A forró nyár még forróbb blueskoncertje - Shemekia Copeland a MOMkultban
Szöveg: Gróf István, fotók:Nagy János
Győri, albertirsai, kelenföldi és sárvári blues-fanokból álló csapatunk időben elfoglalta helyét a
budai rendezvényterem kellemes hőmérsékletű nézőterén, mikor az előzenekar, a
Little G Weevil and His Band megjelent a színpadon. A zenekarvezető,
Szűcs Gábor gitáros-énekes mellett a tőle jobbra álló
K.C. Brown szájharmonikázott,
Nemes Zoltán, alias Mr. Jambalaya ezúttal nem a térdén egyensúlyozott kis elektromos-, hanem egy igazi hangversenyzongorán játszott, a főnöktől balra
Pengő Csaba bőgőzött, hátul pedig a „helyén”
Kiss Tamás dobolt. A szervezők is tudták, mi is sejtettük, hogy az előzenekar minősége nem engedi, hogy csak egy rövid műsort adjanak elő bemelegítésül a fő attrakció előtt:
ők többet érdemeltek.
Egy szaporább ritmusú korai dallal nyitottak, melyben mindhárom szólista bemutatkozott rövid szólóival. Ezután a tavaly megjelent lemezükről, az
If I May-ről a
Scam me, Scam me not című shuffle-t adták elő Brown öblös harmonikaszólójával, majd a
Doctor Hay hangzott el, a már várt Weevil-féle veretes gitárszólóval. Pengő Csaba hosszú ideje nem köt kompromisszumot a hangszereivel: végig marad a nagybőgőnél, még alkalmanként sem akasztja vállára a basszusgitárt. Az így tökéletes. Kiss Tomi
Charlie Wattsra emlékeztető ütőstechnikával hozta a biztos ritmusalapot, nem harsogta túl az együttest hangerejével. A
One Last Time című lassú bluest Gabesz egyedi, fejhangon énekelt, a hazai előadók közül talán a legeredetibb bluesos hangja uralta. Afrikai hangulatot árasztott a
Gold Mine, ami után visszatértek Little G Weevil 2011-ben az Amerikában kiadott lemezéhez, a
The Teaserhez, melyről a legütősebb szerzeményt, a
Real Men Don’t Dance-et nyomták le közel negyedóra hosszan. Muddy mester Mojo Working-jének hangulata lebegett a színpadon, a gitár-szájharmonika kérdez-felel párbeszédek ugyanúgy hatottak a hangulat fokozására, mint Nemesnek a zongora felsőbb oktávjain előadott briliáns rögtönzései. A vastaps tovább szólt a záró rock’n’rolljukban is, azonban át kellett adni a terepet az est fő fellépőjének.
Rövid átszerelést követően érkezett a színpadra
Shemekia Copeland és zenekara. Az énekesnő a színpad közepén állt mikrofonja előtt, a fiatalabb gitáros,
Arthur Neilson a jobbján pengetett.
Ken ’Willie’ Scandlin gitáros, vokalista és
Kevin Jenkins basszusgitáros Copeland balján helyezkedtek el, míg a dobos posztot a galambősz hajú
Robin Gould töltötte be.
Barefoot In Heaven, szólt a koncertkezdő dal legutolsó lemezükről, a
Done Come Too Farról, benne kitűnő, nem hosszú slide-szólóval. Az egész koncertet tekintve mindkét gitáros impróiról elmondható, hogy visszafogott időtartamban szóltak, egyikük sem kérkedett tudásával. A
Clotilda’s On Fire után Shemekia énekesi erényeit megcsillantó nóta, az
Ain’t Got Time For Hate következett, Neilson emlékezetes gitárjátékával. A negyedik szerzemény, a
Please Let Me Cry, egy lassú blues-ballada volt. A Bill Wyman csapatában is éneklő
Beverley Skeete koncertjein éreztem ezt a lélekhez eljutó katartikus érzést: először beleborsódzik az ember bőre, majd bepárásodik a szeme. Shemekia édesapjának,
Johnny Copelandnek a dalában, a
Nobody But You-ban Arthur, az azt követő
Walk Until I Ride spiritálés vokálokkal feldobott számban Ken szólózott. Talán színesebb, tömörebb lett volna a hangzás, ha egy billentyűssel vagy egy szájharmonikással bővült volna a zenekar. A
Great Rain-ben megint Shemekia varázsolt el hangjával, még úgy is, hogy duóban szólt a dal: Ken Scandlin énekelt vele. Már túl voltunk a koncert felén, amikor hard-rockosra vették a figurát a sokoldalú zenészek: a
Too Far to be Gone Deep Purple-ös riffekkel bombázott, hogy a másik véglettel, az akusztikus betétdallal, a
Beat Up Old Guitar c. régi, Mississippi blues-zal folytassák, melyet duóban, egy szál gitárral kísérve, ülve adott elő Copeland és Nielson.
A különleges produkció nemcsak a zenéje, hanem a show miatt is vastapsot indukált. A tengerentúli setlisteket átnézve azt tapasztaltam, hogy a harlemi énekesnő budapesti koncertjén hiányoztak a country hangulatú nóták, inkább bluesos, spirituális opusokat válogatott be, az itteni közönség igényeit felmérve.
Koko Taylort mint példaképet említette egy dögös Chicago-blues (
Has Anybody Seen My Man) előadása előtt, melyben a show, a hangulat tovább fokozódott: a két gitáros immár egymás mellett állva vívtak egymással gitárpárbajt, az eredményhirdetést ránk, a közönségre bízva. Majd a fekete mini-ruhában, magas-sarkú cipőben, fátyol-tunikában fellépő művésznő a nagymamájával töltött
harlemi templomi vasárnapokat idézte meg egy önéletrajzi ihletésű gospelben, majd folytatta ezt a vonalat egy másik varázslatos spirituálé, a
Ghetto Child előadásával. A dal közepén mikrofon nélkül énekelt, megmutatva, hogy milyen hatalmas, erős hangja van, megrázó pillanatokkal ajándékozva meg a már az üléseikről felállt és ütemesen tapsoló közönséget. Nem maradhatott el természetesen a ráadás: a koncerten több dalt is felelevenítő, 2000-ben kiadott
Wicked című albumról az
It’s 2 A.M. csendült fel, melyben megpróbálta Shemekia a közönséget is megénekeltetni. Nem sok sikerrel.
De nem a mi hangunkon volt a lényeg, hanem az övén: a
Blues Music Award-díjak sokasága és a hatszoros
Grammy-díj jelölés nem puszta véletlen eredménye, nekünk meg ritkán adódik ilyen kaliberű énekesnőt élőben meghallgatni. Szerencsénkre most ez sikerült.
Megjelent a bluesvan.hu portálon 2024.07.25-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése