia lakosságú Quebec tartomány nagyvárosa egészen más hangulatú volt, mint az angolszászoké. Itt is voltak, nem is kevés- felhőkarcolók, de mégis ember-közelibb, melegebb volt a város miliője. Ha este elmentünk vacsorázni, bizony, nehéz volt asztalt kapni a vendéglők a széles járdákon felállított placcain. Teli volt franciául beszélő ottlakókkal. Mintha senki sem lett volna otthon. Egy szabadtéri jazz- fesztivállal indított aznap este Gyuri, majd másnap, mivel ő dolgozott, a belvárost fedeztük fel nejemmel. Jóval 30 fok felett volt. Forma 1 rajongó lévén, végigmentünk a montreali városi pályán gyalog, és megnéztük az egykori Világkiállítás helyszínén annak leghíresebb építményét, a Habitat 67 –ot. Itt 12 emeleten, 364 betonkockából lettek ki- alakítva a sportolók és vezetőik számára lakások. Ma is használják őket. A nagyváros elegáns, tornyos Városházának erkélye arról híres, hogy innen beszélt de Gaulle tábornok, francia elnök a quebeciekhez, hogy hagyják ott Kanadát, és önállósodjanak. Számomra elképzelhetetlen volt ez a cselekedet: mintha a magyar miniszterelnök Erdélyben lázított volna az elszakadásról. Az 1988-ban volt. Ma már árnyaltabb a helyzet nálunk is. Ha már a románokról volt szó, Gyuri bátyám minden reggelire jéghideg ordát hozott a helyi román boltostól: kitűnően hűt, és nem hizlal.
De nem maradtunk egy hétig Montreal-ban, a hétvégén elmentünk kirándulni. Amit eddig csak az amerikai filmekben láttunk, velünk is megtörtént: unokabátyám gyorsabban ment, mint ahogy szabadott. Egyszer csak a semmiből feltűnt egy kék- fehér rendőrautó, őrült szirénázással, és megállított bennünket. Nem ám behajolt az öreg VW Scirocco ablakán, hanem társával együtt hangos kiabálások közepette kiparancsolt a kocsiból mindhármunkat, és feltartott kézzel, háttal az autóhoz kellett támaszkodnunk. átkutatták a kocsit, majd megállapították, hogy nem vagyunk bűnözők, így „csak” három büntetőpontot vontak le. Vigyázni kell, ha elhogy a 18 pontod, vizsgázhatsz le újból! Tettünk egy kört Quebec City-be, majd a fővárosban, Ottawába is. Az előbbiben a XVIII szd. végén épült fellegvárat csodáltuk meg. Nem nagyon értettem az újvilágiak büszkeségét: ez az egyik legrégebbi építmény Észak- Amerikában. Nálunk, Európában azért vannak 1795 előtt épült várak is. Ottawában, egy embermértékű, csendes, nem megapolis jellegű városban, amely a főváros is egyúttal, a híres National Gallery of Canada kiállításait néztük meg. Gyuritól, visszatérvén, Torontóba mentünk, majd onnan, öcséméktől hazarepültünk.
2023. február 11., szombat
SZOMBATHELY-BUDAPEST 4-4... BEAT-, ÉS ROCKZENEI KIÁLLÍTÁSOK A '60-as, '70-es évekről
Szombathely-Budapest 4-4 -
Beat- és rockzenei kiállítások a ’ 60-as, 70-es évekről
Szöveg és fotók: Gróf István
Az elmúlt néhány évben felértékelődtek a 60-as, 70-es évekbeli könnyűzenei mozgalmak történet-kutatásai. A sort a „Rockmúzeum - Magyar hírességek csarnoka" nyitotta meg 2014-ben, ahol nagyszerű anyag gyűlt össze, sajnos, nem elég frekventált helyszínen. Sok fiatal, akik csak hírből hallottak a beatzenéről, kutatók, szerkesztők, írók lettek, így Bálint Csaba igazgató is. Aztán a Moiras Kiadó, Kovács László jóvoltából elkezdte - és folytatja mai napig - az akkori zenék vinyl- lemezeken (néha CD-ken) való kiadását, óriási kutatómunkával, sokszor nem éppen üzleti alapon. Az áldozatos munkát a nemrég indult „Volt egyszer egy beatkorszak" c. portál folytatta-folytatja, Wass Norbert vezetésével. Komoly zenetörténeti fejtegetésekre is bukkanhatunk az emlékek, történések felelevenítése mellett. A könyvkiadás is felpezsdült: már több tucat olyan könyv jelent meg, amik a beat- korszak hazai megjelenését és virágzását, a korai rock éveinek történéseit, azok képviselőinek karrierjét mesélik el, vagy az akkori megjelent kiadványok diszkográfiáinak pontos közreadását közlik (Csatáry Bence, Majnik László, Rozsonits Tamás). És újabban, ötödikként a képbe jött a Petőfi Irodalmi Múzeum direktora, Demeter Szilárd és köre, akik szintén a magyar rock múltának megbecsülését, a jelen kortársra való szabását, és a jövő trendjeinek felvázolását tűzték ki célul.
A felsoroltak szerves folytatója lett két kiállítás, amiket most górcső alá vettem. A Szombathelyi Képtár a „TeTT" sorozat harmadik eseményét, a Megtört progressziót november 3-én indította útjára, míg a budapesti Magyar Zene Házában nemrég, január 22-én nyitottak meg Nekünk írták a dalt! címmel egy hasonlót. Mivel egy héten belül láttam mindkettőt, önkéntelenül adódott az alkalom, hogy összehasonlítsam őket.
