MAJA PIRAMISOK, AKTÍV TŰZHÁNYÓK ÉS VAD DZSUNGELEK FÖLDJE: GUATEMALA- III. EL PETÉN

Guatemala: maja piramisok, aktív tűzhányók és vad dzsungelek földje - III. El Petén tartomány
Szöveg: Gróf István - Fotók: Grófné Kerekes Enikő és Gróf István

Amerikából való megérkezésünk után három nappal másodszor is a főváros La Auróra reptéren találtuk magunkat: a 470 km-re fekvő El Petén tartományba, az ország legnagyobb, északi régiójába igyekeztünk.
Előtte nap még megnéztük Guatemalaváros látnivalókban amúgy nem bővelkedő nevezetességeit, melyet, eredeti tervünkkel szemben nem buszokkal és gyalog, hanem egy utazási iroda által ajánlott városnéző programmal bonyolítottunk le. Nagyon veszélyes város ez, sötétedés után nemhogy nem szabad, hanem tilos kimenni, de a kerületek (itt zónákra van osztva a település) zömében nappal sem ajánlott. Brazil-maja idegenvezetőnkkel csak mi ketten vettünk részt a túrán. A Las Americas sugárútról, ahol a közép-, és dél-amerikai „testvérországok" tiszteletére emelt emlékművek, szobrok láthatóak, és köztük volt a világhíres guatemalai Nobel- díjas költő, Miguel Asturias bronzszobra is, az Avenida Reforma-ra hajtottunk. A franciák által ihletett széles sugárút márvánnyal díszített palotái tetszetősen mutatták magukat. Sajnos nem álltunk meg, csak futólag láttuk a vasból emelt Torre Reformadort (1930, 72 m.), a párizsi Eiffel- torony itteni utánzatát. A Jurita- templomnál viszont pár percre igen. A vegyes stílusban, barokk, román és bizánciban épült kissé giccses istenháza egy fogadalmi templom, a Santa Maria vulkán kitörésétől félve húzták fel. Majd a modern városközpont felé, a Centro Civico felé mentünk, ahol a Városháza, a Legfelsőbb Bíróság, és egyéb hivatalok modern épületei állnak. Aztán végre megérkeztünk Guatemalaváros főterére, a Plaza Constitucion-hoz. Itt végre kiszálltunk a kocsiból. A teret két hatalmas épület uralja: az 1830-ban épített Metropolitan Catedral óriási tömbje,

a tér másik oldalán pedig a még nagyobb Palacio Nacional, a mindenkori elnökök palotája. A tér harmadik látnivalója a Piac, a Mercado. Óriási területen helyezkedik el, kétszintes, és sok száz üzlet található benne. Minden, ami egy piacon megvehető, itt is megkapható. Újat azonban itt is tanultunk. Négyféle banánkínálattal szolgált valamennyi gyümölcsárus, nemcsak az általunk ismert eggyel. A pici, vöröses húsút meg is kóstoltuk.

A sétálóutcán haladva az őslakosok által megszokott, de nekünk szokatlan életképpel lettünk gazdagabbak: egy gyalogsági harckocsiból két, csőre töltött géppuskával felfegyverzett katona szaladt be az egyik házba. Nocsak! Visszatérve biztonságos hotelünkbe este itt fogyasztottuk el az előre bebiztosított szendvicseinket: nem szívesen mentünk volna ki vacsorázni.
Guatemalában az átlagos haladási sebesség autóval jobb esetben is 40 km/óra, így Peténbe menet félnapos zötykölődés helyett egy, az európai légijáratoknál kevésbé használatos kis ATR légcsavaros repülőgépre szálltunk. A négynapos útra nem vittünk bőröndöt, hanem minimál változatban két hátizsákkal utaztunk a trópusi tájakra, ahol 30 fokot prognosztizáltak. Még egy hosszúnadrágot sem vittem magammal. Így persze mindkettőnk hátizsákja átlépte a 8 fontos súlyhatárt: pótdíjat fizettünk. Francia útitársnőinkkel keserűen megállapítottuk, hogy a kedves turisták megkopasztása az ottani költségvetést gyarapítja majd.
Még egy órát sem repültünk, mikor leszálltunk Flores, a régió fővárosának kicsiny, Mundo Maya (maja világ) nevű repterén. A 23.000 lakosú kisváros központi része a Petén Itzá tavon felépített szigetre települt, és az utolsó négyzetcentiméterig be lett építve. A fél óra alatt körbejárható szigetváros az egyik legszebb hely volt, ahol jártunk: igazi Paradicsom. A szálláshelyünk is kitűnő volt. Csak ledobtuk a cuccost, átpakoltuk az egyik hátizsákba a szúnyogsprayt, napolajat, elemlámpákat és persze jó sok vizet, és délre már ott álltunk a Yo Petén táblánál, ahol már vártak chilei, kolumbiai, mexikói útitársaink, hogy a várva várt Tikal romváros látogatást megtegyük kiemelt naplementés attrakcióval. A jegyvásárlás (borsos az ára, 500 quetzal, azaz 24.000 Ft volt a jegy kettőnknek) és a karszalag felcsatolása a park bejáratánál történt, kétórás utazást követően, de még jó messze a romoktól. A parkolótól gyalog folytattuk az utunkat a meredek struktúrák felé. Erős 3/4 órát,

jó másfél km-t gyalogoltunk a dzsungelben, mire elértük a fő látványosságot, a Gran Plazát. Közben a peténi táj fajokban bővelkedő flóráját és faunáját is megcsodáltuk, főként a pókmajmok, az óriási levélvágó hangyák - akik méretes levéldarabokat cipeltek a csápjukkal-, a 18 cm-es tarantella pókok, és a termetesre növő selyemfák voltak a látnivalók.

