A FORRÓ MYÁR MÉG FORRÓBB BLUESKONCERTJE- SHEMEKIA COPELAND A MOMKULTBAN

A forró nyár még forróbb blueskoncertje - Shemekia Copeland a MOMkultban
Szöveg: Gróf István, fotók:Nagy János

Győri, albertirsai, kelenföldi és sárvári blues-fanokból álló csapatunk időben elfoglalta helyét a budai rendezvényterem kellemes hőmérsékletű nézőterén, mikor az előzenekar, a Little G Weevil and His Band megjelent a színpadon. A zenekarvezető, Szűcs Gábor gitáros-énekes mellett a tőle jobbra álló K.C. Brown szájharmonikázott, Nemes Zoltán, alias Mr. Jambalaya ezúttal nem a térdén egyensúlyozott kis elektromos-, hanem egy igazi hangversenyzongorán játszott, a főnöktől balra Pengő Csaba bőgőzött, hátul pedig a „helyén” Kiss Tamás dobolt. A szervezők is tudták, mi is sejtettük, hogy az előzenekar minősége nem engedi, hogy csak egy rövid műsort adjanak elő bemelegítésül a fő attrakció előtt: ők többet érdemeltek.

Egy szaporább ritmusú korai dallal nyitottak, melyben mindhárom szólista bemutatkozott rövid szólóival. Ezután a tavaly megjelent lemezükről, az If I May-ről a Scam me, Scam me not című shuffle-t adták elő Brown öblös harmonikaszólójával, majd a Doctor Hay hangzott el, a már várt Weevil-féle veretes gitárszólóval. Pengő Csaba hosszú ideje nem köt kompromisszumot a hangszereivel: végig marad a nagybőgőnél, még alkalmanként sem akasztja vállára a basszusgitárt. Az így tökéletes. Kiss Tomi Charlie Wattsra emlékeztető ütőstechnikával hozta a biztos ritmusalapot, nem harsogta túl az együttest hangerejével. A One Last Time című lassú bluest Gabesz egyedi, fejhangon énekelt, a hazai előadók közül talán a legeredetibb bluesos hangja uralta. Afrikai hangulatot árasztott a Gold Mine, ami után visszatértek Little G Weevil 2011-ben az Amerikában kiadott lemezéhez, a The Teaserhez, melyről a legütősebb szerzeményt, a Real Men Don’t Dance-et nyomták le közel negyedóra hosszan. Muddy mester Mojo Working-jének hangulata lebegett a színpadon, a gitár-szájharmonika kérdez-felel párbeszédek ugyanúgy hatottak a hangulat fokozására, mint Nemesnek a zongora felsőbb oktávjain előadott briliáns rögtönzései. A vastaps tovább szólt a záró rock’n’rolljukban is, azonban át kellett adni a terepet az est fő fellépőjének.

Rövid átszerelést követően érkezett a színpadra Shemekia Copeland és zenekara. Az énekesnő a színpad közepén állt mikrofonja előtt, a fiatalabb gitáros, Arthur Neilson a jobbján pengetett. Ken ’Willie’ Scandlin gitáros, vokalista és Kevin Jenkins basszusgitáros Copeland balján helyezkedtek el, míg a dobos posztot a galambősz hajú Robin Gould töltötte be. Barefoot In Heaven, szólt a koncertkezdő dal legutolsó lemezükről, a Done Come Too Farról, benne kitűnő, nem hosszú slide-szólóval. Az egész koncertet tekintve mindkét gitáros impróiról elmondható, hogy visszafogott időtartamban szóltak, egyikük sem kérkedett tudásával. A Clotilda’s On Fire után Shemekia énekesi erényeit megcsillantó nóta, az Ain’t Got Time For Hate következett, Neilson emlékezetes gitárjátékával. A negyedik szerzemény, a Please Let Me Cry, egy lassú blues-ballada volt. A Bill Wyman csapatában is éneklő Beverley Skeete koncertjein éreztem ezt a lélekhez eljutó katartikus érzést: először beleborsódzik az ember bőre, majd bepárásodik a szeme. Shemekia édesapjának, Johnny Copelandnek a dalában, a Nobody But You-ban Arthur, az azt követő Walk Until I Ride spiritálés vokálokkal feldobott számban Ken szólózott. Talán színesebb, tömörebb lett volna a hangzás, ha egy billentyűssel vagy egy szájharmonikással bővült volna a zenekar. A Great Rain-ben megint Shemekia varázsolt el hangjával, még úgy is, hogy duóban szólt a dal: Ken Scandlin énekelt vele. Már túl voltunk a koncert felén, amikor hard-rockosra vették a figurát a sokoldalú zenészek: a Too Far to be Gone Deep Purple-ös riffekkel bombázott, hogy a másik véglettel, az akusztikus betétdallal, a Beat Up Old Guitar c. régi, Mississippi blues-zal folytassák, melyet duóban, egy szál gitárral kísérve, ülve adott elő Copeland és Nielson.

A különleges produkció nemcsak a zenéje, hanem a show miatt is vastapsot indukált. A tengerentúli setlisteket átnézve azt tapasztaltam, hogy a harlemi énekesnő budapesti koncertjén hiányoztak a country hangulatú nóták, inkább bluesos, spirituális opusokat válogatott be, az itteni közönség igényeit felmérve. Koko Taylort mint példaképet említette egy dögös Chicago-blues (Has Anybody Seen My Man) előadása előtt, melyben a show, a hangulat tovább fokozódott: a két gitáros immár egymás mellett állva vívtak egymással gitárpárbajt, az eredményhirdetést ránk, a közönségre bízva. Majd a fekete mini-ruhában, magas-sarkú cipőben, fátyol-tunikában fellépő művésznő a nagymamájával töltött harlemi templomi vasárnapokat idézte meg egy önéletrajzi ihletésű gospelben, majd folytatta ezt a vonalat egy másik varázslatos spirituálé, a Ghetto Child előadásával. A dal közepén mikrofon nélkül énekelt, megmutatva, hogy milyen hatalmas, erős hangja van, megrázó pillanatokkal ajándékozva meg a már az üléseikről felállt és ütemesen tapsoló közönséget. Nem maradhatott el természetesen a ráadás: a koncerten több dalt is felelevenítő, 2000-ben kiadott Wicked című albumról az It’s 2 A.M. csendült fel, melyben megpróbálta Shemekia a közönséget is megénekeltetni. Nem sok sikerrel.
De nem a mi hangunkon volt a lényeg, hanem az övén: a Blues Music Award-díjak sokasága és a hatszoros Grammy-díj jelölés nem puszta véletlen eredménye, nekünk meg ritkán adódik ilyen kaliberű énekesnőt élőben meghallgatni. Szerencsénkre most ez sikerült.
Megjelent a bluesvan.hu portálon 2024.07.25-én

ELMENT A BRIT BLUES ATYJA- JOHN MAYALL-RA EMLÉKEZÜNK

Elment a brit blues atyja - John Mayall-ra emlékezünk
Szöveg: Gróf István - Fotók: Császár Márta 'Kifra' (2. fotó) és Gróf István

A populáris zene világában kevés olyan formátumú zenész élt és alkotott, mint John Mayall. Zenész, énekes, zeneszerző, stúdióvezető, zenetörténész, példakép és mélyen humánus ember. A hatvanas évek közepén több mint forradalmat csinált szigetországi társaival, ahogy megfordította a transzatlanti hídon a zenei közlekedést: a brit zenei invázió révén az amerikaiak lettek az epigonok. A rock műfajában még hagyján, de az afroamerikai blues esetében ez már valódi csoda volt: akkor minden valamirevaló fehér amerikai blues-zenész John Mayallt tartotta példaként követendőnek, inspirátorának.

Mintha a számot a fekete Sonny Boy Williamson játszotta volna a 40-es évekből, pedig nem: a szőke, kékszemű John Mayall, a brit blues későbbi atyja harmonikázott és énekelt az 1966-s felvételen, az Another Man-ben. Ez volt első zenei élményem a fehér blues-legendától.
Az 1933-ban, az angliai Manchester mellett született John Mayall korán megszerette és megtanulta a jazzt, hiszen apja jazz-gitározott. Ugyan nehéz elképzelni az öreg Murray Mayallt kifogástalan mellényes öltönyben, nyakkendővel, pipával szájában, tömött könyvespolcok előtt hatalmas bőrfotelben ülve - mint az egy családi fotón látható -, amint nagyokat improvizál a kezében tartott gitárján, de ez tény. John a képzőművészet minden ágát - festészet, grafika, tipográfia - kitanulta, és komolyan hallani sem akart a zenélésről, egészen 1962-ig, míg Alexis Korner együttesét meg nem hallotta annak manchesteri koncertkörútján. Később a bluest már annyira megtanulta játszani, hogy Korner is fogadta őt és meghallgatta. Talán a Parchman Farm-ot harmonikázta el akkor, ott. Hazai gondolkodással talán nehéz felfogni ezt, de Alexis a tehetséges muzsikust Londonba, a lehetőségek kibontásának helyszínére hívta. Itt John megalapította a később világhírű Bluesbreakers együttesét. Az aranykorszakának nevezett időszakot 1965-73 közöttre tehetjük.

A kezdeti zenészválogatások és egy kevésbé sikeres debütáló album után, melyet a londoni Klooks Kleek Clubban rögzítettek 1965-ben, az Eric Claptonnal felvett nagylemeze már befutott a következő évben. Clapton profi módon gitározott már, mint pl. a Steppin' Out vagy az All your love c. Otis Rush klasszikusban is, melyek slágerek is lettek. Miután Eric kinőtte magát 1966-ra, a rock-blues történelem első supergroupjába, a Cream-be távozott. Mayall nem esett kétségbe: rövid válogatás után egy Peter Green nevű, addig ismeretlen gitárost szerződtetett, jó érzékkel. Megírni, megtanulni és lemezre venni egy nagylemezt egy frissen összeállt bandának akkoriban nem évekre, nem hónapokra, hanem csak napokba tellett. Mayall következő sikerlemeze a Hard Road lett 1967-ből. Ez év tavaszán vagyunk, mikor Peter Green gitáros, John McVie basszgitáros és Mick Fleetwood dobos bejelentette Mayall mesternek szándékát, hogy új együttest alapítanak. Ez volt a Fleetwood Mac, a brit blues hullám legpatinásabb bandája. Mayall most sem esett kétségbe, három héttel a fiúk távozása után - HÁROM HÉTTEL!!! - stúdióba vonult új zenekarával és 2 nap alatt lemezre rögzítették a Crusade c. nagylemezt, melyen a zenekarvezető énekelt és zongorázott, és már az ifjú Mick Taylor gitározott.
John Mayall munkássága azért fontos, mert nemcsak sok, 70 stúdió- és koncertlemeze jelent meg, hanem főleg azért, mert zenetudósként kereszteshadjáratot indított a blues megszerettetéséért, elismertségéért, amellett, hogy folyamatosan komponált és előadott. Kiiskolázott rengeteg zenészt, útjára bocsátotta őket, majd stílusirányzatot, hangszerelést, koncepciót váltott a blueson belül és folytatta. Sok korszaka volt, amelyekből kár lenne egyet is kihagynunk. 1968-ban, 5 évi folytonos koncertezés után 20 napos kaliforniai szabadságának emlékeit dolgozta fel a Blues From Laurel Canyon c. nagylemezén. Egy év múlva Mayall - részint az önállósodó fiatalok távozása miatt - újra vált. Mutatja ezt 1969-es lemez címe, a Turning Point - a Fordulópont is. Ezt egy akusztikus gitár- Jon Mark, basszus- Stevie Thompson, szaxofon- Johnny Almond és egy énekes-harmonikás-billentyűs - aki John maga - összetételben, azaz dob és elektromos gitár nélküli formációval veszi fel. Jazzes, folkos, mostani szakszóval „unplugged" lemez. Legismertebb száma, jó értelemben vett slágere, a koncertek standard ráadása is erről szól, a Room To Move.