A politikai-, társadalmi háttér megvilágítása - főként tablókon - mindkét helyszínen tökéletesen sikerült, igaz, nem volt nehéz. Rengeteg anyag van róla. A korai Kádár-korszak, a fehéringésnyakkendőmégkötelezővolt időszaka még keménykedett, mint Rajnák elvtárs a Budai Ifjúsági Parkban, a hanglemezek megjelentetése még kuriózumszámba ment, ugyanakkor, főleg a fővárosban, virágoztak a beat-klubok (erről precíz kimutatás van a Zene Házában). A fiatalok már az új világzenét nemcsak a Radio Luxembourg, vagy a Szabad Európa rádióból hallgathatták, hanem a klubokban zenélő hazai epigonoktól is, akik egymással versenyezve koppintották le a brit slágerlistás nótákat. A '68-as Táncdalfesztivál aztán - kénytelen-kelletlen - zöld utat nyitott a beatnének: az Illés együttes minden díjat besöpört ekkor. Az Aczél György-i kultúrpolitika ekkor kezdett igazából dolgozni, mint ahogy azt Szombathelyen is láthattuk a tablókon, és mára a már közismert 3 T, a támogatott, a tűrt és a tiltott kategóriák kezdtek a műfajban működni - középsővel, mind az eddigiekhez képest új, és kompromisszumképes fiókkal. Aczél a három T-jével éppen a szabadság hiányát jelölte körbe: kinek mit NEM SZABAD tennie. A 70-es évek már könnyebb volt, a '80-asakról nem is beszélve, persze a Beatricének vagy a P. Mobilnak ugyanúgy ekkor sem volt nagylemeze, mint Radics Béla zenekarainak.
A zenetörténeti háttér szakmai, képi és zenei megvilágítása szintén mindkét vállalkozás esetében kifogástalan. Budapesten a nyitócsarnokban vagy féltucat tabló mutatja be az ötvenes évek táncdalénekeseit, a hatvanas évek eleji beatzenekarokat, a későbbi rockbandákat, folk-rock és táncházi zenészeket, a progresszív-, és jazzrock képviselőit, valamint a hazai underground alapító atyáit hatalmas tablóképekkel. (Érthetetlen, hogy hogyan lehetett kihagyni egy Tolcsvay Bélát.)
A szombathelyi inkább szöveges tablókon, fényképekkel megerősítve „meséli el a történetet". Ugyanakkor egy szenzációs fotósorozat, méretiben is hatalmas, mennyezetig érő kivitelben mutat be jó néhány zenészt, (Szörényi Levente, Török Ádám, Dés László, Tátrai Tibusz, Ráduly Mihály, Sebő Ferenc) vagy színészt (Jordán Tamás) a pályakezdéskori, és jelenleg készített portréin keresztül. A kor hanglemezborítói - melyek akkoriban sokkal többek voltak egy lemezt őrző tasaknál, zömében képzőművészeti alkotások, vagy azzal felérő munkák voltak - a vasi helyszínen az egész hatalmas termet körbeölelik, sokszáz tasakot bemutatva. Örömmel fedeztem fel, hogy a szombathelyi nemcsak a hazai, hanem a hazai alapjául szolgáló nemzetközi trendeket is felidézi, szintén hatalmas borítóáradattal, szemmagasságban. A King Crimson vagy a Keef Hartley Band debütáló lemezei, Frank Zappa LP-i messziről feltűntek, de alapos figyelés mellett a Közép-Kelet-európai progresszió nagyjainak, a pozsonyi Collegium Muzikumnak, a lengyel SBB-nek korongjaira is ráakadhattunk.
A nagylemezek sokaságát a Magyar Zene Házában is bemutatták, egy hatalmas, vörös fénnyel megvilágított négyszögben a falra feltéve. Ezek mind a hazai előadók anyagai voltak. És szólt a zene mindkét helyen. Szombathelyen a falról lelógó hangfalakból, hallhatóan, de a lehető leghalkabban, hogy „össze ne keveredjenek", Budapesten ezt fülhallgatókkal oldották meg: lehetett választani egy-egy készüléknél több dalból is. A zenei folyamatok bemutatását a pesti korábban kezdi, az ötvenes évek szalonzenéjénél, és korábban abbahagyja, a szombathelyi 1968-nál kezd, és a '78- '79-es underground alkotásokkal, az A. E. Bizottsággal zár. A korszakváltások művészekhez, zenekarokhoz illesztése a dunántúlinál talán bővebb, szakmailag jobban kifejtett a tablókon olvasva, a kísérőképeken nézve. 1969-től a Mini, mint a hazai progresszív és a Kex, mint a hazai underground elindítója arányaiban bőven kap teret ugyanúgy, mint 1968-tól a Syrius, a Rákfogó, akik a fúziós zenét, jazz-rockot tették nemzetközi rangúvá. Külön tablót kapott az a V'73 csoport, aminek zenei hatása nagyobb volt, mint saját népszerűségük. A pesti kiállítás is profi módon bemutatta a Nagy Generáció történetét, kevésbé szövegekre fókuszálva, inkább a képi látványra adó körítésben.
A társművészetek befolyásoló szerepe a popzenei fejlődésre Szombathelyen bőven kap teret. Meg is jelöl több olyan kezdeményezést, amelyek a függetlenségért, az alkotói szabadságért folytatott erőfeszítéseikben példáikkal segítették a tiltott, tűrt zónába zárt művésztársaikat. A Mozgó Világ 1967-ben indította előremutató és bátor almanachjait, ami 1975-83 között Kulin Ferenc idején élte virágnapjait. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1966-os, majd '67-es kiállítása javában a tiltott, jobb esetben a tűrt kategóriába tartozott, míg az Iparterv Csoport 1968-as I., majd '69-es II. kiállítása, Bak Imréékkel a neoavantgard friss szelet hozó munkásságával hatott a többi művészeti ágra, így a zeneművészetre is. Egy másik oldalon az organikus építészetet mutatta meg Csete György és csapata a Pécsi Ifjúsági Építészirodával, a '69-ben feltörő Balázs Béla Filmstúdió a rendezőivel, forgatókönyvíróival, és a hazai pálya emlegetésével a '75-ben kezdődött szombathelyi textilbiennálék, triennálék. Budapest ezekre nem helyez ilyen hangsúlyt, ellenben a zeneipar műszaki - technikai - hangszeres területét ők alaposan bemutatják. A legolcsóbb és leginkább használatos Mambo magnó mellett ott volt a már minőségi és elérhető AKAI lemezjátszó, vagy az irigylésre méltó hatalmas Pacsirta rádió, amelynek nem volt gond az „itt a Szabad Európa Rádió a 16,19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon" befogása.
A kiállítások hangulata a szombathelyinek nehezebb volt, mert egy nagy helyiségben kellett "sok száz" kis külön világhoz hangulatot teremteni, de a tárlatot megálmodók ezt remekül megoldották. Az egész falat betakaró poszterek és a textilek is jól mutattak az erre a célra létrehozott teremfalakon, de az aprólékos, kis elemekből összerakott montázsok már nem olyan látványosak, és kevésbé olvashatóak. Az egysoros, egymás mellé szorosan felrakott lemezborítók - mintegy övként - azonban egyben tartják a kiállítást. A budapesti rendezésben a szocializmus korának néhány jellegzetes emléke, az Erzsike presszó, a Keravill szaküzlet, egy akkori, csőbútorokkal berendezett lakás, egy igazi NDK-s Barkas - igaz, félbevágva -, egy zenekari próbaterem látványos múzeumi miliőt kölcsönöz. A kisebb termeknek mind más a funkciója: az egyikben a kicenzúrázott, bezúzott lemezeket lehet megtalálni, a másikban a legnevesebb zenészek hangszereit (Radics Béla gitárja, Balázs Fecó Hammond-ja, Szabó Tamás harmonikája, stb), vagy a nagyon hőskorból a WC deszkából fabrikált „Szarocastert". Szóval a pesti látványosabb, tetszetősebb, sok érdekességet mutat meg, a szakmai háttere is hibátlan. Szombathelyen mélyebbre ásnak a zenetörténészek, bővebb és érdekesebb a háttéranyag, ezért nem is a látványon, hanem az informatív ismeretanyagon van a hangsúly.
Végül a négy szempontom alapján egyforma erősnek ítélem a két kiállítást, ajánlom mindkettőt az érdeklődők figyelmébe, kellemes meglepetést fog okozni megtekintésük, ígérem. Mint ahogy nekem is okoztak: Budapesten a shopban meglepve vettem észre, hogy a Fülig a zenében könyvem ott sorakozik a két Presser Könyve mellett, míg Szombathelyen rácsodálkoztam, hogy nemcsak nekem van meg Czeslaw Niemen krakkói nagylemeze, hanem valaki másnak is a megyében.
Az egykori beatrajongók biztosan elmennek a kiállításokra, hiszen a felidézett korok megélői, az ún. Nagy Generáció tagjai abban a korban vannak már, hogy nagyon fogy a számuk. Valódi emléke erről a korszakról egyre kevesebbünknek van. Ezért is örülünk, hogy nekünk is írták a dalt, még ha néha megtört a progresszió.
Megjelent a vaskarika.hu portálon, ott Büki László nagyszerű fotóival, 2023.02.11-én
Beat- és rockzenei kiállítások a ’ 60-as, 70-es évekről
Szöveg és fotók: Gróf István
Az elmúlt néhány évben felértékelődtek a 60-as, 70-es évekbeli könnyűzenei mozgalmak történet-kutatásai. A sort a „Rockmúzeum - Magyar hírességek csarnoka" nyitotta meg 2014-ben, ahol nagyszerű anyag gyűlt össze, sajnos, nem elég frekventált helyszínen. Sok fiatal, akik csak hírből hallottak a beatzenéről, kutatók, szerkesztők, írók lettek, így Bálint Csaba igazgató is. Aztán a Moiras Kiadó, Kovács László jóvoltából elkezdte - és folytatja mai napig - az akkori zenék vinyl- lemezeken (néha CD-ken) való kiadását, óriási kutatómunkával, sokszor nem éppen üzleti alapon. Az áldozatos munkát a nemrég indult „Volt egyszer egy beatkorszak" c. portál folytatta-folytatja, Wass Norbert vezetésével. Komoly zenetörténeti fejtegetésekre is bukkanhatunk az emlékek, történések felelevenítése mellett. A könyvkiadás is felpezsdült: már több tucat olyan könyv jelent meg, amik a beat- korszak hazai megjelenését és virágzását, a korai rock éveinek történéseit, azok képviselőinek karrierjét mesélik el, vagy az akkori megjelent kiadványok diszkográfiáinak pontos közreadását közlik (Csatáry Bence, Majnik László, Rozsonits Tamás). És újabban, ötödikként a képbe jött a Petőfi Irodalmi Múzeum direktora, Demeter Szilárd és köre, akik szintén a magyar rock múltának megbecsülését, a jelen kortársra való szabását, és a jövő trendjeinek felvázolását tűzték ki célul.
A felsoroltak szerves folytatója lett két kiállítás, amiket most górcső alá vettem. A Szombathelyi Képtár a „TeTT" sorozat harmadik eseményét, a Megtört progressziót november 3-én indította útjára, míg a budapesti Magyar Zene Házában nemrég, január 22-én nyitottak meg Nekünk írták a dalt! címmel egy hasonlót. Mivel egy héten belül láttam mindkettőt, önkéntelenül adódott az alkalom, hogy összehasonlítsam őket.
A politikai-, társadalmi háttér megvilágítása - főként tablókon - mindkét helyszínen tökéletesen sikerült, igaz, nem volt nehéz. Rengeteg anyag van róla. A korai Kádár-korszak, a fehéringésnyakkendőmégkötelezővolt időszaka még keménykedett, mint Rajnák elvtárs a Budai Ifjúsági Parkban, a hanglemezek megjelentetése még kuriózumszámba ment, ugyanakkor, főleg a fővárosban, virágoztak a beat-klubok (erről precíz kimutatás van a Zene Házában). A fiatalok már az új világzenét nemcsak a Radio Luxembourg, vagy a Szabad Európa rádióból hallgathatták, hanem a klubokban zenélő hazai epigonoktól is, akik egymással versenyezve koppintották le a brit slágerlistás nótákat. A '68-as Táncdalfesztivál aztán - kénytelen-kelletlen - zöld utat nyitott a beatnének: az Illés együttes minden díjat besöpört ekkor. Az Aczél György-i kultúrpolitika ekkor kezdett igazából dolgozni, mint ahogy azt Szombathelyen is láthattuk a tablókon, és mára a már közismert 3 T, a támogatott, a tűrt és a tiltott kategóriák kezdtek a műfajban működni - középsővel, mind az eddigiekhez képest új, és kompromisszumképes fiókkal. Aczél a három T-jével éppen a szabadság hiányát jelölte körbe: kinek mit NEM SZABAD tennie. A 70-es évek már könnyebb volt, a '80-asakról nem is beszélve, persze a Beatricének vagy a P. Mobilnak ugyanúgy ekkor sem volt nagylemeze, mint Radics Béla zenekarainak.
A zenetörténeti háttér szakmai, képi és zenei megvilágítása szintén mindkét vállalkozás esetében kifogástalan. Budapesten a nyitócsarnokban vagy féltucat tabló mutatja be az ötvenes évek táncdalénekeseit, a hatvanas évek eleji beatzenekarokat, a későbbi rockbandákat, folk-rock és táncházi zenészeket, a progresszív-, és jazzrock képviselőit, valamint a hazai underground alapító atyáit hatalmas tablóképekkel. (Érthetetlen, hogy hogyan lehetett kihagyni egy Tolcsvay Bélát.)
A szombathelyi inkább szöveges tablókon, fényképekkel megerősítve „meséli el a történetet". Ugyanakkor egy szenzációs fotósorozat, méretiben is hatalmas, mennyezetig érő kivitelben mutat be jó néhány zenészt, (Szörényi Levente, Török Ádám, Dés László, Tátrai Tibusz, Ráduly Mihály, Sebő Ferenc) vagy színészt (Jordán Tamás) a pályakezdéskori, és jelenleg készített portréin keresztül. A kor hanglemezborítói - melyek akkoriban sokkal többek voltak egy lemezt őrző tasaknál, zömében képzőművészeti alkotások, vagy azzal felérő munkák voltak - a vasi helyszínen az egész hatalmas termet körbeölelik, sokszáz tasakot bemutatva. Örömmel fedeztem fel, hogy a szombathelyi nemcsak a hazai, hanem a hazai alapjául szolgáló nemzetközi trendeket is felidézi, szintén hatalmas borítóáradattal, szemmagasságban. A King Crimson vagy a Keef Hartley Band debütáló lemezei, Frank Zappa LP-i messziről feltűntek, de alapos figyelés mellett a Közép-Kelet-európai progresszió nagyjainak, a pozsonyi Collegium Muzikumnak, a lengyel SBB-nek korongjaira is ráakadhattunk.
A nagylemezek sokaságát a Magyar Zene Házában is bemutatták, egy hatalmas, vörös fénnyel megvilágított négyszögben a falra feltéve. Ezek mind a hazai előadók anyagai voltak. És szólt a zene mindkét helyen. Szombathelyen a falról lelógó hangfalakból, hallhatóan, de a lehető leghalkabban, hogy „össze ne keveredjenek", Budapesten ezt fülhallgatókkal oldották meg: lehetett választani egy-egy készüléknél több dalból is. A zenei folyamatok bemutatását a pesti korábban kezdi, az ötvenes évek szalonzenéjénél, és korábban abbahagyja, a szombathelyi 1968-nál kezd, és a '78- '79-es underground alkotásokkal, az A. E. Bizottsággal zár. A korszakváltások művészekhez, zenekarokhoz illesztése a dunántúlinál talán bővebb, szakmailag jobban kifejtett a tablókon olvasva, a kísérőképeken nézve. 1969-től a Mini, mint a hazai progresszív és a Kex, mint a hazai underground elindítója arányaiban bőven kap teret ugyanúgy, mint 1968-tól a Syrius, a Rákfogó, akik a fúziós zenét, jazz-rockot tették nemzetközi rangúvá. Külön tablót kapott az a V'73 csoport, aminek zenei hatása nagyobb volt, mint saját népszerűségük. A pesti kiállítás is profi módon bemutatta a Nagy Generáció történetét, kevésbé szövegekre fókuszálva, inkább a képi látványra adó körítésben.
A társművészetek befolyásoló szerepe a popzenei fejlődésre Szombathelyen bőven kap teret. Meg is jelöl több olyan kezdeményezést, amelyek a függetlenségért, az alkotói szabadságért folytatott erőfeszítéseikben példáikkal segítették a tiltott, tűrt zónába zárt művésztársaikat. A Mozgó Világ 1967-ben indította előremutató és bátor almanachjait, ami 1975-83 között Kulin Ferenc idején élte virágnapjait. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1966-os, majd '67-es kiállítása javában a tiltott, jobb esetben a tűrt kategóriába tartozott, míg az Iparterv Csoport 1968-as I., majd '69-es II. kiállítása, Bak Imréékkel a neoavantgard friss szelet hozó munkásságával hatott a többi művészeti ágra, így a zeneművészetre is. Egy másik oldalon az organikus építészetet mutatta meg Csete György és csapata a Pécsi Ifjúsági Építészirodával, a '69-ben feltörő Balázs Béla Filmstúdió a rendezőivel, forgatókönyvíróival, és a hazai pálya emlegetésével a '75-ben kezdődött szombathelyi textilbiennálék, triennálék. Budapest ezekre nem helyez ilyen hangsúlyt, ellenben a zeneipar műszaki - technikai - hangszeres területét ők alaposan bemutatják. A legolcsóbb és leginkább használatos Mambo magnó mellett ott volt a már minőségi és elérhető AKAI lemezjátszó, vagy az irigylésre méltó hatalmas Pacsirta rádió, amelynek nem volt gond az „itt a Szabad Európa Rádió a 16,19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon" befogása.
A kiállítások hangulata a szombathelyinek nehezebb volt, mert egy nagy helyiségben kellett "sok száz" kis külön világhoz hangulatot teremteni, de a tárlatot megálmodók ezt remekül megoldották. Az egész falat betakaró poszterek és a textilek is jól mutattak az erre a célra létrehozott teremfalakon, de az aprólékos, kis elemekből összerakott montázsok már nem olyan látványosak, és kevésbé olvashatóak. Az egysoros, egymás mellé szorosan felrakott lemezborítók - mintegy övként - azonban egyben tartják a kiállítást. A budapesti rendezésben a szocializmus korának néhány jellegzetes emléke, az Erzsike presszó, a Keravill szaküzlet, egy akkori, csőbútorokkal berendezett lakás, egy igazi NDK-s Barkas - igaz, félbevágva -, egy zenekari próbaterem látványos múzeumi miliőt kölcsönöz. A kisebb termeknek mind más a funkciója: az egyikben a kicenzúrázott, bezúzott lemezeket lehet megtalálni, a másikban a legnevesebb zenészek hangszereit (Radics Béla gitárja, Balázs Fecó Hammond-ja, Szabó Tamás harmonikája, stb), vagy a nagyon hőskorból a WC deszkából fabrikált „Szarocastert". Szóval a pesti látványosabb, tetszetősebb, sok érdekességet mutat meg, a szakmai háttere is hibátlan. Szombathelyen mélyebbre ásnak a zenetörténészek, bővebb és érdekesebb a háttéranyag, ezért nem is a látványon, hanem az informatív ismeretanyagon van a hangsúly.
Végül a négy szempontom alapján egyforma erősnek ítélem a két kiállítást, ajánlom mindkettőt az érdeklődők figyelmébe, kellemes meglepetést fog okozni megtekintésük, ígérem. Mint ahogy nekem is okoztak: Budapesten a shopban meglepve vettem észre, hogy a Fülig a zenében könyvem ott sorakozik a két Presser Könyve mellett, míg Szombathelyen rácsodálkoztam, hogy nemcsak nekem van meg Czeslaw Niemen krakkói nagylemeze, hanem valaki másnak is a megyében.
Az egykori beatrajongók biztosan elmennek a kiállításokra, hiszen a felidézett korok megélői, az ún. Nagy Generáció tagjai abban a korban vannak már, hogy nagyon fogy a számuk. Valódi emléke erről a korszakról egyre kevesebbünknek van. Ezért is örülünk, hogy nekünk is írták a dalt, még ha néha megtört a progresszió.
Megjelent a vaskarika.hu portálon, ott Büki László nagyszerű fotóival, 2023.02.11-én
2023. január 13., péntek
JEFF BECK HALÁLÁRA
Jeff Beck halálára - A világ ötödik legjobb gitárosa távozott
szöveg: Gróf István - Fotó: index.jpg (fenn), images.jpg (lenn)
Jimi Hendrix, Rory Gallagher, Alvin Lee mellett a legnagyobb fehér gitáros legendák egyikének, Jeff Beck életének is vége szakadt ma hajnalban.
Az 1944-ben, Londonban született Geoffrey Beck a wimbledoni ( no, nem a teniszpályára, hanem az) Art College-ba, azaz művészeti kollégiumba járt és Trident nevű zenekarát 17 évesen alakította meg. Négy év kellett ahhoz, hogy Anglia akkor már jó nevű és legsikeresebb blues- bandájába, a Yardbirds-be bekerüljön, ahol 1965 márciusában váltotta Eric Claptont. Innen 1966 novemberében távozott, és mint befutott gitárkirály, máris slágerlistás kislemezt készített, Beck's Bolero címmel. A felvételen egyébként Jimmy Page, illetve John Paul Jones, a Led Zeppelin későbbi tagjai is közreműködtek.
Beck karrierje a kislemez után még szerencsésebben alakult: megalakította a Jeff Beck Group-ot 1967 februárjában. A csapat tagja lett Rod Stewart énekes, Ron Wood basszusgitáros - aki 1974-től napjainkig a Rolling Stones tagja-, Nicky Hopkins session zenész, zongorista, és Mick Waller dobos, akik igazi supergroupot alkottak. Bemutatkozásuk a VIII. Országos Jazz-, és Blues Fesztiválon volt Sunbury-ben '68 augusztusában, majd I. nagylemezük, a sikeres Truth felvétele következett. A lemez a századvég elektromos gitárjátékának - Jimmy Page és Jimi Hendrix mellett - meghatározó és stílusteremtő egyéniségének, Jeff Becknek legfontosabb albuma. Játékának sokoldalúsága az akusztikus latin gitárpengetéstől (Greenleaves) a kemény gyökér-blues gitárdöngetésig (Blues de Luxe) egyaránt kihallható az albumról.
1969 tavaszán egy nagysikerű amerikai - szakértő közönsége révén bevehetetlennek tartott San Francisco-i Fillmore West-beli - koncertkörút után megjelent a Jeff Beck Group II. nagylemeze Cosa Nostra Beck-Ola címmel. A lemez zeneanyaga a R & B felől a rock'n'roll és a hard rock felé közelített, sőt a Hangman's knee - A hóhér bicskája - c. nóta már-már heavy metálos beütésű. Ezután Jeff Beck-et elhagyta két frontembere, Rod Stewart és Ron Wood, hogy csatlakozzanak az újonnan megalakult Faces együtteshez. Beck - másfél évi, egy karambol miatti kórházi kényszerpihenő után - az akkor divatos transzatlanti együttműködést választotta. Az otthon már befutott amerikai Vanilla Fudge együttes ritmusszekciójával, Tim Bogart basszgitáros-énekessel és Carmin Appice dobossal kemény rock bandát alapított 1972-ben. A befutott power-trió sikerei fénypontján - mikor, ha nem akkor - feloszlott.
1975-ben a Blow by Blow albummal Jeff a jazzrock világában is megmutatta magát, 1977-ben Jan Hammer billentyűs oldalán ezt megerősítette, a következő évben Stanley Clarke-kal betetőzte. A 80-as évek elején jótékonysági koncerteken lépett fel, mint sokan mások a műfajból, majd 1985-től elkezdte begyűjteni a Grammy-ket instrumentális gitárzenéjének elismeréseképpen. Az 1990-es, 2000-es években tovább élvezi a zenélést, igen széles skálán muzsikál zenésztársaival (Gun's and Roses-tól Paul Rogers-en és B.B. King-en keresztül David Gilmour-ig, Robert Plant-ig.) De a funkys-soulos hangzás is megszédítette, Tina Turnerrel is játszott, és Stevie Wonder több dalát is (Superstition) a repertoárján tartotta.
Jómagam 2001-ben hallhattam triójával szédületesen gitározni az ausztriai Wiesen-ben, ahol ismét kísérletező korszakában volt. Nem sok pályatársa tette azt, amit Ő: sohasem érzett folyamatos teljesítménykényszert, és a divatirányzatoktól lehetőleg függetlenítette magát. Életpályája értékelésénél el kell mondani, hogy a pop és rock több, így a blues- rock, a hard-rock, a heavy metal, a soul, a fúziós jazz műfajában otthon volt, de a kísérletező elektronikus zene volt a fő érdeklődési területe. Négy Grammy-díját is ezért kapta. 1992-ben a Rock'n'roll Hall of Fame-be is beválasztották, de szakmailag a legütősebb a már említett Hendrix, Clapton, Page és a Stones-os Keith Richards után az ötödik hely a világ legjobb 100 gitárosa listáján (Rolling Stone Magazin).
Nem tudjuk, milyen lett volna a pályája, amikor a Pink Floyd Syd Barrett után kinézte gitárosának, de ezt elszerencsétlenkedték, ugyanakkor sikertelenül hajtott a Rolling Stones Mick Taylor által üresen hagyott gitáros posztjára. Egyet azonban sejtünk: nem lett volna ilyen gazdag, sokszínű a karrierje, és nem lett volna ilyen elégedett életművével a művész. Legyen ennyi elég. Pihenj békében, Jeff!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. 01.12-én
szöveg: Gróf István - Fotó: index.jpg (fenn), images.jpg (lenn)
Jimi Hendrix, Rory Gallagher, Alvin Lee mellett a legnagyobb fehér gitáros legendák egyikének, Jeff Beck életének is vége szakadt ma hajnalban.
Az 1944-ben, Londonban született Geoffrey Beck a wimbledoni ( no, nem a teniszpályára, hanem az) Art College-ba, azaz művészeti kollégiumba járt és Trident nevű zenekarát 17 évesen alakította meg. Négy év kellett ahhoz, hogy Anglia akkor már jó nevű és legsikeresebb blues- bandájába, a Yardbirds-be bekerüljön, ahol 1965 márciusában váltotta Eric Claptont. Innen 1966 novemberében távozott, és mint befutott gitárkirály, máris slágerlistás kislemezt készített, Beck's Bolero címmel. A felvételen egyébként Jimmy Page, illetve John Paul Jones, a Led Zeppelin későbbi tagjai is közreműködtek.
Beck karrierje a kislemez után még szerencsésebben alakult: megalakította a Jeff Beck Group-ot 1967 februárjában. A csapat tagja lett Rod Stewart énekes, Ron Wood basszusgitáros - aki 1974-től napjainkig a Rolling Stones tagja-, Nicky Hopkins session zenész, zongorista, és Mick Waller dobos, akik igazi supergroupot alkottak. Bemutatkozásuk a VIII. Országos Jazz-, és Blues Fesztiválon volt Sunbury-ben '68 augusztusában, majd I. nagylemezük, a sikeres Truth felvétele következett. A lemez a századvég elektromos gitárjátékának - Jimmy Page és Jimi Hendrix mellett - meghatározó és stílusteremtő egyéniségének, Jeff Becknek legfontosabb albuma. Játékának sokoldalúsága az akusztikus latin gitárpengetéstől (Greenleaves) a kemény gyökér-blues gitárdöngetésig (Blues de Luxe) egyaránt kihallható az albumról.
1969 tavaszán egy nagysikerű amerikai - szakértő közönsége révén bevehetetlennek tartott San Francisco-i Fillmore West-beli - koncertkörút után megjelent a Jeff Beck Group II. nagylemeze Cosa Nostra Beck-Ola címmel. A lemez zeneanyaga a R & B felől a rock'n'roll és a hard rock felé közelített, sőt a Hangman's knee - A hóhér bicskája - c. nóta már-már heavy metálos beütésű. Ezután Jeff Beck-et elhagyta két frontembere, Rod Stewart és Ron Wood, hogy csatlakozzanak az újonnan megalakult Faces együtteshez. Beck - másfél évi, egy karambol miatti kórházi kényszerpihenő után - az akkor divatos transzatlanti együttműködést választotta. Az otthon már befutott amerikai Vanilla Fudge együttes ritmusszekciójával, Tim Bogart basszgitáros-énekessel és Carmin Appice dobossal kemény rock bandát alapított 1972-ben. A befutott power-trió sikerei fénypontján - mikor, ha nem akkor - feloszlott.
1975-ben a Blow by Blow albummal Jeff a jazzrock világában is megmutatta magát, 1977-ben Jan Hammer billentyűs oldalán ezt megerősítette, a következő évben Stanley Clarke-kal betetőzte. A 80-as évek elején jótékonysági koncerteken lépett fel, mint sokan mások a műfajból, majd 1985-től elkezdte begyűjteni a Grammy-ket instrumentális gitárzenéjének elismeréseképpen. Az 1990-es, 2000-es években tovább élvezi a zenélést, igen széles skálán muzsikál zenésztársaival (Gun's and Roses-tól Paul Rogers-en és B.B. King-en keresztül David Gilmour-ig, Robert Plant-ig.) De a funkys-soulos hangzás is megszédítette, Tina Turnerrel is játszott, és Stevie Wonder több dalát is (Superstition) a repertoárján tartotta.