A főtéren aztán hirtelen elénk tárult a szemben álló két, meredeken, 55 fokos szögben meredő piramis. A bejárt területeken látott építmények 695 és 820 között épültek, Tikal városállam fénykorában, amikor lakosainak száma akkor óriási, 90.000 lehetett. Az I. struktúra, a 45 m magas Nagy Jaguár templom a leglátványosabb, nem megmászható, ugyanúgy, mint a II., a Maszkok temploma sem.

A kettő között az egyik oldalon a hatalmas város romjai, az Északi Akropolisz, illetve 16 épületének romjai húzódnak, amelyek bejárhatók voltak, így mi is éltünk ezzel a lehetőséggel. A jobban megrongálódott déli oldal inkább a megmaradt táblaszobroknak (sztéléknek) adtak kiállítóteret. Ismét negyedórás gyaloglás után, a még meg nem tisztított III. templomot is érintve, a maja város legmagasabb, 65 méteres, szintén nem „kitárt", IV. Kétfejű Kígyónak nevezett templomához mentünk, ahova ellenben fel lehetett menni korláttal ellátott falépcsőkön. Megszámoltam: 230 lépcsőfokot másztam meg két feltételes megállóval, mire felértem a csúcsra. A szívem vitt már a végén, nem a lábaim. Csodálatos panoráma tárult elénk, a hatalmas város összes struktúrája látható volt, azok is, amelyeket nem kerestünk fel: paloták, templomok, lakóépületek. Itt is az egymással szembenéző két hatalmas templom vonzotta főleg a tekintetet.
Már lassan alkonyodott, amikor az Elveszett Világba, az El Mundo Perdido felé vettük az irányt. Itt újabb, de jóval meredekebb másfélszáz falépcsőn értük el az épületegyüttes 35 m magas Gran Piramide-jét. Pont naplementekor. Hangos szót, nevetést, kiáltást nem lehetett hallani: mindenki átszellemülten fényképezte-filmezte a naplementét a piramisokkal, és a sötét dzsungellel háttérként.

Törökülésben ülve szállt magába a 25-30 főnyi társaság. A fennkölt perceket csak néhány rikoltozó, hatalmas madár „társalgása" zavarta volna meg, de ez így, velük együtt lett emlékezetes. Már beesteledett, mikor az idegenvezetőnk - már hazafelé tartva, őrült tempót diktálva - a parkolóhoz terelte a vendégeit. Zseblámpáinknak köszönhetően nem lett bajunk abból, ha néha lemaradtunk tőlük. Este lett, mire hazaértünk.
Másnapra újabb kirándulás várt: ezúttal nappal. Ez privát túra volt, a Honda CRV-ben csak hárman ültünk. Célunk a dél-nyugat peténi természeti szépségek megtekintése, és abban is a fő attrakció: fürdés, sznorkelezés a (Blue) Crater Azul tóban. A mexikói határhoz közeli, ezért a drogháborúkban érintett Sayaxché városkáján haladunk át, végül 10 km-es kemény murvaúton haladtunk dzsipünkkel tovább,

mikor elértük a Rio de La Pasión folyót, ahonnan az ott készenlétben várakozó 6 motorcsónak egyikébe beszálltunk. Jó félórát kanyarogtunk a kacskaringós folyón, amely abba az Usumacintába ömlik, amelyen már szintén hajóztunk mexikói utunk során Yaxchilán romvárosát felfedezni. Nem volt széles, de a csónakos srác elmondása szerint így is majdnem duplája volt a megszokottnak az esős időszak bő esőzéseinek köszönhetően. Első megállónk a Crater Azul volt. Nejem úszni nem tud, ellenben fürdeni szeretett volna. De nem tudott, mert a „normális„ állapotában a partról deszkapallókon keresztül megközelíthető állóvíz sekélyebb részén fürdőzni lehetne, de ez esetben nem: jó 30-40 cm-re ellepte azokat a víz. Én bezzeg egy nagy búvárszemüveget tettem fel, és fejest ugrottam a csónakból. Nem voltunk egyedül, még két hajócska kötött ki a 15-30 m mély, de a legalját is kristálytisztán látható folyóöböl mellett: az egyikben helybeli középiskolás srácok voltak, többségében tekintélyes túlsúllyal, míg a másikban, ezektől eltérően két bronzbarna, hosszúcombú karibi leány várt arra, hogy dokk híján a csónakról a vízbe ugorjanak. A parton mangrove erdők, a vízen gyönyörű sötétzöld, vörösbarna és lila tavirózsák virítottak, a vízparton gázlómadarak, zömében gémek és kócsagok keresték az ágak között az apró sügéreket. Először én is megijedtem: úszás közben többször is apró harapásokat éreztem a mellemen, mire a „kapitány" felvilágosított: a halacskák csak incselkednek az ott fürdőkkel. Nejem „reménykedve" érdeklődött, hogy nem-e piranhákkal van dolgunk, de lelkesedését lecsitította az idegenvezető. A fenékig átlátszó víz látványával nem tudtam betelni, egy jó órát úszkáltam benne.