1970 tavaszán Mayall már amerikai lakos volt. Ezúttal az akusztikus csapata is önállósodott, így új bandáját amerikaiakból verbuválta. A Canned Heat-ből kivált basszgitáros, Larry Taylor és a szólógitáros, Harvey Mendel mellé egy jazz-blues hegedűst, Don „Sugarcane" Harrist szerződtette, és velük készítette el a stílszerűen US Union- Amerikai egyesülés c. albumát. 1971-s Back To the Roots- a Vissza a gyökerekhez c. albumán megjelenik a boogie-woogie, melyet kitűnően zongorázik Mayall. 1972-ben újabb fordulatot hajtott végre a zenész a Turning Point-féle akusztikus korszaka után. Ezúttal a jazzhez fordult. Kitűnő jazz muzsikusokat szerződtetett a Jazz-Blues Fusion lemeze felvételeihez, így Clifford Solomon szaxist és Blue Mitchell trombitást, akik az eddigiektől eltérően, mint fúvósok, nem színező háttérszerephez, hanem szólista feladatokhoz jutottak.
A hetvenes években a disco, a nyolcvanas években a funky nem kedvezett a bluesnak, így Mayall - nem feladva a blues-ért folytatott kereszteshadjáratát - soha nem lankadó lelkesedéssel koncertezett, de új lemezeket nemigen készíthetett. 1992-ben ez megváltozott, és korszerűbb hangzással újra kezdte a lemezkészítést a 60-as éveihez közeledő mester. A Wake Up Call c. lemez vezette be az általam ezüstkorszakának nevezett időszakát. Mayall ismét kitermelt egy csodagitárost Eric Clapton, Peter Green, Mick Taylor, Jerry McGhee, és Coco Montoya után: 1995 óta a pocakos kanadai Buddy Whittington a gitárosa.
Apropó, koncertjei. Jómagam tízszer hallottam a mestert élőben, aki 21 koncertet adott hazánkban. Az 1985-s budapestit még kihagytam, de a 1987. április 1.-t már nem: az előzenekar a vasi Natur Blues Band, Zsoldos Báró Zoltán együttese volt Szombathelyen, a Sportházban. Ugyancsak ők játszottak a Bluesbreakers előtt 1993 áprilisában Tatabányán, ahol a britek bemutatták friss blues-rock albumukat, a Wake Up Call-t. 2001-ben, majd 2003-ban a Petőfi Csarnokba, 2007 júliusában Pilisszántóra zarándokoltam ki miatta. Majd a három 80 +-os koncertjén vehettem részt, melyeket az

Akváriumban rendeztek meg 2014. áprilisban, 2015. novemberében és 2019. márciusában. A 2022-es elmaradt már, nemcsak a covidnak köszönhetően...
"John Mayall zenekarvezetési elve Count Basie és Duke Ellington felfogásához állt közel. A fő szempont mindenkor az volt, hogy a saját zenéjét játszhassa együttesével. Mindig igyekezett teret hagyni muzsikusainak arra, hogy kiélhessék egyéni ambícióikat, amely egyben a zenekar javát is szolgálta. Azt természetesnek tartotta, hogy jó néhány fiatal társa, akit ő emelt ki az ismeretlenségből, felhasználja az együttest saját zenei karrierje megalapozásához. A legtöbb volt Bluesbreakers taggal később is jó, szinte baráti kapcsolatban maradt." (Martsa Balázs) 2001-ben ismét a zenésztársak örömzenélés céljából való összerántása jegyében adta ki a John Mayall and Friends: Along for the Ride c. albumát, melyen Otis Rush-tól a Bluesbreakers-i időkben csapattag Peter Greenen, Mick Tayloron, a 80-s évek új blues-csillagáig, Gary Moore-on Jeff Healey-ig gitároztak.
„The father of the british blues, Mr. John Mayall"- hallhattuk bemutatását élő felvételen, melyet Liverpoolban, a 70-ik születésnapján rögzítettek. A mester bármikor hátradőlhetett volna karosszékében, akkor is örök időkre a legnagyobbak közé számítana. De lám, ő dolgozott még 85 évesen is, és míg ereje bírta, hirdette a blues örökkévalóságát. Óriási teljesítmény, melynek soha ki nem alvó lángja John mester műfaj iránti elkötelezettsége. Novemberben lett volna 91 éves! Nyugodj békében, John!
Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2024. 07.25-én, majd 07.31-én a bluesvan.hu portálon

MÚLTBÉLI JAZZ, PROFI ELŐZENEKAR, LENGYEL- NORVÉG SZTÁRCSAPAT A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL PÉNTEKI NAPJÁN

Múltbéli jazztablók, profi előzenekar, lengyel-norvég sztárcsapat a Lamantin Jazz Fesztivál pénteki napján
Szöveg: Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin', 2. Gróf István

A csütörtöki, blues-napi csúcsra-járatás elmúlt másnapra, a hőmérő higanyszála is a kánikulai tartományok felé tartott, meg hát a foci EB negyeddöntői is elkezdődtek: „csak” sima telt ház volt az este.
A Weöres Sándor színház tágas, szellős, kényelmes, csapszékkel is ellátott teraszának falán látható Czika-portrékról és Nemerei-plakátokról már szót ejtettünk, az aulában levő „Szabadzene a Vasfüggöny mögött 1989 előtt" c. jazztörténeti tablókról még nem. Négy képes karton beszél a múltról: az első az 50-es, 60-as évek jazzéletéről országos szinten, a második a Szombathelyi Jazzklub akkori emlékeit jeleníti meg, míg az utolsó kettő az 1985-89 közötti szombathelyi Improvizatív Zene Műhely három nyári eseménysorozatát. Bizony, szép dolog a dicső múltat is feleleveníteni, pláne, hogy az archívumból van mit előbányászni.

Jó volt látni Kovács Gyula, a tavalyelőtt itt járt Kőszegi Imre, Jávori Vilmos dobosok portréit felidézni, és elmosolyodtunk, amikor Nesztor Iván vagy Gyárfás István fiatalkori arcait megtaláltuk a jó három és fél évtizedes fotókon.

A hét legütősebb előzenekara, a Blue Note Collective lépett a színpadra elsőként. Az első hangok hallatán megállapíthattuk, hogy nagyon profin szólnak, pedig a szóhasználatomban a „rövidnadrágos, szandálos generáció" tagjai voltak. Persze nekik volt a legtöbb napjuk a táborban, hogy felkészüljenek, de gyanítom, már azelőtt is zenélhettek együtt. Scheller Ákos gitáros, a csapat ásza, Damó Máté basszeros, Molnár Torda szaxofonos és Hajnal Balázs alkotta a négyest. Egy Miles Davis nóta feldolgozásával indítottak, az Oleo-val, egy szaxi- gitár uniszónóval kezdődött, majd Scheller mutatta be nemsokára, hogy tudása a profikat idézi. A Softly as in a Morning Sunsise c. evergreenbe már Molnár Torda is odarakta magát becsületesen, jót dúdolt, tekert, sodort altóján, de a legfiatalabb, Máté is jókat pengetett basszusán. Már korunk zenéje volt a groove-os Strasbourg/ St. Denis c. Roy Hargrove szerzemény átirata: a szabadabb zenében is megmutatták jártasságukat a fiatalok. És ilyen még nem volt: visszatapsolták (volna) az előzenekart, de az időkorlát nem engedte.

A Vojciech Staroniewicz Quintet Lengyelországból jött, kivéve a Norvégiából érkezett harsonást. A hazájában zenészként már befutott Staroniewicz zenekarvezetőnek 12. albumát, a 2022-ben megjelent Strange Vacation anyagát adták elő Szombathelyen, majdnem azonos összetételben, mint a lemezen (a bőgős volt más). A Covid lezárások után 6 nappal, 2020 tavaszán írták meg a lemez anyagát, talán értjük az utalást a Különleges vakációra. A bizonytalanságok, az elszigeteltség, az ellentmondó üzenetek, a félelem, a lázadozás kora volt ez az év, és persze a reményé, hogy a dolgok majd egyszer jobbra fordulhatnak - olvashatjuk a lemez kritikusának bejegyzését. A öttagú csoportban Vojciech mellett, aki tenor-, és szopránszaxofonon játszott, Erik Johannessen harsonán, Dominik Bukowski vibrafonon, Konrad Zolnierek nagybőgőn és Przemyslaw Janosz dobokon játszott. Különleges izgalmat feltételezett, hogy a jazz-kombókban megszokott zongora helyett a hazai bandáknál gyakran a cimbalom, itt pedig a vibrafon szólt mind kísérő-tömörítő, mind szólisztikus szerepében.
A műsor a Lost spring- Az elvesztett tavasz (utalás megint a lezárásokra) c. számmal kezdődött. Nem modernkedték túl a muzsikát, a két fúvós itt mutatkozott be játékával. A címadó Strange Vacation olyan Broadway evergreen stílusú ballada volt szaxi- pozan dallamkórusaival, ezek, és a vibrafon bejelentkező szólóival. A Fake News a fúvósok és a vibrafon uniszónójával indult, majd bátrabb és hosszabb szólók következtek a pozanos, a bőgős, és a ritkán ütő, itt még nem virgázó vibrafonos jóvoltából. A szám végén az „álhírek" elszabadultak: teljes kakofóniába torkollt a darab. A lemez listáját követve a Days of Idea, majd az Episode, a The Episode és a Global Reset c. opusok következtek. A címek itt találkoznak is a mondanivalóval. A jazz műfajában nincsenek szövegek. Tóth Viktor mondta tegnapelőtt nekem, hogy nem a számcímek a fontosak, hanem a muzsika. Egyébként fantasztikus, hogy sokszor csak a meghökkentés ötletétől vezérelve adnak címeket a jazzerek a kompozícióiknak. Nálam a csúcs egy Babos Gyula szám, A zöld disznó dala.

Visszatérve: Az Ötletek napjában nagyon hatásosan, szépen szólt a három szólóhangszer együttjátszása, az Epizód egy kirándulás a fúziós jazz, a másik a west coast stílus irányába, egy meghatóan gyönyörű vibrafon „in the mood" szólóval. A világ lenullázása c. szám már őrült kakofónia volt, a free-jazz itt más utat tört, 9/8-ban, majd 7/8- ban tördelték a ritmusokat, Dominik a legalsó és a legmagasabb tartományokban ütötte hangszerét, Przemyslaw pedig egy jó hatperces őrjöngős dobszólóval bélelte ki a számot, míg Vojciech és Erik szaggatott ritmusú uniszónói, majd kérdez-felel párbeszédei ötletesek, de nem megnyugtatóak voltak. Pihentető volt a pozanos szerzeménye, a Rövid életek, mely a maga, igen magas hangokon megszólaló szólójával indult. Erik egyébként az Oslo-i szimfonikus zenekarban, valamint ezenkívűl két jazzbandában is játszik. A szám később Coltrane-os hangulatot vett át: Konrad a vibrafonos által csak halk akkordokkal kísért fantasztikus bőgő-, majd a zeneszerző pozan-, végül egy briliáns, Milt Jackson-i magasságú vibrafonszólóval végződött, melyben már előjöttek a fürge kezek is. A négy ütőből a jobb kéz mindkettője mellett a bal kéz jobb ütőjét is bevetette a rögtönzés hevében a lengyel srác.

A közönség tombolt, természetesen ráadást kért, melyet a szaxofonos, már nem erről a lemezéről szóló 8 Star Blues-zal elégített ki. Most először vette elő szopránszaxiját Vojciech, klarinétszerű hangjával hatalmasat rögtönzött a szordínóval halkított pozannal és a többiekkel együtt. Második ráadást is kiharcolt a lelkes, vastapsoló publikum, ami egy mediterrán ritmusú dalban, a Cataluniában testesült meg.
A 2024-es fesztivál vendég-koncertestéi méltó befejezéssel zártak. Kíváncsian várjuka foytatást jövőre.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.07.06-án

IAN SIEGAL, A BRIT BLUES VAGÁNYA ISMÉT TELTHÁZAT HOZOTT A LAMANTIN JAZZG FESZTIVÁL CSÜTÖRTÖKI NAPJÁN

Ian Siegal, a brit blues vagánya ismét teltházat hozott a Lamantin Jazz Fesztivál csütörtöki napján
Szöeg: Gróf István - Fotók: Török Erika

A kezdés előtt hosszú sorban álltak a bejutni vágyók a csütörtöki Blues Napra. Mindig is így volt ez a Lamantinon, a blues a könnyebben emészthetősége és a rockzenéhez közelebb állása miatt is népszerűbb a hallgatóság számára. Végül is befért mindenki, de sokan végigállni kényszerültek a két és félórás koncertet.

Most valóban fiatal csikócsapat, a 2.2 , azaz Kettő a négyzeten fantázianevet kapott formáció lépett fel először. Itt Bédy Levente gitározott, Lőrincz Gergő dobolt, Zumbok Benedek basszusozott, míg a szólóhangszer ezúttal a trombita volt, melyen Huszti Boldizsár játszott. Egy blues-sémával kezdtek, melyben a trombitás, a gitáros, valamint öthúros hangszerét tökéletesen kihasználva a basszusgitáros improvizált, majd a Footprints c. kompozíció következett, Huszti fátyolos, cool- jazzes hangulatot teremtő trombitaszólójával, és a két gitárt pengető ízléses rögtönzéseivel. Ezt egy Herbie Hancock nóta, a dallamos Cantaloupe Island követte, de a dallamfelvezetés után itt is belemelegedtek a jazz rejtelmeibe a fiúk.