Jómagam 2001-ben hallhattam triójával szédületesen gitározni az ausztriai Wiesen-ben, ahol ismét kísérletező korszakában volt. Nem sok pályatársa tette azt, amit Ő: sohasem érzett folyamatos teljesítménykényszert, és a divatirányzatoktól lehetőleg függetlenítette magát. Életpályája értékelésénél el kell mondani, hogy a pop és rock több, így a blues- rock, a hard-rock, a heavy metal, a soul, a fúziós jazz műfajában otthon volt, de a kísérletező elektronikus zene volt a fő érdeklődési területe. Négy Grammy-díját is ezért kapta. 1992-ben a Rock'n'roll Hall of Fame-be is beválasztották, de szakmailag a legütősebb a már említett Hendrix, Clapton, Page és a Stones-os Keith Richards után az ötödik hely a világ legjobb 100 gitárosa listáján (Rolling Stone Magazin).
Nem tudjuk, milyen lett volna a pályája, amikor a Pink Floyd Syd Barrett után kinézte gitárosának, de ezt elszerencsétlenkedték, ugyanakkor sikertelenül hajtott a Rolling Stones Mick Taylor által üresen hagyott gitáros posztjára. Egyet azonban sejtünk: nem lett volna ilyen gazdag, sokszínű a karrierje, és nem lett volna ilyen elégedett életművével a művész. Legyen ennyi elég. Pihenj békében, Jeff!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. 01.12-én
2022. december 19., hétfő
VÖLCSEJ ÉS CSALÁDJAI TÖRTÉNELMI KÖRNYEZETBEN- CZUPY GYÖRGY KÖNYVÉNEK BEMUTATÓJA
Völcsej és családjai történelmi környezetben – Czupy György könyvének bemutatója
2022-12-19. Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, feltöltő: Sárvárikum
Még a gulyáskommunizmus fénynapjaiban, a kora nyolcvanas években, a magyar falu funkcionális kiürítésének legvehemensebb időszakában, amikor tíz-, és százezrek vándoroltak be a falvakból a kis- és nagyvárosokba, a sárvári „felhőkarcoló” IX. emeletén véletlenszerűen szomszédok, majd az ezt követő, a rendszerváltozást elhozó korban politikai harcostársak lettünk. A művészeteket értő és irántuk érdeklődő civillel, a véleményét soha sem elhallgató, a kereszténységét felvállaló és gyakorló, a magyarságért szavát felemelő nyugat-dunántúli polgárral, a szemet gyönyörködtető környezetét kialakító dísznövénykertésszel, a saját maga otthon mindent megfabrikáló ezermesterrel, az egyetemet nem végzett értelmiséggel aztán szép lassan barátok lettünk. Igen, ő Czupy Gyuri, aki most újabb, ezúttal írói szerepben mutatkozott be.
Zsúfolásig megtelt vasárnap délután háromra a völcseji kultúrház nagyterme. Ahogy mondják, egy gombostűt nem lehetett leejteni, sokan hátul még állni is kényszerültek. Pedig egy óra múltán kezdődött a foci-világbajnokság döntője, és kiszámítható volt, hogy legalábbis az első félidőt egyikünk sem fogja tudni megnézni. Az esemény a falu szülötte, a ma 71 éves amatőr helytörténész most megjelenő kötetének, a „Völcsej és családjai történelmi környezetben” bemutatója volt. Czupy fejben évtizedek alatt állította össze összefoglaló kötetét, amely falutörténet-monográfia, de a település történelemkönyve is és végül – ami a legtöbb időt használta fel a kutatások során – a győr-moson-soproni település családjainak, leszármazottjainak lexikonja is egyúttal.
Mire a hivatalos megnyitó elkezdődött, már sokan „bevásároltak” előtte a könyvekből, melyek, a Magyar Nyugat Könyvkiadó néhány egyéb kiadványával együtt az előadói asztalon tornyosultak. Szőke Attila polgármester megnyitójában a Völcsejből elszármazó, a település ünnepnapjaira rendre hazatérő, kulturális szervezőmunkát végző társadalmi munkást köszöntötte, és megemlítette, hogy – ez volt a nagy meglepetés – az alig három és félszáz lakosú, főleg nemesek lakta településen Czupy helytörténeti kötete volt a harmadik a sorban a közelmúltban. Ezután a szerző felkérésére jómagam, Gróf István zongorázott el a közös és önfeledt fiatalságunk korából egy Paul McCartney-balladát és egy Freddy King-boogie-t. A zenei blokk után a település művelődésének hosszú évtizedeken át irányítója, a népdalkör vezetője, Tóth Dezsőné Jutka emelte ki a szerző a falu kulturális életében való odaadó segítségét, külön kiemelendő Völcsej újkori címerének a sárvári képzőművész, Lakatos József segítségével való megalkotását.
Ezután a kötetet gondozó Magyar Nyugat Könyvkiadó alapító-vezetője, dr. Gyurácz Ferenc emelkedett szóra. Elmondta, hogy a kiadó 19 éves története során a közel 100 megjelentetett kötet közül – és erre ő maga sem számított – az egyik legjobban összeállított, megszerkesztett lett a „Völcsej és családjai”. Mintha alábecsülték volna a nyomtatásra szánt mennyiséget is, ahogyan ott az érdeklődésből kikövetkeztette. Megemlítette, hogy bizony ritka a nemesi származású, de földművelésből élő, katolikus vallású település a környéken, de a Dunántúlon is. A kiadó után a szerző emelkedett szóra, és könyve – hosszú érlelési folyamatok után – megjelenhetésének adott örömteli hangot, majd a kiadás anyagi fedezetét nagy részben álló Völcsej Önkormányzatának és a Petőfi Kulturális Ügynökségnek támogatását köszönte meg három magánszemélyé mellett. Tanácsot is adott a helyieknek: a családok története a múlt összegyűjtése, a jelen rögzítése, de a jövő is belefér: az üresen hagyott lapokra, mint egykor otthon a Bibliában, bele lehet írni a soron következő családi adatokat is. Ismét zene következett: a szerző menye, a blockflötéken játszó és éneklő Csejtei Flóra és fia, Czupy Ádám gitárkíséretével előbb komolyzenei darabokat, majd karácsonyi énekeket adott elő, kirobbanó sikerrel. A profi előadók bizony megénekeltették a közönséget is. A könyvbemutató eseményeit ismét a polgármester zárta, aki megszervezte, hogy az eredeti árnál olcsóbban, valamennyi völcseji családhoz eljuthasson a hiánypótló könyvalkotás.
Elmenetelünkkor a Gyuri előtt dedikálásra várók hosszú sora azt jelezte, hogy Messi ide, Mbappé oda, a haza a legfontosabb!
Megjelent a sarvarikum.hu portálon 2022.12.19-én
2022-12-19. Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, feltöltő: Sárvárikum
Még a gulyáskommunizmus fénynapjaiban, a kora nyolcvanas években, a magyar falu funkcionális kiürítésének legvehemensebb időszakában, amikor tíz-, és százezrek vándoroltak be a falvakból a kis- és nagyvárosokba, a sárvári „felhőkarcoló” IX. emeletén véletlenszerűen szomszédok, majd az ezt követő, a rendszerváltozást elhozó korban politikai harcostársak lettünk. A művészeteket értő és irántuk érdeklődő civillel, a véleményét soha sem elhallgató, a kereszténységét felvállaló és gyakorló, a magyarságért szavát felemelő nyugat-dunántúli polgárral, a szemet gyönyörködtető környezetét kialakító dísznövénykertésszel, a saját maga otthon mindent megfabrikáló ezermesterrel, az egyetemet nem végzett értelmiséggel aztán szép lassan barátok lettünk. Igen, ő Czupy Gyuri, aki most újabb, ezúttal írói szerepben mutatkozott be.
Zsúfolásig megtelt vasárnap délután háromra a völcseji kultúrház nagyterme. Ahogy mondják, egy gombostűt nem lehetett leejteni, sokan hátul még állni is kényszerültek. Pedig egy óra múltán kezdődött a foci-világbajnokság döntője, és kiszámítható volt, hogy legalábbis az első félidőt egyikünk sem fogja tudni megnézni. Az esemény a falu szülötte, a ma 71 éves amatőr helytörténész most megjelenő kötetének, a „Völcsej és családjai történelmi környezetben” bemutatója volt. Czupy fejben évtizedek alatt állította össze összefoglaló kötetét, amely falutörténet-monográfia, de a település történelemkönyve is és végül – ami a legtöbb időt használta fel a kutatások során – a győr-moson-soproni település családjainak, leszármazottjainak lexikonja is egyúttal.
Mire a hivatalos megnyitó elkezdődött, már sokan „bevásároltak” előtte a könyvekből, melyek, a Magyar Nyugat Könyvkiadó néhány egyéb kiadványával együtt az előadói asztalon tornyosultak. Szőke Attila polgármester megnyitójában a Völcsejből elszármazó, a település ünnepnapjaira rendre hazatérő, kulturális szervezőmunkát végző társadalmi munkást köszöntötte, és megemlítette, hogy – ez volt a nagy meglepetés – az alig három és félszáz lakosú, főleg nemesek lakta településen Czupy helytörténeti kötete volt a harmadik a sorban a közelmúltban. Ezután a szerző felkérésére jómagam, Gróf István zongorázott el a közös és önfeledt fiatalságunk korából egy Paul McCartney-balladát és egy Freddy King-boogie-t. A zenei blokk után a település művelődésének hosszú évtizedeken át irányítója, a népdalkör vezetője, Tóth Dezsőné Jutka emelte ki a szerző a falu kulturális életében való odaadó segítségét, külön kiemelendő Völcsej újkori címerének a sárvári képzőművész, Lakatos József segítségével való megalkotását.
Ezután a kötetet gondozó Magyar Nyugat Könyvkiadó alapító-vezetője, dr. Gyurácz Ferenc emelkedett szóra. Elmondta, hogy a kiadó 19 éves története során a közel 100 megjelentetett kötet közül – és erre ő maga sem számított – az egyik legjobban összeállított, megszerkesztett lett a „Völcsej és családjai”. Mintha alábecsülték volna a nyomtatásra szánt mennyiséget is, ahogyan ott az érdeklődésből kikövetkeztette. Megemlítette, hogy bizony ritka a nemesi származású, de földművelésből élő, katolikus vallású település a környéken, de a Dunántúlon is. A kiadó után a szerző emelkedett szóra, és könyve – hosszú érlelési folyamatok után – megjelenhetésének adott örömteli hangot, majd a kiadás anyagi fedezetét nagy részben álló Völcsej Önkormányzatának és a Petőfi Kulturális Ügynökségnek támogatását köszönte meg három magánszemélyé mellett. Tanácsot is adott a helyieknek: a családok története a múlt összegyűjtése, a jelen rögzítése, de a jövő is belefér: az üresen hagyott lapokra, mint egykor otthon a Bibliában, bele lehet írni a soron következő családi adatokat is. Ismét zene következett: a szerző menye, a blockflötéken játszó és éneklő Csejtei Flóra és fia, Czupy Ádám gitárkíséretével előbb komolyzenei darabokat, majd karácsonyi énekeket adott elő, kirobbanó sikerrel. A profi előadók bizony megénekeltették a közönséget is. A könyvbemutató eseményeit ismét a polgármester zárta, aki megszervezte, hogy az eredeti árnál olcsóbban, valamennyi völcseji családhoz eljuthasson a hiánypótló könyvalkotás.
Elmenetelünkkor a Gyuri előtt dedikálásra várók hosszú sora azt jelezte, hogy Messi ide, Mbappé oda, a haza a legfontosabb!
Megjelent a sarvarikum.hu portálon 2022.12.19-én
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
