Ezután a Kék barlangnak nevezett öbölben megismételtem a vízi élményeket, melyet már a csónakos meg is örökített vízalatti kamerájával. Még a délután át is küldte őket, alighanem a borravalónak köszönhetően. Érdekes, hogy Guatemalában nem szokás a jattolás, aki kap, beleértve a pincéreket, idegenvezetőket, sofőröket, az nagyon hálás érte. Mivel már délután visszaérkeztünk Floresba,

időnk volt alaposabban szétnézni a városkában. A szárazfölddel egy fél kilométeres keskeny úttal összekötött sziget kicsit mediterrán, kicsit karibi hangulatot, azaz melegséget, jókedvet árasztott. Először azt hittük, hogy az apály- dagály ciklusnak köszönhető, hogy a part menti utcákat hol félig, hol teljesen elöntötte az Itza-tó vize.

Később láttuk, hogy nem húzódik vissza a víz, és ennek oka a sokat emlegetett globális felmelegedés. Azt prognosztizálják, hogy szép lassan eltűnik a város a tó habjaiban. Egy kis emelkedőn felmentünk a városközpontba, ahol a hófehérre meszelt, spanyolok építette templom állt, mellette a „szokásos" sportplacc, rajta kifogástalan kosárlabdapályával, ahol a fiatalok tucatszám dobálgattak. Egy tóparti étteremben vacsoráztunk, most már kényelmesen, ráérve. Figyeltük a városlakók hétvégi autós felvonulását: minden járműtulajdonos tett pár kört este a parton, a város körül. Olyan magamutogatás, vagy efféle lehetett, persze jó szándékkal. A tavon is beindult a hajóforgalom, kis, közepes, és nagyobbacska hajók köröztek. Némelyik úszó vendéglőként üzemelt, és az elmaradhatatlan 3 méter magas, neonfényes piros szív sem hiányzott az orrukról.
Harmadik Petén-i napunkon megint naplementés programot választottunk, így délelőtt csavaroghattunk egyet a szigeten, sőt, átmentünk a keskeny úton, amely a szigetet a szárazfölddel összekötötte, és a San Benito városrészen levő bevásárlóközpontban tudtunk ebédelni, vásárolgatni. Én még a hotel medencéjében is megmártóztam, míg nejem az üzleteket járta. Délben szedett össze minket a kisbusz, ezúttal európai kirándulókkal: németek, spanyolok, franciák voltak útitársaink a Yaxhá felé vezető úton.

A látnivaló a Yaxhá- Nakúm- Naranjo Biosfera Reservatum területén található. Ide is szűk kétórás zötykölődés után értünk, majd a parkolóból a Yaxhá lagúna partjára irányítottak minket. Elhalt, gnómszerű hatalmas fák meredeztek csupasz ágaikkal ijesztően a szelíd tóból, de a madár- és rovarvilág - nem törődve a krokodilokkal - élte-nyüzsögte mindennapjait. A romok előtt még a látogatóközpontba is benéztünk, ahol a preklasszikus, azaz 600 előtt, pontosan i. sz. 250 és 600 között fénykorát élt maya város történetét, főbb korszakait uralkodóival, és építészeti emlékeit mutatták be. Kevesebbet kellett mennünk, mint Tikalban, a Calzada Lincoln ösvényen a keleti parton levő lagúnától a Complejo Astronomico Mayor, a Nagy Csillagvizsgáló, és az Acropolis Norte, az Északi Akropolisz fele.

Szemet gyönyörködtető, lelket nyugtató ligeteken haladtunk át. A magasban pálmák és lombhullató fák, tele immár nagyobbacska bőgőmajmokkal, színes, pozsgáslevelű bokrok, szépen ápolt gyep: ezen baktattunk a feltárt, rekonstruált, és a még mohás, megtisztításra váró építmények között. A csillagvizsgálóhoz falépcsőn lehetett felmenni, amely nem volt kimerítő, majd a legimpozánsabbat, a tér három oldalán három, a Nap, a Hold, és a csillagok piramisai által közrefogott Északi Akropoliszt jártuk be. A legmagasabb 22 m magas volt, a többi sem sokkal kisebb. Nem voltak kiépített, kapaszkodós lépcsők, az 1500 éves omladozó-töredezett köveken kapathatott fel az, akinek volt bátorsága és nem volt tériszonya. Nejem is felment, én inkább lentről filmeztem. Közben egy labdajátékpályát is megtekintettünk. A maja sportban nem kézzel, lábbal is csak ritkán, inkább vállal passzolgatták a labdát az oldalfalakon található, kosárlabdapalánk magasságú gyűrűbe. Nem babra ment a játék: a vesztes csapat kapitányának bizony fejét vették a meccs után. Már a bőgőmajmok is megszólaltak mély, öblös hörgésükkel, amelyet még régebben jaguárüvöltésnek véltünk.

Célunk a sötétedéskor a legimpozánsabb, a Keleti Akropoliszon található 216. struktúrára való felmászás után a naplementét végignézni. De az időjárás közbeszólt. Vad trópusi eső vette kezdetét nem sokkal alkonyat előtt, és hiába reménykedtünk, bár vigasztalt az idegenvezetőnk is, csak nem állt el. A piramis tetején áztunk vagy negyedórát, majd leballagtunk a már jól ismert biztonságos falépcsőkön. Átázott trikó le, tartalék pulóver fel, hajtörlés zsebkendővel: talán nem fázunk meg hazáig. Otthon, Floresben ellenben már nem esett, így lementünk vacsorázni a partra azzal az elképzeléssel, hogy most európai kaját fogunk enni. Sajtkrémleves és Cordon Bleu volt a kiválasztott: nem bántuk meg, a levesben 50-50 % volt a sajt és a lé aránya. Másnap ismét felszálltunk a 80 személyes „kis propelleresünkre", hogy a világ egyik legszebb tavához, az Atitlán-tóhoz utazzunk, és mellette töltsünk el pár napot.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.11.29-én
/Folytatjuk/

GUATEMALA: MAJA PIRAMISOK, AKTÍV TŰZHÁNYÓK ÉS VAD DZSUNGELEK FÖLDJE II. CHICHICASTENENGO

Guatemala: maja piramisok, aktív tűzhányók és vad dzsungelek földje - Chicicastanengo, a kicse indiánok vallási központja
Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Chichicastanengóba, a 140.000 lakosú, 1965 méter magasan fekvő településre, ahol Közép-Amerika legnagyobb és legszínesebb piaca látható, Antigua Guatemalából mentünk el egy egész napos kirándulásra. Ügyvédből lett idegenvezetőnk, aki a természet szeretete és a szabadabb élet reményében váltott hivatást, nagyon felkészült és nyitott volt, rengeteg érdekes dolgot tudtunk meg tőle Guatemaláról. Az út a nagy távolság miatt hosszú volt, újfent az Pánamerikai Főútra tértünk rá a gyorsabb haladás érdekében. Mi pedig mindenféle istenhez fohászkodtunk, hogy azok a fekete felhők, amelyekbe a vulkáni csúcsok diszkréten elbújtak, nehogy esőfelhők legyenek.

Bár minden nap van piacnap Chichicastanengóban, az utazási irodák a csütörtöki és vasárnapi "nagy piac" napokra hirdetik meg ezt a túrát. Épp ezért mi is egy csütörtöki napra foglaltuk le az utat. Szerencse, hogy még nem volt igazi turistaszezon, mert több gringóval találkoztunk volna, mint K'iché (kicsé) indiánnal.
Chicicastanengo a legnépesebb maja közösségnek, a kicse indiánoknak a vallási központja. A spanyolok bevonulásukat követően 1545-ben kezdtek el építkezni a településen, és ekkor épült egy maja templom helyére a Santo Tomás templom, Guatemala egyik legrégebbi katolikus temploma. Ez lett a kicsék legfontosabb épülete, és hiába katolikus templom, ez a környékbeli sámánok legfontosabb áldozóhelye.

A piacon kezdtünk, ahol a színes ruháktól, szőttesektől, faragott maszkoktól kezdve tortillát, kukoricát, fűszereket és bóvlit árusítókig mindent lehetett látni. Itt tudtuk meg, hogy Guatemalában négy különböző színű kukoricát termesztenek, a sárgát, a feketét, a fehéret és a pirosat. A maja hagyományok szerint ezek a négy égtájat szimbolizálják.

A népes utcákon találkoztunk önjelölt prédikátorokkal, áldozatra siető sámánokkal, és elég sok, a maja whiskytől elbódult férfival, akik jobb híján egy kapualjban pihenték ki fáradalmukat és életfájdalmukat. Az úgynevezett „maja whisky" alkohol és cukornádpárlat keveréke, egy olcsó és nagyon ütős pia, piacnapok után a jó üzlet örömére minden kocsmában ezt isznak a férfiak.
Jártam már spirituális helyszíneken, hindu, muzulmán és buddhista templomokban, de a chichicastanengói Santo Tomás templomnál megélt élményt semmi nem múlja felül. Annyi átszellemült, tömjénfüstben imádkozó embert, mint ott, még sehol nem láttam. Az épület belsejéből misztikus ének hallatszott ki, a hátam is beleborsózott.

A templomba 18 lépcsőfokon lehet feljutni, ezek a maja kalendárium 18 hónapját jelképezik. A fehér színű épület szinte a piac területéből nő ki. Az alsó lépcsőkön virágot árusító színes népviseletbe öltözött, copfba kötött hajú indián nők ülnek,

feljebb pedig térdeplő, imádkozó, füstölőt lóbáló hívők. A lépcsőn a fő ajtón csak a papok és a sámánok léphetnek be a templomba. Minket az idegenvezető a kerengő melletti oldalhajón vitt be, mert katolikus templom lévén, az mindenki számára nyitott.

A templom belseje sem volt a megszokott: a koromtól sötét falak között, a padlón átszellemült imádkozó emberek térdeltek gyertyafényben, körben, és áldozatot mutattak be. Áldozati ceremóniát bemutató csak hivatásos sámán lehet, ezt a szakmát évekig kell tanulni.
A piactéren, átellenben, a Santo Tomás templommal szemben található a kisebb méretű Hold templom. 14 lépcsőfokot kell felmenni, hogy bejussunk az épületbe. A lépcsők száma a női ciklus felével egyezik meg. Ott kevesebb volt a hívők száma, de itt is láttunk áldozati szertartást. Az oltárnál térdelve olyan szívszaggatóan fájdalmasan énekelt és imádkozott egy fiatal pár, hogy szinte tapintani lehetett hatalmas bánatukat.

Chichi (a helybeliek így nevezik a várost) belvárosát elhagyva idegenvezetőnkkel a világ egyik legszínesebb temetőjébe látogattunk el. Egy guatemalai temető nem komor és sötét, oda nem kell félelemmel belépni. Türkizkék, sárga, zöld, rózsaszín sírok között lehet bolyongani, néhányuk közülük hatalmas mauzóleum. Láttunk ott kisméretű Taj Mahalt, meg egyiptomi piramist is - mint síremléket. Minden évben, halottak napja előtt, a családok újra lefestik a sírokat. Október közepe lévén mi is láttunk vidám festőcsapatot, amint újra mázolták a kissé kopott türkizkék épületet. Mert a színeknek is van jelentése, azok jelzik a halott korát, nemét, élete során űzött hivatását. A maják nagyon hisznek abban, hogy ha nem tisztelik halottjaikat, akkor a lélek az élet és a halál csapdájába kerülve soha nem nyugszik meg, hanem csak bolyong. És ezt senki nem akarja.

A temető dombjáról lesétálva a négyméteresre nőtt kukoricatáblák mellett van az áldozati helyek egyike, Oxlajuj Baktun. A kör alakú téren a négy fő égtájnak megfelelően, sztéléket -faragott kőszobrokat- helyeztek el, de ezeken kívül még vannak ott méretes szobrok, amelyek mind-mind a maja szertartásokhoz tartoznak. Mindegyiknek, és mindennek jelentősége van. Ottjártunkkor több áldozati szertartás is zajlott egyidőben. A tér egyik szélén fiatal maja nő imádkozott hangosan, miközben egy bottal a tüzet, az égő parazsat kavargatta. Egy népviseletbe öltözött idősebb házaspár a szertartáshoz való kellékeket művészi pontossággal helyezte fel az áldozati oltárra: színes, türkizékre és sárgára színezett cukrot, amelyből két kört rajzoltak fel. A kör közepére egy pontot tettek, amely azt az ügyet jelentette, vagy azt a személyt jelképezte, akiért az ima szólt. Egy szertartás hossza attól függ, mennyire fontos a fohász, amiért folyik. Betegség, család, üzlet, szerelem - mindent meg lehet oldani. A kérelmet a füst segítségével lehet eljuttatni az istenekhez, ezért az illatnak kellemesnek kell lennie. Ezért kell a cukor. Ezek a szertartások költségesek, (150 dollár), egy guatemalai család efélhavi keresetét jelentik.

Az áldozati szertartások annyira intimek és személyesek, hogy a turistákat, a bámészkodókat sok esetben el is küldik a sámánok. Utólag elgondolkodom, hogy engedély nélkül hogyan fényképezhettem le azokat a helyszíneket, amelyek a családok szent pillanatai voltak.

Chicicastanengót elhagyva letértünk a hegyekből, és Iximchébe tartottunk, egy romvárosba, amely a kaqchikel (kakcsikel) indiánok egykori fővárosa volt. A látnivalók egy csodálatos, gondozott területen helyezkedtek el (Bill Clinton elnök látogatására végeztek a rekonsrtukcióval), de mégis kevesen látogatják. A parkolóban hatalmas turistabuszok álltak. Idegenvezetőnk elmesélte, hogy a javarészt amerikai turisták óceánjáró hajókról érkeznek, és egynapos kirándulás keretében tekintik meg Guatemala fontosabb látnivalóit. A romváros négy főtere közül az A az uralkodóé, a B a vallás és a palota, a C a labdajátékok helyszíne volt a feltáratlan D plaza mellett. A nem túl nagy, 8 m. magas piramisai mégis dekoratívak, lenyügözőek voltak. Iximche piramisaitól kissé távolabb, a dzsungel szélén, a kíváncsi szemektől távol,

egy újabb áldozóhelyet is megtekinthettünk, amely méretes kövekből lett összerakva.
Az Antiguába visszavezető út szép volt és megint hosszú. Útközben felfaltuk az idegenvetőnk ajándékát, a rózsaszínű, meg a mézédes mini banánt. Még világosságban érkeztünk vissza a szállodánkba, de semmilyen fáradtság nem tartott minket vissza attól, hogy ne tegyünk egy újabb sétát a csodálatos városban.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024. 11.25-én

GUATEMALA: MAJA PIRAMISOK, AKTÍV TŰZHÁNYOK ÉS VAD DZSUNGELEK FÖLDJE I. ANTIGUA

GUATEMALA: MAJA PIRAMISOK, AKTÍV TŰZHÁNYÓÉS VAD DZSUNGELE FÖLDJE I. ANTIGUA
Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Amikor 2011-ben Mexikóban jártunk, és bérautóval beutaztuk a Yucatán -félszigetet valamint az ország középkeleti területeit, tudtuk és hittük, hogy Közép-Amerikába egyszer még vissza fogunk térni.Akkor, ott - most számoltam össze -, összesen 14 maja romvárost látogattunk meg. Calakmul óriási piramisának tetejéről lenézve előttünk terült el a félelmetes végeláthatatlan dzsungel, és szinte látni véltük a tőlünk légvonalban nem is olyan messze levő Tikal épületeit - csakhogy az már Guatemalában van. Addig nem halunk meg, amíg Tikalt nem látjuk - fogadtuk meg akkor ünnepélyesen.
De a guatemalai út nehezen jött össze. Eredetileg 2020 tavaszára terveztük az utazást, floridai rokonlátogatással egybekötve, de aztán jött a covid, és velünk maradt a következő években is. 2023-ban az USA-ba belépés feltételei változtak meg számomra, mert Erdély szülöttjeként csak amerikai vízummal lehet már belépni az Államokba. A februárban beadott vízumkérelmet, amely meglehetősen drága volt, csak késő ősszel bírálták el, miután alaposan meggyőződtek arról, hogy nem migránsként, hanem hús-vér turistaként szeretnék belépni az Újvilág területére. 2024. elejére aztán készen állt a végleges terv. Eszerint Guatemalavárossal kezdünk, és beiktatunk egy városnézést az amúgy nem sok látnivalóval rendelkező fővárosban. Mivel a szervezett utak Tikalba nagyon drágák, gondoltuk, hogy megpróbáljuk egyénileg, szinte féláron megoldani azt, hogy repülővel eljussunk az ország másik felébe, a Petén megyében található Flores városába, négy napra. Innen indulnak Tikal illetve Yaxhá romvárosába, és a közelben található történelmi és természeti látnivalókhoz a túrák, amelyekre mi is jelentkeztünk. A nemzeti parkok bebarangolása után felutazunk pár napra az Atitlán-tóhoz, ami Guatemala egyik leghíresebb látnivalója. A tó felfedezése után pedig visszatérünk a fővároshoz közeli Antigua városába, amelyet a világ egyik legszebb településeként tartanak számon. Végül Guatemalavárosból visszarepülünk Floridába.
A desztinációk meghatározásánál figyelembe vettük Guatemala országának négy ismert vonzerejét: a már a látókörünkbe került maja piramisokat,

a környékükön levő dzsungelekben fellelhető gazdag állat- és növényvilágot, a spanyol koloniális építészet azon remekeit, amelyek nem lettek a földrengések áldozatai (maradt még szép számmal), és a szemünknek szokatlan vulkánok sokaságát, főleg azért, mert a 37-ből még 13 most is pöfékel. Arról nem is beszélve, hogy - a folklórt is szeretvén- itt a legmagasabb az eredeti indián lakosság aránya (40 %, és 45 % a mesztic), akik máig őrzik néphagyományaikat, mely legszebben az öltözékükben jelenik meg.
Két kemény tényező azonban - a pénzforrások plafonját nem említve - befolyásolta a kirándulásaink tervezését. Az egyik, hogy nem éppen zsenge fiatal korunk és fizikai állapotunk nem engedte meg azoknak a helyeknek a felkeresését (Semuc Champey- folyó, Pacaya- vulkántúra, kirándulás az Indián Orr nevű kilátóra az Atitlán-tónál), amelyek jó pár évvel korábban biztosan részei lettek volna a programunknak. A másik ok, ami miatt százszor is átgondoltuk az eredetileg bérelt autóval történő utazást, az Guatemala közbiztonságának finoman szólva is rossz híre volt.

Azt olvastuk, hogy az országban nem csak éjszaka, de fényes nappal is „levadászhatják" az embert az országúton, a városban, vagy a történelmi nevezetességeket rejtő dzsungelben. Ha valakit megtámadnak, annak nem szabad védekeznie, alkudoznia, könyörögnie, vagy lebeszélnie a támadókat: vagy adja a pénzt, vagy lelövik. Guatemalavárosban nem évi, nem heti, hanem napi 20 gyilkosság történik. Mindenhol azt tanácsolták, hogy mindig legyen nálunk valami kis készpénz, amit szó nélkül adjunk át, ha rablás áldozataivá válunk.
(Zárójelben: Ami a guatemalai közbiztonságot illeti, már most, az elején muszáj leírnom, hogy nem mindig kell elhinni azokat a rémisztő információkat, amiket különböző országok konzuli tájékoztatói terjesztenek. Miszerint, ha valaki Guatemalába utazik, azt vagy kirabolják, vagy lelövik. Közép-Amerika országaiban valóban jobban kell figyelni, óvatosabbnak lenni, de az ott élők nem született bűnözők. Antigua, Panajachel és Flores utcáin késő este is a legnagyobb biztonságban sétálhattunk, több ezer turistával egyetemben. Soha semmi atrocitás nem ért bennünket, mindenki, akivel találkoztunk, kedves volt, segítőkész és érdeklődő. Sőt, olykor mi voltunk tapintatlanok olyan helyeken, amelyek vallási ceremóniákhoz kapcsolódtak, és nem illett volna ott fényképeket készíteni. De hát minden utazáshoz egy nagy adag szerencse kell, mert legtöbbször nem rajtunk múlik egy baleset, nem lehet eléggé elővigyázatosnak lenni. És lehet, hogy nekünk megint csak szerencsénk volt?)

2024 januárjában a zsebünkben voltak a kifizetett repülőjegyek, lefoglaltuk a szállodákat és a kisebb utakat, de egy hirtelen jött betegség órák alatt átírt mindent, hogy aztán elölről kezdjük a tervezést.
Végül, októberben egy hosszú és kimerítő Budapest-Isztambul-Miami repülőút után megölelhettük rokonainkat. Eredetileg úgy terveztük, hogy három nap gondtalan floridai pihenés után repülünk tovább Guatemalába, a hazánknál alig nagyobb, 109.000 km2 nagyságú, 17 és félmillió lakosú országba az amerikai fapados légitársaság, a Spirit Airlines szárnyain, de az a fránya Milton hurrikán mindent felülírt. 2024. október 6-án a ragyogó napsütés helyett Floridában zuhogott az eső, és az amerikai média harsogta a hurrikán közeledtét. A hatsávos autópályán a rengeteg autó lépésben haladt a benzinkút-élelmiszerbolt-bank mágikus útvonalon, mindenki a veszélyre készült: csurig tankoltak és konzerveket vásároltak az emberek. Hasonló viharokat átélt tapasztalt sógorom már megérkezésünk napján figyelmeztetett bennünket, hogy a „hurrikán-helyzet" Floridában azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban lezárhatják a repülőtereket, így egyáltalán nem biztos, hogy mi két nap múlva Guatemalavárosba repülhetünk. A helyzet valóban nem volt túl biztató. A repülőtéren közölték velünk, hogy a közeledő természeti katasztrófára való tekintettel ráfizetés nélkül korábban elutazhatunk, lehetőleg minél hamarabb, lehetőleg még aznap éjjel, az utolsó járattal, feltéve, ha lesz még hely a gépen. Ha nem tudunk elrepülni, kártyavárként dől megint össze minden tervünk Guatemalával kapcsolatban, hiszen lekéssük a belső repülőjáratokat, kifizetett kirándulásokat. Hát így történt meg az, hogy éjfélkor, a sebtében, sietve összepakolt bőröndünkkel ott álltunk kettesben, csak magunkban bízva egy hatalmas, vadidegen repülőtéren több száz dél- és közép amerikai utas társaságában. Azt sem tudtuk, hogy felszállunk-e vagy sem. Nem tudtuk, hogy hol fogunk aludni abban a városban, ahová éjjel egy órakor érkezünk meg, ahol még a taxizás sem biztonságos megoldás.

Ahogy kiderült, hogy felszáll a gépünk, és mi leléphetünk a Milton elől, sikerült rögtön lefoglalnom egy hostelt a lehető legközelebb a repülőtérhez, és egy spanyol ajkú útitársunkat tolmácsolásra megkérni, hogy a szállás autót is küldjön értünk. Éjjel egy órakor a La Aurora repülőtér La Baretto nevű kávézója előtt várt ránk egy régi rozsdás Toyota a mosolygós panziótulajdonossal, hogy pár perc múlva már biztonságban tudjuk magunkat. Mi voltunk az egyedüli vendégek a panzióban, szerencsére. A sok izgalomtól és főleg a megkönnyebbüléstől bizony előkerült a sótonyi barackpálinka is. Hajnalig énekeltük "A csitári hegyek alatt" című dalt, és nem értettük, másnap miért néznek ránk furcsa szemmel a tulajdonosok.
Az első guatemalai reggelinknél a papayát majszolgatva azért megállapítottuk, hogy nem is olyan rossz dolog az, hogy nyertünk két guatemalai napot azáltal, hogy korábban kellett elutaztunk, arról nem is beszélve, hogy sokkal kellemesebbnek tűnt napsütésben csodálatos tájakon kóborolni, semmint egy bedeszkázott floridai lakásban átvészelni a hurrikánt.
Azt tudtuk, hogy Guatemalavárosban nem maradunk a két „ajándéknapon", arra amúgy is be volt kalkulálva a menetrend szerinti programban egy fél napos városnézés, így rendeltünk egy transzferjáratot a fővárostól 40 km-re levő Antiguába, és lefoglaltunk egy szobát a belváros közeli Hostel Tzununban.
Antiguába egy szerpentines, kanyarokkal teli úton értünk be, miután letértünk a túlzsúfolt Pánamerikai (CA-1) Főútvonalról.

A városról rengeteg képet és filmet láttam korábban, talán nincs is olyan ember a földön, aki a Santa Catalina kolostor kapuívét ne ismerné fel. A hatalmas, kúpszerű vulkánokkal körülvett település színes házaival, koloniális templomaival, szűk, lávakővel kirakott utcáival meseszerű. Ahogyan elfoglaltuk szobánkat a csodálatos buja kerttel és tetőterasszal rendelkező hotelben, rohantunk is felfedezni a várost.
Antigua Guatemala az 1773-as Santa Marta-i földrengésig a Guatemalai királyság fővárosa volt. Mivel rengeteg épület megrongálódott, és a város nem tűnt már biztonságosnak, a fővárost a mai Guatemalavárosba helyezték át. Az Unesco Világörökség részét képezi, ezt a státuszt annyira komolyan veszi, hogy a nemzetközileg ismert étteremláncok és üzletek is teljesen belesimulnak az egységes városképbe a hagyományos színes,