Alig múlt este 8 óra, a várakozás a tetőfokára hágott. Szombathelyen már több ízben is vendég volt Ian Siegal (2005, 2009, legutóbb 2015-ben), de Bükön is nemrégen, így már komoly reputációja volt Szombathelyen. Az angol létére az amerikai country zenét, a Tow Waits-féle kocsma-sanzonokat, az 50-es évek rock'n'rollját, de az angol-ír népdalokat is dalaiba beszövő zenész most fellépő bandája, az Electric Band is részben ismerős: a holland Ciggaar-testvérek, Dusty, a gitáros és Darryl, a dobos már jártak itt, a harmadik hollandus, Danny van T'Hoff basszeros azonban még nem. Siegal, ahogy az elkophatatlan „brit blues fenegyereke" jelzőt használják rá, tökéletesen megfelel ezen kritériumnak. Még soha nem láttuk vörösboros kehely, whiskys-pohár vagy korsó sör nélkül fellépni... De Ian ég a színpadon, eléget egy koncert alatt többszáz kalóriát, beleadja szívét-lelkét az előadás minden percébe. Feltételezem, ő nem bírná ki, mint sok pályatársa, hogy csak lemezeket adjon ki, és a médiában szerepeljen. Neki lételeme a fellépés, és ezt még most, zenei pályájának 20. évében is gyakorolja, hiszen a 14 neve alatt megjelent nagylemez kiadása mellett havi 4-6 koncertet ad. Egyszerűen nem megy ki a divatból!
Erről tett tanúbizonyságot is a Lamantin Jazz Fesztivál ötödik napján, csütörtök este a vasi nézőközönségnek. Pergő dobokkal indult kezdő counrty-dalban Siegal Elvis, vagy talán Johnny Cash hangtónusában énekelt, a középrészben aztán Dusty is bemutatkozott: fehér gitárján néhány forduló gyors imprót lenyomott. Az I'm The Shit az utolsó lemezéről szólalt meg, precíz vokálokkal díszítve a refréneket. A Working On a Building-ben is egyéni, Tom Waits-es, szuggesztív hangszínével az énekes állt a középpontban, de a szólógitáros is a régi, Shadows- féle visszhangosított gitárhangzásával bűvölt el, igencsak visszafogva a fürge futamokat: gyönyörű dallamokat fűzött fel szólójában egymásra. A ritmust mi, a közönség lelkesen tapsoltuk: tá- tá- szin-kó-pa! Az Elmore James-ihletettségű How Many More Years c. lassú bluesban már az énekes is elővette slide gitártudományát, és nagyszerű rögtönzéseket nyomott le Chicago- blues stílusban. Érdekes, hogy a slide gyűrűt a legtöbb gitáros a kis- vagy gyűrűsujjára húzza fel, de Ian a középsőt találta megfelelőnek. A következő médium blues előtt elmesélte az első és utolsó üveg ásványvizét is kihörpintő zenész, hogy kemény éjszaka után van, majd nyúlt az elé helyezett vörösboros pohár után. Mi tagadás, meglátszott rajta!

Az I'm A Train c. balladájában ismét rekedtes hangja, egyéni előadásmódja vonzotta magára az érdeklődést, többször az injekciók beadásának területére, a vénájára mutatva közben. Míg 4 percet pihent a mester, az Electric Band trióban folytatta a bulit, egy félelmetes rocn'n'roll-t letekerve, amiben - érdekességképpen - a dobos, Darryl énekelt. És pörgött a koncert, izzadt mindenki, folyt a víz róluk, rólunk. Egy szép ballada után kemény funkyra váltottak, melyben a basszus késleltetett ritmusú bebrummogására kagylóztunk figyelemmel, majd egy Mississippi-deltába, Buddy Guy inspirálta lassú bluesba csöppentünk. She's Got the Devil in Her- énekelte, beszélte, hadarta Siegal - aki Ciggaar mellett nagyot is szólózott slide gitárján - kalandját a 19 éves ördöglánnyal. Erősített dobozgitárját olyan vehemenciával pengette, nyúzta, hogy az rendre elhangolódott, ezért gyakran kényszerszünetet kellett tartani, míg a hangológéppel felhangolta azt. Az utolsó szám az 1967-es év Angliájában az év dala volt: Procol Harum: A Whiter Shade of Pale. A jellegzetes Bach-orgonaszólót kiiktatták, és olyan blues dalt kovácsoltak belőle, hogy ihaj! Az énekes és a gitáros vitték el a főszerepet megint.

Nem csoda, hogy a levonuló alakulatot visszatapsoltuk. Jöttek is ki hamarosan. Elsőként egy smirgli-kemény Chicago- bluest nyomtak le, melynek második felébe belefűzték a Rolling Stones 1965-ös kemény nótáját, a The Last Time-ot. A második kijövetelük után ismét brit felségterületen maradtak: egy ragyogó angol-ír népdal-kocsmadal hangzott el, melyben már Ian (egy pohár whiskyvel kezében) táncolt, énekelt, dalolt, társait ölelgette, azaz az ismert sztereotípiával élve a hangulat a tetőfokára hágott. Fel is állította mind a kétszázunkat, és tapsoltunk vele együtt. Nem nézték az órájukat ezután sem, a harmadik kijövetelükkor már egy amerikai folk-rock volt terítéken. Hullámzott, áradt a 6/8-os dal Siegal torkából, Ciggaar gitárjából, a'la korai Byrds hangulatban.

Mit sem kopott Ian Siegal varázsa az utóbbi évtizedben. Jó volt hallgatni most is, és jó lenne hallgatni majd évek múlva is.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.07.05-én

HA AKARTA, HA NEM, SZTÁR LETT TÓTH VIKTOR SZOMBATHELYEN(IS)

Ha akarta, ha nem, Tóth Viktor sztár lett Szombathelyen (is)
A Skylark Metropolitan koncertje a Lamantin Jazz Fesztiválon
Szöveg és fotók: Gróf István

Ismét kegyes volt az időjárás, elkerülte a hőhullám a fesztivál eseményének színhelyét, így a koncertek előtt kellemes időben idézhettük fel Nemerei Péter munkáit, a Lamatin Jazz Fesztiválok gondosan megszerkesztett plakátjait a klub teraszán, a fotós arcképcsarnok mellett.

Az előzenekar- a tegnapihoz hasonlóan nemcsak rövidnadrágos, szandálos fiatalokból állt, a középkor is nyomatékkal képviseltette magát a magukat képezni kívánó Improvizációs Tábor tanítványainak sorában. Az AZEZZ Quartet Fülöp László- gitár, Pávai Barna- basszus, Sándor Zsombor- dob, valamint a Dániában zenét tanító Blik Bertram zongorista összetételű banda is a jazz mainstream korszakából válogatta ki bemutatkozásuk darabjait. Charlie Parker Billie's Bounce c. bluesával kezdtek, hatásos gitár- zongora uniszónóval indítva azt, majd egy 1934-ből származó Vernon Duke ballada, az Autumn in New York következett, végül a My Shining Hour c. sztenderddel fejezték be bemutatkozásukat. Mind a gitár-, mind a zongora-improvizációk ötletdúsak voltak, nagy tapasztalatot feltételeztek, de a kíséret is precízen dolgozott.

Tiszta erkölcs, vallásos lélek, szabad szellem - e három vonásával jellemezhetnénk Tóth Viktor altszaxofonos egyéniségét. Ezek származéka a tiszta, elsöprő erejű megszólalás, párban a magasfokú kreativitással. Nem sok jazz-zenész mondhatja el magáról Magyarországon, hogy mind a szakma, mind a közönség kiemelt érdeklődését bírja. Hatalmas lelke van, és hogy tartalékait feltöltse, sokszor „elbújik" ide-oda, hol Indiába, hol a Gyimesekbe, de legtöbbször alföldi tanyájára.

Óriási érdeklődés övezte új formációjának, a Skylark Metropolitannak bemutatkozását. Tóth nem az unplugged, dob nélküli hangzásban gondolkodott, melyek az Arura Trió idejében a jól megérdemelt sikereket hozták meg számukra Lukács Miklós cimbalmossal az oldalán. Már nem a „tanyasi kis lak" van a középpontban, mint a Szemed Kincse, vagy a Have No Fear lemezei idején, hanem a jó értelembe vett kozmopolita világ, a nagyváros, benne az égboltra szálló-daloló pacsirtával. Hajtotta őt a megújulás szándéka, bár mind a nyolc, eddig megjelent lemeze más és más hangulatú. „Minden zenekarvezető álma, hogy az együttesben játszók a zenével együtt lélegezve szabadon szárnyaljanak, ugyanakkor olyan közös hangzást hozzanak létre, amely teljes, egyedi, és az univerzum minden minőségével rokon" - idézzük Tóth Viktort. Meg is találta új társait hozzá, megőrizve régi csapattársát, Orbán György nagybőgőst. A fiatal, 30-as korosztályt képviseli Cseh Péter gitáros, aki a Nagy Emma Quintetben irányította magára a figyelmet, és Gyárfás Attila, a Hágában zeneakadémiát végzett dobos, aki az avantgárd irányzat képviselője. Stílusukat nehéz jellemezni: post bop, modern mainstream, free jazz, etno-jazz és a könnyen rögzülő, a lélekre ható balladák egyszerre jelennek meg zenéjükben.
A műsorukban elhangzott számok, kevés kivétellel Tóth Viktor sajátjai voltak. A koncerten (mint a végén kiderült, lemezfelvételre rögzítve lett!) elhangzó dalokat nehezen tudtam követni. „Ez a kreatív, szabad szárnyalás, amely összes formációját jellemzi, ...az első pillanattól áradó erejével lebontotta a magunk köré épített falakat, és egyre felszabadultabban engedtük át magunkat a zene sodrásának" - idézem ide Somogyvári Péter koncertélményét. Lüktető bebop, lengőbasszussal kísért slow blues, dallamos ballada jöttek egymás után.

Tóth szaxijának a dallamfelvezetésben olyan hangja volt, mintha kórusban játszottak volna a fúvósok, szólóiban pedig szabadon szárnyalt, melodikus és energikus volt, a magas hangokat vízszintesen tartott Selmerjéből préselte ki. Páros ritmusú számoknál is aszimmetrikusként jött át a ritmus, főleg a recsegő alto- szólamokban. Gyakran játszottak a versékben uniszónót a gitárossal, aki nem a mainstream jazzben megszokott akkordfűzéseket alkalmazta: gyakran rockos, bluesos akkordokkal operált. Persze a gitár- szaxi „párbeszédek" itt is fokozták az izgalmat. A Groove Swing c,"első babynk"-ahogy Tóth Viktor bekonferálta, őrült vadsággal hangzozz el többek között az új bandától, majd az ezt követő 35th Street sétáló basszussal menetelt a végén a szám "elhalásáig". Gyárfás széttört, a sémákat kerülő dobolása meghatározó volt a banda megszólalásában. Orbán is hozta formáját: magas szinten, izgalmas mentekkel játszott. Az erre a zenekarra írt repertoárba belekerült John Coltraine Dear Lord c. spirituális darabja is: Tóth a megnyugvás érzetét jól áthozó balladájában igazán kitett magáért: kiállásában a többiek kísérete nélkül szárnyalt, terült a szépség, a jóság, a melegség hangszeréből. A Rush c. már inkább a free-jazzhez közelített, Cseh jóvoltából visszhangzottak a beszúrt effektek, riff- akkordok. A Funk c nótával zártak a fiúk, mely dögös, kőkemény hangzással szólt Péter reszeléseivel, Attila rövid, Viktor hosszúra nyúlt élvezetes improvizációival.

Az átizzadt kaftánban a ráadásban visszatérő szelíd, a szemével mosolyogva irányító zenekarvezető egy indiai hangulatélményt elevenített fel (kamiondudálás), a szűnni nem akaró visszataps után pedig egy latin ritmusú számban, a Stolen Clap-ben megénekeltetett bennünket. Elsőre nehéznek látszott a reprodukálandó ének, de a végén belejöttünk. A harmadik - itt ez is megtörtént! - lejátszott ráadásszámot Duke Ellington tiszteletére írta Tóth. A lassú, hagyományos bluesban már hagyta zenésztársait szerepelni, főleg a gitárost, aki nagyokat szólózott, végül csak hárman, a szaxofonos nélkül fejezték be a számot.
Akár akarta, akár nem, Tóth Viktor sztárrá vált Szombathelyen (is). Beérett a 2005 óta érlelt gyümölcs: idehaza az egyik legnépszerűbb zenész lett, amit egy fikarcnyi megalkuvás nélkül ért el. És ez nem semmi manapság!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.07.04-én

HÁROM ZENEKAR, HÁROM KÜLÖNBÖZŐ VILÁG A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL KEDDI NAPJÁN

A jazz három árnyalata rajzolt mosolygörbét a Lamantin Jazz Fesztivál keddi napján
Szöveg: Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Ámbár a táborlakók alkotják az esti nagy koncertek előzenekarait, a kedd esti diákcsapat kissé más volt, mint ahogy azt az eddigiekben megszoktuk. Egyrészt egy tapasztalt zenész, a 70+-os úriember, Székely István vezette a Petting névre keresztelt triót, de a billentyűs, Maros Ottó sem volt lángolószívű ifjonc. Egyedül Körmendi Mátyás, a bőgős tartozott e korosztályba. Elmondhatjuk, aznapi első nagykoncertünket hallhattuk. Amikor nyugdíjba vonulásom nyarán megleptem magam és beiratkoztam az Improvicációs Táborba Márkus Tibor tanár úr hallgatójaként, úgy hittem, én leszek minden idők legidősebb táborlakója.

Székely lepipált, ámbár ő profi zenész, neki zenei múltja van ugyanúgy, mint Marosnak, aktívan zenéltek-zenélnek ma is különböző formációkban. Egy amerikai sztenderdekből összeállított csokorral kedveskedtek nekünk, mindjárt az elején az On Green Dolphin Street-tel. Kiforrott, profi hangzás, a szaxi felvezeti a témát, fátyolosan búg az alt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és szólózik, majd a billentyűs következik. Hangról hangra ülnek az akkordok, a bőgős pedig precízen kíséri őket. Ő van a központban a következő 90 éves számban, a Tricotism címűben, majd egy Ki nyer ma? stílusú találós kérdés-játék következett, egy-egy szelet csokival díjazva a találatokat. A kvízmester Székely István. Az All the Things You Are c. Broadway evergreen megfejtésre került, de az utolsó daluk, a szintén elképesztően tisztán, lemezre vehető minőségben lejátszott There Will Never Be Another You már nem. A csokit megették a zenészek. Itt a vége, fuss el véle.

Berúgták az ajtót a tizenéves legények néhány perc múlva. Éles, metsző szél borzolt végig a Lamantin Klub hallgatóinak széksorain. 180 fokban más zenei világba csöppentünk: a fiatal csikócsapat, az Intergreese következett. A nagyvilágban kevéssé, itthon inkább elfogadott hangszerösszetételben, cimbalom, bőgő, dob felállásban léptek fel. Lukács Miklós és Balogh Kálmán már kitaposta az utat a népi ütőshangszer jazzben való elfogadtatásában, Unger Balázs pedig újra divatba hozta a folkzenébe. A Horváth Áron- cimbalom, Mohácsy Lőrinc Ágoston- nagybőgő és Fekete Zoltán- dob összeállítású, 20 év alatti zenészek egyedi stílust alakítottak ki. Zenéjük a post-bop, a free jazz, a népzenei elemek átemelése, mindezek avantgárd módon tálalása egyedivé teszi szuggesztív előadásmódjukat. A 2023 februárjában alakult formáció az idén a Müpa Jazz Showcase versenyén szakmai díjazott lett, és így kerültek Tímár Péter főszervező látókörébe.

A szólóhangszer persze a cimbalom: művelője sokszor nem is nyolcadokat, hanem tizenhatodokat ütve „szántott keresztül" a húrokon, akkordfelbontásai, futamai, tremolói ördögi gyorsasággal jöttek ki verői alól. Horváth Áron nem nézte zenésztársait, láthatóan megszállottként elmerült a zenében. Ő igen, mi nem tudtuk, hogy hol kezdődik az improvizáció, hol a megkomponált darab vége. Hallhatóan az ő játékához igazodtak a többiek, de nem őt lesve: tudták, érezték a zenét, mintha évtizedek alatt összecsiszolódtak volna. Mohácsy magabiztosan uralta hangszerét, ha kellet, a népies részekben, vonóval szólaltatta meg. Fekete szintén biztos kézzel ütötte dobjait úgy, hogy sohasem hallhattunk monoton sémákat tőle. Mondanom sem kell, kotta együk előtt sem volt. Talán a ritmikai és dinamikai változatosság hiánya lett volna felróható a zenekarnak az első szám meghallgatása után, de a másodikban már lelassult a bartókos szilajság, és mintha a Fúdd el, jó szél, fúdd el, hosszú útnak porát népdal motívumai jöttek volna elő. Ugyanígy visszafogott volt az utolsó kompozíció is, amely himnikusan szállt alá fentről, megrendítően. A korrektség végett a számok címei, sorrendben: For Rob (Horváth Á.), Kövecses víz partján (Fekete Z.), A kert fenekében (Fekete Z.), Prayer (Horváth Á.)

A 70 évet előre ugrás után ismét visszamentünk az időbe, de most vagy 100 évet. A Szalóky Classic Jazz Band a tradicionális jazz korszakába, az 1930-as, 40-es évek swinges világába vezetett vissza, és ezt olyan jókedvvel tették, hogy sem az ő, sem a mi arcunkról nem apadt el a mosoly. Ráadásul Szalóky mester nagyszerű showman, viccmesélő stand up-os, akármilyen hosszan is dumált és vette el a zenéléstől az időt, mi ezt egyáltalán nem bántuk, sőt, örömmel vettük, mosolyokkal nyugtáztuk. Dennert Árpád- klarinét, szaxofon, Szalóky Béla trombita, szárnykürt, Gyárfás „Gyafi" István- gitár és Oláh Zoltán- nagybőgő összetételben ültek fel a színpadra. Azért ültek, mert egy New York-i, manhattani 200 éve működő kocsmában, az Ear Inn-ben ilyen hangszerösszetételben ülnek a zenészek hétvégenként a mindig telt kocsma színpadjára, és ez nagyon megtetszett Szalókyéknak. A budapesti IF jazz kocsmában igyekeznek ezt itthon is így meghonosítani.
Egy Glenn Dawson nótával indítottak, szordínós trombitával, klarinéttal, Gyafi bendzsós hangzású akkordozásával, majd körbeszólózott mind a négy muzsikus, ahogyan ezt később is tették műsoruk folyamán. Akkortájt is ment a dalok címeivel az ökörködés, és maga Louis Armstrong sem maradt ki belőle az I Want Big Butter and Egg Man c. számával, melyet nem ezért játszottak el zenészeink. A Stealin' Apples c. következő százéves sláger már a fehér klarinétkirály, Benny Goodman szerzeménye, persze, hogy a klarinétszóló volt a legelső benne, de a kornett és a klarinét kérdez-felel váltásai még hatásosabbak voltak. Végre lelassult a banda kissé az újabb Armstrong dalban, a szomorú Blue Turning Gray Over You-ban, melyben Árpád szaxofonszólója adta át legjobban a szerző lelkiállapotát. Ahogy a zenekarvezető említette, még a feketeöves jazz-rajongók sem ismerik azokat a dalokat, amelyeket beválogatnak a repertoárjukba.

A következő ragtime-ban megint elszabadultak a csikók, hogy az Old Cape Cod c. szentimentális dalban ismét megfékezzék őket: Szalóky hangtompítós trombita, és Dennert bariton-imprója hangulatba hozta a közönséget. Az utolsóban, Satchmo Swing That Music c. szerzeményében - Szalóky meghatározása szerint - ismét „fürgedik" a zene. A teltházas koncertterem közönsége kétszer is visszatapsolta a papajazz előadóit, előbb Gyafi közismert darabját, a Vuk rajzfilmzenéjét, majd a P.W.'s Bluest, egy lassú tizenkettest nyomtak le a fiúk. Jókedvvel, bőséges zenét hallgatva álltunk fel székeinkből. Jöhet a következő felvonás!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.07.03-án

HAZAI ELŐADÓKKAL RAJTOLT EL A 24. LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL- AZ OLÁH KÁLMÁN SEPTET KONCERTJE

Az Oláh Kálmán Septet koncertje a Lamantin Jazz Fesztiválon
Szöveg és fotók: Gróf István

Hazai előadókkal rajtolt el a 24. Lamantin Jazz Fesztivál - A jövőre negyedszázados jubileumát ünneplő szombathelyi dzsesszdzsembori népszerűsége mit sem kopott napjainkban: az utóbbi években a fesztiválnak otthont adó Weöres Sándor Színház hangulatos klubja ismét színültig megtelt, sokaknak állnia is kellett. Megnyugvás ez a szervezőknek! A teraszon Czika László fotós portréi, a belső teremben a fesztivál jól ismert plakátjai gondoskodtak arról, hogy ne felejtsük el a dicső múltat sem.

A szokásos koreográfia szerint az Improvizációs Tábor az idén közel 100 hallgatója közül egy, véleményem szerint már korábban is együttmuzsikáló bandája, a Square Root lépett fel előzenekarként. Három hosszúranyúlt számot játszottak le, mind-mind saját szerzeményt. A csapat zenei ásza, Sánta Dániel zongorista, Takáts Áron basszgitáros, Kapolcs Bence dob és Kaszás Bence szaxofon felállású csapat egy funk nótával kezdett, majd egy lassú balladával folytatta, végül az elmaradhatatlan latin is sorra került, melyben ritmusváltással begin-, majd bop tempókkal variáltak a fiúk. A két szólóhangszeres közül - rögtönzéseiket tekintve - a zongorista volt a fajsúlyosabb.

Az Oláh Kálmán Septet nemrég váltott át héttagúvá, így a bővülés szélesítette zenei kifejezésmódjukat. A mindössze 54 éves zenekarvezető karrierje 20 évesen, a Trio Midnight-tal kezdődött, majd 1995-ben már nemzetközi jazztalálkozókon, így Belgiumban, majd Floridában is versenyeket nyert, és biztosította helyét a világ vezető pianistái között. Pályája az új évezred első évtizedében teljesedett ki: több lemez kiadása, új zenekarok indítása, sikeres koncertkörutak jellemezték ezt az időszakot, a Liszt-, és Artisjus- díjakat is ekkor zsebelhette be. Szerzeményeiben a jazzhangzás mellett fokozatos figyelem irányul a komolyzenei motívumok iránt, melyet zenésztársaival beépít a produkciókba.

A négy fúvós balról jobbra egy sorban állt fel a színpad elején: Oláh Kálmán junior szopránszaxofonon, Bacsó Kristóf tenorszaxofonon és fuvolán, Borbély Mihály klarinéton, basszusklarinéton és tárogatón, míg Schreck Ferenc harsonán játszott. A kicsiny színpad hátsó régióját a ritmusszekció „lakta be", bal szélen a zenekarvezető-zongorista Oláh Kálmán, középen Barcza Horváth József bőgős, a jobb szélen pedig Balázs Elemér dobos foglalt helyet. A csoport jellegzetessége a nagyszámú fúvós. A régi jazz hangzásvilágát hozta át a klarinét és pozan hangszerhasználattal, míg a szaxik már a múlt század második felének modern megszólalásáért felelősek. A zongorista-zeneszerző - és ebben a felállásban bizony a hangszerelő - a XX. század jazzének aranykorait idézte vissza zenéjével úgy, hogy bennük a komolyzenei alapokra, Bach, Beethoven, Bartók zenéjére is épített.
Kezdésként egy Thelonious Monk (Oláh kedvenc bop- zenésze) szerzeményt adtak elő, groteszk beütéssel a felvezetésben, a'la Sztravinszkij, majd azt követően swing-lüktetésű örömzene következett: a dob kivételével minden hangszeres jót szólózott, Bacsó a tenort, Borbély a klarinétot használta arzenáljából. Gábor S. Pál slágerszerző dalainak feldolgozása nem „ciki", hangsúlyozta Kálmán a felvezetőjében, megállja a sarat a nagy Broadway-standard-ek sorában is. Szakcsi Lakatos Béla, Oláh Kálmán példaképe is feldolgozta azokat. Két száma, az Akárhogy nézzük és a jóval ismertebb Kicsi gyere velem rózsát szedni került feldolgozásra az elmúlt években, és mi is hallgathattuk őket a koncerten.

A Bach-os bevezetés után a dallamot feljátszva a zongorista és a klarinétos improvizált emlékezetesen, a másik Gábor- nótában főként Bacsó és Oláh tette oda magát rögtönzéseivel. Saját dal, a hőskorból, 1995-ből származó Night Silent következett, slágergyanús dallammal, de az ifjabb Oláh szopránjával, Borbély klarinétjával, majd Bacsó új hangszínként fuvolájával, végül az idősebb Oláh zongorán bolondította meg a hangulatot. Balázs önkívületben keverte a dobverőit, csak úgy szakadt róla a verejték. Az ezt követő Last Moment c. sajátjukban hangnem- és ritmusváltásokkal emelték az igényességet, ami az improvizációkat is megserkentette. Érdekes és élvezhető volt Bacsó tenorszaxi- és Schreck pozanrögtönzése nem a klasszikus kérdez-felel metódusra építve, hanem egyszerre, egy időben szólóztak, és ebben a számban a banda legfiatalabb tagja is nagyot sziporkázott hangszerén.

A visszataps után az eredetileg Kálmán másik fiával, Oláh Krisztiánnal négykezes zongorán műsoron tartott Polymodális Blues c. számmal búcsúztak koncertjük lelkes közönségétől a zenészek: mindegyikük őrült nagyokat virgázott hangszerén, kivált Borbély Mihály basszusklarinétjén, de Barcza bőgőjátéka is felejthetetlen volt.
Jó volt az indítás ezen a kánikulát kissé enyhítő borús estén. A foci EB sem csappantotta meg a hallgatói kíváncsiságot. Jó volt ott lenni, és ez kizárólag a nagyszerű muzsikának volt köszönhető.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2024.07.02-án