egyszintes házak közé. Az Agua, Acatanengo és Fuego vulkánok ölelésében fekszik, ezek közül a Fuego volt az, amely folyamatosan pöfékelt, fekete füstöt eregetve a levegőbe. A turisták fiatalabb generációja nem csupán a város látványa miatt érkezik Antiguába, hanem inkább a föld egyik legaktívabb vulkánjának, a közeli, 2552 méter magas Pacaya vulkánnak a meghódítására, ahol a kihűlt lávaképződményekben fellelhető geometrikus, forró pontokon mályvacukor sütésére is van lehetőség. Mi kihagytuk.
Október elején nem lévén igazi turistaszezon, szerencsére, az embertömeg nem nyomta el a hangulatot. A két nap alatt - pontosabban a négy nap alatt, hiszen az eredeti útitervben is szerepelt még két antiguai nap hazautazás előtt - minden látnivalóhoz eljutottunk. Jómagam szó szerint majdnem minden egyes utcába elmentem, a belvárostól a már kopottabb külvárosiig, mert azt egyszerűen lelkileg nem tudnám megemészteni soha, hogy a világ másik felén vagyok, és nem használok ki minden percet.

Először a közeli látnivalókkal kezdtünk. Majdnem a szállásunk mellett, pálmafákkal körbevett téren van a Tanque da La Union okkersárga épülete, amely egy 19. században épült nyilvános mosó. Egy nagy, téglalap alakú víztartályból áll, több kőmedencével, amely lehetővé tette a nők számára, hogy együtt moshassanak ruhát a város közepén. A mosó mellett látható Antigua Guatemala legszebb és leghíresebb temploma,

a mexikói puebla nővérek által alapított Convento Santa Clara. A templomot 1734-ben avatták fel, de négy évtizeddel később a nagy földrengés elpusztította. Szerencsére az eredeti szerkezet egyes elemei épek maradtak, így a templom kőből készült homlokzata, az élelmiszerek tárolására használt föld alatti kamra, de mégis a leglenyűgözőbb a kolostor épülete, amelynek középpontjában a kertekkel határolt szökőkút áll. A város központi parkja a gyönyörűen parkosított négyzet alakú Central Park, amelynek közepén áll a Szirének kútja szökőkút, a város szíve. A környékbeli maja asszonyok színpompás ruháikban gyönyörű szőtteseket, gyümölcsöt és emléktárgyakat árultak, fagylaltárusok kínálták az elképesztő színű és ízű édességet, fiatal és öreg párok sétáltak és beszélgettek a galambrajok közepén. A teret három nevezetes látnivaló veszi közre, a San Juan Székesegyház és érseki palota, a sárga, árkádos,

1763-ban épült Főkapitányság épülete, illetve a komor, boltíves Városháza (Ayuntamiando). Ezen a téren, egy régi faoszlopos, árkádos ház földszintjén, vastag rácsok mögé van elbújva volt az a bank is, ahová csak motozás, átvilágítás után lehetett bejutni a sok felfegyverzett rendőr között, hogy amerikai dollárt válthassunk át guatemalai quetzalra. Még életünkben nem tapasztaltunk ilyet: minden egyes dollárt átvizsgáltak, ellenőriztek, kényelmetlenül is éreztük emiatt magunkat. Ha a főtérről lesétálunk az egyik macskaköves utcán, a Szent Katalina (Arco Santa Caterina) híres boltívhez érünk, amely Antigua Guatemala jelképévé vált az idők során, és nincs olyan turista, aki ne készítene képet róla. Az ív 1694-ben épült abból a célból, hogy az utca két oldalán levő kolostor lakói, az apácák a kapu tetején levő zárt folyosón közlekedhessenek, mert a nyilvánosság előtt nekik nem szabadott mutatkozniuk.

Innen csak pár lépésre található a fehér domborművekkel díszített sárga Nuestra Seniora de la Merced temploma, amelyből napnyugtakor csodálatos énekszó hallatszott ki. Antigua majdnem minden utcájában van templom, olyan, amelyet a nagy földrengés pusztított el félig, vagy majdnem rommá. A Spanyol Együttműködési Képzési Központban teljesen véletlenül ráakadtunk Salvador Dalí emblematikus grafikáiból készült kiállítására, aminek nagyon megörültünk.
De ha nem szeretnénk folyton templomokba járni, akkor sétálhatunk naphosszat, vagy megpihenhetünk egy parkban,

bámulhatjuk a színes ruhába öltözött helybelieket, hallgathatjuk a rikító csicsás színekre pingált csirkebuszok (leselejtezett amerikai iskolabuszok) hangos, zenélő dudálását, nézhetjük a Fuego vulkán szürkésfekete füstpamacsait- ez is elegendő élmény. Soha életemben nem ettem olyan jó indiai vajas csirkét, és olasz tésztát, mint Antiguában, az Indian Accent, illetve a San Martín étteremben, amelyek elképesztően hangulatosak voltak.
Esténként azok voltak a legszebb pillanatok, amikor a városnézés és a finom vacsora után a szálloda tetőteraszán üldögéltünk egy jéghideg Gallo sörrel a kezünkben. A szálloda fiatal hippi tulajdonosainak lakásából az általunk még nem igazán ismert gyönyörű, halk indie zene dallamai érkezett, (no meg a marihuánás cigaretta tömény füstje), és varázslatos látvány volt a környező hegyek komor sziluettje.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.11. 23-án
/Folytatjuk.../